Új Szó, 2005. november (58. évfolyam, 253-276. szám)
2005-11-10 / 260. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2005. NOVEMBER 10. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ FÁZ A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung a Jaj, ha kudarcot vallanak című írásában azzal a kérdéssel foglalkozik, mi történik akkor, ha sikertelen marad a leendő nagykoalíció. Közeleg egy olyan különleges év vége, melyben Németországnak többnyire nélkülöznie kellett a kormányát, így ismét időt veszített. Csak remélni lehet, hogy senki sem fogja megkérdezni, mivel múlattuk az időt. Most azonban, hogy a demokrácia szülőhazájában rendkívüli állapotot hirdettek, a figyelmeztető hangok szakszerűbbnek tűnnek. Lángoló elővárosok fenyegetnek, mint a Rajna túloldalán?”-Azt mondják, ha az öregeket nem tizedeli meg a madárinfluenza, összeomlik a nyugdíjrendszer... (Peter Gossányi rajza) Az európai partnerek között Franciaországot, az örök „opponens szoros szövetségest” is sikerült megnyerni Szíria: szorul a diplomáciai hurok Egyre inkább szorul a képzeletbeli diplomáciai hurok Szíria körül, miután az Egyesült Államoknak és Franciaországnak sikerült az ENSZ-ben keresztülvinnie az úgynevezett Hariri- üggyel kapcsolatban egy határozatot, amely damaszkuszi szempontból kifejezetten problematikus. ONDREJCSÁK RÓBERT A legrosszabb hír Szíria számára, hogy az USA és Franciaország közösen lép fel. Ezzel kapcsolatban két kérdés vetődik fel. Az egyik, miért éppen ez a két ország, a másik, miért közösen egy olyan kényes térségben, mint a Közel-Kelet, ahol az iraki háború kapcsán több hónapig a legkomolyabb diplomáciai ellenfelek voltak. Az első kérdésre viszonylag egyszerű válasz adható. Napjainkban Washington minden olyan kérdésben érdekelt, amely valamüyen módon kapcsolatban van a Közel- Kelettel. A térség ugyanis egyike azoknak a régióknak, amelyek vitális jelentőségűek a legfontosabb amerikai stratégiai érdekek szempontjából, s védelmükért az amerikaiak akár katonai akciók megindítására is hajlandóak. Az USA-val kapcsolatban meg kell még említeni, hogy az iraki rendszerváltást .követően Szíria az egyetlen ország a szűkén vett Közel-Keleten, amely kifejezetten ellenséges az Egyesült Államokkal szemben (természetesen Iránt kivéve). Ezért az USA-nak érdeke, hogy „diplomáciai fronton” feltartóztassa Szíriát. Franciaország aktív lépéseit szintén több tényező indokolja. Libanon 1945-ig francia mandátumterület, de facto gyarmat volt. Mindenképp figyelembe kell venni tehát a történelmi összefüggéseket, amelyeket a többi érdekelt hatalom sem ignorálhat. Ráadásul a jelenlegi libanoni politikai elit még mindig viszonylag erősen kötődik Franciaországhoz. Figyelembe kell venni azt a francia igényt is, hogy Európának és ezen belül Párizsnak komoly súlya legyen a Közel-Keleten. Az iraki háború, az erős térségbeli amerikai katonai és politikai jelenlét gyakorlatilag megszüntette befolyását Irakban, és erősen korlátozta másutt is. Libanon és Szíria problémája maradt tehát az egyetlen, ahol Francia- ország még döntő tényezőként léphet fel. A másik központi kérdés, hogy több hónap (Irakkal kapcsolatos) diplomáciai csatározásait követően mindkét fél úgy érezhette, itt az ideje a kapcsolatok rendbetételének. Márpedig Libanon és Szíria esete ideális: mindkét országnak nagyjából megegyeznek az érdekei, és a többi érdekelt többsége is elfogadja őket. Ráadásul a rövid és középtávú problémák esetére hosszú távon a legtöbb kérdésben mégiscsak megegyeznek az Egyesült Államok és Franciaország, illetve az Európai Unió stratégiai érdekei. Ezek közé tartozik például a közel-keleti stabilitás, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása, vagy