Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-22 / 245. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 22. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ EVENIMENTUL ZIKEI Bukarest egy napig Magyar- ország fővárosa is volt, a magyar kormány egy napig Románia élén állt, hiszen a Victo- ria-palotába költözött - ilyen megállapítások láttak napvilágot a román napilapok hasábjain az előző napon lezajlott közös kormányülésről. A román-magyar kormányülés volt a legjobb dolog, ami ezen a héten Romániában történt - írta a nagy példányszámú román újság. Hozzátette, nem csak arculatalakító eseményről van szó, hanem a Bukarest-Budapest tengely körül forgó politikai elit érettségének a jeléről is. A találkozó eredményeiben az ígéret is benne rejlik, hogy „másképpen lesz holnap”. 9 & % Ti § (7 ^ lipy Gyenes Gábor karikatúrája HÉTVÉG(R)E Golffal a gerincbántalmak ellen A kassai alvilág állítólagos feje arról értesítette a törvényszéket, hogy évek óta tartó perében kirendelt védőt szeretne, eddigi (sztár)ügyvédjével megszakította az együttműködést, mert nem akar olyanért fizetni, amit nem követett el. KOCUR LÁSZLÓ Hm, lássuk csak, honnan is olyan ismerős ez a jogi fordulat. Tavaly márciusban, mikor a lipótvári fegy- házban jártam a Pápay-per tárgyalásán, az egyik - azóta szabadlábra került - vádlott is élt a lehetőséggel, s bejelentette: megingott a bizalma védőjében. A bizalom végül is kényes dolog, különösen ha az embernek gyilkosságot akarnak a nyakába varrni, így érthetők a heveny ügyvédcserék. Hogy miért írom ezt le, mikor a tárgyalás 2004. március 1-jén volt? Tegnap a Legfelsőbb Bíróság fegyelmi tanácsa kimondta, hogy a bíró, akinek a keze alatt a per évekig húzódott, nem követett el fegyelmi vétséget. Akkor ez most így teljesen okés? Jogi vizeken maradva: a héten a taláros testület, igaz, neccesen, de azért kimondta, hogy alkotmányellenes az antidiszkriminációs törvény. Kár, pedig milyen jó kis sajtó- tájékoztatókat tartott körülötte Daniel Lipšic és Csáky Pál. (Lipšicnél ráadásul még a kávé is jó volt, szemben a kormányhivatalban adott löttyel. Ott egy időben a cukrot is hozzákeverték, úgy szolgálták fel, zöld műanyag termoszokban. Ezáltal súlyosan diszkriminálták engem, aki tíz éve cukor nélkül iszom.) Egymásnak feszült a két államférfi, s zuhogtak a súlyosabbnál súlyosabb érvek, miért igen, vagy miért nem. Én nagyon tisztelem az Alkotmánybíróságot, nem vagyok jogász, így szakvéleményt nem tudok megfogalmazni, de nem tartom elképzelhetedennek, hogy ha az alkotmánnyal ellentétes a pozitív diszkrimináció, akkor ott az alkotmánnyal is gond lehet. Meg gond van a politikusok gerincével is. A minap a szlovák hírtelevízió kamerája rajtacsípte Juraj Liška védelmi minisztert, amint munkaidőben golfozott. (Bár a munkaidő fogalma relatív, a minisztereknek ugyanis nincs kötött munkaidejük; mondjuk tehát úgy, hogy olyankor golfozott, mikor a minisztériumban mások dolgoztak.) Jól is néznénk ki, ha a népünk boldogulásán szüntelen munkálkodó uraknak - s most már egy hölgynek is - megmondanák, hogy mettől meddig kell irodában ülniük. Meg aztán az is lehet, hogy Liška éjszaka dolgozik, ki tudja, a katonaságnál sosem úgy működtek a dolgok, mint a normális helyeken. Lehet, hogy a zsolnai gyors reagálású dandártól faszolt magának egy éjjellátó szemüveget, és akkor is a MiG-ek felújításán dolgozik, mikor a civil férfiak többsége réve- tegen fordul a másik oldalára ágyában, konstatálva, hogy az asszony megint lehúzta róla a takarót. Lehet, hogy Juraj Liška a munka hőse. Nem tudom. De akkor is, van abban valami irritáló, hogy miközben mások csavaralátétet