Új Szó, 2006. február (59. évfolyam, 26-49. szám)

2006-02-01 / 26. szám, szerda

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. FEBRUÁR 1. Vélemény és háttér 7 Távozott posztjáról a világgazdaság kormányosa, Alan C. Greenspan, az amerikai jegybank elnöke Kristálytisztán látó örök ködösítő Greenspan jellegzetes fintora Erin Crowe képén. A festő egész sorozatot készített a jegybank elnökéről, egy-egy darab ára az egekig szökött. (Reuters-felvétel) Az 1987 augusztusában még Ronald Reagan által kinevezett Alan C. Greens­pan tegnap töltötte utolsó napját az amerikai jegy­bank (Fed) elnöki széké­ben. A sokak szemében egy rocksztárnak megfelelő dicsfényben fürdő, mahol­nap 80 éves jegybankel­nökről máig nem lehet megmondani, zseni-e vagy „csak” mázlista. ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ A mindenkori amerikai elnök után a második legfontosabb posztnak számító jegybanki elnöki tisztséget 18 éven át betöltő Gre­enspan a Fed kilenc évtizedes tör­ténetének legismertebb vezetőjé­vé nőtte ki magát, akiről csak szu- perlatívuszokban nyilatkoznak, és szinte nemzeti sporttá vált rej­télyes megnyilatkozásainak értel­mezése. A ráaggatott jelzők közül a legismertebbek: ő az amerikai gazdasági konjunktúra mérnöke, ő a világgazdaság többszöri meg- mentője. A fellegjárás után tér­jünk a földre, és vizsgáljuk meg, mi minden fűződik a tegnap lekö­szönt jegybankelnök nevéhez. Válságok levezénylője A statisztikai adatokért lelke­sedő, reggelente a kádban vaskos kimutatásokat böngésző, girbegur­ba grafikonokban elmélyedő Greenspan „uralkodása” idején az amerikai gazdaság csupán két rö­vid és enyhe visszaesést könyvelt el (1990-1991-ben és 2001-ben). A vizsgált időszakban 27 millió új munkahely keletkezett, és a dina­mikus gazdasági növekedés el­lenére az infláció üteme minimális­ra süllyedt. Alig két hónappal kine­vezése után 1987 októberében beü­tött a tőzsdekrach a Wall Streeten, az árfolyamok nagyobbat estek, mint a máig legnagyobb válság­ként elkönyvelt 1929-es idején. A pánikhangulatban Greenspan gyors helyzetelemzést végzett, és átlépte a közgazdasági dogmákat, történelmi ismereteire alapozva határozottan és radikálisan csele­kedett: a felbolydult tőzsdét nem monetáris szigorral büntette, ha­nem a kedélyeket megnyugtatva megjelent a tévékamerák előtt, és annyit mondott, hogy a Fed bizto­sítja a piac likviditását. Ennyi elég is volt a károk mérsékléséhez, az indulatok lecsillapításához - és egy legenda megalapozásához. A vág­tató 90-es években, az internet ala­pú gazdaság időszakában az elsők között jött rá, hogy a csúcstechno­lógia vezérelte hatékonyságnövelés garantálja az alacsony inflációt és a magas foglalkoztatottságot - ezért a kritikusok nyomásának ellenállva nem emelte a kamatlábakat. Az eredmény a példa nélküli, több mint 10 évig tartó konjunktúra lett. Viszont Greenspan hibájának tart­ják, hogy a 90-es évek végén, a részvényárak elszabadulásakor nem figyelmeztetett a várható összeomlásra. Ez azonban csak részben igaz, mivel 1996-ban, szá­mos rejtélyes megnyilatkozása egyikeként szólt a befektetők „ésszerűden tobzódásáról”. Jelzé­sét nem vették komolyan, és 2000- ben, a spekulációs buborék kipuk­kanásakor 8 billió (8 ezer milliárd!) dollárnyi befektetés tűnt el az ér­tékpapírpiacról. Ám ez a brutális korrekció is beleillett Greenspan fi­lozófiájába, aki a léggömb szétdur- ranása után elegánsan, az alapka­mat minimálisra, 1 százalékosra csökkentésével levezényelte a vál­ságot, így a recesszió enyhére és rö­vidre sikerült. Sejtelmesen sugalmazott A márciusban 80 éves jegybank- elnök legendás volt sejtelmes meg­nyüatkozásairól, a komoly dönté­seit megelőző