Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)
2005-12-23 / 296. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. DECEMBER 23. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7- Különben már lezabálta volna áfát... (Peter Gossányi rajza) TÁRCA Mazsolás néni FIGYELŐ Nem lövik le a télapót Az amerikai Télapó szabadon repkedhet az Egyesült Államok légterében karácsony éjszakáján annak a hivatalos engedélynek a birtokában, amelyet maga Norman Mine- ta közlekedési miniszter írt alá. A dokumentum szerint „A Télapónak és rénszarvasszánjának mindenhová érvényes engedélyt adunk, hogy leereszkedjen minden olyan ház tetejére, amelyben jó gyerekek laknak”. A 2001. szeptemberi terrorakciók óta tartó igen szigorú biztonsági előírások közepette Amerikában ez még a jóságos Télapó esetében sem akármi. A különleges jármű műszaki megszemlélése után a miniszter úgy nyilatkozott, hogy „ez a szán valóban egészen egyedi közlekedési eszköz, amelynek segítségével a Télapó irigylésre méltó pontossággal képes célba juttatni az ajándékokat”. A repülési engedély tanúsága szerint a Télapó - ahogyan Amerikában nevezik, Santa Claus - teljesen egészséges, és kellő gyakorlattal rendelkezik ahhoz, hogy az Egyesült Államok légterében biztonságosan repüljön. Mineta elmondta még, hogy a Télapó repülési kérelmét több millió gyerek támogatta levélben. (MTI) JEGYZET Miért csak ilyenkor? TOMI VINCE Napjainkban mást sem hallani: a vüág tele van önző, lelketlen, cinikus, csak saját hasznukat néző emberekkel. Meglehet. Mindenesetre sokunknak elég tapasztalata van arról, hogy úgy nagy általánosságban tényleg üyenek vagyunk. Lelkedenek, önzőek, rohanunk a saját hasznunk után. Mert üyen a vüág. Ilyen? Azért amolyan is. Akadnak még olyanok, akik nem hajlandóak elfogadni, hogy kiveszett a jóság az emberekből. Évezredek óta arra intenek a bölcsek, legyünk jók, segítsünk a rászorulóknak. Segítünk? Néha. Itt a karácsony, s miként üyentájt lenni szokott, a honi közszereplők jelentős része kórházakat, gyerekotthonokat, elesetteket keres fel, hogy ajándékot osztogasson árva, rákos, tolószékes vagy „csak” szegény gyerekeknek. így van ez rendjén. Adni jó, s pláne jó, ha azzal segítünk embertársainknak. És talán az is rendjén van, hogy üyesfajta alkalmakkor megannyi megható újságcikk születik képillusztrációval, amikor az ismert személyiség ajándékot nyújt át. Ellenben halkan felteszünk egy kérdést: miért mindig karácsony előtt éreznek késztetést erre? Miért kötelező érvényű, hogy ebben az időszakban „kell” elmenni, ajándékot osztogatni, és életigazságokat nyilatkozni arról, mennyire szívünkön viseljük embertársaink sorsát? Az év háromszázhatvanöt napból áll. Tévésztárnak, színésznek, politikusnak, sportolónak és rászorulónak egyaránt. A küszöb volt az egyemeletes, lerobbant városi bérházban a társadalmi érintkezés legfontosabb fóruma, fontosabb, mint a gang, ahonnan Öcsi köpdösött lefelé, ha nem látták, a felnőttek pedig a korlátnak támaszkodva beszélték meg a napi eseményeket velünk, udvarosiakkal. MALINÁK ISTVÁN Az udvarról - közepén bugyorgó kanális, körötte patkó alakú virágágyás, fehérre meszelt terméskővel kirakva, abszurd ellentétben a málladozó vakolattal és salétromos falakkal, de legalább mindenki láthatta: itt jó emberek laknak - három lakás nyüt, mindhárom bejárati ajtóhoz három lépcső vezetett. Ezeket koronázta meg a küszöb. A küszöbön lehetett játszani, enni, a küszöb volt a legcsodálatosabb kompromisszum: még nem vagy az udvaron, de már a lakásban sem. Vasárnap délutánonként emelkedett a küszöb társadalmi