Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)

2005-11-26 / 273. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. NOVEMBER 26. Családi kör - hirdetés 13 v*»v : ­Az ajándékokat egyforma fehér zsákocskába csomagolták Készen kapható apró táskákban rejtőznek a kincsek, mindegyik megszámozva és ruhacsipesszel lezárva A meglepetés-csomagokat pírangyalkák nyújtják át pa­S amikor az utolsó, a huszonnegyedik meglepetés is előkerül, eljön a karácsony Adventi naptár örök gyerekeknek Egy nagyobb angyalka ruhájára Az ablakra fenyőgallyakból koszorút fonunk és arra akasztjuk a aggatjuk a pici csomagokat meglepetéseket (Képek: archívum) Állítólag egy édesanya ta- ' lálta fel - valószínű, türel­metlen gyerekének próbál­ta a karácsonyvárás hosz- szú idejét valamivel kitöl­teni. Az ablakocskák mögé bibliai idézeteket rejtettek, később 24 gyufásdobozba kerültek az idézetek - egy- egy szem cukorkával éde­sítve -, a dobozokat össze­kötötték és mindennap le­vágtak belőle egyet. KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA Az adventi naptár egyre elterjed­tebb nálunk is - és ennek csak örül­ni lehet. December elsején kezdő­dik a visszaszámlálás - a napi apró ajándékok kibontásával. S amikor az utolsó, a huszonnegyedik meg­lepetés is előkerül, eljön a kará­csony. Díszes adventi naptárakat kí­nálnak a boltok: az ablakokat ki­nyitva pici csoki tűnik fel. A leg­egyszerűbb venni egyet a gyerek­nek, és letudtuk az ünnepvárás gondját. Sokkal több munkát jelent (és azt sem állítjuk, hogy olcsóbb), ha magunk készítünk adventi naptá­rat. Az ötletek kifogyhatatlanok. A meglepetéseket becsomagolhatjuk gyufásdobozba, varrhatunk nekik egyforma pici zsákokat, a csokit, ceruzát, rágógumit csillogó ezüst-, aranypapírba burkoljuk; a lényeg, hogy minden egyes csomagocska számozva legyen - 1-től 24-ig. Praktikus ajándék - akár zokni - is szóba jöhet, de hogy igazi legyen a meglepetés - az egyik zoknit az egyik csomagba, a másikat a má­sikba rejtsük. A csomagokat fényes szalaggal kössük át, és függesszük fel képre, ajtókilincsre, szekrény kulcsára, aj­tó vagy ablak fölé. A 24 ajándékot többfelé is eloszthatjuk, összekö­tözzük őket, és úgy „rejtjük” el - jól láthatóan, akár a lakás más-más helyiségében; ebben az is izgalom, hogy melyik számú ajándék, hol ta­lálható... Az adventi naptár nemcsak a gyerekek privüégiuma. Aki csak egyszer is meglepte vele a szüleit, házastársát vagy olyan idős em­bert, akit nem halmoznak el gyen­gédséggel-szeretettel, az - amíg ereje engedi - műiden éven elkészí­ti a maga egy vagy több naptárát a szeretteinek. Az életkor és az érdeklődési kör meghatározza az ajándékot. Egy ceruza, bélyeg, boríték, levélpapír, folyóirat, naptár, papír zsebkendő, egyadagos kávé, pici csokoládé, minden apróság örömet szerez. S ha végképp kifogytunk az ötletek- ből, egy papírra újuk rá: „szeredek, fontos vagy nekem”, és csomagol­juk be. SZÓ MI SZÓ Meg(k)érik a pénzünket CSEPÉCZ SZILVIA Ünnepek előtt mintha összemenne a postaládánk. Na nem a késő őszi ónos eső, esedeg havazás követ­kezményeként, hanem a kilószámra érkező szórólap és katalógus miatt. Az üzletíáncok egymásra (és ön­magukra) licitálva fürdetik karácsonyi akcióikat, és értheteden módon - nesze neked adatvédelmi tör­vény! - nevemre-címemre a legkülönfélébb csomagküldő szolgála­tok