Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-03 / 228. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 3. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 TALLÓZÓ THE DAILY TELEGRAPH Rakétatitkokkal teli laptopot adott el a brit haditengerészet egyik altisztje. Paul Crookes fegyvermémököt 120 ezer angol fontos kaszinóadóssága késztette három számítógép és más alkatrészek ellopására. A manőverező robotrepülőgépek szigorúan titkos adatait a gépekkel együtt elkótyavetyélő haditengerészt végül 24 vádpontban találták bűnösnek, köztük abban is, hogy a közös munkahelyi kávépénzből elsikkasztott 230 angol fontot. Crookest lefokozták és kirúgták, s egy év katonai börtönre ítélték. A britek maguktól talán rá sem jöttek volna a hiányra, ha egy amerikai küldöttség Nortwoodban egy tengeralattjáró gyakorlatot megtekintve nem sajnálkozik azon, hogy a tengerészek nem kaptak megfelelő szoftvertámogatást.- Nem baj, hogy nem nyertem meg a maratoni, egyetlen ellenzéki sem előzött meg. (Peter Gossányi rajza) A cél nem a közhasznú megvalósítás, hanem a gyors pénzköltés, még gyorsabb elszámolás - és új pályázás Verecke szent tehene Támogatni leginkább a részegeket kell. És a határon túli magyarokat. Az előbbieket főleg a kicsivel józanabb ivócimborák szokták, arra számítva, legközelebb ők szorulnak támogatásra. Az utóbbiakat anyaországuk segíti, állítólag azért, hogy megmaradjon szülőföldjén, és nehogy viszonttámogassa a lekonyuló demográfiai mutatókat. BALLAD. KÁROLY Működik a sok szövetség, bizottság, hivatal, főosztály, alapítvány, kuratórium, alap, indul pályázat roskadásig, lesz speckó igazolvány. Jaj, mennyi pénzt kell előbb költeni Magyarországon, hogy kevéske odaátra is jusson! Állítólag az Etelközben is hallani lehetett a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetőinek sóhajtását, amikor a millecentenárium évében az ukrán nacionalisták tevőlegesen megakadályozták a Ve- reckei-hágóra tervezett emlékmű felépítését. De nem fájdalmas sóhaj volt ám, hanem megkönnyebbült, mert addigra kiderült, a megpályázott és megkapott nagy pénzek semmiképpen sem akarnak felcap- latni a hágóra, sokkal inkább felélésre kellenek itt a völgyben, és bizony baj lenne, ha az elkészült monumentum okán el kellene számolni az elköltött összegekkel. Ám ha nincs emlékmű, akkor nincs elszámolás, mindent rá lehet fogni, no nem a nyuszira, hanem az ukrán nacionalistákra, bizony miattuk mentek pocsékba a súlyos milliók. Ha az Etelközig elvitte is a sóhaj a pletykát, Budapesten, úgy tűnik, nem hallatszott. Vagy ha mégis, senki sem akart belőle ügyet csinálni. Hogy valami nincs rendben a kréta (márvány?) körül, tavaly derült ki, amikor Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) és Kovács Miklós, a kulturális szövetségnek az elnöke kölcsönösen dollárezrek elsikkasz- tásával vádolta egymást a médiában. Utóbbi szerint Patrubányék lenyelték a kárpátaljai árvízkárosultaknak szánt összeget, előbbi állítja, Kovácsék nem számoltak el azzal a 25 ezer dollárral, amelyet az MVSZ gyűjtött és adott át a vereckei emlékmű építésére. Se pénz, se posztó. Csak lepel, amely elfedi az ügyet és az egyéb támogatási tételek sorsát. Egy közszolgálati tévés műsorvezető nemrég az ország nyüvá- nossága előtt rá mert lőni végre a határon túli támogatások szent tehenére, ilyesformán fogalmazva: igaz-e, hogy az átjuttatott összegek nem az ottani magyarság megsegítését, hanem a határon túli magyar politikai elit eltartását szolgálják? A többé-kevésbé illetékes nyüatko- zók válaszától eltekinthetünk. Nyilvánvalóan nem létezhet egyetlen olyan pályázat sem, amely akár csak a gyanúját is felkelthetné annak, hogy az bárkinek az eltartására, és nem valamely konkrét közcél megvalósulására szolgál. Akkor hogyan lehet mégis másra felhasználni? Úgy, ha mondjuk, a támogatási összeg megfelelően túlméretezett, s nem kell teljes egészét a névleges célra fordítani; úgy, ha senki sem ellenőrzi eléggé szigorúan „a célmegvalósulás” mennyiségi és minőségi oldalát; úgy, ha az elszámolást olyanok készítik és fogadják el, akik egyazon társasjátékban vesznek részt, ismerik egymás szerepét, tisztában vannak a szabályokkal. Ha meg valaki kekeckedik, rákérdez erre-arra, azt sok