Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)

2005-10-22 / 245. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 22. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ EVENIMENTUL ZIKEI Bukarest egy napig Magyar- ország fővárosa is volt, a ma­gyar kormány egy napig Ro­mánia élén állt, hiszen a Victo- ria-palotába költözött - ilyen megállapítások láttak napvilá­got a román napilapok hasáb­jain az előző napon lezajlott közös kormányülésről. A ro­mán-magyar kormányülés volt a legjobb dolog, ami ezen a héten Romániában történt - írta a nagy példányszámú ro­mán újság. Hozzátette, nem csak arculatalakító eseményről van szó, hanem a Bukarest-Bu­dapest tengely körül forgó poli­tikai elit érettségének a jeléről is. A találkozó eredményeiben az ígéret is benne rejlik, hogy „másképpen lesz holnap”. 9 & % Ti § (7 ^ lipy Gyenes Gábor karikatúrája HÉTVÉG(R)E Golffal a gerincbántalmak ellen A kassai alvilág állítólagos feje arról értesítette a tör­vényszéket, hogy évek óta tartó perében kirendelt védőt szeretne, eddigi (sztár)ügyvédjével megsza­kította az együttműködést, mert nem akar olyanért fi­zetni, amit nem követett el. KOCUR LÁSZLÓ Hm, lássuk csak, honnan is olyan ismerős ez a jogi fordulat. Tavaly márciusban, mikor a lipótvári fegy- házban jártam a Pápay-per tár­gyalásán, az egyik - azóta szabad­lábra került - vádlott is élt a le­hetőséggel, s bejelentette: megin­gott a bizalma védőjében. A biza­lom végül is kényes dolog, különö­sen ha az embernek gyilkosságot akarnak a nyakába varrni, így ért­hetők a heveny ügyvédcserék. Hogy miért írom ezt le, mikor a tárgyalás 2004. március 1-jén volt? Tegnap a Legfelsőbb Bíróság fe­gyelmi tanácsa kimondta, hogy a bíró, akinek a keze alatt a per éve­kig húzódott, nem követett el fe­gyelmi vétséget. Akkor ez most így teljesen okés? Jogi vizeken maradva: a héten a taláros testület, igaz, neccesen, de azért kimondta, hogy alkotmányel­lenes az antidiszkriminációs tör­vény. Kár, pedig milyen jó kis sajtó- tájékoztatókat tartott körülötte Da­niel Lipšic és Csáky Pál. (Lipšicnél ráadásul még a kávé is jó volt, szemben a kormányhivatalban adott löttyel. Ott egy időben a cuk­rot is hozzákeverték, úgy szolgál­ták fel, zöld műanyag termoszok­ban. Ezáltal súlyosan diszkriminál­ták engem, aki tíz éve cukor nélkül iszom.) Egymásnak feszült a két ál­lamférfi, s zuhogtak a súlyosabbnál súlyosabb érvek, miért igen, vagy miért nem. Én nagyon tisztelem az Alkotmánybíróságot, nem vagyok jogász, így szakvéleményt nem tu­dok megfogalmazni, de nem tar­tom elképzelhetedennek, hogy ha az alkotmánnyal ellentétes a pozi­tív diszkrimináció, akkor ott az al­kotmánnyal is gond lehet. Meg gond van a politikusok ge­rincével is. A minap a szlovák hírte­levízió kamerája rajtacsípte Juraj Liška védelmi minisztert, amint munkaidőben golfozott. (Bár a munkaidő fogalma relatív, a mi­nisztereknek ugyanis nincs kötött munkaidejük; mondjuk tehát úgy, hogy olyankor golfozott, mikor a minisztériumban mások dolgoz­tak.) Jól is néznénk ki, ha a népünk boldogulásán szüntelen munkálko­dó uraknak - s most már egy hölgy­nek is - megmondanák, hogy mettől meddig kell irodában ülni­ük. Meg aztán az is lehet, hogy Liška éjszaka dolgozik, ki tudja, a katonaságnál sosem úgy működtek a dolgok, mint a normális helye­ken. Lehet, hogy a zsolnai gyors re­agálású dandártól faszolt magának egy éjjellátó szemüveget, és akkor is a MiG-ek felújításán dolgozik, mikor a civil férfiak többsége réve- tegen fordul a másik oldalára ágyá­ban, konstatálva, hogy az asszony megint lehúzta róla a takarót. Le­het, hogy Juraj Liška a munka hőse. Nem tudom. De akkor is, van abban valami irritáló, hogy miköz­ben mások