Új Szó, 2005. december (58. évfolyam, 277-301. szám)

2005-12-17 / 291. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. DECEMBER 17. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7- Hirtelen lefagyott az összes számítógépünk (Ľubomír Kotrha rajza) HÉTVÉ(G)RE Vannak még hősök TALLÓZÓ POLITIKA Nagyon ritkán olvasni szerb lapban horvátországi politiku­sokat annyira feldicsérő írást, mint amilyen a Politikában Ivó Sanader horvát miniszterel­nökről jelent meg. Sanader 2000-ben lépett a Horvát De­mokratikus Közösség (HDZ) élére, amikor a párt Franjo Tüdjman halála után minden lehetséges krízisben tengett: identitás-, káder- és tekintély­válságban, a párthoz korrupci­ós ügyek fűződtek. Moderni­zálta és megtisztította a pártot, a HDZ megerősödött, és fejlődésen esett át: az „usztasa, idegengyűlölő, antiszemita magatartáshoz és tömeges kor­rupcióhoz fűződő” pártból ko­moly, európai konzervatív párt lett, amely képes koalícióra lépni a horvátországi szerbek pártjával. A Zágráb-Split autó­pálya kiépítésével pedig Euró­pa egyik legvonzóbb turistacél­pontjává tette Horvátországot. BLIC Carla Del Ponte, a hágai tör­vényszék főügyésze Szerbia „legnagyobb hatalmú asszo­nya” a belgrádi lap által meg­kérdezettek szerint. A kritériu­mok között szerepelt a célok el­érésének képessége, az ismert­ség, a tekintély, a pénzügyi és politikai befolyás, és a sze­mélyes karizma. Lepa Brena is­mert szerb énekesnő és színész lett a második, a harmadüt Fi­lip Zepter milliomos üzletem­ber felesége, Madien. Az első tíz között van Caroline Jünger, a Vüágbank belgrádi irodájá­nak vezetője, Piritta Sorsa, a Nemzetközi Valutaalap szer- bia-montenegrói felelőse és Vük Draskovic külügyminisz­ter felesége, Danica. „Az alig másfél méter magas svájci Car­la Del Ponte legyőzte a Cosa Nostrát, az orosz és svájci maf­fiát, és eltökélt arra, hogy felte­gyen koronájára két különle­ges drágakövet: Ratko Mladi- csot és Radovan Karadzicsot.” A lap szerint ellenségei „újges- tapósnak” csúfolják, a maffia lekurvázza, a svájci média „kó­bor lövedéknek” nevezi, mert műidig mindent nagy felhaj­tással kezd, és sosem tudja, mi lesz a vége. Műid ellenlábasai, mind barátai állhatatosnak és keményfejűnek mondják, a belgrádi illetékesek rettegnek műiden értékelésétől. Az egyik zsolnai pénzinté­zetbe a minap belépett egy ügyfél. Valószínűleg a kará­csonyi nagybevásárláshoz szeretett volna pénzt kiven­ni. Ám egy földön fekvő pénztároskisasszonyt, és egy símaszkos fegyverest talált a bankfiókban. KOCUR LÁSZLÓ Az ádagemberek többsége - va­lószínűleg e sorok írója is - be­rittyentett volna hasonló helyzet­ben. Nem így emberünk, aki nem volt rest, és rávágott egyet a hara­mia kezére. A briganti elejtette a fegyvert, s a harcos kedvű ügy­féltől olyannyira megijedt, hogy futva távozott a bankból, zsákmány nélkül. Ez is jelzi, hogy nem egy Jesse James kaliberű go­nosztevő volt, s a Dalton- fivérek nyilván forognak sírjukban a tőkédén utódok láttán, de mindezt az Ádagember nem tudhatta, nem is a saját tulajdonát védte, hanem egy multinacionális vállalatét, mely nem is a mindenki által összefogdosott, zsíros, gusz­tustalan bankókkal, hanem a szá­mítógép monitoiján számoszlopok formájában megjelenő, tiszta, éteri pénzzel kereskedik, annyival, amennyit emberünk valószínűleg egész életében nem fog megkeres­ni. Mégis megtette, holott a lesújtó mozdulatban az is benne volt, hogy családjának koporsót fog vin­ni a Jézuska karácsonykor. Persze, heti hősünk mellé meg­vannak a heti hóhányók is. A kor­rupció