Új Szó, 2006. február (59. évfolyam, 26-49. szám)
2006-02-25 / 47. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. FEBRUÁR 25. Családikor 15 Első alkalommal küzdhetnek kumitében nyolcéves gyerekek a március 4-ei vágsellyei versenyen Akár családi sport is lehet A kétszeres világbajnok Alexander Magyar, Matúš fiával, akit néha súlyzónak használ Hatéves Laura lányom tavaly ősszel kitalálta, hogy ő karatét akar tanulni. Az anyja meg is ígérte neki, és talált is egy tanfolyamot, ahol gyerekekkel is foglalkoznak. Az edzések a szomszédos Vágsellyén zajlanak, a gyerek egyedül még nem utazhat, hát persze, hogy nekem kell őt edzésre hordanom. GAÁL LÁSZLÓ Az első alkalommal, amikor elvittem őt, jómagam a tornaterem ajtajából néztem másfél órán keresztül, hogyan gyakorolnak. A vagy harminc gyerek között négyöt felnőtt is tornázott - mint később kiderült, ők is olyan apukák, akik a gyerekükkel járnak edzésre -, hát azt gondoltam, nem fogok én másfél órát az ajtóban ácsorog- ni, nekem sem árt meg egy kis mozgás, és a következő alkalommal magam is beiratkoztam. Négy hónapja hetente kétszer járok kareteedzésre, hát van alkalmam figyelemmel kísérni, hogyan viselkednek a gyerekek. Fegyelemre nevel A feleségem főleg azért is engedett lányom kérésének, mert arra számított, hogy ott legalább fegyelmet tanul. És ez így is van. Hisz amellett, hogy jó testedzés, a karate fegyelemre, főleg önfegyelemre nevel. Mint általában a keleti küzdősportok, lelket is edző filozófia. Pláne, ha az edző ért a gyerekek nyelvén. A mi edzőnk, Alexander Magyar pedig ért a nyelvükön, mert úgy tart fegyelmet, hogy közben tud játékosan, viccelődve szigorú lenni. És az ütések, rúgások, védelmi fogások gyakorlása közben néha a filozófiájából is ad ízelítőt az edző, persze, a hét-nyolc éves gyerekek számára is felfogható bölcsességeket. Azt mindenképpen megtanulják, hogy a küzdősport nem arra való, hogy az ember verekedjen, netán kezdegessen, de ha bántani akarják, hát tudja magát megvédeni. Ázt is megtanulhatják, hogy nem mindig a kisebb a gyengébb, így a gyerek önbizalmát is növeli ez a sport, aminek az életben talán nagyobb hasznát veszi, mint annak, hogy hová kell ütni, ha már mindenképpen ütni muszáj. Érdemes komolyan venni Dicsőséget is szerezhet magának, aki komolyan veszi a sportot, és erre a legjobb példa éppen az edző, aki nem akármilyen eredményeket mondhat magáénak. Nemrég egy jókora, porcelánból készült, glóbuszt ábrázoló aranyozott szobrocskát hozott magával az edzésre, egy fődíjat, amit a néhány nappal azelőtt Olaszországban zajlott világbajnokságon szerzett. Meg két arany- és egy ezüstérmet. Ekkor tudtuk meg, hogy az edzőnket két karate-világszövetségben is, a WKC (World Karate Confederation) és a WTKA (World Traditional Karate Association) szervezetekben világbajnokként jegyzik. Mindezt azért mondta el, hogy megmutassa a gyerekeknek, érdemes komolyan venni a sportot, kitartással sokat lehet elérni. Szerinte a karateedzést már két-három éves korban el lehet kezdeni. Erre legjobb példa az ő kisfia, Matúš, aki az édesanyjával együtt gyakran bejön a tornaterembe, hogy ott várják meg, amíg apuka végez. És ilyenkor a fiúcska nem ül ám csöndben a kispadon, mint az édesanyja, hanem odafut az apjához, és igyekszik utánozni a mozgását. Kiderült, hogy otthon is szoktak együtt edzeni: „Persze, nem komoly gyakorlatokat, hanem kis guggolásokat, bukfenceket, lépéseket, de súlyzóként is jól szolgál a saját edzésemhez, amikor rám akaszkodik, miközben a guggolóállásokat meg a fekvőtámaszokat csinálom” - árulja el a világbajnok. Gyerekek edzését általában hétéves kortól vállalja, mert azt tartja, hogy habár hatévesekkel is lehetne már komolyan foglalkozni, nekik túl nagy megterhelést jelentene, hogy egyszerre szokjanak bele az iskolai kötelességekbe, és amellett komolyan vegyék a karatét. Mert a karete megköveteli a fegyelmet, és éppen ez okoz gondot a kisebb gyerekeknek. Következik a bizonyítás Hogy mennyire veszik komolyan az edzést a vágsellyei