csavaralátétet készíte­nek, esedeg tehenet fejnek, gyere­ket tanítanak, szoftvert fejleszte­nek, utcát söpörnek stb., addig a miniszter golfozik. Szóvivője sze­rint orvosa tanácsára teszi ezt, jót tesz a hátgerincének. Ám a tárca sajtóosztálya csak másodjára ötlöt- te ki ezt a magyarázatot, először azt mondták, hogy külföldi szolgá­lati úton van. Még jó, hogy az ott­hon tartott tankjára vagy vadász­bombázójára nem kért alanyi jo­gon járó dotációt, mert az már tényleg sok lenne erre a hétre. Az ötvenes években két magyar jelenség váltotta ki a világ érdeklődését: a forradalom és az Aranycsapat • • Ötvenhat és az idolok SZÁLÉ LÁSZLÓ Puskás Öcsinek nincs semmi kö­ze az 56-os forradalomhoz, talán csak annyi, hogy azok közé tarto­zott, akik az idő tájt nem jöttek ha­za, illetve elmentek az országból. De akkor hogy kerül a focicsuka az ünnepi asztalra? A magasztos öt­venhat és egy léha sportjáték? Pe­dig van közük egymáshoz, nem is kevés. Igaz, Puskás nem volt üldö­zött, nem volt forradalmár, aligha tudhatott sokat a rendszer igazság­talanságairól, melynek dédelgetett kedvence volt, nem ismerte milliók nélkülözését, neki mindene meg­volt. Mégis köze volt a nép identitá­sához, nem azzal, hogy lázított a diktatúra ellen, hanem azzal, hogy milliókat boldogított cseleivel, gól­jaival, a magyar csapat világraszóló győzelmeivel, melynek kapitánya volt. A boldog népről szóló sok ha­zugság helyett erősítette az embe­rek hitét, önbecsülését, hogy vala­miben ez a megszállt, megnyomo­rított kis ország is képes lepipálni a nagy, gazdag szabad országokat, és erősítette abban is, hogy a fölemel­kedésnek nem a pártkarrier az egyetlen útja legalábbis fociban, művészetben, technikában, tudo­mányban. A sportsikereket is körül­vette a hazugság, de maguk a sike­rek igaziak voltak, legfeljebb nem bizonyították a szocializmus maga- sabbrendűségét. Puskás Öcsinek nemcsak annyi köze van ‘56-hoz, hogy az lehetővé tette számára a vi­lágkarriert. Az ötvenes években két magyar jelenség emelkedett a világ érdeklődésének ingerküszöbe fölé. Az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc meg Puskás Öcsi a magyar Aranycsapattal. Az egyik­ben a magyar tehetséget, ügyessé­get, ötietességet csodálta a világ, a másikban a világbirodalommal szembeszálló maroknyi nép bátor­ságát, hősiességét. Ez valóban vi­lágtörténelmijelentőségű esemény volt, nem abban az értelemben, hogy tíz napig ugráltak és haltak a magyarok a pesti és vidéki utcákon, mígnem jöttek az orosz tankok, majdnem nullára csökkentve az ugrálást és megsokszorozva a há­lást. Hanem abban, hogy egy pilla­natra megrendült a „kommunista blokk” megingathatatlan erejébe és kikezdhetetiennek látszó propa­gandájába vetett általános hit. Be­bizonyosodott, hogy lehet azt mondani egy világhatalom terror­jának: elég volt. Nem tűrjük to­vább. Igaz, nagy árat kellett fizetni érte. A szovjet katonai és politikai hatalma látszatra érintetlen ma­radt, de az bebizonyosodott, a „bé­ketábor” népei mégsem hitték el, hogy ők boldogok és a szebb jövőbe vezető út első sorában ha­ladnak. A forradalom mindent megkérdőjelezett, amire a szocia­lista tábor hatalma épült. Eltelt ötven év, és bizony, még mindig ötvenhatra és Puskás Öcsi­re emlékszik belőlünk leginkább a világ. S amikor Magyarország meg­ismertetésére, presztízsének, nép­szerűségének növelésére százmilli­ókat költünk, gondoljunk erre. Hol van a nagyszerű Tony Curtis rek­lámfilmjeinek hatása a Puskásétól? Szögezzük le most - a Puskás körüli szánalmas pénzügyi viták és a kisnyugdíjas 56-osok már vi­tára sem érdemes krónikus anyagi gondjai idején -, megfizethetetlen amit ötvenhat hősei tettek, és a maga területén Puskás Öcsi tett, az