Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)
2005-11-16 / 265. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2005. NOVEMBER 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 FIGYELŐ Nem mondta a volt raportőr... Nem állította tényként az II Manifesto című olasz napilapnak adott interjújában Cherif Bassiouni, az ENSZ volt afganisztáni raportőre, hogy a CIA Lengyelország, Magyarország és Románia területén titkos börtönökben terrorizmussal gyanúsított foglyok kínvallatását végzi vagy végezte - közölte a jogászprofesszor. Hozzátette, csak a kormányok esetleges jogi felelősségét taglalta arra. Magyarország nevét legjobb emlékezete szerint ki sem ejtette. Azt nyilatkozta, ha vannak ilyen létesítmények ezekben az országokban, akkor háromféle jogsértést is elkövettek. A nem hivatalos börtönök léte, az önkényes fogva tartás és kínzás sérti a törvényeket.-Az autót büntettük meg, mert ittas vezetőjét védte a mentelmijoga... (Peter Gossányi rajza) Fogalmazzuk meg magunknak világosan azt, hogy szabadság és ethosz nélkül nincs emberhez méltó élet Novemberünk kis piros pipacsa Kanadában november tizenegyedikén volt a megemlékezés napja, a Remembrance Day. Már hetekkel az ünnepi dátum előtt megjelentek a díszegyenruhás veteránok és a dvü önkéntesek, köztük nagy számban fiatalok is, és árulták az ünnepi megemlékezés virágát, a pipacsot. HUNČÍK PÉTER A megemlékezés napján a XX. század háborúiban elesett névtelen kanadai hősökre emlékezik az ország. Azokra, akik ott nyugszanak valamelyik nagy európai csatamező közelében „és sírjukon pipacs virágzik”. A polgárok többsége olyan komolyan veszi a megemlékezést, hogy még akkor is kitűzi a virágot, ha történetesen nem Kanadában él vagy dolgozik. Én e kis virág kapcsán döbbentem rá, hogy hány kanadai jégkorongedző dolgozik az Egyesült Államokban, mert a floridai, kaliforniai, New York-i cserepadok mögött álló edzők kiskabát- ján már október végétől ott volt a piros pipacs. Harmadik alkalommal töltöm az őszi szemesztert Ottawában, ahol a Carleton Egyetem diákjainak oktatom Közép-Európa újkori történetét. A hallgatók nagyobbik része kanadai származású, de minden évfolyamban akad cseh, lengyel, magyar, szerb és szlovák diák is közöttük. A dolgok logikája úgy hozta, hogy a legújabb kori történéseket, vagyis a kommunizmus bukását épp november folyamán veszem át a hallgatókkal. Ezzel kapcsolatban szeretnék egy érdekes jelenséget elmondani. Mikor 2003- ban említettem az osztályban Adam Michnik, Jacek Kuron, Kis János, Konrád György, Václav Havel, Miroslav Kusý vagy Duray Miklós nevét, kétféle reakcióval találkoztam. A kanadai diákok semmit sem hallottak róluk (Havel volt az egyeden kivétel), de nagyon lelkesek lettek attól, amit hallottak, majd később olvastak róluk és azokról az eseményekről, melyeknek az irányítói voltak. Visszajelzéseikben arról áradoztak, micsoda nagyszerű dolgokat csináltak ezek az emberek, és milyen csodálatos lehetett a mi generációnk számára, hogy részesei lehettünk egy olyan sorsfordító eseménynek, amilyen a kommunizmus bukása volt. Különösen a bársonyos forradalom eseményei hozták őket lázba. Csodálták Havel írásait a hatalom nélküli ember lehetőségeiről, és a tömegek bátor kiállását a szabadság eszméje mellett. Többen közülük arról beszéltek, hogy Kanada épp annak köszönheti nemzetközi elismertséget, hogy katonái bátran és nagy számban harcoltak a náci Németország ellen, noha a háború hazájuktól távol játszódott le. De az emberi szabadság földrajzüag nem határolható be, és a kanadai ember számára mindig kihívást jelent, ha a zsarnokság és embertelenség felüti a fejét a világban. (Ezzel kapcsolatban érdekes eredményeket hozott az a felmérés, amely 2003- ban készült, és a kanadai identitást vizsgálta. A