gyerekek, azt egy hét múlva, március 4-én, a vágvecsei Ján Hollý Alapiskola tornatermében sorra kerülő versenyen bizonyíthatják. Gyermek és ifi karatésok válogató versenye lesz ez, ahonnan a tizenkét év felettiek akár Európa- vagy világversenyekre is továbbjuthatnak. Újdonsága lesz, hogy a kumite-diszciplinában most először versenyezhetnek a kisebb, nyolc-kilenc éves gyerekek is. „Egy tiszteletreméltó edzőmmel, Ladislav Klementis úrral megpróbáltuk úgy átdolgozni a verseny- szabályokat, hogy azok ilyen kisgyerekeknek is megfeleljenek. Egyrészt úgy, hogy a versenyzőknek ne legyen költséges, ne kelljen védőket használniuk, ugyanakkor úgy nézzen ki az egész, mint a valódi küzdelem, de mégis biztonságos legyen” - árulta el Alexander Magyar. És hogy valóban bárki belekóstolhat ebbe a küzdősportba, arra az ő egyik tanítójának mondásával biztat: „Japán mesterem, sensei Ogawa Takeji mondta: »Nem mindenkinek van szerencséje világbajnokká válni, de mindekinek joga van gyakorolni.«” A gyerekek megtanulják, hogy a karate nem verekedésre, hanem ön- Nem kimondottan férfiak sportja, sőt többen állítják, hogy a lányok védelemre szolgál, de azt is, hogy nem mindig a kisebb a gyengébb ebben is ügyesebbek a fiúknál (Szőcs Hajnalka felvételei) VICCESEK Egy mobilszolgáltató megtörtént esetei- Haló, a telefonom azt úja ki, hogy várjon. Várjak? 0*0- Jó napot, én egy Vidamaxot akarnák főtőteni, de valami keresztet is kér, ami nincs rajta a kártyán, csak a sok szám...- A kettőskereszt billentyűt kell megnyomni, ami a telefonján van...- Jaaaa.... de melyik? Ez a hópehely vagy a létra? ooo- Pár órája az a gondom, hogy nem csörög a telefonom, amikor hívnak.- Valószínűleg bekapcsolta a néma üzemmódot. Lát a kijelzőn egy áthúzott hangjegyet?- Igen, de nekem nem ez a gondom, hanem amint már mondtam...- ...de ez lesz a gond. Próbálja meg hosszan nyomni a CLR gombot, így kikapcsolja a néma üzemmódot...- ...jó-jó tudom, ezt már próbáltam, értek annyira ehhez a telefonhoz, higgye el...- Értem, akkor legyen szíves a piros NO gombot megnyomni...- Most így beszélgetés közben?- Igen.- Jó, akkor most megnyo.... OOO- Ügyfélszolgálat, jó napot kívánok, miben segíthetek?- Maga nem az automata?- Mit gondol? OOO- Tessék mondani, azért kaptam csekket, mert fizetnem kell? OOO- Már az előbb is telefonáltam, akkor is félrekapcsoltak. Most jó helyen vagyok?-Attól függ, mit szeretne.- Hááát, azt most hagyjuk! OOO- Vettem egy telefont kétéves hűségnyilatkozattal, de sajnos a hűségem tovább tartott, mint a készülék... OOO- Kűgyön má’ nekem csörgődallamot! OOO- ...Itt pecázgatunk a haverokkal, és mindegyik megkapja az SMS-t, csak én nem. Lehet, hogy amiatt, mert én árnyékban ülök...? SZÓ Ml SZÓ Mobilvilág TÓTH FERENC A szabadságszerető ember kezdetben persze látványosan morgolódik, hogy ugyan minek az a fránya mobil. (Bunkofon, borotválkozótelefon satöbbi.) Mert akinek fontos, úgyis megkeres, ha meg nem, nyilván nem is olyan fontos. Gyorsan kiderült azonban, hogy telefon nélkül valamiképpen kizárjuk magunkat a melengető emberi közösségből. Abból a közösségből, amely olykor kimondottan az idegeinkre megy, amelynek hiányában viszont oly magányosnak és elveszettnek hihetjük magunkat, hogy csak no. A maroktelefonok járványszerű elterjedéséhez éppenséggel a mi modem, elmagányosodó egyedekből felépített társadalmunkra volt szükség. Száz, kétszáz, ötszáz éve a mobilnak esélye nem lett volna: nem azért, mert nem volt mikrocsip, hanem azért, mert a családi közösségek egy kis területen belül koncentrálódtak. Ugyan miért mobüozott volna Józsi bácsi Pista bácsinak, ha akármikor meglátogathatta, amely esemény törvényszerűen némi vendégeskedéssel járt, többnyire mindkét fél teljes megelégedésére? Csak hát, ugye, ez arra a fura és ma már értheteden korra volt jellemző, amikor ritka kivételtől eltekintve senki nem is volt és nem is lehetett magányos. Feltűnő, hogy a képzeletbeli arányosság fordított: minél jobban elszaporodik az emberi faj a Földön, annál többen lesznek