ország méltóságáért, jó hírne­véért a világban. Hol vannak most ők? Puskás be­tegen a kórház magányában, öt­venhat a feledés és közöny homá­lyában. Az ötvenhatosok nem kap­tak szerepet az 1989. október 23- án megalakult új Magyar Köztár­saságban. Akiket nem végeztek ki, azok többségét lenyomták, nem tanulhattak, s így alkalmatlanná váltak arra, hogy ők legyenek öt­venhat eszméinek megvalósítói. Ha voltak egyáltalán egy más vi­lágbem követhető eszméi ötven­hatnak. Inkább indulatai voltak, hősies és igazságkereső gesztusai voltak, amire nem lehet új társa­dalmat építeni. Az erkölcsére le­hetne, de arra most nincs szükség. Az önigazgatásos, szolidaritás- és egyenlőségi párti eszményeire le­hetne, de a most épülő kapitaliz­musban ez nem aktuális. Az októberi ifjak tulajdonképpen nem is akartak forradalmat. Ők csak tüntetni akartak békésen, sze­líden a lengyel munkások mellett, nem tudták, hogy diktatúrában ez maga a forradalom. Hogy a nyilvá­nos ellentmondás akkor is forrada­lommá válik, ha az ellentmondók nem is akarják. Ötvenhat emléke régóta aktuál- politikai kisajátítási viták tárgya. Ezt fölfoghatjuk ünneprontásnak, pedig nem az. Minden társadalmi mozgalomnak sok arca van, az em­léke, mítosza addig él, amíg ve­szekszenek érte és rajta. Az ötven­hatot átélt nemzedékek - a vesze- kedők - lassan elmennek, most az 50. évforduló táján igazán fontos, hogy az ünnep őszinte és átélhető legyen, hogy az új nemzedékek is ünnepeljék majd október 23-át, gyászolják november 4-ét. így olyan gondolatoknak, érzéseknek juthatnak birtokába, amelyekre még szükségük lehet. Az írás ma jelent meg a Ma­gyar Hírlapban. KOMMENTÁR Rádió elnök nélkül LOVÁSZ ATTILA Újságírói adomák témája volt a harmincas években, hogy Szabó Dezső, a kor kellemetlen írója és publicistája ajánlatot kapott a Ma­gyar Rádió vezetésére, mert Somogyvári Gyula állítólag nem bút az intézménnyel. A rossz nyelvek szerint Szabó Dezső vállalta, egy fel­tétellel: munkába lépésének első napján Vitéz Somogyvári Gyula fel­négyelt testét óhajtotta látni az intézmény oromzatán. Feltehetően ezért sem lett belőle soha rádióelnök. A közszolgálati Szlovák Rádió elnökjelöltjeinek egyike sem kívánta Jaroslav Rezník felnégyelt tes­tét látni a fordított piramis négy sarkán, mégsem választották meg az új elnököt. Ami nem jó hír. Nem jó, mert a rádió olyan helyzetben van, amelynek a fenntartása még rövid távon is milliókba kerülhet. Adófizetők millióiba. Amikor Jaroslav Rezník került a rádió élére, senki sem várt sokat tőle. Pontifikátumának első négy évében kon­szolidálta az intézmény gazdálkodását, sokak szerint (onnan bentről, s kintről is) jó gazdaként, a lehetőségekhez mérten jó mene­dzserként próbálta irányítgatni az eladósodott rádiót. A második pontifikátumban mindezt mintha elfelejtette volna, a rádió újra s új­ra adósságokat halmoz föl, nincs teljesen lezárva a székház kérdése, és megtörtént a 15 év után már várható tragédia is: a közszolgálati rádió elveszítette elsőségét a rádióállomások hallgatottsági listáján. Az intézmény komoly reformokat kíván, menedzseri szemmel nézve legalább amolyan Rybmcek-féléket, de úgy, hogy az ne a közszolgá­lati funkciók rovására menjen. Rezník az utóbbi időben pontosan azokat a hibákat követte el, amelyeket a közszolgálati (ergo: állami) médiák élén állók mintha törvényszerűen vétenék. A közszolgálat pótolhatatlan szerepére hivatkozva bűnözőket fabrikált a rádió­előfizetőkből, mert mi másnak nevezhetjük a koncessziós díjak be­hajtó cégre bízását. Rezník és környezete is ludas abban, hogy a kon­cessziós díjnak adójellege van, s az akár bírósági végrehajtóval is be­hajtható. Miként tekinthetünk egy olyan modellre, amely a