Új Szó, 2006. január (59. évfolyam, 1-25. szám)
2006-01-14 / 11. szám, szombat
Családikor 13 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2006. JANUÁR 14. Az emberek legtöbbje, amíg fiatal, gyakran elérhetetlen célokért elhagyja a szülői házat, elidegenedik A szegényház (Somogyi Tibor felvétele) Egy drága, új típusú személygépkocsi állt meg a kolostorépület előtt. Az autóból választékosán felöltözött, középkorú férfi szállt ki, s a kapuhoz érve csengetett. Idős apáca nyitott ajtót. Az érkezett pedig így szólt:- Magyar nyelven is tudó tisztelendőt keresek... VAJKAI MIKLÓS Az apáca kérdőn nézte a férfit, aki a következő magyarázatot fűzte a kéréshez:- Az anyám... ebben a városban tartózkodik... Az idősek otthonában...- Értem... - mondta az apáca. Becsukta maga mögött az ajtót. Öt perccel később egy hajlott hátú, idős szerzetessel tért vissza. A bundát viselő érkezett kezet fogott a pappal.- Hány esztendős a kedves mama? ! - kérdezte a pap.- Hát kérem... Nyolcvanöt éves már... - válaszolta Gé.-Vallásos?! - kérdezte a pap.- Amíg jól bírta magát, mindig a templomban üldögélt... Szegény...- És ön?! - kérdezte a pap.- A testvéreimmel vagyunk itt... De ők még bementek a városba... Úgy hírlik, hogy van itt egy nagyáruház is... - mondta Gé. - Úgy egyeztünk meg, hogy az idősek otthonában találkozunk... Különben mindannyian római katolikusok vagyunk.... Csakhogy... sietős az élet... Sok gond... Sok cihelődés és baj! Nehéz ma állva maradni... Indulhatunk?! A pap beleegyezően bólintott. Keskeny, kanyargó utcák. Régi-régi városka. A hegyek közé szorítva. A borok városa. Amerre az utak elnyúlnak, mindenfelé szőlődombok. Csakhogy most tél van. Téli zimankó. A pap pedig régi vágású, mondhatta volna később Gé. Tízgyermekes szegény családban nőtt fel. Túl van, bizony, túl a nyolcvanadik esztendején. Magas, lassan-lassan kiszikkadó férfiú! Tíz esztendőt töltött az egyik püspöki hivatalban, másfél évet meg a Vatikánban szolgált. „Egy régi vágású pap! - mondhatta volna a középkorú férfi. - Aki ugyan megöregedett már, de teljes valójával még mindig a küldetését szolgálja.” Amíg a város pereméről a szegényházig értek: az idős egyházférfiú megtanította Gé-t latinul Szüleiket a sorsukra hagyják köszönni. Sőt, még a miatyánk kezdő sorait is elmondta latinul. Aztán Gé-re terelődött a szó. Majd a kedves mamára, aki alighanem az életének utolsó kikötőjébe ért. Egy nővérke jött elébük az udvaron. A kedves mamát az elkülöm'tő- be helyezték, magyarázta mosolyogva. A kedves mama ugyanis már napok óta gyengélkedik. Erre Gé megjegyezte, hogy nem érkezhettek korábban. „Mi dolgozó emberek vagyunk! Kivétel nélkül! Felelősségteljes munkát végzünk.” A folyosó félhomályában haladtak. Amerre pillantottak, elszórt, elhasználódott emberi életeket láttak. Csontra soványodott, időn túlinak tetsző lényeket. A különítőbe érve a pap az idős hölgy ágyához lépett:- Doktor úr?! - kérdezte a mama.- Kedves mama... - mondta a pap. - Én a pap vagyok. És ide jöttem, hogy a kedves mamával imádkozzam, és a kedves mamát megvigasztaljam...