Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)

2005-12-31 / 301. szám, szombat

9

ÚJ SZÓ 2005. DECEMBER 31.__________________________________________________________________________________________________________________________________________SZILVESZTERI VENDÉG

Fábry Sándort tavasszal már egy új szerepben, egy, az Egyesült Államokban és Oroszországban forgatott útifilmben is láthatjuk a kereskedelmi csatorna képernyőjén

Profi nem rúg be szilveszterkor, arra ott van 364 nap

(Somogyi Tibor felvétele)

Az év utolsó showderének próbáján találkoztunk Fábry Sándorral, hogy elkészítsük az év utolsó interjúját. Azt hittük, rendezői utasításokat hallunk majd: technikusok csapata siirög- forog, hogy beállítsák a fényeket és hangokat - ehelyett úgy éreztük magunkat, mint egy házibuliban, ahol a haverok történetekkel szórakoztatják egymást.

VRABEC MÁRIA

Fábry sildes sapkában ült a bólogató Mikulásokkal, felfújható adventi koszorúkkal és zenére villogó karácsonyfákkal teli dizájncenter asztal mögött, és mondta, ami eszébe jutott, a többiek meg rákontráztak. Nyoma sem volt semmiféle forgatókönyvnek, gondosan kimódolt csattanóknak - a showmester még csak nem is jegyzetelt, csupán annyit jegyzett meg időnként, hogy „na, ezen még dolgozom”.

Rendszeresen ilyen ötletbörzével készülnek a műsorokra?

Néha koncentráltabban és nem csak így vaktában lőjük a poénokat, de soha nincs olyan, hogy jeleneteket próbálnánk. Inkább otthon agyalgatok a mondanivalómon, ízlelgetem, rakosgatom az imitt- amott felszedett ötleteket, történeteket, és a felvételig valahogy megérik bennem az egész.

Amikor elkezdte a televíziós showderelést, azt mondta, egyáltalán nem biztos benne, hogy beválik riporternek. Mostanra megszokta már ezt a szerepet?

Most is akkor érzem magam a legjobban, amikor a saját dumámat nyomhatom. Nem is magamban kételkedtem, amikor ez az egész elkezdődött, inkább abban nem voltam biztos, hogy a szűkebb körben működő humorom átjön-e a képernyőn, és ha igen, meddig képes életben tartani egy műsort. Szerencsére a kételyeim nem igazolódtak be, a győzikés adást például az akkor televízió előtt ülők 62 százaléka nézte, ami a kereskedelmi televíziók történetében eddig a legmagasabb szám. A többi adást illetően sem volt okunk panaszra az elmúlt öt évben; talán kijelenthetjük, hogy mára ez már egy bevált márka. Persze azért ennél rafináltabb a dolog, mert miközben mindig ki kell találnunk valami újat, szükség van az állandó elemekre is. Egyeden egyszer hagytam el a végén, hogy „kezeket a paplanra, éljenek a csajok”, és rögtön jött száz e-mail, hogy mi van a csajokkal?

Azt, hogy az aktuális sztárok mellett csinos rendőrnőket, szu- pemagyikat vagy különleges produkciót nyújtó állatokat vonultassanak fel, ön találta ki?

Ez mind közös dolog. Keressük annak a lehetőségét, hogyan lehetne kilépni abból, hogy ugyanaz az ötven, többé-kevésbé ismert ember vánszorog egyik műsorból a másikba, unják őket a nézők, a műsorvezetők, és unják saját magukat is. Ezért találtuk ki azt, hogy hétköznapi emberek bolondos furcsaságait mutassuk meg, és én ezt jobban is kedvelem, mint X sztárt, aki már mindenhol mindent elmondott.

Nem is nagyon titkolja, hogy unja egynémely riportalanyát...

Nem vagyok színész, nem nagyon tudok alakoskodni. Remélem, ez nem bántó, mert azért olyasvalakit nem kell vendégül látnom, akit nem akarok, és akit már úgyis meghívtunk, annak kijár a tisztelet. Ebbe még belefér néhány fricska, mert ennek a műsornak nem az a célja, hogy a közönséggel megismertesse a beutaltak életművét. Időnként azért lehet az értelmes szónak is közönségvonzó ereje, Faludy Györgyöt egyáltalán nem nézték kevesebben, mint akármelyik tévés személyiséget. Egyébként ha a klasszikus három- vendéges felállással megy a műsor, akkor a harmadik vendéggel mindig egy kicsit komolyabb hangot ütök meg - neki már nem kell produkálnia magát, egyszerűen csak beszélgetünk.