egyes agresszívabb és ellenséges regionális hatalmak visszaszorítása, különösen a kényesebb régiókban. Ráadásul az USA-nak nagyon jól jön a francia támogatás és együttműködés, hiszen demonstrálhatja, a Damaszkuszra gyakorolt nyomás nem egyoldalú, és nemcsak az amerikai érdekeket szolgálja, hanem az európaiakat is. Az már csak többlet, hogy az európaiakon belül is Franciaországot, az örök „opponens szoros szövetségest” sikerült megnyerni. Ebben a helyzetben Szíria mozgási lehetőségei igencsak beszűkültek. Azzal, hogy Washington és Párizs közös diplomáciai frontba tömörült, viszonylag magas fokú „legitimitásérzetet” sikerült kialakítaniuk. így a Damaszkusz elleni lépések a nemzetközi közvélemény számára is könnyen emészthetőek. Ráadásul Szíriának még az arab világot sem igazán sikerült maga mellé állítania. Ennek elsősorban szintén két oka van. Az egyik, hogy sok arab ország nem nézi igazán jó szemmel Szíria regionális hatalmi törekvéseit a régióban, elég csak Egyiptomot vagy Szaúd-Arábiát említeni. A másik, hogy az arab országok nem nagyon fogadták el Libanon szíriai megszállását, s az ottani erős szíriai katonai és politikai befolyást sem. Ráadásul közvetlen szomszédságában sem a legkedvezőbb Szíria helyzete. Libanonból kiszorulófélben van, bár azért még nem szabad lebecsülni a megmaradt szíriai befolyást az országban. Jordániával sem igazán jó a viszony, amelyet politikai, sőt (a múltban) fegyveres konfliktusok is tarkítanak, elsősorban a szíriai hegemonisztikus törekvések miatt. Még rosszabb azonban Damaszkusz kapcsolata a fennmaradó szomszédos országokkal. Irakban 150 ezer amerikai katona állomásozik, amihez nem kell különösebb kommentár. Marad még Izrael, amellyel Szíria még mindig „majdnem háborúban” áll. Ráadásul az izraeli gazdaság és hadsereg összehasonlíthatatlanul erősebb, mint a szíriai. És hogy teljes legyen a kép, Szíriának Törökországgal sem felhőtlen a viszonya, amelyet vízmegosztási problémák, hatalmi kérdések és a kurdok is terhelnek. Ráadásul Törökország és Izrael stratégiai partnerséget hozott létre - egyértelműen az eseteleges túlzott szíriai ambíciók letörésére (bár beszélhetnénk még Iránról is). Ebben a kedvezőtlen helyzetben - szinte teljesen izolálódva - Szíriának nem igazán van más választása, mint engedni a diplomáciai nyomásnak. A szerző külpolitikai elemző Még az arab világot sem igazán sikerült maga mellé állítania, JEGYZET Szakma vagy életforma? BUCHLOVICS PÉTER A minap egy könyvfesztiválon azon viccelődtünk: ha tízes Közeit csapolnának a helyszínen, fellépne valamelyik aktuális nyálgájz, és öblögetős magyamóta-mara- tonra falhatnánk a lacipecsenyét, bizonyára többen lennénk. Már megszoktuk, hogy évről évre kevesebb a vásárló és az érdeklődő. Lehetne itt most szervezési hibákra panaszkodni, a tájékoztatás hiányára, lehetne sikítani a horribilis könyvárakon - ám ez utóbbi érv alaposan sántítana, mert van, aki a csicsás, lektűrnél is pocsékabb „Dugógép a Lótuszok szigetén”-t is megveszi négyszázért, viszont például Garaczit akkor sem olvasná el kettő ötvenért, ha utána dobnák. Különben is, mihez képest drága egy pár száz koronás könyv, ha egy doboz cigi lassan már nyolcvan? Meg kell tanulni, hogy a szellemi terméknek ára van, igényeinken, ízlésünkön és tudásunkon is múlik, hogy inkább második vüágháborús áltörténelmet veszünk-e kilószámra vagy Ungváry Krisztiánt, Ránki Györgyöt. Nem, a baj mélyebben gyökerezik: a járványként terjedő igénytelenségben. Ám nehogy azt higgyük, majd a jó öreg sznobizmus segít: azért veszek könyvet, mert illik, s ha már diplomám van, akkor még inkább jól mutat a teli polc. Hát éppen ez az. Mármint az