Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)
2005-11-05 / 256. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (AranyJános) CSALÁDI KOR gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével ” (AranyJános) 2005. november 5., szombat 9. évfolyam 44. szám A probléma akkor kezdődik, ha több a veszekedős időszak a békés együttléteknél, ilyenkor elképzelhető, hogy a szülők tényleg kevesebb figyelmet szentelnek egyiküknek Kölyökharc, avagy Miért veszekednek a testvérek? Ha a gyerekszobában kitör a háború, a szülők gyakran nem tudják, mi tévők legyenek: beavatkozzanak vagy hagyják a dolgokat a maguk útján menni? Cikkünkben szakemberek vüágítják meg a kérdést, miért olyan fontos a gyerekek számára, hogy konfliktusaikat megoldják, milyen motiváció rejlik veszekedéseik mögött, s hogy a szülők Uyen helyzetben hogyan viselkedjenek a legbölcsebben. CSALÁDIDEÁL A gyerekszobában tetőfokára hágott a hangulat. Már a lépcsőn hallatszanak a kiáltások: „Te hülye!” - „Buta kis taknyos!” S amikor a mama kinyitja a gyerekszoba ajtaját, nem lát egyebet, mint egy földön hempergő gyerekgombolyagot. Az ötéves Matyi nővérének a hasán ül, és a hajába mélyeszti kezét, a hét- • éves Lili pedig megpróbálja becséből kiszorítani a levegőt. A mama megkísérli a veszekedők szétválasztását: „Nem tudnátok egyszer, csak egyeden percig úgy játszani, hogy közben ne kapjatok hajba?” Edzés az életre Ha a testvérek kiássák a csatabárdot, és egymásnak esnek, a szülők attól tartanak, vége a családi békének, és általában magukat okolják a történtekért. „Mi az, amit rosszul csináltunk?” Hiszen a szülők semmit sem szeremének jobban, minthogy otthon béke A nevelési szakemberek éppen a konfliktusok megoldásának képességét tartják ma az öntudatos és boldog felnőttkor alapjának (Lukács Erika illusztrációs felvétele) uralkodjon. A valóság azonban egészen másként fest: a meleg családi fészekben a legkeményebb konkurenciaharc alakul ki. A tapasztalt szülők tudják, hogy nem létezik olyasmi, ami miatt a testvérek ne tudnának veszekedni. S a dolog nem kérdéses: a testvérek gyakran sokkal keményebben és könyörtelenebbül civódnak, mint a barátok. S ennek megvan a maga oka, egyben értelme is. Ha a hatalmi harcot nem vívják túl elvtelen eszközökkel, a csatából mindannyian győztesként kerülhetnek ki, hiszen a testvérek közötti konfliktusok az életre edzenek. Rivalizálás - erőteljes személyiség A veszekedésben az egyik legfontosabb cél, hogy a testvérek megtanuljanak bánni a rivalitással. Hiszen mindent meg kell osztaniuk: a gyermekkort, a szülőket, a felnőtté válás időszakát és az életteret is. Az ebből adódó konkurens viselkedés iránytűként szolgálhat számukra, s akár életre szóló ösztönzőként is hathat. A nevelési szakemberek éppen a konfliktusok megoldásának képességét tartják ma az öntudatos és boldog felnőttkor alapjának. A testvéri viszony kedvez a türelem kialakulásában, amire egy későbbi partnerkapcsolatban, sőt még a munkahelyen is nagy szükség lehet. Az a tudat, hogy az erőviszonyokat fel lehet mérni, veszekedni lehet anélkül, hogy a kapcsolat megszakadna, szinte pótolhatatlan biztonságérzetet ad. Pszichológusok szerint a gyerekek veszekedés közben megtapasztalhatják korlátáikat, és mert meg kell védeniük helyzetüket, megoldások után is kutatniuk kell. Veszekedés - önmaguk megtalálása A szociális konfliktusok megélése, a veszekedés és a békülés azonban csak egyetlenegy komponens. A testvéri civakodás során a gyermeki én is a felszínre kerül. Lej yen bár az igazságosság utáni vágy nég oly nagy is, a testvérek alapve ően nem törekszenek az egyenlőségre. Egyediek szeretnének maradni. Amerikai felmérések szerint a családban lejátszódó hatalmi hámoknál semmi sem határozza meg inkább a személyiség kialakul; isát, még a gének és a nemhez való tartozás sem. A testvérek közössegében minden gyerek a saját elcserél- hetetlen és összetéveszthetetlen helyét keresi. Szeretet - érzelem a fájdalomhatárig Bár a látszat néha csal, a szülők alaptalanul tartanak attól, hogy konkuráló gyermekeik valódi ellenségekké válhatnak. Ha a testvérek veszekszenek, nem azt jelenti, hogy nem szerethetik egymást. Az