Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)
2005-11-26 / 273. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. NOVEMBER 26. Családi kör - hirdetés 13 v*»v : Az ajándékokat egyforma fehér zsákocskába csomagolták Készen kapható apró táskákban rejtőznek a kincsek, mindegyik megszámozva és ruhacsipesszel lezárva A meglepetés-csomagokat pírangyalkák nyújtják át paS amikor az utolsó, a huszonnegyedik meglepetés is előkerül, eljön a karácsony Adventi naptár örök gyerekeknek Egy nagyobb angyalka ruhájára Az ablakra fenyőgallyakból koszorút fonunk és arra akasztjuk a aggatjuk a pici csomagokat meglepetéseket (Képek: archívum) Állítólag egy édesanya ta- ' lálta fel - valószínű, türelmetlen gyerekének próbálta a karácsonyvárás hosz- szú idejét valamivel kitölteni. Az ablakocskák mögé bibliai idézeteket rejtettek, később 24 gyufásdobozba kerültek az idézetek - egy- egy szem cukorkával édesítve -, a dobozokat összekötötték és mindennap levágtak belőle egyet. KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA Az adventi naptár egyre elterjedtebb nálunk is - és ennek csak örülni lehet. December elsején kezdődik a visszaszámlálás - a napi apró ajándékok kibontásával. S amikor az utolsó, a huszonnegyedik meglepetés is előkerül, eljön a karácsony. Díszes adventi naptárakat kínálnak a boltok: az ablakokat kinyitva pici csoki tűnik fel. A legegyszerűbb venni egyet a gyereknek, és letudtuk az ünnepvárás gondját. Sokkal több munkát jelent (és azt sem állítjuk, hogy olcsóbb), ha magunk készítünk adventi naptárat. Az ötletek kifogyhatatlanok. A meglepetéseket becsomagolhatjuk gyufásdobozba, varrhatunk nekik egyforma pici zsákokat, a csokit, ceruzát, rágógumit csillogó ezüst-, aranypapírba burkoljuk; a lényeg, hogy minden egyes csomagocska számozva legyen - 1-től 24-ig. Praktikus ajándék - akár zokni - is szóba jöhet, de hogy igazi legyen a meglepetés - az egyik zoknit az egyik csomagba, a másikat a másikba rejtsük. A csomagokat fényes szalaggal kössük át, és függesszük fel képre, ajtókilincsre, szekrény kulcsára, ajtó vagy ablak fölé. A 24 ajándékot többfelé is eloszthatjuk, összekötözzük őket, és úgy „rejtjük” el - jól láthatóan, akár a lakás más-más helyiségében; ebben az is izgalom, hogy melyik számú ajándék, hol található... Az adventi naptár nemcsak a gyerekek privüégiuma. Aki csak egyszer is meglepte vele a szüleit, házastársát vagy olyan idős embert, akit nem halmoznak el gyengédséggel-szeretettel, az - amíg ereje engedi - műiden éven elkészíti a maga egy vagy több naptárát a szeretteinek. Az életkor és az érdeklődési kör meghatározza az ajándékot. Egy ceruza, bélyeg, boríték, levélpapír, folyóirat, naptár, papír zsebkendő, egyadagos kávé, pici csokoládé, minden apróság örömet szerez. S ha végképp kifogytunk az ötletek- ből, egy papírra újuk rá: „szeredek, fontos vagy nekem”, és csomagoljuk be. SZÓ MI SZÓ Meg(k)érik a pénzünket CSEPÉCZ SZILVIA Ünnepek előtt mintha összemenne a postaládánk. Na nem a késő őszi ónos eső, esedeg havazás következményeként, hanem a kilószámra érkező szórólap és katalógus miatt. Az üzletíáncok egymásra (és önmagukra) licitálva fürdetik karácsonyi akcióikat, és értheteden módon - nesze neked adatvédelmi törvény! - nevemre-címemre a legkülönfélébb csomagküldő