Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)

2005-12-23 / 296. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2005. DECEMBER 23. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7- Különben már lezabálta volna áfát... (Peter Gossányi rajza) TÁRCA Mazsolás néni FIGYELŐ Nem lövik le a télapót Az amerikai Télapó szaba­don repkedhet az Egyesült Ál­lamok légterében karácsony éjszakáján annak a hivatalos engedélynek a birtokában, amelyet maga Norman Mine- ta közlekedési miniszter írt alá. A dokumentum szerint „A Télapónak és rénszarvas­szánjának mindenhová érvé­nyes engedélyt adunk, hogy leereszkedjen minden olyan ház tetejére, amelyben jó gye­rekek laknak”. A 2001. szep­temberi terrorakciók óta tartó igen szigorú biztonsági elő­írások közepette Amerikában ez még a jóságos Télapó ese­tében sem akármi. A különleges jármű műszaki megszemlélése után a minisz­ter úgy nyilatkozott, hogy „ez a szán valóban egészen egyedi közlekedési eszköz, amelynek segítségével a Télapó irigylésre méltó pontossággal képes cél­ba juttatni az ajándékokat”. A repülési engedély tanúsága szerint a Télapó - ahogyan Amerikában nevezik, Santa Claus - teljesen egészséges, és kellő gyakorlattal rendelkezik ahhoz, hogy az Egyesült Álla­mok légterében biztonságosan repüljön. Mineta elmondta még, hogy a Télapó repülési kérelmét több millió gyerek tá­mogatta levélben. (MTI) JEGYZET Miért csak ilyenkor? TOMI VINCE Napjainkban mást sem hal­lani: a vüág tele van önző, lel­ketlen, cinikus, csak saját hasz­nukat néző emberekkel. Meg­lehet. Mindenesetre sokunk­nak elég tapasztalata van ar­ról, hogy úgy nagy általános­ságban tényleg üyenek va­gyunk. Lelkedenek, önzőek, rohanunk a saját hasznunk után. Mert üyen a vüág. Ilyen? Azért amolyan is. Akadnak még olyanok, akik nem hajlan­dóak elfogadni, hogy kiveszett a jóság az emberekből. Évezre­dek óta arra intenek a bölcsek, legyünk jók, segítsünk a rászo­rulóknak. Segítünk? Néha. Itt a karácsony, s miként üyentájt lenni szokott, a honi közszereplők jelentős része kórházakat, gyerekotthonokat, elesetteket keres fel, hogy aján­dékot osztogasson árva, rákos, tolószékes vagy „csak” szegény gyerekeknek. így van ez rend­jén. Adni jó, s pláne jó, ha azzal segítünk embertársainknak. És talán az is rendjén van, hogy üyesfajta alkalmakkor meg­annyi megható újságcikk szü­letik képillusztrációval, ami­kor az ismert személyiség ajándékot nyújt át. Ellenben halkan felteszünk egy kérdést: miért mindig karácsony előtt éreznek késztetést erre? Miért kötelező érvényű, hogy ebben az időszakban „kell” elmenni, ajándékot osztogatni, és élet­igazságokat nyilatkozni arról, mennyire szívünkön viseljük embertársaink sorsát? Az év háromszázhatvanöt napból áll. Tévésztárnak, színésznek, politikusnak, sportolónak és rászorulónak egyaránt. A küszöb volt az egyemele­tes, lerobbant városi bér­házban a társadalmi érint­kezés legfontosabb fóruma, fontosabb, mint a gang, ahonnan Öcsi köpdösött le­felé, ha nem látták, a felnőt­tek pedig a korlátnak tá­maszkodva beszélték meg a napi eseményeket velünk, udvarosiakkal. MALINÁK ISTVÁN Az udvarról - közepén bugyorgó kanális, körötte patkó alakú virágágyás, fehérre meszelt terméskővel kirakva, abszurd el­lentétben a málladozó vakolattal és salétromos falakkal, de leg­alább mindenki láthatta: itt jó em­berek laknak - három lakás nyüt, mindhárom bejárati ajtóhoz há­rom lépcső vezetett. Ezeket koro­názta meg a küszöb. A küszöbön lehetett játszani, enni, a küszöb volt a legcsodálatosabb kompro­misszum: még nem vagy az udva­ron, de már a lakásban sem. Va­sárnap délutánonként emelkedett a küszöb társadalmi