Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)
2006-01-23 / 18. szám, hétfő
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JANUÁR 23. Kamerák nélkül mit sem ér a politikus részvétnyilvánítása; a sajtó ostromgyűrűjében a hadsereg (SITA-felvételek) Egy budapesti kolléganő fel is vázolta, mit szeretne látni a kórházi fotón: hogy Michaela Martin mellére borul Katasztrófa-zsurnalisztika A katasztrófa-zsurnaliszta azért rosszabb egy fokkal a katasztrófa-turistánál, mert a megszerzett félinformációkat és megdöbbentő fotókat nem hagyja meg magának, hanem azon melegében közkinccsé teszi. Jelentem: még mindig zöldfülű vagyok, fogalmam sincs a dolgok természetéről és az élet dolgairól. JUHÁSZ KATALIN Ez azért van, mert nem olvasok bulvársajtót, tudatosan kerülöm a magyarországi gagyitévék híradóit, és nem érdekel, hogyan működik az „infotainment”. Pedig tanulságos dolgok ezek, megmutatják, hová „fejlődött” az újságírás a rendszerváltás óta. Mendemondák kritikátlan készpénznek vétele, hírrablások, szégyentelen csámcsogás a részleteken. Szegény Martin Farkasról lesz szó, aki mély mesterséges álmában még nem sejti, hogy jelenleg ő az ország legismertebb katonája. Annyian akarták már lefotózni, hogy lassan sorszámot kell osztogatni a kórház portáján. Az anyaország sajtómunkásai általában nem érdeklődnek a dél-szlovákiai események iránt, fütyülnek a magyar kisebbségre, a határon átnyúló kapcsolatokra, a turizmusra és hasonló unalmas dolgokra. Viszont a repülőszerencsétlenség, az igen, az már más tészta. Nos, én vagyok az a mázlista, aki saját szememmel láttam az egyetlen túlélőt a kórházi ágyon, és pe- chemre meg is írtam mindazt, ami péntek este publikus volt Martinnal kapcsolatban. Szombaton egész nap csörgött a mobilom. Különböző anyaországi bulvárlapok munkatársai kértek tőlem különböző szívességeket, legtöbben tolmácsként akartak volna használni, ám akadtak olyanok is, akik hozzátartozókkal szerettek volna mélyinterjúkat készíteni arról, mit éreznek most. Michaela Farkašová, a legismertebb katonafeleség látogatásainál szintén sokan jelen kívántak lenni, ez is érthető törekvés, bár kissé gyomorforgató. Egy budapesti kolléganő pontosan fel is vázolta, mit szeretne látni a majdani fotón: azt, ahogy Michaela szerelmesen az alvó Martin mellére borul, és közben imádkozik férje felépüléséért. Tőlem csupán a jelenet megrendezését és bevilágítá- sát kérte, olyan hangon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Úri neveltetésemnek köszönhetően nem küldtem el őt azonnal melegebb égtájakra, hanem a kórház magyarul is beszélő szóvivőjéhez irányítottam, káromkodja le ő az érzéketlen piócáját. Rosszul tettem. A telefonszámom ugyanis azóta terjed, mint madárinfluenza, folyamatosan cseng a mobilom, és nemcsak tol- mácskodni, hanem nyilatkozni is jó lennék a magyarországi kollégáknak. Mondjam el, mik a legújabb fejlemények. Hogy miként viselik a hozzátartozók ezt a csapást. Hogy hányán kérték a katonai pszichológusok segítségét. Legtöbben azonban a kórház címére, megközelíthetőségére kíváncsiak, mondom, lassan sorszámot kell osztogatni, nem irigylem az orvosokat, akiknek szemmel láthatóan már péntek este elegük volt belőlünk, zsurnalisztákból. A mentőegység parancsnoka egyik legjobb barátját veszítette el, aki tábori orvosként tevékenykedett Koszovóban. Amikor ez kiderül, egyszerre tízen szegezték neki a kérdést, vajon hogy viseli a csapást. Nagyon mélyre süllyedt ez a szakma. En kérek elnézést... A többi koszovói albán vezetővel ellentétben sose nyűit radikális eszközhöz, békés harcát elismerte a Nyugat Elhunyt Ibrahim Rugóvá, a „koszovói Gandhi” MTI-HÁTTÉR Súlyos betegség után, szombaton, életének 62-ik évében elhunyt Ibrahim Rugóvá, Koszovó elnöke, a „koszovói Gandhi”, a tartomány függetlenségéért folytatott békés harc megtestesítője. 