havi 40 koronás elmaradást tízezres szankciókkal díjazza, miközben az ál­lam elmaradásaira semmilyen szankció nem vethető ki. Ha csak ezt az egy bűnét említenénk, akkor megérett az idő a váltásra. S akkor a tíz hónapos lelépővel távozó vezető káderek témájára hogyan te­kintsünk? Miért kapjanak ekkora lelépőt? Hogy a hallgatottságot le­vitték a kereskedelmi Expressz alá? A Rádiótanács nem volt képes elnököt választani. Rendben. Lehet, hogy a két legesélyesebb, Sinko- vič és Machaj nem tudták meggyőzni a testület tagjait. Csakhogy tegnap a testület politikai felelősséget vállalt minden olyan, a rádiót további romlás felé vivő intézkedésért, amely novemberig megtör­ténhet. S miért politikai felelősséget? Mert ha kiderül, rossz döntést hoztak, annak semmilyen következménye nem lesz. Mindez akkor, amikor a digitális rádiózás felé közeledünk, amikor hang- és zenei produkciók sora kerül veszélybe, mert a kereskedelmi adók le sem bagózzák, s amikor pl. a magyar adást hallgatók nagy része még mindig a középhullámon kénytelen keresgélni. A rádiótanács rossz döntése evidens, s ember legyen a talpán, aki novemberben elvállal­ja, hogy egy komoly lejtőt vízszintes állapotba juttasson. Egyáltalán nem biztos, hogy a jelenlegi jelöltek színvonala megismétlődik. JEGYZET Csak azért is trendi leszek TALLÓSI BÉLA Divat a karácsony. Valamikor ünnep volt, mára divat lett. Hol van még december és Jézus szü­letésének ünnepe, az év végi fenyőfás szeretetcsúcs, de már most dekorációs trendbemuta­tókkal előlegezik meg számunk­ra a karácsonyi divatot. Hogy időben tudomást szerezzek róla, véletlenül se vegyek bármilyen díszből mondjuk, kéket, mert az idei divattrend szerint barna, narancs, vörös és mindenekelőtt almazöld a színpalettája az ad­venti koszorúknak, lakásdíszek­nek és a karácsonyi asztal teríté­si kellékeinek. Na, kellett nekem a tavalyi ünnepre kankalinmin­tás tányérokat vennem, hozzá­juk búgócsiga mintázatú alátéte­ket, most dobhatom ki az egész hóbelevancot, mert majd Sznob- né, az „ásszisztensnőm” meg­jegyzi, elavult, avítt, lemarad­tam, kullogok a divat után, régi­módi vagyok. Bezzeg nála alma­zöld tányérok vannak, barna vil­lával, narancs késsel és vörös ka­nállal. A kandallója tetején meg bimbós liliom díszeleg, melynek fehéres-zöldes árnyalatai nagy­szerűen illenek a szárított alma­szeletekhez, mivelhogy a leg­újabb divat szerint ez is hozzá­tartozik a karácsonyi díszítés­hez. Nálam meg tizenvalahány éve hajtatott, porlepte, cigaretta- füsttől beszőrösödött anyós­nyelv agonizál a sarokban. Ho­gyan tegyek emellé egy trendi, az idei dekorációhoz ajánlott, narancsos lazacszínben pompá­zó amarilliszt, netán egy tartós, úgynevezett „ékszeri’ orchideát. Mivelhogy az idei ünnep fontos kellékei közé tartoznak a szokat­lan virágok is, és a sok fény, illa­tos gyertyák, a lakás stílusához illő tálak, cserepek ugyanúgy. De szerencsém van: nemcsak a romantikus stílusú, hanem a mi­nimál stílusú otthonokhoz is tudnak karácsonyi divatot aján­lani. Az enyém pedig nagyon mi­nimál: négy fal, egyik oldalon az ablak, a másikon, vele szemben az ajtó, közte szűk tizenhat négyzetméterben pár köbméter semmi. Na, az idei trend szerint ebben kellene nekem elhelyez­nem négyszögletes formákat, egyszerűbb kerámiatálakat, pu­ritánabb anyagokat. A puritá­nabb anyagokkal nem lesz gond... répa, retek, mogyoró műanyag kerámiatálban. És csak azért is lesznek négyszögletes formáim is: szép négyszögletes gömbök. Műiden sarkukban egy romboiddal. Ettől olyan trendi karácsonyom lesz, hogy még Sznobné is megnyalja mind a ti­zenegy ujját. Most már csak azt nem tudom, almazöld fenyőt ve- gyek-e vagy narancssárgát...

Next

/
Thumbnails
Contents