a fajta végtelenül leegyszerűsítő, buta és közveszélyes szemlélet, mely szerint a humán értelmiség a nyelvek, a műszaki meg a mérnökök, ja és doktor leszel, fiam! Találkoztam már olyan diplomással, aki szinte dicsekedett azzal, hogy a kötelezőkön kívül semmit sem olvasott, s nem is fog, mert nincs rá szükséged, meg minek is már, hiszen ő már űr, izé, úr... Ha jobban megvizsgálnánk a szlovákiai magyarság önismeretét az értelmiségi mint fogalom tárgyában, akkor nagy valószínűséggel szintén üres, ráadásul a szóéiban is sulykolt feudális közhelyeket (a tanító, az orvos, a pap, a hivatalnok, a politikus, a mérnök - az, akinek papírja és „magosiskolája” van), rosszabb esetben pedig pártappa- ratcsikokat találnánk, akik imádnak az értelmiség pózában tetszelegni, viszont élősködnek az értelmiségen, s lényegében a mai napig nem szoktak le róla, hogy szakmai kérdésekbe hatalmüag pofázzanak bele. Ettől már csak az a szebb, amikor minden színész és művész szélhámos és kókler, á, nem komoly szakmák azok, nem lehet belüle megínyi, bezzeg, ha egy tehetségtelen hülye milliókat keres, sztár lett - még ha vacak is, rögtön komolyan veszik, még ha huszadrangú hakniturnékon sajnálja is le az ő aranyos közönségét. Nem kellene tehát komolyan elgondolkodni azon is: a sztárság és a művészet nem azonos fogalmak? Az értelmiségi lét életforma és nem szakma. A szakmához kell papír, ehhez nem. Ehhez inkább nyitottság, ízlés és belső igényesség kell, kulturális, művelődési téren is. Hol van manapság mindez? KOMMENTÁR Francia saláta MALINÁK ISTVÁN Annyira sokrétűek a franciaországi zavargások okai, hogy a megoldás nem szűkíthető le csupán egy-két szakterületre. Tehát nem lehet a problémát csak biztonsági, településfejlesztési, oktatási vagy szociális kérdésként kezelni. Első lépésként mindenképpen meg kell fékezni az erőszakot, ehhez gyors és hatékony intézkedésekre van szükség, majd pedig stratégiai tervezésre. Ami a gyorsaságot és hatékonyságot illeti, a csúcsvezetés csődöt mondott: a felemás szükségállapottal a törvény erejét próbálta bevetni az indulatokkal szemben - vajmi kevés sikerrel. Biztonsági szakértők szerint siralmas, hogy a kormányzat nem meri vállalni saját döntését, s a prefektusok, a polgármesterek megítélésre bízta például a kijárási tilalom elrendelését. Talán ki kellene mondani: ezek már nem csak elégedetlen, randalírozó, felelőtlen fiatalok-kiskorúak. Ha valaki óvodát, iskolát, autót gyújt fel, elpusztítja más vagyonát, halálos sérüléseket okoz, rálő a rendőrökre, tűzoltókra, az már bűnözőnek számít a világ minden táján. Tehát ezek már bűnöző csoportok, még ha fiatalkorúak- ból állnak is, és így kellene őket kezelni. És ha itt tartunk: tényleg nincs benne a felnőttek keze? Milyen családok azok, ahol nem tudja a szülő a tizenéves kamaszt két pofon kíséretében este a szobába parancsolni, ahelyett hogy kimenjen autót gyújtogatni? A keddi kormánydöntés után is érvényes az, ami a megelőző 12 napban: a francia állam nem tudja megvédeni a polgárok életét és vagyonát. Ennek elsősorban Chirac államfő taktikázása, valamint De Villepin kormányfő és Sarkozy belügyminiszter politikai rivalizálása az oka, hiszen mindketten indulni akarnak a két év múlva esedékes elnökválasztáson. A francia elitnek tudatosítania kellene, a XX. század „francia vívmánya”, amire olyan büszke volt, és amelynek erkölcsi magaslataiból a francia külpolitika az utóbbi években lenézte például az amerikait, vagyis a multikulturalizmus koncepciója, a szabadság, testvériség, egyenlőség jelszava ott ért véget, ahol a betongettók elkezdődtek. Szociológusoknak kellene átfogó tanulmányokban elemezniük, hogy a bevándorlókkal kapcsolatos politikában