rangja, ami­kor a férfiak kiültek egy-két ciga­rettára, s mi a lépcsőkre szorulva hallgattuk a sok csodát, tanultuk meg a történelmi leckét, misze­rint a magyar bakánál nincs jobb, mert a magyar baka mindent ki­bír, ha lefagynak az ujjai, elintézi egy kézlegyintéssel. A küszöbre menekültünk, amikor kilépett az öreg Farbenblum a nagy szakállá- val, pocakjával, és lassan elindult az udvar végén álló vécé felé, ma­ga mögött húzva elöl fel nem gombolt hózentrágerét. Egyszó­val, valamiért borzasztó lett volna szembetalálkozni vele az udva­ron, de a küszöb védelmében le­hetett röhincsélni, fantáziáim azon, mi lenne, ha mögé lopózva rálépnénk a hózentrágerre. Karácsony okán jutott eszembe az öreg Farbenblum, merthogy ő volt a Mazsolás néni félje. Márpe­dig számomra azóta is, több mint ötven éve az az igazán karácsonyi, amiben mazsola van. Még a pácolt húshoz is a mazsolás rizst szere­tem, s az sem ront rajta, ha a tetejé­be jól lecsurgatott mandarinkom- pótot tesznek. A Mazsolás néni in­tézmény volt, hatalmasakat neve­tett, olyankor minden rázkódott rajta, a mindent pedig nagyon bő­ven kell elképzelni. Általában kö­tényben járt, kötényeire maga varrt két hatalmas zsebet, ezeket napjá­ban többször megtöltötte, az egyi­ket csokoládéval, a másikat mazso­lával. És evett, fehér fogai harsogva darálták a mogyorós csokoládékat, én inkább szopogatni szerettem. Darált, amikor anyámmal beszél­getett, amikor varrt, főzött vagy ta­karított. Az egyik emeleti lakó sze­rint a posta csak neki dolgozott, annyi csomagot kapott Ameriká­ból. Pedig a lágerben üyen se vol­tam, mutatta többször is a kisujját anyámnak, aki olyankor szomorú­an bólogatott. Ezt sehogyan sem értettem, hiszen a Mazsolás néni nyüvánvalóan hazudott, amit én is gyakran elkövettem, csakhogy az én történeteimre, hiába gyakorol­tam be előtte, a legenyhébb eset­ben is fejcsóválás volt a válasz. Sze­memben a lódítás nem volt erkölcsi fogyatékosság, így fenntartások nélkül szerettem Mazsolás nénit - bár kétszer meg is pofoztak miatta - a két jó tulajdonságáért: nem volt fukar, és én voltam a kedvence. Kö­vetkezésképp az utca minden gye­reke irigyelt, annyi csokoládét, cso­dálatos, nagy szemű mazsolát ehettem. Az első pofont egy elvesz­tett papír háromkoronás miatt kap­tam, pontosabban a magyaráza­tért. Amikor anyám követte rajtam a pénzt, nagyon megijedtem, s hir­telen azt találtam ki, hogy a láger­ben voltam és a katonák elvették tőlem. Ezzel soha többé ne merj viccelni! - így anyám. Gyakran sutyorogtak ők ketten, cinkosan nevetgéltek, s ezek a tit­kok talán még nagyobbak voltak, mmt a láger, igencsak fúrták az ol­dalamat. Olykor, ha anyám pörköl­töt, tejfölös csirkét, székelykáposz­tát főzött, kiállt a küszöbre, át­szólt, és a Mazsolás néni már futott is. A hokedlin ülve tömte magába hangosan cuppogva az ételt, az öreg zsidó agyonütne, ha látna, nevetett Anyám, hogy ne halljam, suttogva megkérdezte, ugyan már, miért ment hozzá egy üyen vén­emberhez. Ó mentett meg a láger­ben, nélküle rég nem lennék, fa­gyott rá a mosoly az arcára. Én, aki az asztal alatt úgy tettem, mintha teljesen lekötne a játék, csakhogy ki ne küldjenek, elkezdtem hango­san röhögni. Elképzeltem, ahogy Farbenblum bácsi, a hózentrágerét maga mögött húzva korcsolyázik, és megmenti Mazsolás nénit, aki alatt noná, hogy beszakadt a jég. Az Öcsit ugyanis, aki három évvel idősebb volt nálam, és hiába köp­ködött a gangról, engem sosem si­került eltrafálnia, karácsony után a vasutas mentette meg. Tőlünk fél utcahossznyira, a sarkon túl folyt a malomárok, akkoriban még bőven volt benne víz. Nos, ez minden té­len befagyott, a