Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-28 / 250. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 28. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ RZECZPOSPOLTrA Két fronton indított diplomáciai offenzívát a Vatikán: Kínában és Oroszországban - írta a varsói lap a Vatikán „külügyminiszterének” útját kommentálva. XVI. Benedek nagy reményeket fűz Giovanni Lajo- lo érsek küldetéséhez, de aligha jut megállapodásra a pápa moszkvai látogatásáról. A katolikus egyházfő és a moszkvai pátriárka viszonyában nem csupán a teológiai különbségek játszanak szerepet, de a II. János Pál által orosz földön alapított katolikus egyházmegyék és a római pápát önnön fejének elismerő görög katolikus egyház is. A pápa sokszor hangsúlyozta, célja a keresztény egység megvalósítása. Ufó úr, ne lője le a Gyöngyöst! Nem ártott az senkinek. (Gyenes Gábor karikatúrája) Az unió nagy tagállamai nem igazán örülnek egy újabb, 70 millió lakosú ország csatlakozásának Mit hozna a török tagság? A közép-európai országok kitartó lobbizásának következtében október 3-án megkezdődtek Horvátország csatlakozási tárgyalásai az Európai Unióval. Annak ellenére, hogy az emlékezetes októberi napok folyamán szinte csak az osztrák támogatásról szóltak a hírek, meg kell jegyezni, hogy a horvát csatlakozás hosszú távú stratégiai prioritása gyakorlatilag az összes térségbeli országnak, beleért- vé Szlovákiát, Magyarországot és Szlovéniát is. ONDREJCSÁK RÓBERT Bár Zágráb előrejutását, pontosabban a tárgyalások során az áttörést a már krónikusan ismert Gotovina tábornok esete akadályozta, azt azért el kell ismernünk, elég nehéz lett volna megindokolni, ha Törökországgal hamarabb kezdődnek csatlakozási tárgyalások, mint Horvátországgal. Ezzel kapcsolatban ne gondoljunk rögtön a gyakran emlegetett ,keresztény klubra”, bár sokak számára ez is komoly érvnek számít. Leszögezhető, hogy Horvátország társadalmi és gazdasági fejlettségét tekintve megelőzi Törökországot, és természetesen sokkal inkább tartozik az európai kultúrkörbe, hagyományait és történelmét tekintve is. Egyébként ha már a gazdaságnál és gazdagságnál tartunk, mindenképp érdemes megjegyezni, hogy Zágráb ezeken a területeken Romániától és Bulgáriától is jobban teljesít, márpedig Bukarest és Szófia 2007-től vagy legkésőbb 2008-tól az Európai Unió tagja lesz. Horvátország és Törökország összehasonlításánál - illetve annak bizonyításánál, mennyire különböző esetekről van szó - meg kell még említenünk az EU-n belüli hatalmi viszonyokat. Konkrétabban: rá kell mutatni arra a tényre, hogy mekkora változásokat jelent majd a két ország felvétele az Európai Unió számára. Ha eltekintünk a már unalomig ragozott kulturális, történelmi, vallási tényezőktől, még mindig marad elég különbség. Egyértelmű, hogy a horvát tagság nem terjeszti ki olyan mértékben az EU határait és egyben lehetőségeit, műit az esetleges török csatlakozás. Az érem másik oldala viszont, hogy éppen ezért sokkal emészthetőbb az Unió számára a nem egész 5 milliós Horvátország, mint a 70 milliós Törökország. Ráadásul Horvátország tagsága nem fogja különösebben megváltoztatni az EU-n belüli hatalmi viszonyokat sem. Ellentétben ha Törökország esetleg 15-20 év múlva az EU tagjává válik, minden tagállamnak alkalmazkodnia kell majd a megváltozott helyzethez. Ez a kisebb államok számára „csak” egy újabb „nagy játékos” megjelenését fogja jelenteni, hiszen az eddigi nagyobb tagállamok mellett már eddig is