1944. december 2-án született a nyugat-koszovói Cmce faluban. Koszovóban járta végig iskoláit, s a pristinai egyetemen szerzett diplomát albán irodalom szakon. Párizsban a Sorbon- ne-on az albán irodalomkritika történelméről és irányzatairól írott disszertációjával szerezte meg a doktori címet. Volt lapfőszerkesztő, irodalomkritikus és tanított a pristinai egyetemen. A koszovói írószövetség elnökeként lépett a politika porondjára. Egyike volt annak a mintegy kétszáz albán értelmiséginek, aki 1989-ben a legerélyesebben tiltakozott Belgrádnál a szerb alkotmány módosítása miatt, amellyel megvonták a tartomány autonómiáját. Rugovát kizárták a jugoszláv kommunista pártból, és a nemzetközi közvélemény csakhamar másként gondolkodóként, emberjogi harcosként könyvelte el. 1989-ben alapította meg az első koszovói tartományi pártot, a Koszovói Demokratikus Szövetséget (LDK). Kétszer választották meg „nem hivatalosan” Koszovó elnökévé: az 1992- ben és 1998-ban az albán lakosság által rendezett párhuzamos választásokon. 2002. március 4-én, majd 2004. december 3-án a parlament már hivatalosan tartományi elnökké választotta. Kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy 1990. július 2-án az akkori koszovói parlament albán képviselői köztársasággá kiáltották ki Koszovói. Három nappal később a szerb parlament feloszlatta a tartományi törvényhozást, a koszovói albánok illegalitásba vonultak, majd megalakították' a sokat emlegetett párhuzamos intézményrendszert. Rugóvá politikai pályafutása először 1996-ban tört meg. Ekkor jöttek rá sokan Koszovóban, hogy a békés ellenállás politikája nem vezet sikerre. Megalakult a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK), a gerillaszervezet harci sikereivel folytatódott Rugóvá népszerűség- vesztése. A több hónapig tartó 1999-es NATO-bombázás idején a szerb rendőrség „oltalma alatt” pristinai lakásán volt házi őrizetben. Az albán radikalizmus fokozódása még jobban háttérbe szorította Rugovát, az UCK-parancsnokok- ból lett albán politikusok minden eszközzel megpróbáltak csorbát ejteni tekintélyén, rejtélyes körülmények között ismeretlenek meggyilkolták két közeli munkatársát, Felírni Aganit és Dzsemial Mustárát. A mindig óvatos és állhatatos, a gyors lépéseket kerülő politikus jórészt annak köszönhette sikereit, hogy a többi koszovói vezetővel ellentétben sohasem nyúlt radikális eszközökhöz, bár bírálói az utóbbi időkben sokszor szemére vetették, hogy karizmatikus jelleme időnként diktatórikus hajlamba csap át. Állhatatos, békés harcát elismerte a Nyugat, több európai egyetem díszdoktorává választották. A dél-szerbiai UCK juttatta el a tartományt a függedenség küszöbére, de Rugóvá akarta békésen a független európai államok családjába vinni Koszovói. Tavaly szeptember közepén megalakította a tárgyalódelegációt, amely a jövő héten Bécsbe utazott volna. Halála miatt elhalasztják a megbeszéléseket. Hogy ki lesz Koszovó elnöke, ki veszi át a zászlóvivő szerepét a státustárgyalásokon, és egyáltalán felbukkan-e a tartomány szűkös politikai palettáján olyan politikus, aki olyan nemzetközi tekintélynek és elfogadottságnak örvend, mint Rugóvá, nem lehet tudni. A