nagyobbak ott csúszkáltak, korcsolyáztak, már azok a szerencsésebbek, akiknek volt kurblis korcsolyájuk. Öcsi alatt, aki először akarta kipróbálni a frissen kapott kurblist, beszakadt a jég, a vasutas, akit az egész utca ismert, utána ugrott, és szerencsé­sen kihúzta. De annyira be volt ré­zéivé, hogy aktatáskástól ugrott, és a táskát csak a vízben engedte el, amikor elkapta az Öcsi grabancát. A táska elúszott, Öcsi meglett - az én őszinte sajnálatomra. Isteni sze­rencse, mondták az asszonyok, hogy épp akkor józan volt. Már­mint a vasutas, akinek Öcsinéniék nagy hálálkodások közepette vet­tek egy új táskát, a vasutas meg olyan népszerű lett, hogy még éve­kig nem tudott kijózanodni: ha be­ment a kocsmába, mindenki a vál­lát veregette, és fizetett neki. Ne­kem annyi hasznom volt az egész­ből, hogy Öcsit jól megpofozták, a kurblist pedig elcsukták előle, ezért néha együtt játszottunk, már amikor nem próbálta rajtam bi­zonygatni, hogy ő mennyivel erő­sebb. Szóval: csuklottam a röhö­géstől, ahogy elképzeltem a kor­csolyázó Farbenblum bácsit, ami­kor váratlanul két taslit kaptam anyámtól. Valamivel lehettem csak na­gyobbacska, amikor a Mazsolás néni meghalt. Anyám hangosan si­ratta, napokig. Egy reggel majd hanyatt estem, ilyen még nem for­dult elő: átjött Farbenblum bácsi. Csak ücsörgött a hokedlin, ahová ő szokott lehuppanni. A halálba ette magát, az orvosok megmond­ták, hogy tilos az édesség, de ő senkire sem hallgatott. Azt mond­ta, amíg él, csak nevetni akar, meg enni. Ezt többször elmondta, anyám zavartan bólogatott, rám se szólt, hogy menjek a dolgomra. Feszengett az öreg a hokedlin, ki­bökte, puliszkát főzne, de nem tudja, hogy kell. Átmegyek Far­benblum úr, megcsinálom, vette anyám a kötényét, és hátulról lát­tam, hogy a válla enyhén rázkó­dik. Mi, gyerekek sose tudtuk, Uyenkor sír-e vagy nevet. Egy ideig még én jártam az öreghez, aki már nem is volt ijesztő, szombatonként villanyt gyújtani, csokoládét, ma­zsolát is kaptam, de a zacskós már más volt, mint kötényből. Később valamiféle szakállas rokonok jöt­tek érte, és magukkal vitték. JEGYZET Közkarácsony HOLOP ZSOLT Kidőlt a lakótelepi kará­csonyfa. A hír nem lepett meg senkit, mert már tavaly is kidőlt. Karácsony előtt ezzel a programmal gondoskodik az önkormányzat a sivár lakóte­lep szórakoztatásáról, és azzal dicsekedhet, hogy évente át­lagban kétszer állít karácsony­fát. Igazi kényeztetés. Tavaly két feketerendőr őrizte a nyolc méter hosszan elnyúló fenyőt, nehogy el ta­lálja lopni egy rivális önkor­mányzat, daruval, teherautó­val. Az utca túloldalán, a kocsma előtt álldogáltak, vár­ták az újraállító brigádot. Időnként mobilon jelentést tettek: Itt állunk, itt fekszik. Persze, várunk, micsinál­nánk... Végül az önkormány­zatnak és a közműveknek si­került kiállítania egy csinos kis csapatot. (Másodszor nem hibázhatunk, fiúk!, avagy ez egy igaz állítás lesz.) És akkor a fenyő-őrs megér­kezett a terepre. Amennyire fel bírom idézni, állhatott egy projektmanagerből, egy hu- mánerőforrás-managerből, egy logisztikai managerből, egy biztonságtechnikai mana- • gerből, és egy kommunikációs managerből, hogy szót értse­nek. Megváltó érkezett! SZÁSZI ZOLTÁN Tejút Galaxis, Naprendszer, harmadik bolygó, tessék vi­gyázni, az idők kapuja nyűik, majd automatikusan bezárul. Megváltó érkezett! Felhívjuk kedves utasaink és vásárlóink figyelmét, hogy az olcsó csirke- farhát már nem kapható, de le­het tíz dekával több karácsonyi műhót és hűhót kapni, hozzá ingyen adunk egy negyvencen­tis hamis műmosolyt! Soha vissza nem térő alkalom, ne halassza el! Megváltó érkezett! Az ajtó mellett ne tessék