szembesülniük kellett saját lehetőségeik relatív korlátival. A „nagyok” számára viszont egy EU- n belüli új „hatalom” megjelenését jelenti, ami bonyolítja saját helyzetüket. Ilyesfajta hatalmi okok lehetnek például részben a török tagsággal szembeni francia vonakodás mögött is. Ráadásul nem elég, hogy egy „nagy” lép az EU hatalmi színpadára, nem szabad elfelejtenünk, hogy Ankarának specifikus érdekei és víziói vannak olyan területeken és régiókban, amelyek több mint kényesek az Unió számára. Hogy ne menjünk messze a török határoktól, elég például a Közel-Keletre gondolni. Az ott kiépült török-izraeli stratégiai partnerség például zavarhatja azt az EU-t, amely sokszor inkább megértőbb a palesztin, és általánosabban az arab szempontok iránt. A Közel-Keleten kívül sajátos török érdekek fognak megjelenni az Európai Unió külpolitikájában, például Közép-Azsiával, vagy a Kelet-Mediterráneum térségével kapcsolatban. És még nem beszéltünk a különleges amerikai-török kapcsolatról, amelynek számtalan vetülete van. Bár hozzá kell tenni, hogy egy erősen pro-at- lantista orientációjú, befolyásos ország megjelenése az EU külpolitikájának formálásában jó hírnek számít a transzatlanti kapcsolatokat előtérbe helyező tagállamok számára (Nagy-Britannia vagy épp a közép-európai országok többsége). Ezzel szemben Horvátország belépése nem keveri meg hasonló mértékben a lapokat az Unión belül. Zágráb az EU külpolitikáját sem fogja olyan mértékben befolyásolni, mint az esetleges török tagság. Minden bizonnyal igyekszik majd saját érdekei alapján a Balkán stabilizálása felé terelni az EU-t, ez azonban nem lesz kirobbanó újdonság. Több okból. Egyrészt Horvátországnak nem lesz olyan súlya az Unión belül, hogy döntő mértékben befolyásolja az uniós szintű külpolitika alakulását. Több tagországgal összefogva azonban már komolyabb esélye lenne erre - lásd a közép-európai lobbizást épp a horvát tagság érdekében. Ettől komolyabb ok azonban, hogy az EU figyelmét már nem igazán lehet jobban a Balkán felé irányítani, hiszen jelenleg is ez a terület az egyik legfontosabb a szervezet számára. Sőt ha fejlesztésről, stabilizálásról van szó, egyértelműen a legfontosabb. Bár az is tény, hogy sosem árt még jobban szorgalmazni egy-egy fontos ügyet, de ez semmiképpen sem lesz olyan újdonság, mint amikor a török tagság következtében a Közel-Kelet, a Kaukázus térsége vagy Közép-Ázsia az Európai Unió szomszédságpolitikájának legfontosabb témái lesznek. KOMMENTÁR Romlott húsnak híg a leve SIDÓ H. ZOLTÁN Annak idején megdöbbenve olvastam, hogy a nyugati bánya- társaságok a fejlődő országokban különösebb lelkiismeret-fur- dalás nélkül cianidtartalmú vegyületeket használnak az arany kimosására, ezeket szemrebbenés nélkül a folyókba engedik, kiölve a teljes élővilágot. A multinacionális cégek rideg, az átlagembereket semmibe vevő világát konkrét példákon keresztül bemutató David C. Korten a Tőkés társaságok világuralma című könyvében részletesen taglalja a Fülöp-szigeteken található, kipusztult folyók mentén élők sanyarú sorsát. Akkoriban úgy tűnt, ilyen csak Afrikában, esetleg néhány leszakadt ázsiai országban történhet, ahol a hiányzó érdekvédelem, a nullával egyenlő alkupozíció miatt semmi sem állhatja a nyerészkedés útját. Aztán 2000 januárjában ciánszennyezés miatt átmenetileg kihalt a Tisza. A történet ismert: egy ausztrál bányacég Erdélyt Kongó dzsungelének nézte, és a környezetvédelemre fittyet hányva óriási ökológiai pusztítást