postázzák árukatalógusaikat. Természetesen bennük is akciós árak, és rendelés esetén ingyenes ajándék ígérete. Ez utóbbi kitételen kicsinyég elméláztam, mert eddig úgy hittem, ajándék másmilyen, mint ingyenes, nincs is. Erősítésül fellapoztam az Értelmező Kéziszótárt, és az „ajándék” címszó alatt a következő meghatározást találtam: „Valakinek ingyen, különösképpen szeretetből vagy figyel­mességből adott dolog.” Hát kérem, mivel ez itt nem a reklám helye, nem sorolom fel tételesen, hogy hány nagy cég is szeret engemet. Személyesen és különösképpen, mert ugye csak nem küldenek kéret­lenül személytelen ajándékot?! Az intimbetét például eléggé szemé­lyes tud lenni, nyilván azért kaptam az egyik katalógushoz csatolt termékmintából három darabot, háromféle méretben. Az pedig, hogy egy beígért autóból csak a kulcsot küldték el, azért lehet, mert a jármű nem fér el semmüyen levélborítékban. Ezen a ponton azonban eszembe jutott nyári élményem, amikor is barátnőm az egyik szuper­marketben vadul válogatott egy lefóliázott női magazin példányai között. A kiadó ugyanis strandpapucsot mellékelt a laphoz, s ő keres­te a megfelelő méretet. „Nem igaz, hogy minden harmincnyolcast el­vittek - kesergett -, hát mennyi nőnek van negyvenkettes lába?! A páromnak meg nem adhatom, utálja a rózsaszínt és a fűzöldet!” így van ez az árukapcsolással. Vagy a termék nem megfelelő, vagy a csa­tolt ajándék zöldebb a kelleténél. Valakitől azt hallottam, a mtütík igenis szeretik a vásárlóikat. Úgy, ahogy becsületesen kijelentheti a róka is, hogy szereti a baromfit. Megengedem, pozitív példám is akad (nem a szeretetre, az árukapcsolásra), mivel az egyik ételízesítő révén komplett edényfogó szetthez jutottam. Persze darabonként. Az áruházi szeretettel pedig úgy vagyok, mint a csirke a rókával. Legol­csóbb szupermarketünk például eddig sem az alkalmazottai iránti fi­gyelmességéről volt híres. Kérdés, hogy aki a tőkéje gyarapodásáért dolgozó beosztottat kihasználja és megalázza, miért szeretné a szin­tén az ő tőkéjét gyarapító vásárlót. Az akciók már Samu bácsi fűszer­boltjának idejében is úgy működtek, hogy az öregúr krétával felírta egy táblára: ,Jászt: 4,60”, majd egy mozdulattal áthúzta, és aláírta ,Jászt: 3,80, amíg a készlet tart!”. Mondanom sem kell, nem tartott sokáig. Az emberek ugyanis szeretik elhitetni magukkal, hogy ha so­kat vásárolnak, spórolnak. Azóta ugyan jóval dizájnosabb lett a ke­reskedelem, ám a tulaj most is olyan árat ír ki és csökkent, amilyet akar. És mindig ő nyer, hisz gyorsan elviszik a fölös áruját. Vagy, hogy pontosítsák, elvisszük, mert időnként én sem tudok ellenállni a há­rom hússzal olcsóbb kristálycukornak, esetleg étolajnak. Most, az ün­nepi szórólapozás idején ráadásul meg is inogtam egy pillanatra. Szomorú tekintetű középkorú nő csöngetett be hozzánk. És megkér­dezte, hogy meg tetszettünk-e kapni a fentebb említett szupermarket akciós szórólapját. Lám, mégiscsak szeret engem ez a multi, hogy is­meretiénél is így aggódik - gondoltam. Ám a szomorú tekintetű nő azzal folytatta, hogy mutassam is meg a papírt. Mert neki az a dolga, hogy munkanélküli szórólap-kihordó kollégáit ellenőrizze. Sajná­lom, feleltem, megkaptuk, de este krumplit pucoltam, és hát a méret meg minden... A szomorú tekintetű bólintott, hogy érti. Restelltem utána