- Meghalok? - kérdezte az asz- szony. A pap pedig megnyugtatta őt. Ekkor becsukódott az elkülönítő ajtaja. A kicsi nővérke az érkezetteket a vendégszobába tessékelte, ahol Gé egy borítékot nyújtott át neki. A már-már hivalkodóan öltözött családtagok egy asztalhoz telepedtek. A kis nővérke pedig üdítőt hozott nekik. Illendőségből még elejtett néhány közhelyet, majd elnézést kérve távozott.- Hát... Csak elérkezik ez a nap is! - mondta Gé.- Még felépülhet... Most hideg tél van... A papa is végigpihente a telet, de tavasszal mindig erőre kapott... Emlékeztek. Erős, szívós emberek voltak mindketten. Dolgoztak, gyürkőztek. Annyit gürcöltek, amennyi csak kitellett tőlük. S eközben a gyerekek felnőttek. És idegenkedve nézték a szüleiket. Idegenkedtek a kétkezi munkától is. Minden szülő naiv a saját gyermekeihez képest, mondogatták. Naivak voltak. És jólelkűek. Csakhogy jótét lélekkel nem lehet bevásárolni, sem pedig érvényesülni. „Csak egyetlen alkalommal értették volna meg a mi hajszolódá- sunkat - magyarázta Gé -, mert ma... ma egyszerűen a szerencse lován kell ülnöd, éjjel és nappal egyaránt, és sem hétköznap, sem pedig ünnep: a nyeregből nem lehet kiszállni!” így beszéltek. Majd elbúcsúztak a kedves mamától s a kis nővérkétől.- Ritkán látják a kedves mamát... - mondta a pap. Gé-nek a kolostorig vezető úton már nem volt kedve a társalgáshoz. Vasárnap. És micsoda vasárnap! Hosz- szú-hosszú, hóval fedett út. A lelki feszültség, hogy a dolgok kedvezően alakulnak-e a számára. Meg egyebek. Amit kellett: megcsele- kedte. Néhány perc múlva majd maga mögött hagyja a kolostorépületet. Egy teljes óra múlva már odahaza lesz...- Ritkán látják őt... - mondta az idős egyházférfiú. - Az emberek legtöbbje... amíg fiatal, gyakran helytelen, máskor pedig elérhetetlen célokért feladja az elfogadható távlatokat. Egy vágyképért. Elhagyják a szülői házat. Hátat fordítanak az oltalomra vágyóknak. Elidegenednek. Szüleiket a sorsukra hagyják. A kedves mama is, kérem, testének ilyeténképpeni elgyengülése a hiányos táplálkozásban keresendő. Gé kifejezéstelen ábrázattal pillantott az idős szerzetesre. Magában pedig arra gondolt, hogy igazából egészen jó emberismerő. Pontosan úgy, ahogy Gé is az. Figyelni mások fellépéseit, cselekedeteit, gondolkodásmódját. S ha lehet, akkor mások naivitásából hasznot húzni. Ez Gé! Ez az ő útja! Ebben különbözött a másiktól. IRQ OLVASOK Hajlék lakó nélkül CS. TÓTH ERNŐ így, télvíz idején egyre rémisz- tőbb hírek sokasága hívja fel a közvélemény figyelmét azokra az elesettekre, akik hajléktalanként az utcák zugaiban, parkok zöld búvóhelyein, pincékben vagy éppen menhelyeken próbálják átvészelni a hideget. Valóban elgondolkodik az ember, hogy ilyen fejlett világban hogyan történhet ez meg. Miként lehetséges, hogy az egész életét munkával végző ember egyszer csak barátok, családtagok nélkül az utca törvényeinek minden fajtáját átélve tengesse idős éveit. Hová lettek az egykori segítő kezek, a kollektívák, a felügyelőség, a gyerekek és az unokák? Valahol elvesztek, s az egyedüllét teljes súlyával a hajléktalanok vállain telepedtek meg. De valóban így van ez? Nemrégiben hozott össze a sors régi ismerősömmel, egykori diáktársammal. Alig ismertem fel a valaha vidám kislegényt, a jövő nagy matematikusát, aki szemrebbenés nélkül tette le az érettségit, és mindannyian