szolgálatok postázzák árukatalógusaikat. Természetesen bennük is akciós árak, és rendelés esetén ingyenes ajándék ígérete. Ez utóbbi kitételen kicsinyég elméláztam, mert eddig úgy hittem, ajándék másmilyen, mint ingyenes, nincs is. Erősítésül fellapoztam az Értelmező Kéziszótárt, és az „ajándék” címszó alatt a következő meghatározást találtam: „Valakinek ingyen, különösképpen szeretetből vagy figyelmességből adott dolog.” Hát kérem, mivel ez itt nem a reklám helye, nem sorolom fel tételesen, hogy hány nagy cég is szeret engemet. Személyesen és különösképpen, mert ugye csak nem küldenek kéretlenül személytelen ajándékot?! Az intimbetét például eléggé személyes tud lenni, nyilván azért kaptam az egyik katalógushoz csatolt termékmintából három darabot, háromféle méretben. Az pedig, hogy egy beígért autóból csak a kulcsot küldték el, azért lehet, mert a jármű nem fér el semmüyen levélborítékban. Ezen a ponton azonban eszembe jutott nyári élményem, amikor is barátnőm az egyik szupermarketben vadul válogatott egy lefóliázott női magazin példányai között. A kiadó ugyanis strandpapucsot mellékelt a laphoz, s ő kereste a megfelelő méretet. „Nem igaz, hogy minden harmincnyolcast elvittek - kesergett -, hát mennyi nőnek van negyvenkettes lába?! A páromnak meg nem adhatom, utálja a rózsaszínt és a fűzöldet!” így van ez az árukapcsolással. Vagy a termék nem megfelelő, vagy a csatolt ajándék zöldebb a kelleténél. Valakitől azt hallottam, a mtütík igenis szeretik a vásárlóikat. Úgy, ahogy becsületesen kijelentheti a róka is, hogy szereti a baromfit. Megengedem, pozitív példám is akad (nem a szeretetre, az árukapcsolásra), mivel az egyik ételízesítő révén komplett edényfogó szetthez jutottam. Persze darabonként. Az áruházi szeretettel pedig úgy vagyok, mint a csirke a rókával. Legolcsóbb szupermarketünk például eddig sem az alkalmazottai iránti figyelmességéről volt híres. Kérdés, hogy aki a tőkéje gyarapodásáért dolgozó beosztottat kihasználja és megalázza, miért szeretné a szintén az ő tőkéjét gyarapító vásárlót. Az akciók már Samu bácsi fűszerboltjának idejében is úgy működtek, hogy az öregúr krétával felírta egy táblára: ,Jászt: 4,60”, majd egy mozdulattal áthúzta, és aláírta ,Jászt: 3,80, amíg a készlet tart!”. Mondanom sem kell, nem tartott sokáig. Az emberek ugyanis szeretik elhitetni magukkal, hogy ha sokat vásárolnak, spórolnak. Azóta ugyan jóval dizájnosabb lett a kereskedelem, ám a tulaj most is olyan árat ír ki és csökkent, amilyet akar. És mindig ő nyer, hisz gyorsan elviszik a fölös áruját. Vagy, hogy pontosítsák, elvisszük, mert időnként én sem tudok ellenállni a három hússzal olcsóbb kristálycukornak, esetleg étolajnak. Most, az ünnepi szórólapozás idején ráadásul meg is inogtam egy pillanatra. Szomorú tekintetű középkorú nő csöngetett be hozzánk. És megkérdezte, hogy meg tetszettünk-e kapni a fentebb említett szupermarket akciós szórólapját. Lám, mégiscsak szeret engem ez a multi, hogy ismeretiénél is így aggódik - gondoltam. Ám a szomorú tekintetű nő azzal folytatta, hogy mutassam is meg a papírt. Mert neki az a dolga, hogy munkanélküli szórólap-kihordó kollégáit ellenőrizze. Sajnálom, feleltem, megkaptuk, de este krumplit pucoltam, és hát a méret meg minden... A szomorú tekintetű bólintott, hogy