Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)
2005-12-31 / 301. szám, szombat
8 Kultúra - hirdetés ÚJ SZŐ 2005. DECEMBER 31. Rejtelmes állóvíz, nem ismert mélységekkel - mondhatjuk el a hazai kulturális életről Csak így tovább, kulturálissal!! MOZI AUPARK - PALACE: Harry Potter és a Tűz Serlege (am.) vasárnap 15, 16, 17, 18, 19, 20, 21 Elizabethtown (am.) v. 17.40 20.10 King Kong (új-zél.-am.) v. 15.40, 17.30, 19.20, 21.10 Ha igaz volna... (am.) v. 16.30,18.30,20.30 Csodacsibe (am.) v. 15.30,17.40 Egy cipőben (am.) v. 19.40 Madagaszkár (am.) v. 15.10 Légcsavar (am.) v. 17.10,19.20,21.20 Wallace & Gromit és az Elvetemült Vetemény- lény (ang.) v. 15.20 A szállító 2. (fr.-am.) v. 17.20,19.30 Éjszakai őrség (or.) v. 21.30 40 éves szűz (am.) v. 18.20 Grimm (cseh-am.i) v. 16.10, 20.50 Charlie és a csokigyár (am.) v. 16.20 A rettegés háza - Amityville Horror (am.) v. 18.40, 20.40 PÓLUS - METROPOLIS: Elizabethtown (am.) v. 16,18.30, 20.55 King Kong (új-zél.-am.) v. 17.05,19.40,20.35 Harry Potter és a Tűz Serlege (am.) v. 16.20,17, 19.20, 20 Légcsavar (am.) v. 17.15, 19.15, 21.15 A szállító 2. (fr.am. ) v. 17.40, 20.45 Ha igaz volna... (am.) v. 15.45 Egy cipőben (am.) v. 18.15 Grimm (cseh-am.) v. 17.45 Magasfeszültség (fr.) v. 20.10 Csodacsibe (am.) v. 16.35 KASSA DRUŽBA: Harry Potter és a Tűz Serlege (am.) v. 15.30, 18.30 CAPITOL: Elizabethtown (am.) v. 16,18.15, 20.30 ÚSMEV: King Kong (új-zél.-am.) v. 16,19.30 GYŐR PLAZA: Csak szex és más semmi (magy.) v. 16.15,18.15,20.15 Csodacsibe (am.) v. 16, 18 Domino (fr.-am.) v. 17.45, 19.45 Fűrész 2 (am.) v. 17.15, 19.30 Harry Potter és a Tűz Serlege (am.) v. 17.15, 20.15 Hideg csontok (sp.) v. 15.15 King Kong (új-zél.-am.) v. 15.15, 17,18.45, 20.30 Kőkemény család (am.) v. 15, 20 Narnia Krónikái - Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény (am.-új-zél.) v. 15, 16.30,17.45,19.15,20.30 Szőke Kóla (magy.) v. 15.45,17.45,19.45 SZÍNHÁZ NEMZETI SZÍNHÁZ: A víg özvegy szombat 19 HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: Fel is út, le is út! sz. 18 NÉZEM A DOBOZT Hétvége, évvége, tévége Z. NÉMETH ISTVÁN Alig egy hónapja, hogy nem nézem a dobozt, és máris mennyivel jobban érzem magam. Az orvosom is elégedett, mert látja, hogy betartom a képernyődiétát. Néha itt-ott egy kis elvonási tünet még felbukkan, a szív összeszorul, a pupilla kitágul, de aztán ismét könnyűvé válik a légzés. A rémálmok már az első képernyő nélküli hét után megszűntek. Amióta nem kattog azon az agyam, hogy az mtv néha ml, néha meg megint mtv, és akkor most tulajdonképpen melyik, a tudatom sem hasad tovább. A válságsókat és egyéb elfajzott „kopírhibridklón” utánoz- mányaikat azelőtt sem néztem, de amióta a gyakran ismételt félperces összefoglalók és előzetesek sem nyugtalanítanak, a koleszterin- és a cukorszintem is magától helyreállt. A doktor szerint a vérnyomás már komolyabb dolog, ahhoz minimum a tévéhíradókat kell száműzni a létrendből, és szóba sem jöhetnek a különféle beszélgetős- és hírműsorok. Érdekes módon a reklámok kezdtek el legelőször hiányozni, de már három nélkülük töltött hét olyan egészséges emésztéssel ajándékozott meg, hogy azt az óvodások is megirigyelhetnék. Amióta nem kell késő éjjelig fennmaradnom egy-egy képernyős kultúrmorzsáért, a kávét is sikerült teljesen mellőznöm, az egyre unalmasabb vetélkedők eltűntével pedig nem érzek kényszert arra, hogy dohányrudacskák elfüstölésével rövidítsem meg a kérdés és a válasz között eltelő tekintélyes időmennyiséget (és az életemet). „Apu, nekünk miért nincs tévénk?” „Azért, kislányom, mert mi most a retro-divatnak hódolunk. A gáz- és villanyárak emelkedése miatt lassan újra fával kell fűtenünk, gyertyával vüágítanunk, s