rangja, amikor a férfiak kiültek egy-két cigarettára, s mi a lépcsőkre szorulva hallgattuk a sok csodát, tanultuk meg a történelmi leckét, miszerint a magyar bakánál nincs jobb, mert a magyar baka mindent kibír, ha lefagynak az ujjai, elintézi egy kézlegyintéssel. A küszöbre menekültünk, amikor kilépett az öreg Farbenblum a nagy szakállá- val, pocakjával, és lassan elindult az udvar végén álló vécé felé, maga mögött húzva elöl fel nem gombolt hózentrágerét. Egyszóval, valamiért borzasztó lett volna szembetalálkozni vele az udvaron, de a küszöb védelmében lehetett röhincsélni, fantáziáim azon, mi lenne, ha mögé lopózva rálépnénk a hózentrágerre. Karácsony okán jutott eszembe az öreg Farbenblum, merthogy ő volt a Mazsolás néni félje. Márpedig számomra azóta is, több mint ötven éve az az igazán karácsonyi, amiben mazsola van. Még a pácolt húshoz is a mazsolás rizst szeretem, s az sem ront rajta, ha a tetejébe jól lecsurgatott mandarinkom- pótot tesznek. A Mazsolás néni intézmény volt, hatalmasakat nevetett, olyankor minden rázkódott rajta, a mindent pedig nagyon bőven kell elképzelni. Általában kötényben járt, kötényeire maga varrt két hatalmas zsebet, ezeket napjában többször megtöltötte, az egyiket csokoládéval, a másikat mazsolával. És evett, fehér fogai harsogva darálták a mogyorós csokoládékat, én inkább szopogatni szerettem. Darált, amikor anyámmal beszélgetett, amikor varrt, főzött vagy takarított. Az egyik emeleti lakó szerint a posta csak neki dolgozott, annyi csomagot kapott Amerikából. Pedig a lágerben üyen se voltam, mutatta többször is a kisujját anyámnak, aki olyankor szomorúan bólogatott. Ezt sehogyan sem értettem, hiszen a Mazsolás néni nyüvánvalóan hazudott, amit én is gyakran elkövettem, csakhogy az én történeteimre, hiába gyakoroltam be előtte, a legenyhébb esetben is fejcsóválás volt a válasz. Szememben a lódítás nem volt erkölcsi fogyatékosság, így fenntartások nélkül szerettem Mazsolás nénit - bár kétszer meg is pofoztak miatta - a két jó tulajdonságáért: nem volt fukar, és én voltam a kedvence. Következésképp az utca minden gyereke irigyelt, annyi csokoládét, csodálatos, nagy szemű mazsolát ehettem. Az első pofont egy elvesztett papír háromkoronás miatt kaptam, pontosabban a magyarázatért. Amikor anyám követte rajtam a pénzt, nagyon megijedtem, s hirtelen azt találtam ki, hogy a lágerben voltam és a katonák elvették tőlem. Ezzel soha többé ne merj viccelni! - így anyám. Gyakran sutyorogtak ők ketten, cinkosan nevetgéltek, s ezek a titkok talán még nagyobbak voltak, mmt a láger, igencsak fúrták az oldalamat. Olykor, ha anyám pörköltöt, tejfölös csirkét, székelykáposztát főzött, kiállt a küszöbre, átszólt, és a Mazsolás néni már futott is. A hokedlin ülve tömte magába hangosan cuppogva az ételt, az öreg zsidó agyonütne, ha látna, nevetett Anyám, hogy ne halljam, suttogva megkérdezte, ugyan már, miért ment hozzá egy üyen vénemberhez. Ó mentett meg a lágerben, nélküle rég nem lennék, fagyott rá a mosoly az arcára. Én, aki az asztal alatt úgy tettem, mintha teljesen lekötne a játék, csakhogy ki ne küldjenek, elkezdtem hangosan röhögni. Elképzeltem, ahogy Farbenblum bácsi, a hózentrágerét maga mögött húzva korcsolyázik, és megmenti Mazsolás nénit, aki alatt noná, hogy beszakadt a jég. Az Öcsit ugyanis, aki három évvel idősebb volt nálam, és hiába köpködött a gangról, engem sosem sikerült eltrafálnia, karácsony után a vasutas mentette meg. Tőlünk fél utcahossznyira, a sarkon túl folyt a malomárok, akkoriban még bőven volt benne víz. Nos, ez minden télen