Új szó, 2006. március (59. évfolyam, 50-75. szám)
2006-03-15 / 62. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. AAÁRC1US 15. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Gotovina is kinyilvánította részvétét A hágai Nemzetközi Törvényszék őrizetében lévő vádlottak közül harmincnégyen részvétüket fejezték ki Slobodan Milosevics néhai jugoszláv elnök elhunyta kapcsán Milosevics családjának. A részvétnyilvánítás a Politika és a Vecsernje Novoszti című belgrádi lapok hirdetési rovatában jelent meg. Nemcsak szerb vádlottak írták alá az „utolsó tiszteletadást” a „hágai harcostársnak”. Még korábbi ellenfele, Ante Gotovina horvát tábornok is alákanya- rította a nevét. Őt a horvátországi szerbek terhére elkövetett háborús bűncselekményekkel vádolja a hágai törvényszék, amelynek fogdájába tavaly decemberi elfogása után szállították be.- Latom, szomszéd, mar elkészítette az adóbevallásai (Peter Gossányi karikatúrája) Március 15-ben másfél évszázad alatt számtalan politikai irányzat talált aktuális mondanivalót A forradalom szellemisége és örökségének kisajátítása Fél évszázaddal a Bastille lerombolása után még mindig az uralkodók és a főnemesség kezében összpontosult minden hatalom. A19. század közepe felé haladva azonban a Szent Szövetség, amely hosszú ideig minden haladó mozgalmat csírájában elfojtott, már egyre képtelenebb volt kezeim a társadalmi feszültséget. H1ZSNYA1 ZOLTÁN A megerősödött városi polgárság és az elégedetlen kis- és középnemesség mellett jó néhány művelt, felvilágosult arisztokrata is meg volt győződve a gyökeres változások elkerülhetetlenségéről. Ekkorra nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a modernizáció irányába mutató reformok már nem folytathatók hatalmi átrendeződés - az alkotmányos kormányzás, valamint a származási különbségek megszüntetése: az általános választójog és a közteherviselés bevezetése, a jobbágyfelszabadítás és a törvény előtti egyenlőség elismerése -, vagyis a reformokban fontos szerepet játszani hivatott társadalmi rétegek felemelése, politikai egyenjogúsítása nélkül. Ráadásul ez idő tájt még a gazdasági válság és a rossz termés miatti éhínség is növelte a tömegek elégedetlenségét. így aztán az 1848-as év első három hónapja a vén kontinensen több forradalmat hozott, mint néhány csendesebb évszázad. Már januárban forradalom tört ki Palermóban és Nápolyban, február 23-án pedig Párizsban. Március forradalmi naptára aztán még zsúfoltabbra sikeredett. Prágában 11-én, Bécsben 13-án, Milánóban és Berlinben 18-án, Velencében 22-én kezdődtek a megmozdulások. A párizsi események híre a hónap első napjaiban, a bécsieké pedig éppen március 15. előestéjén érkezett el Pestre. Ezek kétségtelenül növelték a Pilvaxban gyülekező forradalmi ifjúság elszántságát, akik másnap valószínűleg éppen a Bécsből érkezett hírek hatására lendültek akcióba. A magyarországi forradalom korántsem volt tehát előzményte- len. Az a 158 évvel ezelőtti pesti március 15-e azonban olyan nagy horderejű események elindítója volt, amelyekhez hasonlóak ebben a korszakban sehol másutt nem zajlottak le. A kontinens más részem a revo- lúciók gyorsan lecsengtek. „Európa csendes, újra csendes / Elzúgtak forradalmai... / Szégyen reá! lecsendesűlt és / Szabadságát nem vívta ki” - írja Petőfi ‘49 januárjában Debrecenben. Magyar- ország viszont a márciusi forradalom után még több mint másfél évig lázban, reményben él - és vérben gázol. Tetemes véráldozatot hoz, és annak ellenére, hogy az év végére végzetesen egyedül marad, a remény a következő év tavaszán