biztosak voltunk benne, hogy mint az osztály legjobbja, fényes jövőnek néz elébe. így is lett, de nem sokáig tartott. A sors egyetlen gyászos eseménye kiütötte a nyeregből. Egyedül maradt, felesége, gyerekei kiközösítették. Nem próbálta meg az újrakezdést, végezte ugyan munkáját, de egyedül maradt, mígnem megöregedett. És most, két diplomával a zsebében - hajléktalan nyugdíjas. Magamról szólva elmondtam neki, hogy én is magányos nyugdíjas vagyok, mégis van otthonom, meleg lakásom, az élet minden feltétele biztosítva számomra. Nem hitt a fülének, amikor közöltem vele, hogy a Tornaijai Nyugdíjasok Otthonának lakója vagyok - teljes ellátással és mindössze négyezer koronáért megkapok mindent, ami gondtalanná teszi napjaimat. Sőt - ha bekövetkezik az, ami mindanynyiunknál egyszer törvényszerűen eljön, az otthon mindenről gondoskodni fog, ami egyébként a hozzátartozók, a túlélők kötelessége lenne. Egykori diáktársam hosszan elgondolkodott, majd maga elé suttogva adta tudtomra: „...ez szép és nagyszerű, de mégsem Pozsony. Más a légkör, megszoktam már, nem tudom feladni.- Mit? - kérdeztem meglepetten. Pozsony utcakövét, a kopott padokat, vagy az ideiglenes búvóhelyeket? A mindennapi bizonytalanságot? A főváros éjjel-nappali zaját? Ébredj fel, ember! - mondtam felháborodva. - Hétezer nyugdíjról beszélsz, és azt állítod, hogy Pozsonyban vagy bárhol ez csak száraz kenyérre elég, ha az utcán élsz! Ezt választod, miközben most szóltam a lehetőségről, hogy napokon belül lehet szerény, de mindent megadó otthonod, ahol újra egy nagycsalád tagjaként emberhez méltó körülmények közepette visz- szanyerheted méltóságodat, esetleg alkothatsz, hiszen a toll még nem remeg a kezedben, még dús a fantáziád, talán visszaemlékeznek rád egykori olvasóid, s te értelmét láthatod mindennapjaid felébredésének. Rosszul teszed, ha hátralévő éveidet hajléktalanként a nagyváros utcába, sötét parkok kopott lócáira, álmos várótermeire, villamosmegállóira hagyod. Barátom mogorván nézett ki a vonatfülke nedves, poros ablakán, majd a szerelvény lassulásával felállt és kezét nyújtva ennyit mondott: szöget ütöttél a fejembe és gondolkodni fogok, hiszen Tornaija szép kisváros a Pozsony-Kassa főútvonalon. Talán meglátogatlak. Láttam a szemén, hogy Pozsony utcáit nem fogja feladni egy vidéki kisvárosnak még a mindent megadó kényelméért sem. Számára marad az utca, a csavargás, a „nem tudom, mi lesz holnap”. SZÓ Ml SZÓ Majdok, egyszerek GRENDEL ÁGOTA Lehetnék akár magyar nemes is, annyi a tartozásom. Igaz, nem anyagi, akkor könnyebb volna, nemesként elintézném egy vállrándítással, s hogy még egy kicsit enyhítsek a helyzetemen, megtisztítanám a vértől őseim kardját, ragyogjanak csinosan. Lelkem rozsdafoltjaival képtelen vagyok megküzdeni. Ott éktelenkednek a majdok, most nemek, talánok, egyszerek, legközelebbek, nyáron az ősszelek, télen a tavasszalok, aztán sorban a következő hétvégek. így maradnak el baráti találkozók, egy kis terefere forró tea vagy habos bécsi kávé mellett, rokoni látogatások, itt és most, száz kilométeren belül, így hevernek elküldetlen, tolódnak odébb napról napra megíratlan levelek. Halogatásaim évek óta rakódnak egymásra. Egy-két