ebbe a század eleji hangulatba igazán beleillik az, hogy a villogó csodadoboz helyére ismét könyvespolc kerül, rajta egy kis Rejtő, Thomas Mann, Márai, Verne, Jókai meg pár régi Galaktika.” Nézem a dobozt. Nagy, papírból van és vastag falú. Van benne még néhány régi könyv, amit újra elhelyezünk a polcon, a többi pedig mehet vissza a padlásra. Melvüle, Nabokov, Sienkiewitz, Passuth László, régi családi kalendáriumok, esz- szék, filléres regények. Ez meg is van. Agyő, televízió! Ezzel a jelenettel indul is a műsor! Az egész lakás bekamerázva, mikrofonok a helyükön, a stáb három tagja hűséges kutyaként követ mindenhová. Azt persze nem rögzítették, amikor a rendezővel és a producerrel megbeszéltem az első adás tartalmát. Tehát az új reality- show címe: Az Ember, Aki Megpróbált Televízió És Reklámok Nélkül Élni. A rendező utasítására azt nyilatkoztam a bulvárlapoknak (ó, exkluzív szerződések!), hogy csak nagyon nehezen vállaltam el a műsorban való szereplést, mert először magamutogatásnak, az ember magánéletébe való durva és ízléstelen beavatkozásnak tartottam. A producer szerint az első hónapban még menjen minden rendben, olvassak sokat, sétáljak a természetben, látványosan épüljek fel nyavalyáimból, hogy a nézőket beetessük, az izgalmakat a végsőkig fokozzuk. Az 5. részben lesz az első látványos családi veszekedés, amit természetesen a televízió egyre ki- bírhatatlanabb hiánya okoz majd, ennek részleteit később megbeszéljük. A második hónap közepén látványosan el kell majd butul- nom, hogy a naiv közönség bor- zongva rághassa a körmét: hát mégsem sikerül neki a nagy kísérlet? A 7. részben kerülök majd kórházba, ahol VHS-ről gyorsított iramban lepörgetik nekem az elmúlt hetek tévéműsorait. Ekkor az állapotom rövid időre stabilizálódik. A többit majd meglátjuk, ha elég nagy lesz a nézettség. Mint általában, természetesen az Úr éppen leköszönő 2005. évéről is megvan a véleményem - még ha nem is értek vele maradéktalanul egyet. Folytatódott a Nyugaton szavatosságát vesztett kultúra térhódítása, a média is egyre nyíltabban követi el merényleteit a jó ízlés ellen, s mi továbbra is hisszük: így van ez jól. LŐRINCZ ADRIÁN ezentúl a kokárda mellé tűzve is viselhető. A művelt Nyugat felfedezte, hogy Szlovákia a Gótika Országa - ez alatt kivételesen nem azt kell érteni, hogy megragadtunk abban a korban -, és megrohamozták a pozsonyi kiállítótermeket (a gömöri és szepesi gótikus templomok felfedezése még várat magára). A különféle zenei fesztiválok alkalmával több híresség is megfordult a szlovák fővárosban, és a Fotóhónap elnevezésű rendezvény végérvényesen európai jelentőségűvé vált. A média terén Milan Markovié elveszítette a „közszolgálatiságért” vívott harcot, így továbbra sem kell attól tartanunk, hogy a királyi tévé és rádió a köz érdekeit fogja szolgálni. Hogy még egy jó hírt közöljek, elárulom: bár a könyvek ára a behozatali vám megszűnte ellenére sem fog csökkenni, a könyvlopás az elkövetkező esztendőben sem számít bűncselekménynek. Ezzel a fennkölt gondolattal azonosulhatott az a három romagyerek is, akik addig oldalogtak egy kelet-szlovákiai kisváros könyvesboltjában, míg egyikük a karácsony előtti forgatagban a kabátja alá csúsztatott egy könyvet. Már-már a távozás mezejére léptek, amikor az eladó feltartóztatta őket, és rövid szóváltás, fenyegetőzés után visszakapta a bűnjelet - a „Kézifegyverek kisenciklopédiáját”. Mi lehet még ebből a nemzetből, vülant át az agyamon, ha már ebben a zsenge korban könyvet csórnak!? Igaz, egyelőre csak a Kézifegyverek kisenciklopédiáját, de lássuk be, egy Dosztojevszkij, Zola vagy Márquez még nehéz volna ebben a korban. A kultúra lélekemelő és léleképítő erejében bízva, hasonló