Kosova Sot című lap arról írt, hogy a delegációt Rugóvá legfőbb riválisa, Hasim Thaqi, az ellenzéki Koszovói Demokrata Párt (PDK) elnöke fogja vezetni. Thaqinak van némi tapasztalata: az 1999-es rambouilet-i béketárgyalásokon ő vezette a pris- tiriai küldöttséget. De ellene szól, hogy Belgrádban első számú közellenségnek és háborús bűnösnek tartják az UCK politikai szárnyának egykori vezetőjét, ezért fanyalogva ülnének le vele tárgyalni. A bölcs és ravasz Thaqi - ragadványneve Kígyó - részben betöltheti a Rugóvá távozásával keletkező űrt, de radikálisabb színt kölcsönözne a politikai légkörnek. Rugóvá mindig el akarta kerülni a radikalizálódást, a legutóbbi választás után ellenzékbe szorította Thaqit. Az Epoka e Re dmű pristinai lap szerint Fatmir Limaj lehet a tartományi ebök, mert ő is „a koszovói egység szimbóluma, általánosan elfogadott személy”. Valóban egységbe kovácsolta nemrég egész Ko- szovót: a tartomány népe egy emberként örült, amikor november végén a hágai Nemzetközi Törvényszék felmentő ítéletet hozott ügyében. A gerillából lett politikust többedmagával azzal vádolta az ügyészség, hogy súlyos háborús bűnöket követett el 1998-ban, a koszovói válság idején: szerb, és a szerb hatalommal „kollaboráló” albán civileket gyilkolt és kínzott meg egy fogolytáborban. Tartományi ebökké választása esetén Belgrádban mindenkinek borsózna a háta, nünt amikor egy éve minisz- terebökké választották Limaj „bajtársát”, Ramus Haradbajt, aki Koszovóban vár arra, hogy megkezdődjék hágai pere. Rugóvá, nyakán az elmaradhatatlan kendővel. Azt mondta, akkor veszi le, ha Koszovó függetlenné válik (SITA/AP-fel vétel) Vélemény és háttér 5 KOMMENTÁR Gyász van BARAK LÁSZLÓ Ilyenkor hallgatni illik, rém nehéz objektíve hátteret magyarázni... A kiszolgált szlovákiai KFOR-különítmény tragikus csütörtöki légi katasztrófája ehhez képest adekvát módon is tálalta- tik. Nem érhette eddig szó a sajtó háza elejét sem, s a politikusok is csak annyit mondtak, amennyit, amit a jó ízlés elbír. Egyelőre. Kivéve a kommunistákat, akik, akárha vérszagra gyűlő hiénák, szinte a gyász mécsesei fölött melegítették föl köldöknéző ágendájukat, miszerint azonnal haza kell hozni minden külhoni katonai misszióban szolgálatot teljesítő szlovák állampolgárt... Meghalt negyvenkét ember. Jelképesen minimum negyvenkét család... A sors kegyetlen fintora, hogy éppen hazatérőben voltak arról a koszovói „harcmezőről”, ahol a szövetséges NATO- erők kötelékében a civilek békéjét voltak hivatottak fenntartani. Önként jelentkeztek a szolgálatra. Azokkal a bajtársaikkal együtt, akik - százharmincöt fő - ott maradtak a sokat próbált Balkánon. Ók, a negyvenkettő, éppen a jól végzett munka tudatában repültek hazafelé, amikor a kategóriájában matuzsálemnek számító(l) AN-24-es katonai szállító repülőgép - jelképesen szinte az otthon küszöbén(l) - csapódott egy hegynek a magyarországi Telkibánya közelében. Ebben az elvadult világban a katonahalál sajnos „nem nagy ügy”. Leginkább az esztelen terror áldozatai ők, akik azonban így tulajdonképpen „a harc mezején esnek el”. Biztosak lehetünk abban, hogy a mi negyvenkét katonánk is folyvást számolt a halállal. Nyilván jól tudták ugyanis, hogy nem üdülni mennek az egymással szemben álló albánok és szerbek közé, hanem az örök emberi türelmetlenség diktálta vak viszály, a szinte mindenkor kegyetlen vérfürdőkbe torkolló gyűlölködés féken tartása a feladatuk. Ezért is tették aztán ott kockára az életüket naponta. Joggal feltételezhető