újból felcsillan, és a végső, temesvári csatáig nem enyészik el. Jellemző, hogy Petőfi ebben a nem éppen örömteli versében is talál valami lelkesítőt a kialakult helyzetben. „Emelje ez fel lelkeinket, / Hogy mi vagyunk a lámpafény, / Mely amidőn a többi alszik, / Ég a sötétség éjjelén.” Hogy a remény végül is szertefoszlott, az - tudjuk - nem az ország népén, és még csak nem is a császári hadseregen múlott. És valójában nem is foszlott szét végérvényesen. Legalábbis nem minden tekintetben. A többszörös túlerőben lévő császári és cári csapatok elleni hősi küzdelem nem volt hiábavaló, és végső soron még a forradalom bukása sem gátolhatta meg a felkelés legszélesebb körben elfogadott céljainak részleges megvalósulását. A feudális rend a szabadságharc után már nem volt visszaállítható a maga hosszú évszázadokig fennálló formájában. A nemzeti célok teljes körű beteljesülése azonban hiú ábránd maradt. Az önrendelkezés kérdésében a kiegyezést követően komoly előrelépés történt ugyan, de a történelmi Magyarország sohasem vált nemzetállammá, pedig a 19. században - még jóval a szabadságharc leverése után is - nehéz volt mást elképzelni. Jól tudjuk - sőt, sajnálatos módon később magunk is megtapasztalhattuk hogy az „egy állam - egy nemzed’ eszméje még a 20. században is továbbélt, és szerte Európában a kisebbségek mérhetetlen szenvedésének lett a forrása. Könnyű tehát visszamenőleg megállapítani, hogy egy megértőbb nemzetiségi politika (és a jobbágyfelszabadítás mellett a földtulajdon radikálisabb rendezése!) minden bizonnyal még nagyobb tömegeket tudott volna a szabadságharc mellé állítani. Ezek a visszamenőleges megállapítások azonban velejükig történelmietlenek. Tény, hogy a polgári forradalom és szabadságharc másfél éve rettentően kevésnek bizonyult ezeknek a bonyolult, egymásnak feszülő, egymásba szövődő érdekrendszereknek széleskörű politikai konszenzusra épülő kiegyensúlyozásához. Ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy végül is mindkét említett kérdéskör rendezésére születtek ésszerű, komoly kompromisszumkészségről tanúskodó javaslatok, megállapíthatjuk: 1848/49 szellemtörténeti szempontból is újkori történelmünk kimagasló korszaka. Semmit sem változtat ezen az a sajnálatos körülmény, hogy a későn jött - és a megegyezés egyre sürgetőbb kényszerének hatására született - politikai javaslatok a szabadságharc végső kimenetelét már nem befolyásolhatták. Magyarország történetében kevés olyan esemény van, amelyben minden utána következő korszak megtalálta az aktuális mondanivalót. 1848 márciusának idusa kétségtelenül ilyen. Szellemiségét bő másfél évszázad alatt számtalan politikai irányzat próbálta kisajátítani, pedig ez néha csupán elképesztő logikai vargabetűk révén volt lehetséges. A kiegyezésig a helyzet még egyértelmű: március 15-e megünneplése tilos, ha a fiatalok az utcára vonultak, a hatalom keményen közbeavatkozott, a Petőfi napját követő tizenkettedik évben még lövetett is. Aztán 1867 után már nem tilos ugyan az ünneplés, de nem is ajánlott. 