Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)
2005-12-20 / 293. szám, kedd
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2005. DECEMBER 20. 350 éve született Bartolomeo Cristofori Burián László esperesplébános, a szlovákiai magyar katolikus papság nesztora a Múzeumi Szalonban A zongora atyja MTI-HIR Róma. A zongora korai történetét bemutató rendkívüli kiállítás nyűt Firenzében hétfőn abból az alkalomból, hogy kerek 350 esztendeje született Bartolomeo Cristofori (1655-1732), a modem zongora atyja, a Medičiek udvari hangszerkészítője. A Padovában született és Firenzében elhunyt itáliai zongorakészítő 1698-tól állt a Medičiek szolgálatában, és 1700 táján találta fel azt a megoldást, amelyben a bü- lentyűzet mozgatta kalapácsok ütik meg a húrokat: ezen az elven működnek a modem zongorák. A firenzei Zenei Hangszermúzeumban februárig további kiállításokon áttekintést kaphatnak a látogatók a zongora történetéről és első ízben tekinthetik meg Cristofori hat eredeti hangszerét, köztük az 1726-ban készült, jelenleg a legrégibb kalapácsos zongoraként számon tartott, több évi munkával restaurált hangszert. A kiállításokkal együtt több hangversenyt adnak Firenzében, ahol az üzletekben a zongora történetét ismertető könyvek, CD-k és CD-ROM-ok is megjelentek. Bartolomeo Cristofori (Képarchívum) Személyesség és intimitás a kortárs művészetben Tárlat a Műcsarnokban MTI-PANORÁMA Budapest. Szokatlan installációk és akvarellek, fotók és festmények, videofilmek és grafikák várják mindazokat, akik megtekintik a Műcsarnok Magánügy? című új kiállítását, melynek alcíme: Intim, személyes, közvetlen művek. A tárlat „gyors helyzetképet ad a kortárs művészetekről” - mondta pénteki sajtótájékoztatóján dr. Petrányi Zsolt, a Műcsarnok főigazgatója. Szavai szerint a rendezők arra keresték a választ, hogy hol áll napjainkban a művészet, milyen átmeneti kapcsolatokat képes létesíteni az egyéni érdekszféra és a közösségi lét között. A kiállításon Benczúr Emese, Birkás Ákos, Chif Mária, Csoszó Gabriella, Esterházy Marcell, Fabri- cius Anna, Gerber Pál, Kerekes Gábor, Kokesch Ádám, Orbán György, Rácz Márta, Rutkai Bori, Szűcs Attila, Várnai Gyula és mások munkái láthatók. A tárlat gerincét a Kerekes Gábor által tervezett „LEGO” alkotja. A művész a Műcsarnok raktáraiban fellelt maradék- és hulladékanyagokból labirintust konstruált. Az egymást követő termekben eltérő alakokat felvevő és különböző funkciókat betöltő téregységek olyan, többnyire elhasznált tárgyakból állnak, amelyek rétegeikben hordozzák számtalan korábbi kiállítás és koncepció lenyomatát. Ebbe az új bemutató- és közösségi térként is működő helyspecifikus installációba költöznek bele, épülnek rá vagy alá más művészek munkái. Az intimitás, a személyesség kérdése a kiállítás elrendezésében is megmutatkozik, hiszen a tág terekben az apró akvarellek szinte elvesznek, a néző nem szemlélheti őket távolról, hanem oda kell sétálnia az alkotásokhoz, gyalogolnia kell, hogy megismerje a művész személyiségét. „A séta, a közeledés az intimitás egyik fő eszköze” - mondta a főigazgató. A közönség és a művészek közti közeledést szolgálják az 5-6 perces filmek is: érdekes riportok, animációk, amelyek megállásra késztethetik a nézőt, rábírhatják arra, hogy ne száguldjon keresztül a kiállítótermeken, hanem hosszabb időt töltsön szemlélődéssel. A nézők segítségül a pénztárnál a jegy mellé egy programfüzetet is kapnak, amelyből tájékozódhatnak az alkotókról és műveikről. Januártól, vagyis a kiállítás második szakaszában különböző kísérőprogramok színesítik majd a rendezvényt. Szerveznek filmvetítéseket, irodalmi programokat és többgenerációs vasárnapi foglalkozásokat is. A tárlat február 26-ig tekinthető meg a Műcsarnokban (Dózsa György út 37.) Kapcsolatok az egyéni érdekszféra és a közösségi lét között. Fabricius Anna: Charlotte, fotó, 2003-2004 Ha van egy ember, aki szeret... „Nagyon boldog pap vagyok, bár az életem tele volt sikertelenséggel, csalódással” - ezekkel a szavakkal jellemezte pályáját Burián László esperesplébános, a Múzeumi Szalon idei utolsó rendezvényének