készítenek, esedeg tehenet fejnek, gyereket tanítanak, szoftvert fejlesztenek, utcát söpörnek stb., addig a miniszter golfozik. Szóvivője szerint orvosa tanácsára teszi ezt, jót tesz a hátgerincének. Ám a tárca sajtóosztálya csak másodjára ötlöt- te ki ezt a magyarázatot, először azt mondták, hogy külföldi szolgálati úton van. Még jó, hogy az otthon tartott tankjára vagy vadászbombázójára nem kért alanyi jogon járó dotációt, mert az már tényleg sok lenne erre a hétre. Az ötvenes években két magyar jelenség váltotta ki a világ érdeklődését: a forradalom és az Aranycsapat • • Ötvenhat és az idolok SZÁLÉ LÁSZLÓ Puskás Öcsinek nincs semmi köze az 56-os forradalomhoz, talán csak annyi, hogy azok közé tartozott, akik az idő tájt nem jöttek haza, illetve elmentek az országból. De akkor hogy kerül a focicsuka az ünnepi asztalra? A magasztos ötvenhat és egy léha sportjáték? Pedig van közük egymáshoz, nem is kevés. Igaz, Puskás nem volt üldözött, nem volt forradalmár, aligha tudhatott sokat a rendszer igazságtalanságairól, melynek dédelgetett kedvence volt, nem ismerte milliók nélkülözését, neki mindene megvolt. Mégis köze volt a nép identitásához, nem azzal, hogy lázított a diktatúra ellen, hanem azzal, hogy milliókat boldogított cseleivel, góljaival, a magyar csapat világraszóló győzelmeivel, melynek kapitánya volt. A boldog népről szóló sok hazugság helyett erősítette az emberek hitét, önbecsülését, hogy valamiben ez a megszállt, megnyomorított kis ország is képes lepipálni a nagy, gazdag szabad országokat, és erősítette abban is, hogy a fölemelkedésnek nem a pártkarrier az egyetlen útja legalábbis fociban, művészetben, technikában, tudományban. A sportsikereket is körülvette a hazugság, de maguk a sikerek igaziak voltak, legfeljebb nem bizonyították a szocializmus maga- sabbrendűségét. Puskás Öcsinek nemcsak annyi köze van ‘56-hoz, hogy az lehetővé tette számára a világkarriert. Az ötvenes években két magyar jelenség emelkedett a világ érdeklődésének ingerküszöbe fölé. Az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc meg Puskás Öcsi a magyar Aranycsapattal. Az egyikben a magyar tehetséget, ügyességet, ötietességet csodálta a világ, a másikban a világbirodalommal szembeszálló maroknyi nép bátorságát, hősiességét. Ez valóban világtörténelmijelentőségű esemény volt, nem abban az értelemben, hogy tíz napig ugráltak és haltak a magyarok a pesti és vidéki utcákon, mígnem jöttek az orosz tankok, majdnem nullára csökkentve az ugrálást és megsokszorozva a hálást. Hanem abban, hogy egy pillanatra megrendült a „kommunista blokk” megingathatatlan erejébe és kikezdhetetiennek látszó propagandájába vetett általános hit. Bebizonyosodott, hogy lehet azt mondani egy világhatalom terrorjának: elég volt. Nem tűrjük tovább. Igaz, nagy árat kellett fizetni érte. A szovjet katonai és politikai hatalma látszatra érintetlen maradt, de az bebizonyosodott, a „béketábor” népei mégsem hitték el, hogy ők boldogok és a szebb jövőbe vezető út első sorában haladnak. A forradalom mindent megkérdőjelezett, amire a szocialista tábor hatalma épült. Eltelt ötven év, és bizony, még mindig ötvenhatra és Puskás Öcsire emlékszik belőlünk leginkább a világ. S amikor Magyarország megismertetésére, presztízsének, népszerűségének növelésére százmilliókat költünk, gondoljunk erre. Hol van a nagyszerű Tony Curtis reklámfilmjeinek hatása a Puskásétól? Szögezzük le most - a Puskás körüli szánalmas pénzügyi viták és a kisnyugdíjas 56-osok már vitára sem érdemes krónikus anyagi gondjai idején -, megfizethetetlen amit ötvenhat hősei tettek, és a maga területén Puskás Öcsi tett, az ország