vitt végbe. Más. Néhány hónappal ezelőtt előbb Magyarországon, majd Csehországban a külföldi kézben lévő nagy üzletláncok boltjaiban, a fogyasztói társadalom szentélyeiben egérürülékes raktárakra, a penésztől zöld színű húskészítményekre, lejárt szavatosságú termékek garmadájára bukkantak. A kezdeti felháborodás nem segített, hiszen Csehországban a kiskereskedelem nagyágyúi azóta is rendszeresen tévesztik meg a vásárlókat romlott élelmiszerekkel. A sokat megélt közép-európai polgár gyomorsava eddig elejét vette a tömeges ételmérgezésnek, pedig a trükkösen újrafeldolgozott, penészfoltjaitól megszabadított, gyanús szagú húskészítményekkel újra és újra bombáznak minket. Szlovákiában eddig a hétig minden szép és jó volt a hipermarketekben, ahol pirospozsgás oldalas, takaros karaj és a bámulatosan vonzó bélszín várta a vásárlókat. Egyesek szerint csak azért sikerült ilyen sokáig fenntartani az illúzió látszatát, mert nem akadt egy, az ürülékek látványától türelmét vesztő raktáros, egy igazságtalanul kipenderített elárusító, aki lerántotta volna a leplet az üzletláncok machinációiról. A szlovák állat-egészségügyi szakhatóság végre vette magának a fáradságot, és októberben átfogó ellenőrzést hajtott végre a nagy forgalmú boltokban. Az eredmény egyenesen riasztó: a 313 szuper- és hipermarketből 45-ben találtak romlott vagy lejárt szavatosságú húst. A közel 15 százalékos „találati arány” divatos szóval élve szignifikánsnak mondható, magyarán szó sem lehet véletlenről. Ezt azért fontos leszögezni, mert az érintett cégek - vétküket ugyan elismerve - az emberi tényezővel, azaz a kiszolgáló személyzet rossz hozzáállásával magyarázzák a bizonyítványukat. Valóban emberi tényező a kapzsiság, de ez nem róható fel az egyszerű elárusítónőnek, annál inkább a Franciaországban, Nagy-Britanniában, Hollandiában székelő cégközpontoknak. Nevesítsük végre hát a vétkeseket, és ez most itt valóban nem a reklám helye: a Tesco, a Carrefour, az Ahold, a Billa és a Metro üzletláncok néztek bennünket balfácánnak. Azt most hagyjuk, hogy a forgalmukat eurómilliárdokban számoló óriási társaságok itteni alkalmazottaik zömének fájóan alacsony fizetést adnak. Az is hagyján, hogy tisztában vannak azzal, mi nem vagyunk olyan öntudatos vásárlók, mint szerencsésebb nyugat-európai társaink, fogyasztóvédelmünk is gyengébb lábakon áll. De egyáltalán nincs rendjén, hogy amint a nagy nyugati cégek keletre mennek, elvesztik önkontrolljukat, sutba vágják belső etikai szabályzatukat, szigorú normáikat - tisztelet a kivételnek. Lehet, hogy egyszer megéljük, a filippínó, a romániai, a magyar, a cseh és a szlovák polgárt is ugyanolyan komolyan veszik a globálisan gondolkodó nagyvállalatok, mint a svájcit vagy a kanadait. De félő, hogy addig még sok cián folyik le a folyókon... Többen csak azért indulnak, mert szeremének az elnökválasztási kampánynak köszönhetően - hacsak szerényen is - a média kínálta csillogásban részt venni • Másfél évvel a választás előtt túl sok az elnökjelölt Franciaországban MTI-HATTF.R Alig másfél évvel a francia elnökválasztás előtt az a három évvel ezelőtti helyzet látszik megismétlődni, amikor az első fordulóban induló túl sok elnökjelölt között megoszló szavazatok miatt a szélsőjobboldali Nemzeti Frontot (FN) képviselő Jean-Marie Le Pen lett Jacques Chirac ellenfele a második fordulóban - véli Alain Duhamel politológus. A Liberationban közölt elemzés szerint Franciaország a 2002-es elnökválasztás első fordulója