vendége. MISLAY EDIT Megnyerő személyiségének, derűs lényének köszönhetően A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma társalgósorozatának közönsége is egy emlékezetes élménnyel lett gazdagabb december 15-én. A Múzeumi Szalonban - melynek házigazdája Miklósi Péter, az ismert közíró - a hazai közélet számos jelentős, a nagyközönség figyelmét méltán kiérdemlő személyisége fordult meg az elmúlt időszakban, s a maga nemében valamennyi találkozó élvezetes és tanulságos volt, mégis úgy érzem: a sokak „Laci bácsijával”, a 83 esztendős Burián Lászlóval töltött délután volt az egyik legvarázslatosabb. A szlovákiai magyar katolikus papság nesztora, számos rangos díj tulajdonosa (A Szlovák Köztársaság Aranyplakettje, A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, Pro Probitate - A Helytállásért-díj) hosszú életútjának nehéz és vidámabb pillanataiból egyaránt felidézett néhányat. Szeretettel emlékezett szülővárosában, Szencen töltött gyermekkorára, szüleire, tanítóira. Mint elmondta, maga sem tudja, miért is választotta a papi pályát, a hivatásszeretetet azonban gyógyszerész édesapjától örökölte, aki nem csupán a munkáját végezte lelkiismeretesen még a legnehezebb háborús időkben is, hanem más módon is igyekezett segíteni az embereknek. Az édesapa és a család jó barátja, a szenei esperes kezdeményezésére telente 70-80 szegény gyerek kapott a városban segélyt. „Tőlük tanultam meg, mit jelent másokért élni” - mesélte. Gyerekként édesapjától kapta azt a fontos tanácsot is, hogy „kisfiam, tanulj a kis dolgoknak örülni, és akkor boldog leszel”. (Somogyi Tibor felvétele) Miklósi Péter és vendége, Burián László Tanulmányait Esztergomban, a bencés gimnáziumban folytatta, nagy hatással voltak rá az ottani tanárok, akik pedagógusként és papként egyaránt helyt tudtak állni. 1946. június 23-án, a pozsonyi Szent Márton-dómban szentelték pappá, majd első állomáshelye a szlovákok lakta Nyitrakoros lett. „Az első szép papi élményem szlovák hívekhez köt” - mesélte. Pedig nagyon nehéz volt az „átállás”, mert akkoriban egyetlen ép mondatot sem tudott szlovákul. 1947-ben püspöki engedéllyel Csehországba utazott, hogy a deportált magyarok lelki pásztora legyen. Úgy érezte, ott a helye, bár, mint elárulta, maga sem érti, miből élt az alatt az egy év alatt, mert egy fillér fizetést sem kapott. Burián László felidézte 1951 áprilisát is, amikor a véletlenek szerencsétlen összjátéka folytán politikai fogolyként börtönbe került. Amikor Miklósi Péter az ottani „élményeiről” faggatta, az esperesplébános a börtönévek kapcsán csupán azt fájlalta, hogy „magánzárkába raktak, pedig mindig szerettem beszélni”. De erre is talált megoldást, a rabtársakkal ugyanis morzejelekkel beszélgetett. Amikor 1953-ban kiszabadult, a Gumon- ban dolgozott, majd Lónyabá- nyán, ahol „súdruh Burián” lett belőle, és miután a brigádvezető lekezelően a szemére vetette, hogy a papok mindig mások nyakán élősködtek, elhatározta, hogy bizonyít: „A 6. hónap után élmunkás lettem.” Elárulta azt is, hogy nagyon élvezi az életet, jelszava pedig: „hiszek a szeretet véső győzelmében. Én szeretettel mindenkit legyőztem, még a legnagyobb ellenségeimet is”. Nagy örömmel tölti el az is, hogy amikor megkapta a Pro Probitate-díjat, nem csupán magyar, hanem számos szlovák híve is gratulált a kitüntetéséhez. Bevallotta, hogy egy pap életéből hiányzik a család, a meghittség, de cserébe azt kapta, hogy sok emberrel tud együtt örülni. Az élettől tulajdonképpen családot is „ka- potť’: öccse és annak felesége halála után ő nevelte árván maradt kislányukat. „Szoktam is mondani a paptársaimnak, hogy nektek sem ártana egy gyerek, mert akkor lenne elképzelésetek arról, mit jelent a gyereknevelés” - jegyezte meg. Az 50-es évek végén a pozsonyi Szent Márton-dóm káplánjaként működött, ebben az időben kötött életre szóló barátságot a dóm magyar lelkészével, Farkas Jenővel. Ö volt az, akitől ugyancsak egy fontos útravalót kapott: „Ha csak egy ember van, aki szeret, egy ember, aki igényli a szereteted, akkor már érdemes volt élni”. Ezt Burián László esperesplébános, kicsit