méltóságáért, jó hírnevéért a világban. Hol vannak most ők? Puskás betegen a kórház magányában, ötvenhat a feledés és közöny homályában. Az ötvenhatosok nem kaptak szerepet az 1989. október 23- án megalakult új Magyar Köztársaságban. Akiket nem végeztek ki, azok többségét lenyomták, nem tanulhattak, s így alkalmatlanná váltak arra, hogy ők legyenek ötvenhat eszméinek megvalósítói. Ha voltak egyáltalán egy más világbem követhető eszméi ötvenhatnak. Inkább indulatai voltak, hősies és igazságkereső gesztusai voltak, amire nem lehet új társadalmat építeni. Az erkölcsére lehetne, de arra most nincs szükség. Az önigazgatásos, szolidaritás- és egyenlőségi párti eszményeire lehetne, de a most épülő kapitalizmusban ez nem aktuális. Az októberi ifjak tulajdonképpen nem is akartak forradalmat. Ők csak tüntetni akartak békésen, szelíden a lengyel munkások mellett, nem tudták, hogy diktatúrában ez maga a forradalom. Hogy a nyilvános ellentmondás akkor is forradalommá válik, ha az ellentmondók nem is akarják. Ötvenhat emléke régóta aktuál- politikai kisajátítási viták tárgya. Ezt fölfoghatjuk ünneprontásnak, pedig nem az. Minden társadalmi mozgalomnak sok arca van, az emléke, mítosza addig él, amíg veszekszenek érte és rajta. Az ötvenhatot átélt nemzedékek - a vesze- kedők - lassan elmennek, most az 50. évforduló táján igazán fontos, hogy az ünnep őszinte és átélhető legyen, hogy az új nemzedékek is ünnepeljék majd október 23-át, gyászolják november 4-ét. így olyan gondolatoknak, érzéseknek juthatnak birtokába, amelyekre még szükségük lehet. Az írás ma jelent meg a Magyar Hírlapban. KOMMENTÁR Rádió elnök nélkül LOVÁSZ ATTILA Újságírói adomák témája volt a harmincas években, hogy Szabó Dezső, a kor kellemetlen írója és publicistája ajánlatot kapott a Magyar Rádió vezetésére, mert Somogyvári Gyula állítólag nem bút az intézménnyel. A rossz nyelvek szerint Szabó Dezső vállalta, egy feltétellel: munkába lépésének első napján Vitéz Somogyvári Gyula felnégyelt testét óhajtotta látni az intézmény oromzatán. Feltehetően ezért sem lett belőle soha rádióelnök. A közszolgálati Szlovák Rádió elnökjelöltjeinek egyike sem kívánta Jaroslav Rezník felnégyelt testét látni a fordított piramis négy sarkán, mégsem választották meg az új elnököt. Ami nem jó hír. Nem jó, mert a rádió olyan helyzetben van, amelynek a fenntartása még rövid távon is milliókba kerülhet. Adófizetők millióiba. Amikor Jaroslav Rezník került a rádió élére, senki sem várt sokat tőle. Pontifikátumának első négy évében konszolidálta az intézmény gazdálkodását, sokak szerint (onnan bentről, s kintről is) jó gazdaként, a lehetőségekhez mérten jó menedzserként próbálta irányítgatni az eladósodott rádiót. A második pontifikátumban mindezt mintha elfelejtette volna, a rádió újra s újra adósságokat halmoz föl, nincs teljesen lezárva a székház kérdése, és megtörtént a 15 év után már várható tragédia is: a közszolgálati rádió elveszítette elsőségét a rádióállomások hallgatottsági listáján. Az intézmény komoly reformokat kíván, menedzseri szemmel nézve legalább amolyan Rybmcek-féléket, de úgy, hogy az ne a közszolgálati funkciók rovására menjen. Rezník az utóbbi időben pontosan azokat a hibákat követte el, amelyeket a közszolgálati (ergo: állami) médiák élén állók mintha törvényszerűen vétenék. A közszolgálat pótolhatatlan szerepére hivatkozva bűnözőket fabrikált a rádióelőfizetőkből, mert mi másnak nevezhetjük a koncessziós díjak behajtó cégre bízását. Rezník és környezete is ludas abban, hogy a koncessziós díjnak adójellege van, s az akár bírósági végrehajtóval is behajtható. Miként tekinthetünk egy olyan