felmérés egyik kérdése arról szólt, mire a legbüszkébbek a kanadai polgárok. Az első helyen az a válasz volt, hogy országuk természeti gazdagságára és szépségeire, de a második helyen már az a válasz állt, hogy arra a szerepre, melyet a kanadaiak töltöttek be a XX. század során az emberi szabadság és méltóság védelmében.) A közép-európai diákok többsége természetesen jól ismerte az említett neveket és 1989 eseményeit is. Érzelmileg azonban semlegesek voltak a történésekkel kapcsolatban. Elemzéseik tele voltak szkepticizmussal, kemény kritikával. Az akkori változások vezetőiről elmondták, nem gondolták át pontosan a következményeket, és a gazdaság, a szociális szféra, a privatizáció területén komoly hibákat vétettek, s ezeknek a ballépéseknek most isszuk meg a levét. A „mi” diákjaink számára a szabadság, emberi méltóság vagy ethosz szónak nem volt különösebb jelentősége. Emlékszem, az egyik lengyel hallgató a Szolidaritás kapcsán épp Walesa személyiséget vette górcső alá, és a lengyel vezető pöffeszkedéseit, autoritativ vonásait ecsetelte, amikor kanadai kollégája élesen rászólt, hogy e nélkül a „pöffeszkedő” ember nélkül Lengyelország még ma sem lenne szabad, és a kolléga sem tanulhatna politológiát Kanadában. Idén is november elején kezdtük tárgyalni a nyolcvanas évek eseményeit. A kanadai diákok többsége ebben az évfolyamban sem hallott semmit Komádról, Šimečkáról vagy Kolakowskiról, de ismét csak nagy érdeklődéssel és lelkesedéssel elemezték a Szolidaritás és Charta 77 dokumentumait, mély empátiával azonosultak a sorsfordító 1989-es év eseményeivel, a kommunizmus magyarországi, csehszlovákiai és lengyelországi bukásával, a szabadság eszméjének győzelmével. A közép-európai diákok reakcióiban viszont történt „némi” elmozdulás. Arról volt szó, hogy a mostani hallgatók már ugyanúgy nem ismerték Michnik, Havel és Kis János munkáit, mint kanadai társaik. Leggyakrabban azzal védekeztek, hogy „az már régen volt”, „én akkor még csak 5-6 éves voltam”, vagy „engem elsősorban a politológia (biznisz, jog) érdekel, nem pedig a történelem”. Ami pedig az érzelmi reakcióikat illeti, ha lehet, még hűvösebbek voltak, mint két évvel ezelőtt. A nyolcvanas évek eseményei, az ellenzéki mozgalmak, a kerékasztal-tárgyalások vagy a bársonyos forradalom számukra már csak „egy kötelező tananyag” lett, amit vizsga után úgysem kér majd számon tőlük senki. Amikor az óra vége felé a dolgok megvitatására került sor, ismét csak nagyon tanulságos volt az egyik hazai diák tipikusan „naiv”, kanadai reakciója. Arról beszélt, hogy Kanada fiatal ország, alig van történelme, és talán ez az oka annak, hogy az itteni emberek olyan nagyon megbecsülik azt a „keveset” is, amit elértek és megéltek. „Nekünk a megemlékezés napja azért fontos dátum, mert a nagy- szüleink és apáink szabadságszere- tete alapvető része lett identitásunknak. Elődeink kiállása és bátorsága bennünket is kötelez. Az ő szabadságszeretetük lett a modem, toleráns kanadai társadalom számára a modell. Az emberi szabadság elsődlegességét azok után, amit szüléink és nagyszüleink tettek, nálunk már senki sem kérdőjelezheti meg. A ti történelmetek viszont tele van változásokkal, forradalmakkal és háborúkkal, nálatok bizony sohasem lehetett tudni, mikor kinek volt vagy lesz igaza. Biztosan azért vagytok ilyen bizonytalanok és zavartak az 1989-es évvel kapcsolatban is” - fejtegette egy ottawai diák. Tény és való, a változás leértékelheti a tudást, a bizonytalanság meg zavart kelt az emberekben. A szociálpszichológiában van egy olyan nézet is, hogy Európa épp az örökös változások miatt lett a „szorongások és bizonytalanságok” kontinense. Azoknak is bizonyára igazuk van, akik arról beszélnek, hogy az 1989 előtti világunkban sokkal kevesebb volt a