melyik modell a hatékonyabb. Az amerikai olvasztótégely vagy a francia saláta? Michel Wieviorka szociológus szerint a hetvenes évektől a bevándorlás jellege megváltozott, s erre sem a francia jobboldal, sem a baloldal nem reagált. Addig alapvetően egyedülálló férfiak és nők vándoroltak be munkahelyet keresve (és találtak is), a családjukat otthon hagyták, mert idővel vissza akartak térni hazájukba. De az utóbbi három évtizedben á bevándorlás jellemzően a családegyesítés keretében zajlik, már nincs szó visszatérésről, és már biztos munkahelyek sincsenek. A bevándorlók így a munkanélküliek táborát gyarapítják, a gyerekeikről nem is beszélve. A randalírozók második és harmadik generációs bevándorlók, ezek a fiatalok már leszakadtak a többségi társadalomról, szinte esélyük sincs arra, hogy munkát kapjanak. Úgy tűnik, a francia társadalomnak a bevándorlók első generációjára szüksége volt az ipari termelés fellendítéséhez, a második és harmadik viszont már teher. Ha ezt nem mondják ki, aligha dolgozható ki komplex program a probléma kezelésére. Hosszú távú kezelésére, a betongettók, a szegregáció ügye négy-öt éves távlatban nem oldható meg. Ami a közlejövőt illeti, két lehetőség van. Az erőszakhullám előbb-utóbb véget ér, de hogyan? Az egyik változat: a kedélyek fokozatosan lecsillapodnak, minden folytatás nélkül. A másik: egyes, a pusztítás „örömébe” belekóstolt csoportok tovább radikalizálódnak, s eltolódhatnak a terrorakciók irányába. Lehet, eddig nem volt ideológiájuk, ez utóbbi esetben azt is hamarosan találnak, efelől ne legyenek kétségeink. És ami különösen rossz: már most úgy néz ki, hogy az erőszakhullám más nyugat-európai országokra is átcsap. Ne higgyük, hogy az unió legnagyobb, meghatározó államait feszítő társadalmi problémák következményei hozzánk nem gyűrűznek be. Még ha egyelőre csak közvetve is. Például meg tudja mondani valaki, hogy Madrid, majd London után a közösen elhatározott biztonságpolitikai intézkedésekre, vagyis csak a szlovákiai intézkedésekre mennyit kellett költeni az adóinkból? FIGYELŐ Újabb „végtelen történelmi per” A Legfelsőbb Bírósághoz fordult jogorvoslásért Monika Oppenheim, a Hitler elleni merényletben részt vett volt német diplomata lánya, mert a cseh hatóságok nem akarják visszaadni egykori prágai családi vagyonát. A vitatott házat a második világháború után a Beneš-dekrétu- mok alapján kobozták el, s ma a cseh főváros tulajdonában van. A Prágai Városi Bíróság júniusban a fellebbviteli tárgyaláson Monika Oppenheim követelését elutasította. Az asszony szerint a per tárgyát képező ingatlan elkobzása a II. világháború után jogtalan volt, mert apja aktívan részt vett a Hitler elleni harcban. Apert Monika Oppenheim, Eduard Brücklemeiemek, a náci Németország londoni diplomatájának a lánya - akinek édesapját a Hitler elleni sikertelen merényletben való részvételéért 1944- ben a náci hatóságok kivégezték - még a kilencvenes években indította a cseh állam ellen. A Prágai Városi Bíróság a nyári fellebbviteli tárgyaláson megerősítette az alsóbb testület döntését, hogy a Brücklemeier-vagyonnak a II. világháború után a Beneš- dekrétumok alapján történt elkobzása összhangban volt az akkor érvényes csehszlovák törvényekkel. Az, hogy a diplomata részt vett a Hitler elleni merényletben, a bíróság szerint jogi szempontból nem befolyásolja az ügyet. A dekrétumok ugyanis kimondták, hogy csak olyan német, illetve magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár vagyonát nem szabad elkobozni, aki az antifasiszta harcban konkrétan Csehszlovákia érdekében vett aktívan részt. Ezt a bíróság szerint Oppenheim asz- szony védőinek nem sikerült bizonyítaniuk. (kés)
