Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)
2005-12-23 / 296. szám, péntek
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2005. DECEMBER 23. KARÁCSONYI TOLLVONÁS Mozdulatlan égbolt KULCSÁR FERENC A teremtés éppúgy kimondhatatlan, mint a gyermekkor. Ma is - és immár mindörökké - némán állok életemnek eme titka előtt. Némán és megrendültén. Miért is? Mert e kimondhatatlan, moz- duladan égbolt, mint a tenger- mélyi kagyló a gyöngyöt, úgy záija magába a teremtés s egyben gyermekkorom örök-sugarú fényét. S most, mintegy alászállva a dráma mélyébe, fájdalmas-bol- dogan keresem a szavakat, melyek bebocsátást nyerhetnek e mozduladan égbolt forró centrumába, a kagyló sötétjébe ágyazott gyöngy fényéhez - a ki- mondhatadan gyermekkorhoz. Mi is ez a kimondhatadanság, ez az ártadan, tiszta és ezért hal- hatadan első szerelem? Mi ez az örökifjú fény, melyre az élet vize harmatoz, ugyanakkor a teremtés szellőjében szárítkozik? Minden tudható tudásom tudja, hogy ez a halhatadanság, ez az örök gyermeki fény nem egyéb, mint az Élet szelíden izzó, ártatlanul forró megjelenése közöttünk és bennünk - a csoda túláradóan tékozló szétosztása a gyermeki szívek számára. Ez az, amit nem lehet kimondani, csak megélni és elrejtem a szívben; a szívben, mert ahol a szívünk, ott van a mi kincsünk is; a szívben, melyet minden féltett dolognál jobban kell őriznünk, mert abból indul ki minden élet. Most már világosan megfogalmazható, hogy a gyermekkor, az én gyermekkorom örökös otthonra találása, birtoklása annak, ami megszentelő módon az enyém, igen, ez az egész ön- tudadan szépség - a karácsony szellemi léte és megléte. A karácsony csodája, mely az első karácsony óta újra és újra az örök gyermeki megjelenése az emberi világban - megfelelése mindannak, ami ártadan, szelíd, szép és igaz. AFiú, aki oly észrevétienül jött közénk, mint az ég harmata - vagy még inkább, mint a szeh'd hóesés -, hogy megtestesülésével értelmet és teljességet adjon a teremtésnek, az újszülöttek, a gyermekek ártadanságával jött közénk. S ez a teljesség mint ár- tadanság nem egyéb, mint a teremtés kristályedényének túlcsordulása. A megtestesült Isten a karácsonyi jászolban, ez a kisded a szeretet kiáradása, túlcsordulása, a teremtés emberalakot öltő „ráadása” - s mindez azért, hogy ránk tékozolván, ránk is testálja e túláradó szeretetet. Ezért a karácsony a teremtés elfogadásának és szeretetben való felülmúlásának az ünnepe. Olyan kimondhatatían és majd- nem-felfoghatadan ünnep, amelyet voltaképp csak megéléseinkkel tudunk fölfogni: a némán áradó és láthatatíanul jelen lévő szeretet ajándékaival. A karácsony ruhája és dísze ennek csupán emberi része, a külső emberé; igaz jelentése pedig a belső emberé, az az isteni rész, melyről a Hegyi beszéd szól: „Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván”. Igen, menj be a te belső szobádba, a lélek egyetemességébe, a szeretet szabadságába, igazi otthonodba, ahol ajándékaidat, a némán áradó szeretetet: életedet, mint eledelt, titkon szétoszthatod. A szeretet szelíd, mint a hóesés. Gyermekkoromban szívszorongva, titkon való áhítattal vártam a hó első hullását. Nem úgy van-e vajon, hogy a havazás eljövetelével egyben a szeretet eljövetelét is reméltem? És e várakozás a karácsony, az egyetemes ünnep és szeretet eljövetele által vajon nem a megszentelő- désre való várakozás volt? Bizony, az volt: a szülői otthon, az atyai ház s egyben az én belső otthonom - a titkon lévő belső szoba várt szívszorongva a teljesség megjelenésére, a túláradó szeretet rá eső részére. S így van máig is: bennünk, gyermekeinkben, embertársainkban. Glatz Oszkár: Karácsony (A kép reprodukciója első ízben a Lyka Károly szerkesztette Művészet című folyóirat kilencvenkilenc évvel ezelőtti, 1906-os évfolyamának egyik téli műmellékleteként látott napvilágot.) Az ünnep lényege a megváltozott lélekállapot, a lebegés, az önfeledt nyugalom és a feltétlen öröm A mesélés boldog kényszere (Lánczos Tamás felvételei) N. Tóth Anikó