Az évek során azért eltolódtak az arányok annak a műsorrésznek a javára, amelyben még csak egyedül dumál. Ezt kiverekedte magának, vagy a nézettségi adatok is önt igazolták?

A nézettség és a taktizálás hozta így, mert a producerem, Kovács Kristóf figyelembe veszi, mi megy ilyenkor a másik csatornán, és ha ott épp egy film kezdődik, akkor a monológ öt perccel hosszabb, nehogy átkapcsoljanak a nézők. Azt szoktam mondani, hogy a kereskedelmi televízióknál a műsor a reklámok közötti szükséges rossz, és az egész szerkesztés arra megy ki, hogy a reklám alatt ne csábuljanak át a nézők egy másik csatornához.

A dizájncenter már annyira befutott, önműködő dolog, hogy maguktól jönnek a tárgyak, vagy még mindig keresni, kérni kell?

Nem jön annyi, mint az ember gondolná, úgyhogy állandóan keresek. Nagyon bevált a nyüt nap, amit a Kálvin téri aluljáróban egy retró kávéházban tartottam, és három órán keresztül fogadtam a nézőket. Sokan jöttek, és sok mindent hoztak, ráadásul elmesélték a tárgyaikhoz fűződő történeteket is, és így már rögtön lelke van a dolognak. Kaptam eredeti fecske fürdőnadrágot, amelyben benne volt, hogy Újpesti Csökkent Munkaképességűek Szövetkezete, és kiderült, hogy a tulajnak még húsz van otthon eredeti papírcímkével, mert annak idején egy rokona varrta. Három műsorra való tárgyat szedtem össze, és valószínűleg a jövőben is tartok még üyen nyílt napot.

A nosztalgia miatt érezzük úgy, hogy a szocializmus idejéből származó tárgyak bumfor- diságukban is kedvesebbek, mint a mostam giccsek, vagy tényleg volt bennük valami?

Azt hiszem, ezek még azzal együtt is, hogy a diktatúrában készültek, valahogy emberközelibbek voltak. Csúnyácskák, rosszul működők, de azért a legtöbbet még ma is tudnánk használni, ha rávinne a kényszer. Rengeteg lelemény van például azokban a tárgyakban, amelyeket a vállalattól ellopott dolgokból buheráltak össze - a házi hurkatöltőtől a fonott üvegig. Ezeket részben a hiánygazdaság szülte, részben pedig a dolgozóknak az a teljesen jogos érzése, hogy övék a gyár, tehát fizetés-kiegészítésként elvihetnek ezt-azt. Ma ez az iparág már megszűnőben van, mint ahogy megszűnt az autójavítás is, abban az értelemben, hogy kikalapálunk, körbehegesztünk valamit, és nem csak paneleket cserélünk. A másik dolog az, hogy a polgári hagyományokat a diktatúra sem tudta teljes mértékben és azonnal kiirtani - az ötvenes években még mindenki kalapban, kesztyűben és sállal a nyakán járt az utcán, és az iparban is éltek a régi, becsületes kézműves hagyományok. Ezzel szemben a Kínából behozott, nagy szériában fröccsöntött tárgyakhoz semmi közünk, használjuk őket és eldobjuk. Könnyen elképzelhető, hogy a mai fiatalokban húsz év múlva ugyanolyan nosztalgiát idéz elő egy vüágí- tó kínai tigris, mint bennünk az NDK-turmixgép, de az a dizájncenter már másé lesz.

Amikor ezeket a tárgyakat veszi sorra, jókat mulat az őket készítő, vásároló és használó kispolgáron. Nem gondolt még arra, hogy akaratlanul megbántja azokat, akik még ma is őrzik a vitrin tetején a porcelán balerinát, és épp a régi csehszlovák mackónadrágban ülnek a tévé előtt?