akkor kellemetien, ha az embert kihagyják belőle, vagy ha kiderül. Megszokhattuk már, hogy szinte hetente van valami­lyen kisebb-nagyobb borítékos- aktatáskás ügy. A héten is lefülel­tek egy ügyvédet, aki a helyi ügyésszel együttműködve 100 ezer koronás kenőpénzt kért. En­nek legalább volt esze, mert tíz­szer annyit kért, amennyi egy me­gyei képviselő taxája Zsolnán... Ha egy ügyész korrupt ügyvédek­kel bratyizik, az nem használ az igazságszolgáltatási rendszer te­kintélyének. Csak ez lehet az oka annak, hogy az emberek önke­zükbe veszik a törvényt. Egy ma­gyarországi faluban egy ju­hászember meggyanúsította is­merősét, hogy az elorozta a kam- pósbotját. (Figyelem, ez nem egy részlet Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor a lovát ugratja című regé­nyéből, hanem egy csütörtöki hír!) Mivel a koma nem akarta el­ismerni, hogy nála van a rézfejű birkaterelő eszköz, a dühödt ju­hász a nyakába kapta, mint egy szépreményű kost miskárolás előtt, hazacipelte, megláncolta (!) és megruházta. A botnok csak reggelre tudta levedleni láncait, a juhász ellen pedig vádat emeltek önbíráskodás miatt, tehát happy end nincs. Valószínű, hogy az atyafinak nem volt ötszázezer fo­rintja, hogy egy, a mi losoncink- hoz hasonló ügyvédet tudjon fo­gadni, esetleg - árukapcsolásként - egy ügyészt is hozzá. Aztán persze van úgy, hogy töb­ben keverednek korrupcióba. Pél­dául egy egész rendőrőrs. Volt már üyenre példa, az ipolysági határál­lomás szolgálattevői szívesen pe­csételtek bélelt román údevelet, s ugyanúgy tömegesen buktak le, mint a felsőnémetiek. Itt tizenhét közeg ellen indult eljárás, akik né­mi baksis vagy egy karton cigi át- nyújtása után nem kekeckedtek a szerencsétlen utazóval, hogy miért van az autójának háromszor akko­ra benzintankja, mint a szabvány gépjárműveknek, meg hogy való­ban saját fogyasztás céljából szál- lít-e át a határon egy csomó ukrán cigit, meg tiyesmi. Az őrizetbe vet­tek között olyan is van, aki már 31 éve dolgozott a testületben. Ó nyü- ván már a nyugdíjra gyűjtött. így karácsony előtt az adhat ne­kik reményt, hogy az ipolysági rendőrök közül sem ítéltek senkit ténylegesen letöltendő szabad­ságvesztésre. A lesújtó mozdulatban az is benne volt, hogy koporsót hoz a Jézuska. JEGYZET Hívhatok papot? TALLÓSI BÉLA Nem vettük komolyan a nyelv- tanulást. Az orosszal kapcsolat­ban nem volt apelláta. Akartuk, nem, hatodikban az azbuka miatt újra kellett tanulnunk az írás-ol­vasást. Középiskolai szinten pe­digjöttek a világnyelvek: a német meg az angol. Választani lehetett, de inkább a németet javasolták, azzal indokolva, hogy vasfüg­göny ide vagy oda, a bécsi tévé átjön a határon. Nem beszélve ar­ról, hogyha az NDK-ba (a fiata­labbak kedvéért Német Demok­ratikus Köztársaság) megyünk, könnyebben megértetjük magun­kat. Elég gyenge motivációs ok volt ez, mert mi onnan az isten háta mögöttről mikor jutottunk volna el akár az NDK-ba is! De egyesek már akkor is sejthettek valamit a jövőt illetően, mivel né­met magánórákra jártak valami­lyen furcsa nevű, nagyon idős hölgyhöz, akit csupa sejtelem vett körül, és titok övezett. Óriási fákkal körülnőtt villaszerű nagy házban lakott, és ritkán lépte át a küszöböt. Csak később derült ki számomra: a titka az volt, hogy nem munkás-paraszt felmenő ág­gal rendelkezett. Hozzájártak magánórára néhányan, akiknek anyagilag jobban ment. Középiskolánkban azonban nem vették olyan komolyan a né­metoktatást. Csak hogy ecsetel­jem az oktatási metódust: a toll­bamondást úgy írtuk, hogy ta­nárunk felírta