bizonytalan- sági tényező, mint napjainkban. Hiszen semmit sem tudtunk a munkanélküliségről, a piacgazdaságról, a verseny kegyetlen szelleméről és a világ egyéb kihívásairól. Aki csendben, a párt útmutatásai szerint élte le életét, annak „nagyobb baja” nem történhetett. Csupán annyi, hogy esélye sem volt megismernie a teljes emberi életet, a szabadság ízét. Gondolkozni, tervezni és főként alkotni csak a szabad ember tud. Ezt a szabadságot hozta meg 1989. november 17-e. Az eseményeknek ezt az alapvető „hordalékát” elfelejteni több mint bűn. Hiba. Tegyünk már egyszer rendet a saját fejünkben, csináljunk listát az értékeinkről, és ismerjük fel végre a prioritásainkat. Fogalmazzuk meg magunknak világosan azt, hogy szabadság és ethosz nélkül nincs emberhez méltó élet. Hiszen 1989 novemberében mindannyian ezt kántáltuk a csípős hidegben. Ha ezt elfelejtjük, akkor saját magunkból felejtünk el valami nagyon fontosat. Azt, hogy azokban a napokban, életünkben talán először emberhez méltó módon harcoltunk önmagunk méltóságáért és gyermekeink jövőjéért. Ha a bársonyos forradalomnak ezt az alapvető pozitívumát nem is- meijük fel, akkor november 17-e is csak egy lesz a sok „változás” közül, mely fokozza a fejünkben uralkodó zavart és bizonytalanságot. A mai kanadai fiatal úgy ünnepli a megemlékezés napját, mintha olvasta volna Radnóti nevezetes verssorát: „és belőle nőttem ki, mint fatörzsből gyenge ága”. Az ő maga- biztossága, kiegyensúlyozottsága és természetessége épp abból fakad, hogy felismeri és megbecsüli azokat az érékeket, melyeket elődeitől kapott. Ezek szerint az értékek, prioritások szerint építi tovább a saját jövőjét. Talán mi is jobban éreznénk magunkat, ha úgy tudnánk viszonyulni 1989 november tizenhetedikéhez, ahogyan a kanadai polgár a megemlékezés napi kis pipacshoz. Nagyon megbecsülik azt a „keveset” is, amit elértek és megéltek. KOMMENTÁR Sötétség és hányinger! BARAK LÁSZLÓ Lövöldöznek össze-vissza, isznak, mint a hamuruha, zagyváinak bele az ember képébe, de nekik áll a világ. Persze, ezúttal sem holmi büdös, taplószájú csőcselék viselt dolgait taglalja a hírmagyarázat, hanem a szlovákiai politikai „elitről” szól, mint általában. Amely bizony az oly sokat emlegetett közéleti szuterén helyett immár egyre inkább a jelképes bányamélyben leledzik. Azért is elszomorító, sőt kétségbeejtő e tény, mert a szlovákiai közélet állandó vigéceinek, Pavol Ruskónak és Ján Cupemek legfrissebb, ám egyáltalán nem rendkívüli kalandjai, minden bizonnyal csupán a jéghegy csúcsát jelentik e tárgykörben. Előbbi a minap még címeres gazdasági kontár, aztán J. Bondra játszó titkos ügynök volt, a hétvégi végkifejletben pedig kétbalkezes „mesterlövészként” fagyasztotta le a közvéleményt. Cuper tesvír, a népnemzeti szájhős meg ezúttal, vélhetően egy önfeledt alkoholizálás kiváltotta affektusban okozott botrányos közúti balesetet. Hogy Rusko saját vadászfegyverével lábon lőtte magát, az tulajdonképpen egy pozitív hír. Számára és az általa folyamatosan stresszelt plebsz számára is. Egyrészt, mert végre csont nélkül telibe talált. Másrészt, legalább tíz napra megszabadult tőle a jobb sorsra érdemes közönség. Legalábbis az illetékes sebészek szerint. Itt van azonban az a kutya Cuper, akiről szintén vaskos balgaság volt azt feltételezni, hogy valaha is szalonna lehet belőle. Hiszen a bunkóság sokkal inkább diagnózis, mintsem az akut szerepjátszási kényszer jele. Szóval, Jano Cuper, nyilván a parlamenti képviselők immunitásának, érinthetetlenségénekO) biztos tudatában, első lépésben leitta magát egy vidéki futballmeccsen. Majd, mint aki jól végezte dolgát, gépkocsiba ült, és elindult, neki a nagy szlovák éjszakának. Ezúttal azonban pechje volt neki! Rossz időben, rossz helyen találkozott azzal az