élményekben gazdag új esztendőt kívánok. Körvonalazódó körvonalak Az ember - kiváltképp ha publicista - gyarló; egy éve például még azért fanyalogtam, hogy nem láttam annak az alagútnak a végét, melybe népi kultúránkat a letűnt rendszer kultúr-apparát- csikjai belezavarták. Ma sem látom, de közben hozzászoktam a homályhoz, egy év múlva meg, gondolom, behunyt szemmel is eligazodom majd abban az útvesztőben, amelyet kultúrpolitikának hívnak. Mert az nem csak úgy van, hogy néhány lelkes önkéntes azt mondja: ha már kul- A Sony Foto verseny egyik díjazott felvétele. Tényleg jó... Rendhagyó módon gazdasági elemzéssel kell kezdenem ezt az írást, mert az okok és okozatok összefüggéseinek keresése során olyan mélyre ástam, hogy nem is tudom, napvilágot látok-e még valaha... Nos: tudom, mert az Illetékesek több ízben is közölték velem, hogy a gazdasági növekedés országunkban idén sosem látott magaslatokba hágott, beállítva az eltelt évtized rekordját. A Hozzáértők azt is tudni vélik, hogy ez már rövid távon az élet- színvonal javulásához, a vásárlóerő növekedéséhez vezethet, amiből akár azt a következtetést is levonhatnánk, hogy lesz pénzünk kultúrára, művelődésre is. Eddig az öröm. Az üröm az, hogy bár néhány figyelemre - sőt tiszteletre - méltó kezdeményezést siker koronázott, egyre nehezebb helyzetben vannak azok, akik számára a tömegkultúra „nem pálya”, akik az eredetihez, a hagyományoshoz ragaszkodnak csökönyösen. Azt, hogy ma már a kultúra is árucikk, sajnos azok veszik legkomolyabban, akiknek módjukban állna változtatni a dolgokon - a könyvkiadók és terjesztők, a lemezcégek, a tévétársaságok és a műsorszervező irodák. A piac „nagy játékosai”, akikről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az a jó, amit elénk szórnak. Pedig nem feltétlenül - hiszen a „futottak még” kategóriában ott vannak az „outsidernek, megannyi eredeti ötlettel. Meglehet, az ízlések és pofonok kőkemény világában az nyer, aki el tudja adni magát, a produkcióját. A kérdés az: mikor nyer a vevő - ha beszáll a játszmába, vagy ha kívül marad...? Tomki Némec cseh fotográfus szerint ilyenek voltunk 2005-ben... túrát adott nekünk az Úr, csináljunk hozzá seregszemlét! Kultúrpolitikai szempontból ehhez először is indokot kell találni, mely alátámasztja, hogy az igény belülről jövő, tehát jogos. Aztán mozgósítani kell az ösz- szes, magára valamit is adó kisebbség képviselőjét, majd az egészet meg kell koronázni egy - teszem azt - bódigusztis- csülkös-bableveses- rívavigadós produkcióval, ami legalább behozza a közönséget. A lóláb kilóg, de az összköltség alig üti meg a rongyos hárommillió koronát. Egy másik térben, egy másik helyen Ág Tibor népdalgyűjtő arról beszél, hogy „a kultúra csak ott tud fejlődni, ahol mozgás van. Elsősorban is a kultúra állóvizét - vagy pocsolyáját - kellene felkavarnunk ahhoz, hogy előbbre jussunk.” A letűnt rendszer címére csupán annyit jegyez meg, hogy „a felvidéki magyarság körében nagyobb romlást vitt végbe a rendszer, mint Romániában. Mert ott megmaradt az értelmiség, míg miná- lunk negyvenöt után szinte teljesen felszámolták.” Álljon itt még egy költői kérdés, mely fölött tényleg érdemes elméláznunk: „Mit kezdhetünk most, amikor negyven év kiesett a felvidéki magyar kisebbség kulturális életéből...?” A választ nem tudom, mint ahogy Huszár László, a népzenei tehetségek istápolását felvállaló „Bíborpiros szép rózsa” szervezője sem; amikor viszont az államtól kapott támogatásra terelem a szót, nem ragozzuk tovább a témát. Kár a szóért... Könyvet lopni... Persze jó dolgok is születtek idén - például Oláh Ibolya megasztár nemzeti szimbólum lett, Az ízlések és pofonok világában az nyer, aki el tudja adni magát...