érti. Restelltem utána szólni, hogy ha ezen múlik a lapkihordó aprópénze, s az aprópénzen vett boldog karácsonya, megyek, és kikotorászom a kukából. KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Edinburgh, 2005. november 12-13. BOLEMANT ÉVA Úgy látszik, a hétvégék, ha együtt a család, mindenhol ugyanolyan gyorsan rohannak. Szinte észbe sem kaptunk, és már vasárnap délelőtt volt. Itteni szokás szerint még egy speciális áruházba kellett lányom jövő heti születésnapi partyjához megvenni a kellékeket, és rövid tanakodás után az A8-ason, át a városon elindultunk a Forth Road Bridge felé. A tengeröblöt átívelő hídon átkelve most a keleti csipkézett partvonalat követve indultunk el felfedezni a tájat. Egymást váltották a kisebb ipari települések és halászfaluk, s úgy döntöttünk, egy jó darabot utazunk, majd fokozatosan, visszafelé haladva nézzük meg a kínálkozó lehetőségeket. A végső cél St. Andrews egyetemi városa lett volna, amelyet a XV. század óta a golf otthonának tartanak, és az útikönyvek szerint itt van a legtöbb kiépített kerékpárút Skóciában. És itt fejezte be éppen az idén egyetemi tanulmányait Vilmos herceg, az angol trónörökös. Eszembe jutott egyik otthoni barátnőm, aki még a nyolcvanas években járta be kerékpárral ezt az országot, vajon járt-e ezen a vidéken, és voltak-e már akkor is kiépített kerékpárutak? Félúton meggondoltuk magunkat, mert a ragyogó napsütést kár lett volna csak a kocsiból nézni, inkább úgy döntöttünk, amennyit lehet, sétálunk. A táj gyönyörű volt, dimbes-dombos vidék, érdekes, néha vadregényes, romantikus kis öblök, sziklás, máshol homokos tengerparti részek bukkantak fel. A kevésbé romantikus kisvárosok némelyikében az ember úgy érzi, egy film részese, amikor is egy kissé lepusztult kikötővárosban forgatnak a hajósok és a helyi lakosok nehéz életéről. Az egyik ilyen kisvárosban a főúton végigsétálva döbbenten állapítottuk meg, hogy minden harmadik ajtó játékterembe vezet... Mivel a helyi kiskocsmákba a gyerekekre való tekintettel, bármilyen romantikusnak tűnt is a menü, nem tértünk be, végül egy kis faluban egy régi kelta várromra bukkanva, a várudvar teázó- jában találtuk meg az ideális helyet a kései ebédre. A napsütéses, ám hideg novemberi napot jólesett megszakítani egy órácskára. A teázó kicsike volt és hangulatos. Illatozott az aznapi home made, azaz házi készítésű paradicsomos répaleves, amit finom ropogós vajas péksüteménnyel kínáltak. A gyerekek kipirult arccal az utolsó cseppig kikanalazták. A szintén otthon sütött házi teasüteményekből is választottunk az elmaradhatatlan kávé mellé, majd felfrissülve jártuk be a hatalmas várromot. Ezután kocsival visszahajtottunk a faluba, s lementünk az Ezüst homokpartra. A tengerparton sok volt a kiránduló: a gyerekes családok, a nyugdíjasok, a kutyatulajdonosok, ilyenkor vasárnap szívesen sétálnak a tenger mellékén. Egy itteni tanárnő ismerősöm mesélte, hogy nemrég Európáról tanulva az ötödikeseknek éppen Ausztria volt a tananyag, mikor az egyik kisfiú döbbenten tudatosította, hogy az országnak nincs tengerpartja. Amikor erről ismerősöm is megerősítette őt, akkor azt kérdezte, hogy „de hát akkor ők hétvégén hová járnak a tengerpartra?” Már Nagykéren, Nagymegyeren vagy Nagyfödémesen is... BP-5-14542