a szöveget a táblá­ra, és azt be kellett másolnunk a füzetbe. Kötelezően két hibát kellett ejtenünk, mert azzal még egyes volt. Egyszer előfordult, hogy figyelmetlenségből harma­dik hibát is elkövettem. A követ­kező órán tanárom elém tette a füzetem, hogy az egyiket javít­sam ki kékkel, mert ő nem ad kettest senkinek. Nem csoda, hogy érettségi után egyetlen összefüggő mondatra nem futot­ta a szókincsünk. Kellemetlenül is érzem ma­gam világnyelvtudás nélkül. Nem csak azért, hogy ki se moz­dulhatok a világba, hiába nyíl­tak meg előttünk a határok. Ha­nem már néha idehaza is elég furán érzem magam. Mint leg­utóbb a Pozsonyi Nemzetközi Filmfesztiválon, amelyet immár a hetedik alkalommal rendeztek meg. Az első pár évben hosszú sorokat kellett végigállni, amíg az ember kivette meg leadta a tolmácskészüléket. Három évvel ezelőtt észrevettem, hogy keve­sebben állunk sorba, tavaly még kevesebben, az idén meg... Pár régi bútor. Ma alig valakinek kell tolmácskészülék. A nem an­gol nyelvű filmeket angol felira­tozással vetítik, s a mai fiatalok azt úgy olvassák, mint jómagam a szlovák vagy a cseh feliratot. Aggódom, hogy világnyelvtudás nélkül úgy járok, mint nagya- nyámék és anyámék nemzedéke gyerekkoromban. Ha pecsétes papírt kaptak valahonnan, men­tek vele a paphoz, hogy fordítsa le, mert csak ő tudott a faluban szlovákul. Hacsak nem hasalok neki az angolnak, idővel a film- fesztiválra nem mehetek majd pap nélkül. Párunkért ugyanis nem lesz kifizetődő tolmácské­szüléket üzemeltetni. KOMMENTÁR Beteg betegbiztosítás LOVÁSZ ATTILA Rudolf Zajacot meneszteni szeretné Robert Fico és az ellenzék néhány pártja. Eltekintve Ficóék immár kötelező politikai rituális táncaitól, Zajacot rengeteg dologért hibáztatják, sokan úgy gon­dolhatnánk, joggal. A komoly bajok ott kezdődnek, hogy az egészségügyi miniszter és reformátor bűnlajstromát alapvetően rosszul fogalmazzák meg, ami csak azt sejteti, hogy Fico választá­si győzelme még nagyobb tragédiák felé vezeti a közegészség- ügyet, mint amilyet egyáltalán elképzelhetünk. Zajac legnagyobb problémája nem az, hogy reformálni akar és teszi is, hanem az, hogy nem hajtott végre valódi reformot. Rövid­re fogva: nem biztosítás alapú, kommersz finanszírozási modellt hozott létre, hanem megdrágította a szocialista, kiróvó-felosztó modellt. Az állami (sok esetben valóban szocialista) egészségügy úgy működik, hogy a gazdaságilag aktív emberektől az állam (büntetés terhe mellett) beszedi a járulékokat, amelyeket a rend­szer a betegek kezelésére használ fel. A járulék mértékét a tör­vény, és nem a piac határozza meg, míg a kezelés mértékét rende­let szabályozza. Tehát szó nincs biztosításról, szolidáris alappülé- reken nyugvó, adójellegű elvonásokról beszélhetünk. Tekintettel arra, hogy Szlovákia gazdasági teljesítőképessége még mindig nem a franciák vagy a németek referenciakerete, a közegészség- ügyre ilyetén módon összegründolt pénz kevés. Minden piaci árus tudja, hogy száz koronából csak akkor lesz százhúsz, ha megfor­gatjuk. Az igazán komoly hozzáadott értéket képviselő, szakkép­zett terület, a gyógyítás viszont olyan modellben jut pénzhez, ahol a száz koronából jó, ha hetven marad a valódi tevékenység­re. Akármilyen lesz is a rendszer szabályozása, akárhány kórház csukja be kapuit, akárhány húsz- és ötvenkoronás fordul meg a rendelőkben, a száz koronából nem lesz százhúsz, a reszort meg százharmincat is el tudna költeni - hasznosan. A megoldás nem a módosítások módosítása, hanem a rendszer teljes átalakítása. A