homályról. A CNBC televízió odáig jutott a rejtély meg­fejtésében, hogy ha Alan Greens­pan vastag táskával érkezik a Fed kormányzótanácsi ülésére, akkor változni fog az alapkamat, ha üres a táska, minden marad a régiben. Persze megelőzhette volna a plety­kát azzal, ha csak a föld alatti ga­rázsban száll ki a kocsiból vagy tit­kárával küldi előre az aktatáskát, de nem. A bankárt híressé tették zavarba ejtő beszédei. A U.S. News & World Report szerint „kevesen tudják olyan alaposan összezavarni a Wall Streetet, mint Alan Greens­pan jegybankelnök”. A pénzügyi mágust időnként annyira nehéz volt megérteni, hogy a Motley Fool rádióműsorba beépítettek egy játé­kot „Mit mondott a jegybankel­nök?” címmel, amelyben az volt a feladat, hogy a hallgatók értelmez­zék Greenspan beszédeinek egy- egy részletét. Az utóbbi időben pe­dig sporthasonlatokkal élve szem­léltette a gazdasági kijelentéseit, ezzel is bonyolítva az elemzők éle­tét. Egyszer megjegyezte: „Ha szo­katlanul világos, amit mondok, ak­kor valószínűleg félreértettek.” Bo­nyolult megfogalmazásai a magán­életébe is elkísérték. A fáma szerint háromszor is meg kellett kérnie az NBC külpolitikai újságírója, And­rea Mitchell kezét, mire az akkor már több mint egy évtizede élettár­sának számító hölgy rájött, hogy voltaképpen házassági ajánlatot kapott. Vagyis a misztérium leg­alább olyan fontos volt neki, mint a kamatszint. A bankár munkásságát elismerte a világ. Angliában lovagi gá ütötték, a francia Becsületrend tagja és az amerikai civileknek ad­ható legmagasabb kitüntetés, a Szabadság Érdemrend tulajdono­sa. December óta London „szabad polgára”, ami számos privilégium­mal jár, például berúghat, és nem vihetik tömlöcbe hangoskodásért, birkákat terelhet át a London hí­don, és ha netán akasztására kerül­ne sor, a hóhér kötél helyett se­lyemzsinórt használna. Beválik Bernanke? Mától új, ismeretien korszak kezdődik a világgazdaságban, és nem lesz táska, melynek vastag­sága legalább valamelyest eligazít minket abban, mi várható. Sokak­nak a remekül klarinétozó és sza­xofonozó Greenspan volt a kály­ha, amelyhez visszatérve a sötét szobában is lehetett tájékozódni. Mától nem lehet, Greenspan távo­zik, az utód az 51 éves Ben Ber­nanke, aki 2002-től három évig jegybanki kormányzó volt, ezt kö­vetően Bush elnök gazdasági főta­nácsadójaként is dolgozott. Ber­nanke a greenspani politika foly­tatódását ígérte első bemutatkozó beszédeiben, mellyel a pénzügyi világ mandátumváltással kapcso­latos aggodalmát igyekezett hűte­ni. (shz, h, NSZ, FN) JEGYZET Mephisto BUCHLOVICS PÉTER Ha életemben egyetlenegy filmet sem láttam volna, csak azt a pár képkockát a Mephisto végén, Kla- us-Maria Brandauer arcát, azt a borzalmas kiszolgáltatottságot, a döbbenet pillanatát a csapda be- zárultakor, annak az elkárhozott- ságnak a tudását - „a nincs me­nekvés az ördöggel kötött pak­tumból” felismerését, már akkor is azt mondanám: mindent lát­tam, amiért egyáltalán érdemes filmet nézni. Fuj, ez is milyen pa- tetikusra sikeredett, pedig most higgadtnak kéne lenni, de nem megy. Még úgyse, ha tudom, mi­féle gyomorfordító játékokra használják fel sokan a rendszer- váltás óta nyilvánosságra hozott ügynökaktákat és listákat, sok­szor pont azok, akik - ha beszél­hetünk itt egyáltalán fokozatokról- még mocskosabb, még ártóbb módon, önként és dalolva, szinte kéjelegve mószerolták be legkö­zelebbi munkatársaikat, barátai­kat, családtagjaikat. S hogy sok­szor pont ez utóbbiak tetszeleg­nek a nemzetmentő demokrata pózában, alkalmas pillanatban meglobogtatva a „bizonyítékod’, pedig nem az igazság kiderítése a céljuk, mert az levéltárosok, kuta­tók, történészek dolga. Hanem a