magányosak. Fent említett szabadságszerető emberek mobiltól való ódzkodásának oka saját elmondásuk szerint az is lehet, hogy úgymond nemigen szeretik, ha idéden időpontokban idéden ürügyekkel ún. barátok idédenkednek. Ezért persze kezdetben, mikor még csak friss mobiltulajdonosok, afféle félmegoldások felé törekszenek. Mondjuk, nem is kapcsolják be a készüléket, csak ha történetesen épp saját maguk óhajtanak telefonálni. Később már napközben bekapcsolják ugyan - mert azért jó dolog, ha az ember könnyen elérhető -, de az otthonukba érve nyomban kikapcsolják, mert az én házam, az én váram, vagy mi a szösz. Világért sem szeretném elkeserítem az ilyeneket - elég nekik a maguk baja -, de ezek az öszvérmegoldások csakis átmenetiek lehetnek. Világosan látszik, hogy a kommunikációs locsi-fecsire éppúgy rá lehet szokni, mint akármelyik éppen divatos vagy hagyományos kábítószerre. Nézzünk csak körül, élő példa tengernyi táblából közöttünk. Némelyikük tényleg úgy viselkedik, mintha erőnek erejével bizonyítani kívánná a régi mondást: ha nem mozgatná egyfolytában a száját, nyilván összenőne. Visszaút nincs. Már a régi norvégok is megmondták világosan, hogy nem léphetsz kétszer ugyanegy folyóba. A kőkorszaki marokkő modem módosulata nem csak hogy terjed, de egyre sokoldalúbbá is válik. Hol van már az a primitív őstípus, amivel, mondjuk, telefonálni lehet. Hogy képet is továbbít, az a legkevesebb. Intézhetsz bankügyeket, szórakozhatsz és dolgozhatsz - na persze nem fizikailag, az már amúgy se igen divat. Van már mini gégemikrofon, felszabadul mindkét kezed, így újabb billentyűzetet nyomogathatsz. Mindennemű kapcsolattartás, akár a virtuális rokoni látogatás is lebonyolítható a füledhez szorított csodaketyerével, akár az utcán lótva-futva, sürög- ve-forogva, egyik borzasztóan fontos tevékenységből a másikba esve. Szép új világunk ipari laboratóriumainak legsötétebb bugyraiban már készülnek a bőr alá ültethető inforendszerek prototípusai, s ezek révén az ember mint olyan, végérvényesen megszűnik önálló entitás lenni: a Minden Mobilok Szuperhálózatában immár csak egyszerű neuron ő, aki lót-fut, parancsokat teljesít, sürög és forog, de a nagy egészről már halvány lila fogalma sincs. És nem is lehet. És nincs is szüksége rá. És, mellesleg, nem is érdekli. Vajon megéljük? Reméljük? Vagy inkább reméljük, hogy nem? Súlyos kérdések ezek, rendkívül súlyosak! De most... elnézést... csöng a mobilom... Igen? Jó... nem, most már nem csak akkor kapcsolom be, ha én akarok hívni... dehogy... egész nap, persze... tessék csak, tessék... vonalban vagyok... De ha hazaérek, azért még néha kikapcsolom. Mert az én házam, az én váram, vagy mi a szösz. A dátumok önmagukért beszélnek A civil felhasználói korszak talán azzal kezdődött, hogy 1971- ben Ray Tomlinson feltalálta az e-mailt, azaz a számítógépes levelezőprogramot (az első formális e-mailt Erzsébet angol királynő küldte 1976-ban). De az mintha a James Bond-filmek kategóriájába tartozna, hogy mind az egykori Szovjetunióban, mind az USA-ban már 1957-ben elkezdődtek az intemethálózat kiépítésével kapcsolatos programok. Ehhez képest tiszta őrület, hogy nálunk ugyanezen évtől kezdve (1957) sugároztak csak - heti két napon - tévéműsort, és az első színes adás éve 1969 (az USA- ban 1953). És még két adat: Az első, féltégla-méretű, de hordozható kommunikációs eszközt 1972-ben alkotta meg egy Rudy Krolopp nevű fiatalember. Ez volt az a mobil, amely mintegy húsz évvel később alapvetően átértelmezte a kommunikáció fogalmát, és új kultúrát teremtett. A másik faramuci adat, hogy térerő csupán 1993 óta vesz minket körül, ergo tájainkon azóta létezik mobiltelefon-használat. És az sem utolsó, hogy ma - amit akkor talán senki sem hitt volna - átlagosan minden családra legalább egy mobiltelefon jut. Sőt, már a WAP (mobiltelefonon elérhető internet) vagy az MMS (mobilon kapott képes üzenetek) mozaikszóra is alig kapja fel a fejét valaki. Különösen gyerekek és a ti- zen-huszonéves fiatalok haraptak rá. (csep)