német szakszervezet, a francia civü szféra úgymond lehetetlenné teszi azt, amit olyan kis országok, mint Szlovákia (Magyarország, Csehország) lényegesen gyorsabban megtehetnének. A rendszer alapja a pontosan megfogalmazott közegészségügyi szolgáltatás a mai elvonások lényegesen kisebb összegéből (vulgo: ne fagyj és ne dögölj meg az utcán, kedves pol­gár), a maradéknak pedig a tisztességes biztosítási, tehát szerződéses alapokra való helyezése, méghozzá fakultatív mó­don. Akkor a biztosított dönti el, milyen típusú biztosítást köt és müyen ellátást vár érte a későbbiekben, a gazdaságilag nem aktív rétegek pedig kapják meg azt a pénzt, amit az állam teljesen fö­löslegesen és rosszul költ a közegészségügyre, és fizessék abból a maguk biztosítását. Akkor jelenne meg a piaci harc a konkurenci­ával (vesszőcsapásra múlna el az immár kibírhatatlan mértéket öltő paraszolvencia), s egyben megszűnne a mutyizás az orvosok erkölcseivel, mert mindegy lenne, hogy a műtőasztalon a sarki fűszeres felesége vagy éppen Rothschild kövér bankigazgatója fekszik. A doki pontosan tudná, hogy a biztosító mennyit fizet a beavatkozásért, és nem lennének hosszú várólisták, korrupciót termelő gyógyszerkatalógusok és hiánygazdaságra emlékeztető intézmények. Ha a rendszer alapjaiban nem változik meg, kár volt reformok­ról papolni, és a Zajac-Pažitný tanulmány szép emlékké válik a to­vábbra is ködös közegészségügyben. Ami ugyanis most zajlik, sem nem humánus, sem nem ésszerű. Csak félreértett, pszeudoli- berális gyakorlat. Ami egyébként ma Szlovákia egyik jellemzője. FIGYELŐ Klaus: haldoklik a kommunizmus Václav Klaus cseh államfő szerint a „klasszikus értelemben vett”’ kommunizmus napjaink­ban már haldoklik, s nem szá­mít reális politikai erőnek. „Az, hogy valanülyen párt ezt az el­nevezést még meghagyta a ne­vében, az az ő dolga” - jelentet­te ki a cseh államfő a Lidové No- vinynak adott interjúban. Klaus nyilvánvalóan az ellenzéki Cseh- és Morvaország Kommu­nista Pártjára (KSČM) célzott, amelynek neve szálka a jobbol­dal egy részének szemében. Mi­után a pártot betiltani nem le­het, mert a hatályos törvények szerint működik, néhányjobb- oldali politikus kezdeményezést indított annak érdekében, hogy rákényszerítsék a kommunista jelző elhagyására. Klaus szerint, aki az államfői bársonyszékben is megtartotta a jobboldali Pol­gári Demokratikus Párt tiszte­letbeli elnökének tisztségét is, ezek a politikusok „elaludtak”, s elfelejtették, milyen korban él­nek. Klaus megjegyzi, hogy most olcsó antikommunizmus­ról van szó, s a mai harcos anti- kommunisták, a hetvenes és a nyolcvanas években, amikor ez aktuális volt, mind hallgattak. Ugyanakkor Klaus úgy véli, hogy Csehországban létezik egy „nem kis számú” lakossági cso­port, amely nem bízik a szabad­ságban, a demokráciában és a piacban. „Ezek mindig meg fog­ják próbálni nézeteiket érvé­nyesíteni. Másodlagos, hogy müyen neve lesz a pártnak” - jegyezte meg az államfő. A cseh kommunisták ideológiája Klaus szerint nem sokban tér el azok­nak a pártoknak az ideológiájá­tól, amelyek más posztkommu­nista országokban a kormány­ban vannak, de ennek ellenére sem vezették be a kommuniz­must. Megjegyezte, hogy személyesen nem lát különbsé­get például Horn Gyula és Voj­tech Füip (a KSČM elnöke, kép­viselőházi alelnök) között. A cseh kommunisták részvételét a kormányban azonban Klaus nem tartja elfogadhatónak, mert a kommunizmus kifejezés és a kommunista rendszer sze­rinte Csehországban nagyon le­járatták magukat.

Next

/
Thumbnails
Contents