akadállyal, amely egy másik gépkocsi képében rostokolt az útszélen. Annak rendje-módja szerint össze is törte hát, saját kocsijával és egy ugyancsak útban lévő útjelzőtáblával egyetemben. Minő véletlen, zsaruk is előkerültek ezúttal, mint valami bűvész cilinderéből... Aztán már minden ment a maga útján. Szívás, sűrítés, két promüle a vérben, majd az üyenkor szokásos kipufogás, vagyis a hadova...! Amely ugyan sokkal kevésbé volt gördülékeny a baleset helyszínén - vélhetően akut „nyelvi problémák” okán - mint másnap. Amidőn, immár sokkal gördülékenyebbnek tetsző, ékes szlovák nyelven egy rendőrségi szóvivőt közvetlenül, közvetve pedig a belügyminisztériumot felügyelő kormánypárti kereszténydemokratákat gyanúsította meg. Azt sugallva, hogy lejáratása céljából ösz- szeesküdtek ellene. Mármint, hogy Vladimír Palkó belügyminiszter úr cilinderéből jöttek volna elő a zsaruk. Pedig még ajogosítványát is visszakapta. Egyéb, köznapi halandókkal ellentétben, akiket egy ilyen eset nyomán úgy eltettek volna a rend őrei, mint nagymama a befőttet. Most már megy műiden a maga útján. A tehetetlen nézők szömyülködnek még kicsit, a kommentátorok ágálnak egy sort a képviselői immunitás ellen, az érintett politikusok meg köpnek egy hosszút, mint a besárgult futballisták, és kész. Hányinger! JEGYZET A kétségbevont forradalom BUCHLOVICS PÉTER Divat lett mostanság a nyolcvankilences forradalmat szidni. Persze, az eufória múltával megtapasztaltuk a rendszerváltás minden kínját, a jócskán megkésett reformok felemás véghezvitelét, a folyamatos tűzoltásokat most is a bőrünkön érezzük. Ám erről a legkevésbé tehet ‘89 novembere. Annak a végtelenül bunkó, a világtól elzárt és minden önálló gondolatot üldöző szánalmas gerontokráciának meg kellett dőlnie. Nemzedékek leledztek a soha fel nem növés kollektivista posványában, állam atya mindenható, pátyolgató és pofozó keze alatt, egy olyan ideológia mentén, ami egy Sztálin, egy Gottwald idején bizonyította be par excellence önmagáról azt, hogy vegytiszta cinizmus, tö- meghülyítés és terror. November épp azzal teljesítette be történelmi küldetését, hogy helyet és teret biztosított a demokratikus fejlődésnek. Ám Csehszlovákia szétválását, a nacionalizmus törvényszerű megerősödését, az évekig halogatott reformokat, a privatizációnak nevezett rablást, a Mečiar-korszak tobzódásait kéretik nem a forradalom számlájára írni. Mert az az igazság: a társadalom elenyésző része képes csak a mai napig felmérni, mit kell személy szerint is tennie ahhoz, hogy élhető államban éljünk. A korrupt és lassú hivatalnokokat, a megélhetési politikusokat, az emberi méltóságban, erkölcsben ‘89 üzenetét máig prostituáló üres és pénzhajhász percemberkék dáridóját magunknak is köszönhetjük. Igaz, ‘89 óta a kormányok szinte kivétel nélkül rövid távon kísérletezgettek a lakossággal, s minden mocska ellenére csak a legutóbbi kormányváltás adott némi reményt arra, hogy hosszú távon is érvényes modellt valósítson meg, és érvényes válaszokat adjon a fénysebességgel változó világ kihívásaira. Az viszont a politikusok bűne, hogy mostanáig a reformok kérdése másodrendű volt, mert erősebbnek bizonyult a zsíros vályú és a saját zseb tömésének igézete. Mint ahogy az is a politikusok bűne: a nemzeti önmeghatározás paradigmájában szülte naponta kokettálnak a szélsőséggel, a kizárólagos eszmékkel, az egyház és az állam mindenhatóságával, az először ütni, aztán gondolkodni - kényelmes módszerével. Nem a múltat kell újrateremteni. De nem lehet vakon, kritikátlanul, agitpropos lihegéssel jövőt hazudni és erőszakolni sem. Egyértelmű és mindenkire vonatkozó játékszabályok kellenek, hogy a kisember is naponta számon tudja kérni: vajon választott képviselői miként gazdálkodnak ‘89 szellemi, anyagi örökségével.