nap, meggyógyulok, meglátogatom apámat, nyugtattam magam, igaz, sokkal több, mint harminchat fokos lázban égve. De soha többé nem láthattam. A következő hétvége az enyém, és már nem mehettem nagyné- némhez sem, pedig de sokszor volt anyánk helyett anyánk. Azóta is, ha régi, hófehér falú, nádtetős házat látok, mintha honvágy gyötörne. A Für Elise meg Az ajtó. Ha annyit írok: megrázó, lapos voltam, suta. Ha tudná Szabó Magda, mit tett velem! Behúzott nyakkal, lehajtott fővel jártam-keltem, kínlódtam hetekig. Ilyen mélységekben vájkálni saját lelkűnkben, meggyónnivaló múltunkban, föltépni a sebeket, újra meg újra, odaállni a tükör elé, mezítelenül, kémlelni a szemünket, mi rejlik még mögötte, mit lehet még előkaparni az elmúlt, a helyrehozhatatlan évekből, mivel kínozhatjuk magunkat egyre tovább, hogy végre kiszakadjon belőlünk a fájdalom, és tovább léphessünk, legalább néha, magányos óráinkban arra gondolva. Talán megtisztultunk. De ez a levél sem ment el. Vártam a találkozást, ám az a sors kegyetlensége folytán elmaradt, s úgy érzem, most már hiába is halogatom, amit akkor elmulasztottam, újabb rozsdafolt, bár egyelőre halványan éktelenkedik, s talán holnap, ha valamiből kevesebb lesz, mégis megírom azt a suta levélfélét. És mennek el mellőlem sorjában, a koporsók lassan összeérnek, talán még reménykedhetem, hogy keresztanyám is megbocsát. Azt hittem, aki majd’ kilencvenévesen fára mászik, biciklivel jár bevásárolni, megbeszéli barátnőivel az élet dolgait, ügyködik családja körül, csak kiváija, míg elérek hozzá. Nem várta, megkereste a régi jó barátokat, s onnan föntről vigyázzák, hogy elviselhető évünk legyen. ____________________________________________ Hog y mindenkinek elviselhető legyen (Archívum) ÍRÓ OLVASÓK Örökség NAGY ERIKA Jókai szülővárosának egyik szürke intézményében sok idős, tehetetlen, ápolásra szorult beteg között éldegélt egy súlyos betegségben szenvedő asszony. Olykor idegesítette környezetét hangoskodásával. Az ápolók gondoskodása sem volt a leghumánusabbnak mondható. Etetés, itatás, pelenkázás nem tartozott a legkedveltebb elfoglaltságaik közé, ezt szívesen átengedték a hozzátartozóknak. így a család látogatása, gondoskodása fényt vitt az idős asszony életébe. Egy nap azonban a néni elesett és súlyos csonttörést szenvedett. Kórházba került, megműtötték. Látogatáskor a kezelőorvos tudatta a hozzátartozókkal, hogy a néni rühességben szenved. (A huszonegyedik században, egy olyan közegben, ahol a higiénia, a tisztaság a legfontosabb követelmény kell, hogy legyen!) Ezért volt hát a keze számtalanszor lekötözve, s mert olyan betegségben szenvedett, hogy képtelen volt elmondani, a segítségnyújtás elmaradása a maradék életkedvét is lerombolta. S ezért még fizetnie is kellett. Fizetni havi fél tucat ropogós ezrest. Ennyi lehet ma a rühesség ára. Természetes, hogy nem ő lett az egyedüli áldozat. A rüh régóta befészkelte magát az otthon falai közé, s a nemtörődömség miatt elterjedt a lakók között. A néni egy szép napon végleg elaludt. Megsiratták, eltemették. Egy idő után a családtagok döbbenetes felismerést tettek: megkapták az örökségüket! Viszketés, kiütés. Ez a rövid története századunk egy fizetett intézményének.