is előfordul, hogy néha helyettesítő hadműveletbe kezdenek: a testvéri rivalitás tudatalatti családi konfliktusokat is visszatükrözhet. Ha a szülők kapcsolatában problémák merülnek fel, melyeket igyekszenek a gyerekek előtt palástolni, vagy megpróbálják a nagy összecsapást elkerülni, gyakran a gyerekek civódnak helyettük. Mikor lehetünk döntőbírák? A testvéri marakodás normális esetben nem adhat okot az aggodalomra. A probléma akkor kezdődik, ha több a veszekedős időszak a békés együttléteknél. Ilyenkor elképzelhető, hogy a szülők tényleg kevesebb figyelmet szentelnek egyiküknek. A testvéri veszekedés csak akkor fordulhat át valóban romboló rivalitássá, ha tényleg kevés a szeretet. Az örökös hajbakapás üyenkor igazi segélykiáltás: „Vegyetek már végre észre!” Ám legyen a testvéri óvódásnak bármüyen oka is, a szülők ideg- rendszerét műiden esetben megviseli. Érthető tehát a vágy: a gyerekek között rendet és békét kell teremteni. A szakemberek azonban óva intenek bennünket az azonnali beavatkozásoktól. Ha egy családban minden összetűzést csírájában elfojtanak, ott igazából vesznek össze a gyerekek! Ha a kicsik helyett mindig mások oldják meg a problémákat, csak nehezen tanulják meg, hogyan viselkedjenek kritikus helyzetekben. A nevelési szakemberek egyetértenek abban, hogy a szülőknek minden esetben óvakodniuk kell a békebíró szerepétől. Hogy valóban ki a hibás, azt egyébként is szinte leheteüen kiderítem. Ám a túlzott tartózkodás is hibás magatartás lehet. Egy veszekedés érzelmileg feszült helyzetet teremt, amelyben gyakran kiabálnak és verekszenek is a testvérek. Problémát ez általában a kisebbeknek jelent, akik még nem képesek nyugalmukat megőrizni, és beszélgetésben megfelelő megoldásra találni. Ilyenkor valóban fontos, hogy egy felnőtt beavatkozzon a óvódásba. Egyébként érvényes az általános szabály: a közbeszólásnak mindig csak akkor van értelme, ha a gyerekeknek elfogynak az érveik, és fennáll annak a veszélye, hogy (fizikailag) megsértsék egymást. Egyébként meg kell adnunk nekik a jogot ahhoz, hogy nézeteltéréseiket maguk rendezzék - ha másért nem, hát azért, hogy megtanuljanak békét teremtem. (M. M.) Mely korban és milyen hevesen veszekszenek a gyerekek? 4-6 éves kor között: A testvéri viszonyt ebben a korban nagyon sok konfliktus terheli. Még nem körvonalazódott teljesen a gyerekek személyisége, ezért keményen küzdenek saját érdekeik megvalósításáért. Az osztozkodás és a kivárás még nehezükre esik. Jó, ha ebben a korban a szülők készek a közvetítésre. 7-9 éves kor között: a helyzet javuló tendenciát mutat. A nagyobbak szívesen megvédelmezik a kisebbeket, a kicsik pedig szívesen játszanak a nagyobbakkal. Néha azonban előfordul, hogy a nagyobbacskák örömüket lelik a kisebbek piszkálásában, és beleviszik őket egy-egy csínytevésbe. Az ilyen korú gyerekekre már rá lehet bízni, hogy egyszer-egyszer maguk között oldják meg a problémáikat. Ne avatkozzunk azonnal közbe! 10-12 éves kor között: A hangulat állandóan ingadozik. Ebben a korban már képesek érvekkel megoldani nézeteltéréseiket. A kisebbek néha elviselhetedenek a nagyobbak számára, hiszen állandóan akarnak valamit. A nagyobb testvérek ilyenkor dominanciával állnak bosszút. Hogyan csitítsuk a veszekedést? ❖ Valamilyen játékötlettel elterelhetjük a gyerekek figyelmét. Ha puskaporos a levegő, elkezdhetünk rajzolni, ihatunk együtt egy kakaót, vagy közösen kimehetünk a friss levegőre. ❖ Nincs teljes mértékű igazságosság. Jó, ha ezt tudjuk, és néha elmagyarázzuk a gyerekeinknek. ❖ Ne álljunk egyik gyerek pártjára sem! Bármelyik oldalra állunk is, az majdnem mindig igazságtalan. ❖ Óvakodjunk a büntetéstől! Egy kis méregzsákot megbüntetni veszélyes dolog. Jobb, ha valamilyen feladatot adunk neki, így zaklatott viselkedését konstruktív tetté formálhatjuk. ❖ Álljunk közvetítőként a gyerekek rendelkezésére. Hallgassuk meg mindkét felet nyugodtan, és ajánljunk valamilyen kompromisszumos megoldást. ❖ A tulajdon az tulajdon. Jó, ha a gyerekek megtanulják megosztani, amijük van, de saját, „külön bejáratú” játékok is kellenek nekik. ❖ Legyünk példaképek. Hogy a testvérek miként oldják meg a