diadal, az erkölcsi álfölény nép­szerűsége, a pillanatnyi látványos ítélkezés a tömeg jóleső dorom­bolásától kísérve. De ettől függetlenül Szabó István ügye akkor is torokszorító. Torok­szorító azért, mert Gervai András ÉS-beli cikkét, s aztán még csomó mindent végigolvasva, beleértve Szabó nyilatkozatait és magya­rázkodásait is, nem a felháboro­dást érzem, sokkal inkább ke­serűséget, csalódást, nem a művészben, hanem az emberben. S nem abban az egykori 19 éves srácban, hanem a mostani férfi­ban. Mert bármennyire is tudom: a művészi alkotás nem ítélhető meg erkölcsi alapállásból, a törés fáj. Nem tudom magamban sem­miképp sem összeegyeztetni a kisstílű jelentések szerzőjét a ren­dezővel. Azzal, aki ember és ha­talomviszonyáról, a diktatúra torzító hatásairól, az önmagunk elárulásáról fausti mélységű fil­meket forgatott. Igen, mondhat­juk, hogy már Dosztojevszkij is, Ezra Pound is, Csáth Géza is..., kilométer hosszan sorolhatunk alkotókat, kiknek életműve aranyfedezet, de akiknek pont az életműve a bizonyíték arra: nyo­morúságból, bűnből, gyenge­ségből is születhet remekmű. Hogy CSAK attól még senki sem lett nagy művész, ha életében egyszer sem árult el senkit, nem követett el bűntényt, nem verte a feleségét, nem paráználkodott, nem hazudott, stb. Ha így lenne, a legjobb könyveket csak erköl­csileg hófehér emberek írnák, azaz nem is emberek. Ugyanak­kor nem választható el a művész az embertől, mert az alkotás mindig személyes tett, szemé­lyes akkor is, ha nem gyónás és nem önfeltárás, abban minden­képp, ahogy és amit láttat, feli­déz, megteremt. Emberi az is, hogy példaképein­ket idealizáljuk, szeretjük tudni, hogy ők minden szempontból tö­kéletesek és feddhetetlenek. Nincs mit megbocsátanom, mert nincs jogom ítélkezni. Csak az a fájó kérdés marad, miért nem le­hetett ezt kimondani, önként, őszintén, a lehető legegyszerűb­ben, pontosan és sokkal hama­rább? Miért ez a kínos, méltatlan, szerencsétlen „megmagyarázom a bizonyítványom”, Mester, ha a lélek mélységeiről, hazugságról és őszinteségről, az egész rohadt életről Ön a kevesek egyike, aki érvényeset tud mondani? Hacsak nem pont ezért. KOMMENTÁR A Kánaán meg a kacsa BARAK LÁSZLÓ A minap egy szlovák kolléga azt írta, hogy Orbán Viktor akár nemzeti szocialista vezérként is definiálható, hiszen retorikai­lag egyre többször tetten érhető e tekintetben is. Ami egyéb­ként törvényszerű ballasztja a tömegpártgründolásnak. Az efféle pártépítés lényege ugyanis az, hogy kizárólag a „nép szava”, akarata legyen az adott politikai gyülekezet fundamen­tuma. A nép fogalmába pedig belefér, a legfennköltebb erkölcsi etalont fémjelző alanytól a legszélsőségesebb fasisztoid baro­mig bezárólag, mindenki. Akarata pedig, mióta világ a világ, az, hogy folyvást a tejjel-mézzel folyó Kánaán és sültgalamb- rajok közegében ejtőzhessen, önnönmaga dicsőségére. Legyen neki dajkája a bölcsőtől a sírig...! Csak természetes, hogy egy minden áron sikert áhító tömegpár­ti rétor ilyesmit sem rest megígérni. Hogy aztán ezt a legkevés­bé sem gondolja komolyan, s előbb-utóbb úgyis kibújik majd a szög a zsákból, azzal egy kampány kellős közepén csak a hülye törődik, nemdebár... Ezt mutatja most a magyarországi ábra. Törvényszerű, hogy az efféle helyzetekért mindig kizárólag maga a nép viszi el a bal­hét. De nem ám csak azért, mert a kampányderbik végén rendre agyba-főbe verik egymást a szemben álló szurkolótábo­rok. Hanem, mert minden egyes meccs után ugyanoda kényte­lenek hazamenni a legények. Ami a legkevésbé sem a vágyott és beígért Kánaán. Ki-ki a maga otthonába megy ugyanis. E tájakon a lerohadt posztkommunista lakótelepi lyukakba, a kölcsönből kiszenve­dett