nagy sikerű családregénye, a belső monológokból, érzékeny pillanatfelvételekből összefogott Fényszilánkok olvasásakor az ember minden tárgyszerűségen túllendülve belemerül a hétköznapok ünnepét megjelenítő álomba. És a finoman kirajzolódó sorsfüzérek esszenciájaként fogalmazódik meg az is, hogy öröm nélkül nincs igazi ünnep. CSEPÉCZ SZILVIA A Fényszilánkok egyik csodálatos mondata anyai nagyanyád képét rajzolja meg: „Szerettem, ahogy vasárnap délután kitakarította arcából a fáradtságot.” Hát igen, a mi nagyszüleink - miként a Teremtő is - a hetedik napon még megpihentek. Regényedet én úgy olvastam, mint egy irodalmi anyaggá nemesedett, „szilánkos” önéletrajzot. Amelyhez a kicsiny, „csak nekem” örömünnepek éppúgy hozzátartoztak, mint az emelkedett hangulatú családi ünnepek, például a karácsony. A békés, nyugodt ünnepeket lassan valóban már csak az emlékek őrzik. Most kitartott pörgés van: rohanni kell egyik jeles naptól a másik megszentelt napig. Kipipáljuk az anyagbeszerzési listákat, miután bedőltünk a rafináltan agresszív reklámoknak (a miheztartás végett legújabban statisztikai adatokkal bombáz a média: a különböző társadalmi csoportok mekkora összegeket költenek pl. karácsonyi ajándékokra; hogy aztán lehessen ebből presztízskérdést csinálni vagy éppen keserűen legyinteni...), és letudjuk a kötelező látogatásokat. Legszívesebben túl lennénk az egész ünneproboton, vagy egyenesen kihagynánk az életünkből az összes piros betűs napot. Közben pedig szépen elfelejtődik a csoda, az ünnep lényege: a megváltozott lélekállapot, a lassított lebegés, az önfeledt nyugalom és főleg a feltéden öröm. Mindez persze csak úgy hívható elő, ha a gépiest félretéve érzelmi életet is próbálunk élni, vagyis időt és energiát szánunk arra, hogy intenzíven figyeljünk egészen apró lélekrezdülésekre. Nekem az ünnep egymásra nyíló arcokat jelent. A karácsony különösen. A nagyszülőktől vettek-e át a pedagógus szülők hagyományokat, milyen volt a karácsony Nagyölveden? Gyermekkorom karácsonyai csodaszépek voltak. Már maga a szó is csupa sejtelem volt, a hosszú várakozás csupa izgalom. (Az adventét most is nagyon szeretem, nagy szomorúság, hogy évről évre rövidebbnek tűnik.) Kicsi csengő jelezte, hogy már be szabad menni a nappaliba. A pompás, mennyezetig érő karácsonyfa és persze a titokzatos csomagok megpillantásának örömét számos családi fotó őrzi. A fa a sarokban állt, kitűnő kuckó volt, sose mulasztottuk el az öcsémmel a karácsonyi bújócská- zást (katasztrófa ellen láthatatian húrok biztosították). A vallási hagyományokat a Jézuska emlegetése jelentette (egyszer láttam is elsuhanni az ablak előtt!), és énekeltünk is róla. A nagyszülőktől elsősorban a szertartásos, hosszú vacsorázást vettük át: előbb ostyát ettünk mézzel és fokhagymával, majd a dió és a családtagok száma szerint szeletelt alma után következett a halászlé, végül a paprikás lisztben kisütött pontypatkó szalmakrumplival és olajos paprikával. Az ünnepi vacsorát édesapám készítette. Ez egyébként máig így van. A szenteste után jó volt zöld illatban ébredni, nagyokat lustálkodni, ráérősen olvasgatni, jókat beszélgetni. Emlékszel-e az első ajándékra, amit kaptál és adtál? Mindig sok ajándék volt a fa alatt. Nagyon szerettem a babákat, jó darabig minden karácsonykor babát is kaptam. Egyformán örültem az egészen pici, meredtszeműnek, gumihajúnak meg az ember nagyságú, kacsingató, síró- és járóbabának. Az első ajándékozás volt inkább erős élmény, elsős-másodikos lehettem, még a pénz értékével nem voltam tisztában, ezért szülői közreműködéssel vásároltam, nagyon banális dolgokat, de a legnagyobb titoktartással. Nem tudom, megbeszélték-e a hátam mögött a dolgot, mindenesetre a csomagbontásnál úgy láttam, nagyon örültek, sőt alighanem akkor érzékeltem életemben először a megható- dottságot is. Ez a tapasztalás fordulatot is jelentett, hiszen ettől fogva jobban örültem és örülök most is annak, ha én adhatok. Egyébként az ajándékozás is nagyon eltorzult mostanában, szülte