modellre, amely a havi 40 koronás elmaradást tízezres szankciókkal díjazza, miközben az állam elmaradásaira semmilyen szankció nem vethető ki. Ha csak ezt az egy bűnét említenénk, akkor megérett az idő a váltásra. S akkor a tíz hónapos lelépővel távozó vezető káderek témájára hogyan tekintsünk? Miért kapjanak ekkora lelépőt? Hogy a hallgatottságot levitték a kereskedelmi Expressz alá? A Rádiótanács nem volt képes elnököt választani. Rendben. Lehet, hogy a két legesélyesebb, Sinko- vič és Machaj nem tudták meggyőzni a testület tagjait. Csakhogy tegnap a testület politikai felelősséget vállalt minden olyan, a rádiót további romlás felé vivő intézkedésért, amely novemberig megtörténhet. S miért politikai felelősséget? Mert ha kiderül, rossz döntést hoztak, annak semmilyen következménye nem lesz. Mindez akkor, amikor a digitális rádiózás felé közeledünk, amikor hang- és zenei produkciók sora kerül veszélybe, mert a kereskedelmi adók le sem bagózzák, s amikor pl. a magyar adást hallgatók nagy része még mindig a középhullámon kénytelen keresgélni. A rádiótanács rossz döntése evidens, s ember legyen a talpán, aki novemberben elvállalja, hogy egy komoly lejtőt vízszintes állapotba juttasson. Egyáltalán nem biztos, hogy a jelenlegi jelöltek színvonala megismétlődik. JEGYZET Csak azért is trendi leszek TALLÓSI BÉLA Divat a karácsony. Valamikor ünnep volt, mára divat lett. Hol van még december és Jézus születésének ünnepe, az év végi fenyőfás szeretetcsúcs, de már most dekorációs trendbemutatókkal előlegezik meg számunkra a karácsonyi divatot. Hogy időben tudomást szerezzek róla, véletlenül se vegyek bármilyen díszből mondjuk, kéket, mert az idei divattrend szerint barna, narancs, vörös és mindenekelőtt almazöld a színpalettája az adventi koszorúknak, lakásdíszeknek és a karácsonyi asztal terítési kellékeinek. Na, kellett nekem a tavalyi ünnepre kankalinmintás tányérokat vennem, hozzájuk búgócsiga mintázatú alátéteket, most dobhatom ki az egész hóbelevancot, mert majd Sznob- né, az „ásszisztensnőm” megjegyzi, elavult, avítt, lemaradtam, kullogok a divat után, régimódi vagyok. Bezzeg nála almazöld tányérok vannak, barna villával, narancs késsel és vörös kanállal. A kandallója tetején meg bimbós liliom díszeleg, melynek fehéres-zöldes árnyalatai nagyszerűen illenek a szárított almaszeletekhez, mivelhogy a legújabb divat szerint ez is hozzátartozik a karácsonyi díszítéshez. Nálam meg tizenvalahány éve hajtatott, porlepte, cigaretta- füsttől beszőrösödött anyósnyelv agonizál a sarokban. Hogyan tegyek emellé egy trendi, az idei dekorációhoz ajánlott, narancsos lazacszínben pompázó amarilliszt, netán egy tartós, úgynevezett „ékszeri’ orchideát. Mivelhogy az idei ünnep fontos kellékei közé tartoznak a szokatlan virágok is, és a sok fény, illatos gyertyák, a lakás stílusához illő tálak, cserepek ugyanúgy. De szerencsém van: nemcsak a romantikus stílusú, hanem a minimál stílusú otthonokhoz is tudnak karácsonyi divatot ajánlani. Az enyém pedig nagyon minimál: négy fal, egyik oldalon az ablak, a másikon, vele szemben az ajtó, közte szűk tizenhat négyzetméterben pár köbméter semmi. Na, az idei trend szerint ebben kellene nekem elhelyeznem négyszögletes formákat, egyszerűbb kerámiatálakat, puritánabb anyagokat. A puritánabb anyagokkal nem lesz gond... répa, retek, mogyoró műanyag kerámiatálban. És csak azért is lesznek négyszögletes formáim is: szép négyszögletes gömbök. Műiden sarkukban egy romboiddal. Ettől olyan trendi karácsonyom lesz, hogy még Sznobné is megnyalja mind a tizenegy ujját. Most már csak azt nem tudom, almazöld fenyőt ve- gyek-e vagy narancssárgát...