viszont, soha eszükbe nem jutott, hogy a „harc mezeje” helyett, tulajdonképpen „ágyban, párnák közt” végzik majd... Mert ha létezik ostoba és fölösleges halálnem egy vérbeli, hivatásos katona számára, akkor az éppen egy olyan baleset, mint a múlt heti volt... Bármiképpen végződjék is a szerencsétlenség körülményeit és okait felderíteni hivatott szakértői vizsgálat, nem hozhat gyógyírt a történtekre. Nem enyhítheti semmi a hozzátartozók, barátok, a bajtársak immár életfogytiglani fájdalmát... Mert mi van akkor, ha, úgymond, a „technika”, a több mint harminc éves gép mondta föl a szolgálatot? Talán fel lehet támasztani a halott katonákat? És ha a pilóták, ne adj isten, a légiirányítók esetleges rövidzárlata okozta a szörnyű tragédiát...? Gyász van. Reménykedjünk, hogy letelte után is a józan mértéktartásé, a tárgyilagos és a minden apró részletre kiterjedő szakértői vizsgálaté marad a főszerep. A politikusok tehát jobban teszik, ha mélyen hallgatnak továbbra is... Ha ugyanis a kommunistákhoz hasonlóan bárkinek eszébe jut, hogy kampánycélokra használja az áldozatokat és a megrendült tömegeket, az isten sem mossa le róla a politikai hiénizmus koszmóját. FIGYELŐ SZLOVÁK MÉDIA A magyarországi Hejcéről és Telkibányáról bejelentkező szlovákiai tévés tudósítók legtöbbje nem feledkezett meg beszámolni arról, mennyire magától értetődően és önfelál- dozóan segített a környékbeli falvak lakossága egyrészt közvetlenül a szlovák katonai gép balesete után a mentésben, majd a Szlovákiából érkező mentősök, rendőrök, katonák ellátásában. Éjszaka is talpon volt Hejce minden lakosa, teát és gulyást főztek, segítettek a kutató- és mentőegységek útba igazításában. A tudósítók többsége beszámolt arról is a szlovák tévénézőknek, hogy az elhunytak hozzátartozóit ingyen elszállásolják és ételt is biztosítanak nekik a faluban, ha úgy döntenek, fel szeretnék keresni azt a helyet, ahol szeretteik életüket vesztették. A Markíza tévé tudósítója viszont azt tartotta az egyik legfontosabb információnak, hogy a tévéstábok közül - állítása szerint - elsőként nekik sikerült elérniük a nehéz terepen a repülőgép roncsaihoz, és - mintha ezzel is igazolni akarná állítását - bemászott a gép darabjai közé. SME Az írott sajtó is dicséri a hejceieket. A Sme tudósítójának beszámolója szerint a községi hivatalban talált melegedőre több tucatnyi szlovákiai mentős, rendőr, katona és több újságíró is. Az éjszaka kellős közepén friss, meleg pogácsát, élelmet, teát, kávét vittek nekik a falubeliek. A szomszédos Vilmány alapiskolájának tanítója, Mester András zsíros kenyeret ken az asztalnál, hagymát karikáz hozzá a fáradt idegeneknek. „Amikor értesültem róla, mi történt, nem volt tovább maradásom otthon. Ilyen helyzetben segítenünk kell, ki hogyan tud” - mondja. Egy másik falu, Gönc péksége száz cipót küldött az éjszakai sütésből, valaki a faluból hozott egy tízliteres bö- dönt, tele disznózsírral. Mások kávéval állítanak be, a sze- retetházban, amelyet a katolikus egyház működtet, hektoliterszámra főzik a teát. A nők takarítanak, mosogatnak, felmossák a padlót, talpon van a polgármester felesége is. Meg- csörren a hivatal telefonja, a polgármester, Rohály Géza ismerteti a helyzetet. Miután leteszi a kagylót, elmondja, a magyar belügyminiszter asz- szony hívott. „Megkérdezte, mire van szükség, csak szóljunk bátran, és küldik. Örülök, hogy személyesen hívott fel egy ilyen egyszerű polgármestert, mint én” - idézi Hejce első emberét a Sme című napilap tudósítója.