családi házakba, esetleg az ügyeskedéssel vagy éppen a munkamánia gyümölcseként megszerzett luxusvillákba vagy éppen a híd alá... Hogy aztán már másnap elölről kezdődhessék az egész. Üsd, vágd, nem apád...! Vajon miért lehet érdekes és tanulságos az, ami Magyarorszá­gon történik, nekünk, szlovák állampolgároknak? Általában, mert némi eltéréssel ugyan, de tulajdonképpen ugyanaz folyik minálunk is, mint ott. A szlovákiai magyar pedig duplán stigmatizált a magyarországi közélet által, hiszen érthető okok­ból, a futballhasonlatnál maradva, szinte mindenkinek van odaáti csapata is. Kinek a zöldek, kinek a lilák, kinek OV a führere vagy éppen a Luxus Fletó... Pedig ezeknek minálunk is van pandanja. Amelyektől, akiktől, például pénztárcánk állapotától vagy éppen intelligenciahánya­dosunktól függően, nap mint nap mogorván vagy akár némi vi- gyorral ébredünk. Miközben mi együtt is a nép vagyunk, ugyanaz az akaratunk, mint a népé odaát: Munka, család, biz­tonság! Sült galambot, rogyásig! Itt is van, aki elintézné ezt ne­künk, s van, aki azt állítja, megcsináltuk...! Mi viszont nézünk, mint a moziban, s észre sem vesszük, hogy a happy end meg évek óta sehol! Csak a hanta, a rizsa, a nemzet, a haza, a nesze semmi, fogd meg jól. Pedig ha e jelképes mozi helyett itt-ott a tükörbe néznénk, szembesülhetnénk egy valóbb világgal is. Már attól kevésbé lennénk megvezethetők, ábránd- kergetők, csalódottak, indulatosak, hogy a tükörben nem Or­bánt, nem Gyurcsányt, nem Dzurindát, nem Ficót látnánk. Nem gondolkodnánk például, a nemzeti szocializmus termé­szetrajzán sem. Amit ugyanis a tükörben látunk, azok csak mi lehetünk! Ami pedig úgy tipeg, úgy hápog, úgy fosik, mint a kacsa? Az bizto­san kacsa... FIGYELŐ Fejvadászcégek a külvárosokban A diszkrimináció miatt ne­hezebben foglalkoztatott dip­lomás külvárosi fiatalok mun­kaközvetítését márciustól 130 fejvadász cég végzi a francia kormány megbízásából. A kül­városi zavargásokban részt vett tinédzserek megfékezése kapcsán sokat lehetett hallani idősebb, diplomával rendel­kező társaik közreműködé­séről, az úgynevezett „nagy testvérekről”, akik maguk is alkalmi munkákból vagy mun­kanélküli segélyekből élnek. Az ő megsegítésükre Jean-Lo- uis Borloo munkaügyi minisz­ter felhívására 130 fejvadász cég jelentkezett; az ő felada­tuk lesz ötezer diplomás kül­városi fiatal munkahelyhez juttatása. A francia kormány 12 millió eurót különített el az újfajta munkaközvetítésre, ami fiatalonként 2400 euró befektetést jelent. A Le Figaro szerint a külvárosi fiatalok elsősorban bölcsészdiplomá­val rendelkeznek, amely nem örvend nagy megbecsülésnek a munkáltatók körében. Rá­adásul a bölcsészek elhelyez­kedéséhez sokszor elengedhe­tetlen protekció és ismerősi kör a bevándorlók gyermekei számára gyakorlatilag nem lé­tezik. Emellett gyakran sem­milyen komolyabb tapaszta­lattal nem rendelkeznek a munka világából. A fejvadász cégek a munkahely keresése mellett minden egyes fiatal személyes felkészítését is vál­lalták. Az állami munkaközve­títő (ANPE) nemrégiben nyi­tott külön irodát Párizs közelé­ben a külvárosok diplomás fia­taljainak, de náluk egyelőre csak kétezer személy jelentke­zett. A tapasztalatok szerint a külvárosi fiatalok egy része perspektíva hiányában két-há- rom év után abbahagyja felsőfokú tanulmányait, mert a diszkrimináció a diplomás bevándorlókat jobban sújtja, mint képzetlen társaikat - véli az SOS Racisme (SOS Rassziz­mus) nevű egyesület. A párizsi újság szerint a novemberi za­vargások óta a munkaerőpiac sokat változott: a nagyvállala­tok önként jelentkeznek a munkaközvetítőkben, hogy külvárosi fiatalokat foglalkoz­tassanak.

Next

/
Thumbnails
Contents