befagyott, a nagyobbak ott csúszkáltak, korcsolyáztak, már azok a szerencsésebbek, akiknek volt kurblis korcsolyájuk. Öcsi alatt, aki először akarta kipróbálni a frissen kapott kurblist, beszakadt a jég, a vasutas, akit az egész utca ismert, utána ugrott, és szerencsésen kihúzta. De annyira be volt rézéivé, hogy aktatáskástól ugrott, és a táskát csak a vízben engedte el, amikor elkapta az Öcsi grabancát. A táska elúszott, Öcsi meglett - az én őszinte sajnálatomra. Isteni szerencse, mondták az asszonyok, hogy épp akkor józan volt. Mármint a vasutas, akinek Öcsinéniék nagy hálálkodások közepette vettek egy új táskát, a vasutas meg olyan népszerű lett, hogy még évekig nem tudott kijózanodni: ha bement a kocsmába, mindenki a vállát veregette, és fizetett neki. Nekem annyi hasznom volt az egészből, hogy Öcsit jól megpofozták, a kurblist pedig elcsukták előle, ezért néha együtt játszottunk, már amikor nem próbálta rajtam bizonygatni, hogy ő mennyivel erősebb. Szóval: csuklottam a röhögéstől, ahogy elképzeltem a korcsolyázó Farbenblum bácsit, amikor váratlanul két taslit kaptam anyámtól. Valamivel lehettem csak nagyobbacska, amikor a Mazsolás néni meghalt. Anyám hangosan siratta, napokig. Egy reggel majd hanyatt estem, ilyen még nem fordult elő: átjött Farbenblum bácsi. Csak ücsörgött a hokedlin, ahová ő szokott lehuppanni. A halálba ette magát, az orvosok megmondták, hogy tilos az édesség, de ő senkire sem hallgatott. Azt mondta, amíg él, csak nevetni akar, meg enni. Ezt többször elmondta, anyám zavartan bólogatott, rám se szólt, hogy menjek a dolgomra. Feszengett az öreg a hokedlin, kibökte, puliszkát főzne, de nem tudja, hogy kell. Átmegyek Farbenblum úr, megcsinálom, vette anyám a kötényét, és hátulról láttam, hogy a válla enyhén rázkódik. Mi, gyerekek sose tudtuk, Uyenkor sír-e vagy nevet. Egy ideig még én jártam az öreghez, aki már nem is volt ijesztő, szombatonként villanyt gyújtani, csokoládét, mazsolát is kaptam, de a zacskós már más volt, mint kötényből. Később valamiféle szakállas rokonok jöttek érte, és magukkal vitték. JEGYZET Közkarácsony HOLOP ZSOLT Kidőlt a lakótelepi karácsonyfa. A hír nem lepett meg senkit, mert már tavaly is kidőlt. Karácsony előtt ezzel a programmal gondoskodik az önkormányzat a sivár lakótelep szórakoztatásáról, és azzal dicsekedhet, hogy évente átlagban kétszer állít karácsonyfát. Igazi kényeztetés. Tavaly két feketerendőr őrizte a nyolc méter hosszan elnyúló fenyőt, nehogy el találja lopni egy rivális önkormányzat, daruval, teherautóval. Az utca túloldalán, a kocsma előtt álldogáltak, várták az újraállító brigádot. Időnként mobilon jelentést tettek: Itt állunk, itt fekszik. Persze, várunk, micsinálnánk... Végül az önkormányzatnak és a közműveknek sikerült kiállítania egy csinos kis csapatot. (Másodszor nem hibázhatunk, fiúk!, avagy ez egy igaz állítás lesz.) És akkor a fenyő-őrs megérkezett a terepre. Amennyire fel bírom idézni, állhatott egy projektmanagerből, egy hu- mánerőforrás-managerből, egy logisztikai managerből, egy biztonságtechnikai mana- • gerből, és egy kommunikációs managerből, hogy szót értsenek. Megváltó érkezett! SZÁSZI ZOLTÁN Tejút Galaxis, Naprendszer, harmadik bolygó, tessék vigyázni, az idők kapuja nyűik, majd automatikusan bezárul. Megváltó érkezett! Felhívjuk kedves utasaink és vásárlóink figyelmét, hogy az olcsó csirke- farhát már nem kapható, de lehet tíz dekával több karácsonyi műhót és hűhót kapni, hozzá ingyen adunk egy negyvencentis hamis műmosolyt! Soha vissza nem térő alkalom, ne halassza el! Megváltó érkezett! Az