Senkit nem szeretnék megbántani, még a politikusokkal kapcsolatban sem töröm a fejem poénokon, hogy beszólhassak nekik. Ha hallok valami hülyeséget, azt nem hagyhatom szó nélkül, de semmiféle tendencia nincs abban, mikor kin szórakozom. Egyébként meg azt gondolom, hogy aki eljuttat hozzám mondjuk egy fából faragott tevét, amelynek a hátsó felén cigaretta jön ki, ha meghúzzuk a farkát, annak van humorérzéke, mert maga is felismerte, hogy az ide való. Tizenkét éve kezdtem a dizájncentert a Hócipőben, de ez idő alatt még nem volt rá példa, hogy valaki komolyan megsértődött volna. Sőt sokan kifejezetten rám gondolva vásárolnak meg egy-egy borzasztóságot.

Az, hogy könyvben is kiadja, amit összegyűjtött, a saját ötlete volt, vagy a kiadók noszogatták?

Dobozokban nagyon sok tárgyat őrzök a padláson, és régóta foglalkoztatott az a gondolat is, hogy egy

könyvben kellene összefoglalni, mi mindent voltunk képesek összeesz- kábálni és felhalmozni az elmúlt évtizedekben. Én adtam ki a könyvet, és azt is én találtam ki, hogy legyen üyen szép vászonkötése. Először fecske fürdőnadrágba akartam beköttetni, hogy amikor a vásárlók kémek a boltban egy Dizájncentert, az eladó megkérdezhesse tőlük, milyen méretű legyen. Ezt nem tudtuk megoldani, akkor jött az ötlet, hogy legyen ez a cáró- ka-paróka, amihez külön le kellett gyártatni a kivehető képkeretet, a mágneses ceruzát és a vasport, hogy az olvasók különböző frizurákat tudjanak kreálni a kopasz fejemre. Nem kevés munka volt vele, de úgy gondoltam, hogy aki egy egész országnak mutogatja magát, az adja meg a módját, ha könyvet akar megjelentetni.

Néhány éve gasztronómiai rovata volt a Playboyban. Ez azt jelenti, hogy igazi ínyenc?

Nem, ez csak azt jelenti, hogy szeretem a jó kaját, és ez nem feltétlenül a rafinált ételeket jelenti. Számomra a jó köménymagos leves pirított kenyérkockával maga a kéjek kéje, nagyon szeretem a cseh knédlit és az élelmiszeripari kísérletezést részemről nyugodtan be lehet fejezni a házi baracklekvárral. Gödrös Frigyesnek van egy csodálatos filmje, a Priváthorváth és Wolframbarát; ebben mondja a papa a gyerekeknek, hogy „kimehettek a forradalomba, de ebédre otthon legyetek”. Én ezt a mondatot megkönnyeztem a moziban, mert nemcsak a családi fegyelemről szól, hanem egy letűnt világról is. A mai élettempó már nem kedvez az igazi ínyenceknek, a legtöbb ember csak futtában bekap valamit. Nekem sincsenek kereteim, azt eszem, amire gusztusom van, és akkor, amikor ráérek. Arra nem is vállalkoztam volna, hogy éttermi kritikát újak, mert a túrós gombócot is alig tudom megkülönböztetni a sztrapacskától, ahhoz

meg végképp nem értek, mit kell egy ételen megfigyelnem, csak azt tudom, hogy ízlik-e vagy sem. De mivel kötötték az ebet a karóhoz, azt találtam ki, hogy elhívok egy étterembe valakit, akinek ahhoz a kultúrkörhöz köze van, és ebéd közben beszélgetünk. így voltam a paksi halászcsárdában G. Dénes Györggyel, azaz Zsűrivel, aki elmesélte, hogy a halászlé miért olyan, mint az operett vagy egy steakhouse-ban Bartos Tibor műfordítóval, aki Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhíd című művének fordításához kiment egy itteni vágóhídra tanulmányozni a dolgot. Jókat beszélgettünk, jókat ettünk, de azóta ezekbe az éttermekbe vissza se mentem, nehogy úgy érezzék, illene megkínálniuk egy ingyenpörkölttel.

Többször elmondta már, hogy autóért nem fizetne ki több milliót, az öltözködésre se nagyon ad. Mi az, amire szívesen és élvezettel költ?