pályáját és életét is összegezve, így bővítette ki az esten: „És ha még többen szeretnek, még érdemesebb élni.” A beszélgetés után került sor a házigazda, Miklósi Péter rádiós jegyzeteit közreadó kötetének bemutatójára. A Napjaink (avagy: több mézet a madzagra!) címmel megjelent kötetet így jellemezte méltatója, Csáky Pál miniszterelnök-helyettes: „Aki röviden, tömören, velősen meg tudja írni az igazat, a valót, az valóban egyéniség és személyiség. Amikor Péterre nézek, mindig valahogy ez jut eszembe, hogy ő egy mélyen szembe nézni tudó, a dolgokat elemezni tudó személyiség, akiben megvan az elegancia ahhoz, hogy szépen, és megvan az intelligencia ahhoz, hogy jól tudjon írni. Az írások önmagukért beszélnek. Az, hogy valaki rá tud érezni a társadalmi problémákra, rátapint arra, ami az emberekben re- zonál, ami fontos számukra, ezt érthetően meg tudja fogalmazni, és ezzel hatni is tud, azt hiszem, ez külön adomány. Ennek a könyvnek ez a legnagyobb erénye, még akkor is, ha politikus barátaim nem mindig fogják örömmel olvasni.” mpnm/i WwAc Burát n /rí . rs Megjelent az Irodalmi Szemle decemberi száma LAPAJÁNLÓ Változatos, érdekes írásokat, verseket és novellákat közöl az Irodalmi Szemle decemberi száma. Tőzsér Árpád, Bábi Tibor, Tóth Elemér és Gyüre Lajos versei mellett olvashatjuk a lapban Szalay Zoltán és Hogya György novelláját, s egy részletet Z. Németh István készülő regényéből. Magyar líra és epika a 20. században címmel közli a lap Grendel Lajos tanulmányát is, melyben Babits Mihály lírájával foglalkozik. Tőzsér Árpád versei közül (irodalmi aktualitását tekintve!) kiemelnénk az Utómodern fanyal- gás a szlovákiai magyar irodalom tárgyában című esszéversét, melyben avantgárd költőbarátja (Cse- lényi László) naplóesszé kötete kapcsán sorolja gondolatait, megállapításait a szlovákiai/felvidéki magyar irodalomról. Talán nem véletlen, hogy a vers indítása („Súrlódjék jelen írásom...”) Ady Endre versét (Levél-féle Móricz Zsig- mondhoz) idézi az emlékezetünkbe. Míg Ady esetében a hódolat volt a meghatározó („aszúra érjen minden szem gerezded!”), Tőzsémél a vita és az irodalom, a „szlovákiai magyar írás” létkérdései, gondjai sorakoznak a versben, vüágirodal- mi példákat is felemlítve. „Ó, mennyi közös barát, ó, mennyi torzó életmű s élet!” - sóhajt föl egy helyütt a költő, s irodalmunk esetében („Cassius módra” fanyalogva) felpanaszolja a (megörökölt) „szlovákiai” jelleget, elismerve azt is: „emlékek nélkül élni” nem lehet. Izgalmas lenne, ha a „fanyar utómodem kommentáť’-hoz, a „bújtatott anapesztusok”-hoz hasonlóan a válasz is megszületne, költői levél formájában. Egy küzdelem emlékei címmel Gál Sándor az egykorvolt Keleti Napló történetét eleveníti fel írásában, emlékei és naplójegyzetei alapján. (A számos új adalékot tartalmazó írás befejező részét a következő szám közli.) Erénye az emlékezetnek, hogy „csiklandozza” a történelmet, szembesít bennünket gondjainkkal, kínjainkkal, melyet a megmaradás érdekében vállalnak azok, akiknek a sors ezt a feladatot időről időre kiosztja. Jubüáló írók címmel felidézi a folyóirat azt a rendezvényt, melyen a „hetvenkedő” írókat köszöntötték - fiatalabb pályatársaik. A hangsúly a „párbeszéden” van, mivel a nemzedéki különállás az elmúlt évtizedekben - furcsa módon - mellőzte az egymással való szembesülésnek, megbecsülésnek ezt a módját. Olvashatjuk a lapban Jánossy Lajos kritikáját Tolnai Ottó Költő disznózsírból című kötetéről, melyet a pozsonyi Kalligram Kiadó adott ki. Juhász Dósa János kritikája pedig a komáromi Jókai Színház és a kassai Thália Színház xi.vm. évf. n i2. szám < 2005. december ~i ára 20.- sk Grcndcl Lajos: A magyar Ura és epika -a 20. században (B.ihm Mihály. » LAliö) Gál Sándor Egy küzdelem emlékei (1) (A Kvkli Napló rs Woiyókt | Porceláncukorka in KgénresHetci IRODALMI SZEMLE 2005 12 IRODALOM 1 KRITIKA 71 TÁRSADALOMTUDOMÁNY évadnyitó bemutatójával foglalkozik, nem takarékoskodva a dicséretekkel sem. A folyóirat ízelítőt ad Töreky Ferenc ülusztrációi- ból is, melyeket a művész a Magyar költők szerelmes verseihez készített, (zsolt)