vi­gyázni, tessék kiengedni egy kis meleget a bejáratok előtt lejmoló koldusokra is, az ott­hontalanok éhenhalasztása és fagyasztása nem tilos, kroko­dilkönnyeket az együttérzés­hez második emeleti divatbu­tikunkban vásárolhatnak ked­vezményes áron. Kiváló minőségű, üvegmo­sóra hasonlító, valódi fenyőfá­kat, igazi csernobili génkezelt tűlevelűeket kaptunk az élővi­rágosztályra. Megváltó érke­zett! Édes, kicsi, tapsikoló kezű, mosolygó Jézuska! Hát tudod- e Te, törékeny isteni gyermek, hogy hová is érkeztél?! Hallot­tad-e az előbb, micsoda han­gok dörömböltek itt elő az emberi hangon búgó gépszá­jakból?! Ragyogó j öttödet jelző betlehemi csillagodat még ha akarnánk, se láthat­nánk meg az arcunkba villo- gó-csillogó, mikrochippel irá­nyított, vakító kirakati girlan­doktól. Gőgicsélő, csilingelő hangod elveszik a milliónyi elektromos minitélapó, éneklő adventi koszorú, dano- lászó, fehér karácsonyról szó­A marketingmanager mar­ketingokokból szolgálati úton volt. És volt még egy csúcsma- nager, hajói értelmeztem a dolgokat, aki nem szállt ki a kocsijából, csak mobilon érte­kezett a többivel. Aztán ott volt még Józsi és Sanyi az emelőkosaras kocsival, és fel­állították a fát. Csakhogy... Idén nem őrizte a két feketerendőr a nyolc mé­ter hosszan elnyúló fenyőt. Máshol álltak, a fenyő megint ugyanott feküdt. Azt túlzás lenne állítani, hogy a lakótelep egy ember­ként rohanta meg, de gyorsan előkerültek a metszőollók. Amíg állt, nem merték megkö­zelíteni, hisz bármikor agyon­csaphat valakit, de most sietve vagdosták az asztali dísznek szánt ágakat, derekasan leko- pasztották. Holnap ezek mel­lett az ágak mellett ülik a szentestét meghitten, ellá­gyulva. A fa meg újra áll. Mivel el­törött a törzse, kicsit alacso­nyabb lett, alsó ágai most már egyenesen a földből nőnek ki, az egyik oldala pedig hiány­zik. És egy szánalmas, kurta fénykígyó tekeredik rajta. Két hete még gyönyörű fenyő volt valahol egy erdőben. Nem baj. Az önkormányzat is, a lakók is gondoskodtak az ünnepi han­gulatról. Lehet, hogy nem állítani ké­ne, hanem dönteni. Az ülte­tésről. ló táncoló műfenyő zagyva és otromba harsogása között. Édes Jézuska, hát nem tévesz­tetted Te el ezt a bolygót?! Biztos, hogy ide kell Neked születni? Te tudod, bántani fognak! Te tudod, ember em­bernek farkasa itt! Gyilkosok, torzak, istentelenek oly so­kan. Aranykacajú Jézuska, hát Te nevetsz?! Még csak nem is fázol ezen a kietlen, fagyos éj­szakán? Talán látod azt a beteg, láz­rózsáktól égőpiros arcú kisfi­út, aki bolyhos fülű kismackó- ját öleli magához, olyan an­gyali boldogsággal és szépség­gel, amilyenre csak a szegény, tiszta szívű emberek képe­sek?! Talán látod azt az öreg­asszonyt, aki ódivatú bútorai közt tipegve keresztet vet az estéli harangszó szavát meg­hallva, miközben két személy­re terít, emlékek súlyátjátszva viselő kis otthonában? Áz a másik teríték már néhány éve üres ezen az estén. Aki egykor ott ült vele szemben, az a va­laki már a Te örökkévaló asz­talodtól néz alá egy felhőron­gyon át homályos mosolygás­sal. Miért kezdtél el sírni, Jé­zuska? Éhes vagy talán, vagy föléd hajló anyácskádnak jel- zed, át kell csomagolnia té­ged? Vagy azt is látod, szülőhelyed körül most is gép­fegyveres őrök vigyáznak egy evilági rendre s nem jöhetnek el hozzád Téged imádni hű pásztoraid sem?! Ne sírj, édes, egyetlen, aranyhajú, bánatos szemű Kis- jézusom! Nézd csak, odaadom én Neked az én kérges, meg­keményedett szívemet, játssz vele kedvedre! Játssz vele Kis- jézuska, hogy könnyebben ki­áltsam az örömhírt: Megváltó érkezett! Békesség a világon minden jóakaratú embernek!

Next

/
Thumbnails
Contents