kellemeden kötelességgé vált; komoly fejtörést okoz, kinek mit és főleg müyen értékben adjon az ember. Sokszor zavarba hozhat és elkedvedeníthet a túl-, illetve alulajándékozás, meg aztán ráfogjuk a hónapokkal korábban vásárolt mindenféle - amúgy szükséges - cuccra, hogy ez már karácsonyi ajándék. Ami nagy butaság, hiszen nem szabad, hogy az ajándékozás valamiféle lelkiismeret-furdalásból fakadjon. Szóljon inkább a meglepetés izgalmáról. Hogy az ember valahogyan rá- érezzen arra, mi után sóvárog a másüt, mi okozna neki örömet. Fontosak az ünnepközi ajándékok is. Szeretek magam készítette apróságokat adni így karácsony táján. Nemcsak a tárggyal bíbelődöm, hanem folyamatosan arra gondolok, akinek szánom. A könyv ajándéknak számított neked? Szereted birtokolni a könyvet? A babaidőszak elég gyorsan elmúlt, a könyvkorszak viszont állandósulni látszik. A mesekönyveket verseskötetek, regények váltották fel. Sőt szakirodalom. Számomra máig a könyv a legnagyobb ajándék. Akkor is, ha kapom, akkor is, ha adom. Ez a családból jön: szüléimét gyakran láttam olvasni, a könyveket nem csak díszből tartották. A családi legenda szerint apukám egy József Attila-kötettel ajándékozta meg először anyukámat. Az olvasmányélményekről sokszor beszélgettünk is. Szeretem birtokolni a könyvet, de szívesen adom kölcsön még akár a legkedvesebbet is. Hogy vagytok az ünnepi szertartásokkal, a féljed, Béres Gábor mit hozott magával a saját családjából? E tekintetben Gábor is erős alapot kapott: emlékezetes születés- és névnapköszöntő rokoni és baráti összejövetelek követték egymást a boldog gyermekidőkben, és ez a hagyomány máig él, igaz, az utóbbi években inkább a szűkebb családi körben. Gábor mamája nagy szeretettel és örömmel, vagyis kitűnően főz, elegánsan tálal, ünnepivé tudja varázsolni a hétköznapi asztalt is. Családi tradícióink nagyon hasonlóak. Mindkettőnk szülei évtizedekig kultúraszervezők is voltak, tehát színdarabot játszottunk, néptáncoltunk, Gábor zenekarban dobolt. Mi is folytatjuk szüléink útját, hiszen én egy ideig iskolai színjátszóztam, Gábor énekkarokat vezet. A bemutatók, fellépések pedig ünnepszámba mennek. Éppen a múlt héten volt a hagyományos adventi koncertünk Ipolyságon. A december egyébként ünnepáradatot jelent számunkra: kislányunk és Gábor születésnapja, házassági évfordulónk előzi meg a karácsonyt, ráadásul tanárként a végzős gimnazisták szalagavatóján is ott vagyunk. Gyönyörű kislányotok, Anilla négyesztendős. Milyen volt, amikor nem babaként, hanem „komoly nagylányként” látta meg először a karácsonyfát? Teljesen más a karácsony, ha gyermek is van a családban. Anilla érkezése előtt például évekig nem állítottunk külön fát, mert az ünnepeket a szülőknél töltöttük. A kicsi kedvéért természetesen lesz fa, hiszen már hetek óta emlegeti, tervezgeti, hol fog állni, mekkora lesz, mi lesz rajta és alatta. Tehát elég jól emlékszik a tavalyi dolgokra. Élőfát vettünk; elég szörnyű, hogy csak a megnevezésben élő, éppen azon gondolkodtunk, hogy cserepesét kellett volna inkább... Anillát arra próbálom rávezetni, hogy minden apróságnak tudjon örülni. Ha kezdettől elhalmoznánk drága holmival, később nem tudná értékelni a nagyot se. Mostanában az ajándékkészítés örömébe is igyekszem beavatni. A saját meséidet is szoktad neki meséim, vagy inkább a klasszikusokat? Mesélni állandóan keü. Ez a boldog kényszer hajt reggeltől estig. Mesélni kell a reggelihez, a fésülkö- déshez és a könnyebb elviselés címén egyéb kénytelen-kelleden dologhoz is. Az esti meseidő viszont szertatás. Anilla választ könyvet. Volt egy időszak, amikor az én könyvemet hozta, sőt, volt kedvenc mese is, betéve tudta, előre mondta a Holdevőm mondatait. De aztán megunta. Én nem erőltetem. Mostanában közösen fantáziálunk. Már tud történetfordulatokat. Ez újabb nagy boldogság. Mondjuk, karácsonyi ajándék akár. Milyen lesz az idei karácsony? Remélem, hagyományos: gyertyafényes, csillagszórós, ízletes. Gyengéd. Áhítatos. Vidám. Beszélgetős. Mesélgetős.