1848 ötvenedik évfordulóját azonban már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Úgy kellett azonban ünnepelni a forradalmat, hogy annak vérbefojtója is pozitív fényben tündökölhessen. Egy kormánypárti lap vezércikkírója így oldotta meg a hálátlan feladatot: „...az lesz a nagy nap, amikor március 15-én és mindazokon a napokon, amelyeken a nemzet ünnepel, az ünneplők élén a magyar király tartja a háromszínű zászlót. A nemzeti érzület legfőbb szimbóluma a korona, első bajnoka, aki a koronát viseli.” A szociáldemokraták se voltak restek, és ekként nyilatkoztak a tőlük elorozni vélt ünnepről: „...kivonultunk Petőfi szobra elé, hogy megmutassuk, mi szerint mi vagyunk azok, akikben Petőfi szelleme tovább él mindaddig, amíg győzedelmeskedni nem fog...” Az első világháború idején is Petőfi zászlaja alatt küldik a srap- neltűzbe a magyar honvédeket. Aztán jön 1919: „...A magyar ugaron a tavaszi szél sohasem súgta még biztatóbban proletárfülekbe, hogy “lesz még egy március”...” Mi tagadás, lett, de arra még közel harminc évet kellett várni. Idézzünk fel előbb egy Petőfiről szóló irredenta szóvirágot: „...mindenütt, ahol magyarok élnek a hármas halom és négy folyó magyar könnyel és vérrel öntözött országában, egységesen borulnak le halhatatlan szelleme előtt. Szelleme kiszáll a jeltelen sírból és végignéz a magyar földön és viszi mindenüvé a magyar jövőnek, a magyar feltámadásnak soha el nem múló dalait.” Aztán Kállay Miklós miniszterelnök ekképp buzdította a Don-kanyarba induló katonákat: „Háborúba megyünk. Elől megy a márciusi fiatalság, biztosan tudom, hogy győztesen tér haza.” Persze, vesztesen tért haza, de nemsokára jött Rákosi Mátyás, és kinyüatkoztatta: „A magyar nép útja egyenesbe fordult. Nekünk jutott az a történelmi feladat, hogy valóra váltsuk és beteljesítsük mindazt, amiért 1848 hősei (...) küzdöttek.” Tudjuk, mi lett ennek akkor a következménye, és azt is, hogy „a magyar nép útja” azóta még párszor „egyenesbe forduld’. Reméljük, most már véglegesen. 1848. március 15-e óta mindig ezt reméljük. Csak hát, sajnos, soha nem egyformán képzeljük el az egyenest. KOMMENTÁR Mikuláš félig teli puttonya S1DÓ H. ZOLTÁN A hokimezes George W. Bush és a futómezes Mikuláš Dzurinda remekül elbeszélgetett a Fehér Házban. Szlovákia miniszterelnöke a nagypolitika központjában érezhette magát, amikor Irakról, Iránról, Afganisztánról vagy a közelgő belorusz választásokról cserélt eszmét az amerikai elnökkel. A geopolitikai fejtegetésekbe talán Bugár Béla vitt némi derűt, amikor a házigazdát Lukasenko fehérorosz diktátor karikatúrájával lepte meg. Fájdalom, amikor a bennünket közvetle- nül érintő témák kerültek terítékre, az egymással szemlátomást rokonszenvező politikusok nem találtak közös nevezőt. Igen, a vízum- kényszer feloldásáról van szó. Bush kitért a kérés teljesítése elől, különben is, erről a kongresszus dönt. Dzurindának persze illett újra előhozakodnia a témával, ám az is nyüvánvaló, hogy ha visegrádi térségünk első számú országa, Lengyelország számára sem oldották fel a vízumkényszert, akkor mi sem kapjuk meg. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások óta az USA nem igazán szívleli az idegeneket, néhány évig még várni kell, míg a csehekkel, magyarokkal és lengyelekkel együtt felhúzzák előttünk a sorompót. Persze, Dzurinda nem üres kézzel bicegett vissza Amerikából. Rövidesen egy évről háromra hosszabbítják meg a munkavállalási vízumok érvényességét, valószínűleg diákcsereprogram indul és intenzívebb tudományos kapcsolatok szövődnek. A kormányfő pedig - legalábbis támogatói körében - politikai babérokat arat, hiszen 2000 óta harmadszor találkozhatott a Fehér Házban Bushsal. Végül az sem mellékes, hogy Szlovákia rákerült az amerikai politikacsinálók térképére, s talán a jövőben Bush nem kever össze minket Szlovéniával, a CNN hírtévé pedig Dzurindát a román Nastaséval. Keresd a nőt! GRENDEL GÁBOR Demográfiai válsággal küszködik az MKP. Bolygónk népszaporulatának alakulásával ellentétben a párton belül kihalás fenyegeti a gyengébb nemet (nyelvész legyen a talpán, aki