konfliktusaikat, azt általában a szülőktől lesüt el. EMBERNEVELŐ Az elkényeztetett, duzzogó gyermek KOMLÓSI ÁKOS Ha a szülőkben nem rajzolódik ki vüágosan, hogy mivé akaiják nevelni gyermeküket, ha nincsenek határozott nevelési céljaik, akkor a gyerek kényének-kedvének lesznek ajátékszerei. A nevelésnek mindig egy bizonyos célra kell irányulnia, pl.: az önállóság, a másokra figyelés, az önzedenség, a mások tisztelete, udvarias viselkedés. Ha nincs ez a cél- tudatosság, akkor a nevelés csak a véledenek halmozása. Amikor a szülők nem gondolnak arra, milyen értékeket akarnak gyermekeiknek közvetítem, akkor nem is tudnak nekik hányt mutatni a másokkal való érintkezésben. A gyerek nem képes a szülők viselkedését egészben elsajátítani, mert mindig csak pillanatnyi igényei, szükségletei vezérlik cselekvéseit, hiszen a szülői viselkedésben nem lát távolabbi célokat, célra irányult következetességet. Az elkényeztetett gyerek követelődzik és zsarnokoskodik a szüleivel. ❖ Mivel az ember gyakorlatilag egész életén át tanul, képes már elsajátított viselkedési formákat is korrigálni, megváltoztatni. Ezért sohasem késő változtatni a gyermeknevelésen. A viselkedésváltozásnak viszont a feltétele egy vüá- gos nevelési cél, amelyet maga a nevelt, tehát a gyerek is belát. Ilyen pl. a bevonása a család otthoni munkamegosztásába, és a viselkedési normák egyértelmű megfogalmazása. ❖ A gyereknevelésben elkövetett hibák korrigálása sók fáradsággal jár. A szülők hajlamosak arra, hogy a kezdeti sikertelenségek után visszatérjenek a régi magatartásukhoz, mert egyszerűbbnek látják, ha nem kell állandóan veszekedni, és nem kell egymással kínlódni sem, ami eleinte természetes velejárója a változtatásnak. Éppen ezért a szülőknek szükségük lenne egy olyan kisközösségre, amely figyelemmel kíséri a gyerek nevelését és véleménycserére is lehetőséget ad. E kisközösségeket a szülőknek maguknak kell létrehozniuk a bölcsődés, óvodás vagy iskolás korú gyermekük társainak szüleiből. Ezeket a - leghatékonyabb - csoportokat nevezik önsegítő szülőcsoportnak. A szülők itt egymásnak tudnak tanácsot adni az értékek és normák, valamint a hatékony nevelési módszerek tekintetében. Ha a gyereknek valami nem tetszik, megszakítja a külvüággal - különösen a szülőkkel - a kapcsolatot, és duzzog. Sokszor ezzel akarja elérni kívánságainak teljesítését. Úgy gondolja, hogy a szülőkben bűntudatot kelthet: „Nézzétek, ennek ti vagytok az okai!” Sok szülő akkor esik hibába, amikor nem bírva elviselni a feszültséget, gyermeke kedvét keresi ahelyett, hogy megbeszélné vele, duzzogással az életben soha nem fog elérni semmit. Inkább szóban fejezze ki érzéseit, fogalmazza meg igényeit. A dac viszont leggyakrabban nem a gyerek találmánya, hanem barátok vagy szülők viselkedését másolja vele. Azokban a családokban nincs helye a duzzogásnak, ahol mindenki elmondhatja a véleményét, és közösen döntenek. A családi megbeszélésekben megtanulja a gyerek saját igényeit a többiekéihez viszonyítani és reálisan érzékeim. A problémamegoldó vagy néha a kompromisszumos megoldás segíti a különböző elképzelések összehangolását. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy az életben nem csak a mindent vagy semmit elv létezik, hiszen a hétköznapi dolgok e két véglet között mozognak. ❖ A szülő ezért próbáljon meg a családban nyűt légkört kialakítani, és a megbeszélésekbe, amelyek az egész családot érintik, vonja be a gyermeket is! ❖ Duzzogó gyermekét ne akarja minden áron kiengesztelni, mert neki is meg kell tanulnia, hogy ezzel a viselkedéssel nem jut semmire! Viszont az sem megoldás, ha a gyereket magára hagyja ezekkel a szavakkal: „Duzzogj csak, úgy sem érdekelsz!” ❖ Ha a szülőnek nem teszik kisgyereke viselkedése, ne büntesse vagy ne vonja meg tőle a szeretetét! A duzzogással és annak kellemetlenségeivel az már úgyis megbüntette saját magát. ❖ Ha gyermeke felhagyott a duzzogással, akkor kedvesen ölelje magához minden különösebb kommentár nélkül! Ne kerítsen nagy feneket az egésznek, és így példát mutat a gyereknek arra is, hogy a családban minden megoldható! A szerző pszichológus, a Derűs Gyermekkor Alapítvány munkatársa