szólni, hogy ha ezen múlik a lapkihordó aprópénze, s az apró­pénzen vett boldog karácsonya, megyek, és kikotorászom a kukából. KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Edinburgh, 2005. november 12-13. BOLEMANT ÉVA Úgy látszik, a hét­végék, ha együtt a család, mindenhol ugyanolyan gyorsan rohannak. Szinte észbe sem kaptunk, és már vasárnap délelőtt volt. Itteni szokás szerint még egy speciális áruházba kellett lányom jövő heti születésnapi partyjához megvenni a kellékeket, és rövid tanakodás után az A8-ason, át a városon elin­dultunk a Forth Road Bridge felé. A tengeröblöt átívelő hídon átkelve most a keleti csipkézett partvonalat követve indultunk el felfedezni a tájat. Egymást váltották a kisebb ipari települések és halászfaluk, s úgy döntöttünk, egy jó darabot utazunk, majd fokozatosan, vissza­felé haladva nézzük meg a kínálko­zó lehetőségeket. A végső cél St. Andrews egyetemi városa lett vol­na, amelyet a XV. század óta a golf otthonának tartanak, és az úti­könyvek szerint itt van a legtöbb ki­épített kerékpárút Skóciában. És itt fejezte be éppen az idén egyetemi tanulmányait Vilmos herceg, az an­gol trónörökös. Eszembe jutott egyik otthoni barátnőm, aki még a nyolcvanas években járta be kerék­párral ezt az országot, vajon járt-e ezen a vidéken, és voltak-e már ak­kor is kiépített kerékpárutak? Félúton meggondoltuk magun­kat, mert a ragyogó napsütést kár lett volna csak a kocsiból nézni, in­kább úgy döntöttünk, amennyit le­het, sétálunk. A táj gyönyörű volt, dimbes-dombos vidék, érdekes, néha vadregényes, romantikus kis öblök, sziklás, máshol homokos tengerparti részek bukkantak fel. A kevésbé romantikus kisváros­ok némelyikében az ember úgy ér­zi, egy film részese, amikor is egy kissé lepusztult kikötővárosban forgatnak a hajósok és a helyi lako­sok nehéz életéről. Az egyik ilyen kisvárosban a főúton végigsétálva döbbenten állapítottuk meg, hogy minden harmadik ajtó játékterem­be vezet... Mivel a helyi kiskocs­mákba a gyerekekre való tekintet­tel, bármilyen romantikusnak tűnt is a menü, nem tértünk be, végül egy kis faluban egy régi kelta vár­romra bukkanva, a várudvar teázó- jában találtuk meg az ideális helyet a kései ebédre. A napsütéses, ám hideg novemberi napot jólesett megszakítani egy órácskára. A teá­zó kicsike volt és hangulatos. Illato­zott az aznapi home made, azaz házi készítésű paradicsomos répa­leves, amit finom ropogós vajas péksüteménnyel kínáltak. A gyere­kek kipirult arccal az utolsó csep­pig kikanalazták. A szintén otthon sütött házi teasüteményekből is vá­lasztottunk az elmaradhatatlan ká­vé mellé, majd felfrissülve jártuk be a hatalmas várromot. Ezután kocsi­val visszahajtottunk a faluba, s lementünk az Ezüst homokpartra. A tengerparton sok volt a kirándu­ló: a gyerekes családok, a nyugdíja­sok, a kutyatulajdonosok, ilyenkor vasárnap szívesen sétálnak a ten­ger mellékén. Egy itteni tanárnő is­merősöm mesélte, hogy nemrég Európáról tanulva az ötödikesek­nek éppen Ausztria volt a tan­anyag, mikor az egyik kisfiú döb­benten tudatosította, hogy az or­szágnak nincs tengerpartja. Ami­kor erről ismerősöm is megerősí­tette őt, akkor azt kérdezte, hogy „de hát akkor ők hétvégén hová jár­nak a tengerpartra?” Már Nagykéren, Nagymegyeren vagy Nagyfödémesen is... BP-5-14542

Next

/
Thumbnails
Contents