megmondja, a gyengébb nemnek a gyengébb igen, az erősebb igen vagy az erősebb nem a helyes párja). A százötven nevet tartalmazó képviselőjelölt-listán mindössze huszonnégy hölgy szerepel. így az arány kábé egy szoknya, hét nadrág. Bugár Béla szavaiból ítélve ez is szép eredmény, mert ezt a két tucat bátor nőt is úgy kellett győzködni, hogy induljon az előrehozott parlamenti választáson. A további kategóriákban még ennél is aggasztóbb a helyzet. Szlovák nemzetiségű önkéntesből csak kettőt sikerült találni (ráadásul egyikük Lajos...), sőt Duray Miklósból mindössze egyetlen egyet. De neki legalább a negyedik helyet hagyta jóvá az Országos Tanács, ami azért jelzi, hogy az eltelt négy év alatt mégiscsak növekedett az értéke. Ilyen (ez) az ember, egyedüli példány. Ezzel szemben besúgóból egy sincs a listán (na nem az ŠtB-jén, az MKP-jéra tessék gondolni). Se férfi, se nő, se magyar, se szlovák. Se Zólyomi. Úgy látszik, idén egy ügynököt sem sikerült rábeszélni, hogy szálljon versenybe a szavazók bizalmáért. Most aztán nem tudom, kit fog karikázni a magyar választó. De térjünk vissza a hölgyekhez. Mondhatnak a feministák, amit akarnak, annak, hogy a gyengébb nem ilyen szerény számban képviselteti magát, megvan az előnye is. Az elkövetkező választási ciklusban a pártnak kevesebbet kell nőnapi figyelmességekre meg toalett- papírra költenie. De ha már így elszaporodtak a férfiak, talán nem ártana, legalább ideiglenesen, a megspórolt pénzből néhány piszoárt szereltetni a női mosdókba is az MKP székházában. A többi párt listáját böngészve úgy látszik, most ez a divat. A KDH az első tízben csak férfiaknak adott helyet, az SDKÚ-nál 9:1 az arány. Bármilyen furcsán hangzik is, szerintem ez így helyes. Hölgyeim, le a kalappal! Ez a választási ciklus már többször igazolta, hogy akinek esze van, távol tartja magát a „nagypolitikától”. Azt azért megnézem, hány magyar jelöltje lesz az SNS-nek. JEGYZET Iljics pénze RÁCZ VINCE No lám, Uljanov, alias Vlagyimir Iljics ma is képes felhívni magára a figyelmet. A derék svájciak még ma is vezetik a Noszf, mármint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom - nofene, nem gondoltam, hogy ezt valaha még leírom - vezérének számláját. Persze, szó sincs arról, hogy milliókat rejtegetne a zürichi Banhof utcai trezorjó, ha tizenhárom svájci frank, barátok közt is legfeljebb háromszáz korona van a számláján. Iljics 1914 és 1917 között élt svájci emigrációban, ideje javát egy kávéházban múlatta olvasással meg sakkozással. A genfiek körében még él az emléke. Tiszteletére (vagy inkább üzleti megfontolásból) nemrég kávét neveztek el róla, a burzsoá társadalom ezzel a gesztussal ölelte keblére az egykori bolsevikot. A Lenin kávé tíz dekájáért borsos árat számolnak fel, átszámolva vagy százhúsz koronát. Ha teszem azt, feltámadna a szovjetek ősatyja - ami nem is olyan elképzelhetetlen, akik látták üvegkoporsójában, mondják, aránylag jól néz ki - és kísértetként bejárná Európát meg egy svájci közértet, nos akkor a számláján máig megőrzött pénzéért jó 25 dekát vásárolhatna a róla elnevezett őrleményből. Egyébként még ma sem időszerű, hogy a szovjet államalapító bebalzsamozott testét eltávolítsák a Vörös téri mauzóleumból és a többi bolsevikhoz hasonlóan elhantolják. A Kreml még mindig azt gondolja, jobb ma egy temetetien halott, mint holnap kettő; felesleges volna felkorbácsolni a szenvedélyeket az orosz társadalom széles rétegeiben. A hírek szerint ugyanis sokan ma is istenítik, bocsánat, csodálják a merev pártvezért. Kamatozzék csak Iljics pénze.