ajtó mellett ne tessék vigyázni, tessék kiengedni egy kis meleget a bejáratok előtt lejmoló koldusokra is, az otthontalanok éhenhalasztása és fagyasztása nem tilos, krokodilkönnyeket az együttérzéshez második emeleti divatbutikunkban vásárolhatnak kedvezményes áron. Kiváló minőségű, üvegmosóra hasonlító, valódi fenyőfákat, igazi csernobili génkezelt tűlevelűeket kaptunk az élővirágosztályra. Megváltó érkezett! Édes, kicsi, tapsikoló kezű, mosolygó Jézuska! Hát tudod- e Te, törékeny isteni gyermek, hogy hová is érkeztél?! Hallottad-e az előbb, micsoda hangok dörömböltek itt elő az emberi hangon búgó gépszájakból?! Ragyogó j öttödet jelző betlehemi csillagodat még ha akarnánk, se láthatnánk meg az arcunkba villo- gó-csillogó, mikrochippel irányított, vakító kirakati girlandoktól. Gőgicsélő, csilingelő hangod elveszik a milliónyi elektromos minitélapó, éneklő adventi koszorú, dano- lászó, fehér karácsonyról szóA marketingmanager marketingokokból szolgálati úton volt. És volt még egy csúcsma- nager, hajói értelmeztem a dolgokat, aki nem szállt ki a kocsijából, csak mobilon értekezett a többivel. Aztán ott volt még Józsi és Sanyi az emelőkosaras kocsival, és felállították a fát. Csakhogy... Idén nem őrizte a két feketerendőr a nyolc méter hosszan elnyúló fenyőt. Máshol álltak, a fenyő megint ugyanott feküdt. Azt túlzás lenne állítani, hogy a lakótelep egy emberként rohanta meg, de gyorsan előkerültek a metszőollók. Amíg állt, nem merték megközelíteni, hisz bármikor agyoncsaphat valakit, de most sietve vagdosták az asztali dísznek szánt ágakat, derekasan leko- pasztották. Holnap ezek mellett az ágak mellett ülik a szentestét meghitten, ellágyulva. A fa meg újra áll. Mivel eltörött a törzse, kicsit alacsonyabb lett, alsó ágai most már egyenesen a földből nőnek ki, az egyik oldala pedig hiányzik. És egy szánalmas, kurta fénykígyó tekeredik rajta. Két hete még gyönyörű fenyő volt valahol egy erdőben. Nem baj. Az önkormányzat is, a lakók is gondoskodtak az ünnepi hangulatról. Lehet, hogy nem állítani kéne, hanem dönteni. Az ültetésről. ló táncoló műfenyő zagyva és otromba harsogása között. Édes Jézuska, hát nem tévesztetted Te el ezt a bolygót?! Biztos, hogy ide kell Neked születni? Te tudod, bántani fognak! Te tudod, ember embernek farkasa itt! Gyilkosok, torzak, istentelenek oly sokan. Aranykacajú Jézuska, hát Te nevetsz?! Még csak nem is fázol ezen a kietlen, fagyos éjszakán? Talán látod azt a beteg, lázrózsáktól égőpiros arcú kisfiút, aki bolyhos fülű kismackó- ját öleli magához, olyan angyali boldogsággal és szépséggel, amilyenre csak a szegény, tiszta szívű emberek képesek?! Talán látod azt az öregasszonyt, aki ódivatú bútorai közt tipegve keresztet vet az estéli harangszó szavát meghallva, miközben két személyre terít, emlékek súlyátjátszva viselő kis otthonában? Áz a másik teríték már néhány éve üres ezen az estén. Aki egykor ott ült vele szemben, az a valaki már a Te örökkévaló asztalodtól néz alá egy felhőrongyon át homályos mosolygással. Miért kezdtél el sírni, Jézuska? Éhes vagy talán, vagy föléd hajló anyácskádnak jel- zed, át kell csomagolnia téged? Vagy azt is látod, szülőhelyed körül most is gépfegyveres őrök vigyáznak egy evilági rendre s nem jöhetnek el hozzád Téged imádni hű pásztoraid sem?! Ne sírj, édes, egyetlen, aranyhajú, bánatos szemű Kis- jézusom! Nézd csak, odaadom én Neked az én kérges, megkeményedett szívemet, játssz vele kedvedre! Játssz vele Kis- jézuska, hogy könnyebben kiáltsam az örömhírt: Megváltó érkezett! Békesség a világon minden jóakaratú embernek!