után megsértődött önmagára, felháborodott, tüntetett, ellenállt. A második fordulóban aztán óriási részvételi arány mellett a szélsőjobboldali vezető jóval alulmaradt, és az ország a korábban apolitikusnak vélt fiatalság öntudatra ébredését és az összefogás jegyében megszületett új francia demokráciát ünnepelte. De aztán minden maradt a régiben: Chirac chiracista kormányt alakított, a baloldal továbbra is megosztott, a választások alatt mindig hangoskodó szélsőjobboldal eltűnt - olvasható az elemzésben. Három és fél évvel később Alain Duhamel szerint hasonló okok hasonló jelenséget produkálnak Franciaországban: a munkanélküliség évek óta 10 százalék körül stagnál, a társadalmi bizonytalanság fokozódik, Európa előtt az ország becsapta az ajtót, a szkepticizmus és az elégedetlenség érzése dominál Franciaországban, ahol hiányoznak a politikai célok és a bizalom. Ennek következtében a tütakozást kifejező megosztottság valamennyi pártban megfigyelhető, ami veszélyes és abszurd politikai töredezettséghez vezet - figyelmeztet a baloldali újságban a politológus. Az elnökválasztásnak normális esetben a többség akaratának kikristályosodása nyomán az összefogás politikai példájaként kellene működnie, de Franciaországban lassanként a megosztottság társadalmi jelképévé válik. Negyven évvel ezelőtt még csak hat jelölt indult az elnökválasztás első fordulójában, 1969-ben pedig hét. Három évvel ezelőtt már 16- an voltak, s a következő elnökválasztáson való jelöltségi szándékát eddig húsz politikus fejezte ki. Ám úgy tűnik, ez még nem a végleges szám. A politológus úgy látja, hogy a demokratikus versenyzés „teátrális leépülése” - amelynek során a 2002-es választás első fordulójában egyetlen jelölt sem érte el a 20 százalékot -, pontosan tükrözi a francia politikai élet ideológiai kiüresedését. Duhamel két csoportra osztja a jelölteket: az első kategóriába tartozók ténylegesen szeretnének beköltözni az Elysée-palotá- ba, és van is rá esélyük. Ezek közé tartoznak a legnagyobb pártok legjelentősebb politikusai: a kormányzó jobboldalon Nicolas Sarkozy belügyminiszter, Dominique de Villepin miniszterelnök, Francois Bayrou, a centrista Unió a Francia Demokráciáért (UDF) elnöke, az ellenzéki baloldalon pedig Laurent Fabius egykori miniszterelnök, Dominique Stra- uss-Kahn volt pénzügyminiszter, Francois Hollandé, a Szocialista Párt (PS) elnöke, Jack Lang volt kultuszminiszter, és esetleg még Lionel Jospin volt miniszterelnök, a szocialisták jelöltje az előző elnökválasztáson. A többi önjelölt tudja magáról a politológus szerint, hogy semmi esélye Franciaország államfőjévé válnia. Ők egyszerűen csak egymásfél évig szeretnének az elnökválasztási kampánynak köszönhetően - hacsak szerényen is - a média kínálta csillogásban részt venni. A kommunisták, a szélsőbaloldal, a zöldek vagy a szélsőjobboldal jelöltjei nem akarnak Becsületrendet osztogatni vagy Andorra tiszteletbeli elnökeként regnálni. Céljuk jóval pragmatikusabb: elnökjelöltségük folytán nap mint nap elmondhatják a médiában véleményüket, növelhetik hírnevüket. A leghiúbbak óriási örömet találnak az egészben, a józanabbak eszköznek tekintik a kampányt a politikájukért folytatott harcban, a médiát védőbástyának tekintve a többi csatához. „A gond csak az, hogy az elnök- választás közlekedési dugóvá válik, és nem tudja betölteni funkcióját, azaz egyértelműen kijelölni a francia féldemokrácia következő öt évének uralkodóját” - zárja írását Alain Duhamel.