Amit most rajtam lát, az egy 2800 forintos farmernadrág, és nem hiszem, hogy hamarabb elkopik, mint az, amelyikért tízszer ennyit adtak mások. A régiségeket szeretem, mert azoknak már van múltjuk, történetük, kibírtak valamit. Ezeket sem dísznek vásárolom, mert szeretem, ha az asztalon írni lehet, az ágyon feküdni és így tovább, de való igaz, hogy a régi időkben is készítettek rengeteg haszontalan tárgyat. Nincs kényelmetlenebb ülőalkalmatosság, mint egy egyenes támlájú biedermeier kanapé, és aki már próbált írni lehajtható írószekreteren, az tudja, hogy ez lehetetlen. Érdekes, hogy tőlünk nyugatabbra sokkal olcsóbbak a régi bútorok, mert a szerencsésebb történelmi fejlődés következtében több maradt belőlük, és az állapotuk is jobb, hiszen nem kellett elásni, rejtegetni. Nálunk a tárgyak is olyan kopottak és elhasználtak lesznek öregségükre, mint az emberek - ezt akkor érzékelem a leginkább, amikor viháncoló nyugdíjas turistákkal találkozom Budapesten, és összehasonlítom őket az itteni megfáradt öregekkel.

Egész nyáron Amerikában és Oroszországban utazgatott. Abból, amit általában önmagáról mesél, azt hinné az ember, hogy üyen kalandhoz túl kényelmes.

Azért én is szeretem a változatosságot. Az ötlet úgy született, hogy Vahorn András nem tudta hazahozni Amerikából a Cadillacjét, mire én kitaláltam, hogy csináljunk útifilmet, de nem is gondoltuk, hogy az RTL Klub ad erre százmillió forintot. Egy kicsit meg is ijedtünk, de már nem volt visszaút, meg kellett csinálni a tizenkét részes sorozatot. A címe Cadillac Drive, a lényege pedig az, hogy az 1975-ös, két és fél tonnás, nyolcezer köbcentis Cadillac Eldorádó- val felmentünk Alaszkába, ameddig lehetett, utána feltettük egy hajóra, majd Magadámból Jakutföl- dön keresztül elautóztunk egészen a Bajkál-tóig. Közben csodáltuk a vidéket, beszélgettünk a helybeliekkel, és ebből szeretnénk a nézőknek is megmutatni valamit.

Ezt megszervezték, vagy mindent a véletlenre bíztak?

Itt olyan természeti körülmények vannak, hogy az utazás már felér egy expedícióval, tehát nem lehet csak úgy vaktában nekivágni. Jakutföldön például minden sarkon rendőr várt ránk, utak nincsenek, vagy ahol vannak, ott bármikor elmoshatják a folyók. Oroszországban, ahol káoszra és rengeteg gondra számítottunk, minden rendben ment, és Amerikában, ahol azt hittük, hogy minden jól működik majd, soha semmi nem stimmelt. Olyan borzasztóan le van butulva az az ország, hogy ami meghaladja a kettő meg kettő szintjét, az az átlagember számára már túl bonyolult. A Cadillackel is Amerikában voltak gondjaink, Oroszországban egyszer sem; raktunk rá orosz téli teherautó-gumit, az alvázát beburkoltuk vaslemezzel, és úgy gurult, mint a csoda. Egy ezerötszáz kilométeres szakaszon Ural teherautóra pakoltuk, mert folyókon keltünk át - azok elég attraktív felvételek lesznek.

Mi mindent láthatunk majd a sorozatban?

Részben egymással beszélgetünk az autóban, és kommentáljuk, amit látunk. Aztán van egy road- movie rész, vagyis autós szemszögből mutatjuk meg a rendőri ellenőrzéseket, benzinkutakat, és néha humoros jeleneteket is felvettünk. Emellett voltunk kiállításokon, egy elhagyott Gulág telepen, a moszkvai terror házában. Koós Jani vezetésével meglátogattuk Jo- szip Kobzon volt táncdalénekest, jelenlegi milliomost is, aki Oroszország egyik leggazdagabb embere. Kicsit megcsillantotta előttünk az orosz felső száz életét; mit mondjak, leírhatatlan volt.

Ezek szerint elégedett lehet az elmúlt évvel, és szüveszterkor nyugodtan hátradőlhet a karosszékben.

Nem dőlhetek hátra, mert dolgozni fogok: Szulák Andival és a Bagi-Nacsa-párossal lépek fel a Belvárosi Színházban. Utána lesz otthon malacsült meg pezsgő néhány barát társaságában, de csak szolidan. Profi ugyanis nem rúg be szilveszterkor, mert arra ott van az év háromszázhatvannégy napja.