módon lehet csitítani. „Inkább örülnél, hogy szegények egyáltalán beszélnek még magyarul!” „Csak nem sajnálod magyar testvéreinktől ezt a szerény összeget?” „Ha ez az ára, hogy valami egyáltalán létrejöjjön ott, akkor még mindig jobb így támogatni őket, mint sehogy.” „Jó, jó, az első tíz számítógépet, parabolaantennát hazaviszik a vezetők, de aztán a tizenegyedik már valóban a közösség céljait szolgálja!” „Még műidig jobb, mint ha az ukránok nyúlnák le.” Vagy nemes egyszerűséggel: „Hát magyar ember vagy te!?” A kárpátaljai magyarság támogatásra szorul. A rendszer azonban több sebből vérzik. Áthatja a politika: minden hatalmi érdekszféra saját klientúrájának kiépítésén és megtartásán fáradozik. Nem teljesítmény- és minőségorientált: a látszatot, a hitvány teljesítményt mindenki elfogadja valódi eredménynek. Nem a kreativitást, hanem a reprodukálókészséget fejleszti. A bejáratott pályázati témák, az ugyanarra a rugóra járó, egyforma rendezvények, az újra kiadott művek, a másodközlő honlapok, a több helyen is elszámolható kutatási témák mindig nyerők, csak hozzá kell tenni a varázsszavakat, hogy az identitás, anyanyelv, hagyomány, vallás megtartását szolgálják. Végül: a rendszer nem a már látható, önálló erőfeszítéssel létrejött programokat támogatja, hanem a terveket. A pályázatokat nem azok nyerik, akik már működtetnek valami hasznosat, hanem azok, akik csak akkor fognak létrehozni és működtetni bármit is, ha pénzt kapnak rá. A kérdés nem az, mire lenne szükség, hanem hogy mivel lehet nyerni. A cél nem a színvonalas és közhasznú megvalósítás, hanem a gyors pénzköltés, még gyorsabb elszámolás - és új pályázás. A szent tehén sérthetetlensége alapján ebben jó partnerei egymásnak a támogatottak és a támogatók. Amiatt egyikük sem aggódik, hogy akitől nem várják el, hogy támogatás közben a saját lábát is megerőltesse, az sohasem fog tudni járni. Még Verecke híres útján sem. A szerző kárpátaljai író, az írás a hvg-ben jelent meg Szüleiknek sem merik elmondani, mi történik velük, vagy könyörögnek nekik, hogy ne csináljanak cirkuszt Rettegnek a vajdasági magyar gyerekek MTI-FIGYELŐ A vajdasági magyarok elleni jogsértésekkel, a szerb hatóságok tehetetlenségével, a magyar iskolások elkeserítő helyzetével foglalkozott az újvidéki Magyar Szó. Kabók Erika írásában rávüágít arra, hogy hiába szólította fel Kucsera Géza szabadkai polgár- mester Borivoj Mucalj helyi rendőrparancsnokot, hogy hozzák nyilvánosságra a közelmúlt diákveréseivel kapcsolatos nyomozás eredményeit, máig nem jelent meg egyetlen sor sem a jogsértések sorozatáról. „Úgy látszik, hiába a magyar párt (VMSZ) követelése, hiába a polgármester nyilvános felszólítása, itt nem történik semmi. A hatalom nem akar tudomást venni arról, hogy a fiatalok körében óriási a tolerancia hiánya, sőt magyargyűlölet tapasztalható. Mert most már nemcsak erejüket fitogtatják a többségi nemzet fiataljai iskoláinkban, hanem dominanciájukat, uralkodásukat is nyomatékosítják a szélsőséges rendszerek eszközeihez hasonló módszerekkel felettünk, kisebbségek felett” - írja Kabók. A gyerekek sokszor még szüleiknek sem merik elmondani, mi történik velük. Ha pedig elmondják, könnyes szemmel könyörögnek, hogy a szülő ne csináljon cirkuszt, hallgasson, mert biztosan megbosszulják azok, akiket miattuk az iskola igazgatója eseüeg megbüntetne. „S itt elérkeztünk ahhoz a lelki- állapothoz, amelyben véleményem szerint jelenleg a vajdasági magyar fiatalság ma van: nagy részük állandó rettegésben él, elfogadja másodrangúságát, meghunyászkodik, elkerüli a konfliktusokat. Inkább kicsit, de állandóan fél, minthogy nagy bajba kerüljön” úja Kabók Erika, aki szerint ez az állapot nem jó sem a gyereknek, sem a szülőnek, hosszú távon pedig rendkívül káros a közösség szempontjából. A gyerekek az iskolákban szorongnak és nincs senki, aki megvédené őket, a szülőknek egyedül kell megküzdeniük ezzel. Az írás rámutat arra, hogy nem csak a rendőrség viselkedik úgy, mintha nem lennének magyarverések, de a szerb sajtó nagy része is, márpedig, ha nem tudja meg a szerb értelmiség, hogy mi történik az iskolákban, akkor nem várható el, hogy felfogja, milyen nagyon nagy a baj. KOMMENTÁR Törvényes vályúvizit! BARAK LÁSZLÓ Ezentúl törvény szavatolja, hogy az Állami Számvevőszék (NKÚ) emberei is a polgármesterek, az önkormányzati képviselők és alkalmazottak körmére nézhetnek. Most, a nagypolitikában folyó gusztustalan csetepaték közepette, mégis viszonylag kevés szó esett arról a múlt heti alkotmánymódosításról, amely lehetővé teszi, hogy államilag is ellenőrizhető legyen a közpénzeket forgató önkormányzattok gazdálkodása. Pedig nagyon komoly eszköz áll most már rendelkezésre, amely egyszer s mindenkorra véget vethet annak az áldatlan állapotnak, hogy egyes önkormányzatok kiválasztottjai kényük- kedvük szerint herdálják, lopják el az adófizetők pénzét. Volt is a törvénytervezet ellen fenekedés bőven. Hetekkel ezelőtt, amikor beterjesztette azt a parlamentbe az igazságügyi miniszter, Daniel Lipšic. Természetesen maguk az érintettek, vagyis a polgármesterek ágáltak ellene a legvehemensebben. Mind testületileg - a Szlovákiai Városok és Falvak Társulása (ZMOS) által -, mind pedig egyénüeg. Ezek a kisebb-nagyobb intenzitású tiltakozások egyrészt a demokratikus elvekre hivatkozva kifogásolták, hogy az állam közvetlenül beavatkozhasson az önkormányzatok gazdálkodásába. Másrészt, folyamatosan arra hivatkoztak, az önkormányzati főellenőrök egyébként is képesek szavatolni, hogy minden a legnagyobb rendben legyen az önkormányzati kasszák körül. Miközben számos városban és községben nyüt titok, de legalábbis szóbeszéd tárgya, hogy korrupcióval fertőzöttek az önkormányzatok. A szóban forgó főellenőrök azonban, lévén az önkormányzatok, vagyis a polgármesterek beosztottjai, többnyire örülhetnek, hogy élnek. Érthető hát, hogy nem nagyon szoktak hibát találni a gazdálkodásban... Annál is kevésbé, mert bizonyos kirívó esetektől eltekintve Püátusként mossák kezeiket a polgármesterek, s általában a képviselő-testületek döntései mögé sáncolják el az esetleges umbuldát, a piszkos gazdasági stikliket. A legszófogadóbb képviselők viszont vagy buták és halvány sejtelmük nincsen arról, hogy miért lettek képviselők, mi a kötelességük, esetleg nem értenek a pénzügyekhez, vagy pedig beletartoznak abba az „istállóba”, ahol itt-ott nekik is csurran-cseppen valami. Tévedés ne essék, korántsem arra megy ki itt a játék, hogy eleve gyanúsnak, azaz utolsó, korrupt gazembernek minősíttessék minden egyes polgármester, önkormányzati képviselő és általában az önkormányzatok alkalmazottai! Nyüván nagyon sokan vannak köztük talpig becsületes emberek, akik rászolgáltak választóik bizalmára, tisztességes munkát végeznek, és nem kezelik szabad prédaként a rájuk bízott közpénzt. Nekik nyilván nincsen semmi okuk arra, hogy tartsanak egy esetleges számvevőszéki szupervíziótól. Hiszen az tulajdonképpen őket szolgálja, védi! Mindenekelőtt azon kollégáikkal szemben, akik a legkülönfélébb pártmaszkok, szemforgató nemzeti lózungok, és az isten tudja még milyen védőernyők alatt tömik zsebüket... Általában az ilyenek értenek a legjobban ahhoz, hogyjog- tipró politikai támadásként kezeljenek minden egyes ellenőrzési szándékot. Ok azok, akik kártékony ellenségként tartanak számon minden olyan embert, intézményt, nem utolsósorban a sajtót(!), aki, amely szeretne belelátni a kártyáikba... JEGYZET Venni vagy nem venni...? MOLNÁR IVÁN Terka és Verka egypetéjű ikrek egy kis szlovákiai fáluban. Míg Terka falun maradt, Verka a férjével a városba költözött. Terka egész életét a mezőgazdaságban dolgozta le. Kezdetben mint szövetkezeti tag, majd a saját földjeiket művelte. Verka és férje egy iskolában tanított. Éveken át jól megvolt a testvérpár. Néhány éve azonban elkezdődött valami: kezdetben csak egy-egy elejtett szó hozta zavarba mindkettőjüket, később már hangosan veszekedtek. A nyugati áruházak az olcsó áraikkal tönkretesznek bennünket, és ha ott vásárolsz, magad alatt vágod a fát - kiabálta Terka. Ha nem akarnátok hirtelen meggazdagodni, lejjebb vihetnétek a pofádanul magas áraitokat - vágta vissza Verka. Szó szót követett, megszülve az egy életre szóló haragot... Ez azonban nem tarthatott sokáig, Terka és félje egy autóbalesetben meghalt. Gyerekeik nem voltak, mindenükön a testvérek osztoztak, Verka egy szőlőst is örökölt. Kezdetben arra gondolt, eladja, ám mikor az üzletben látta, hogy egy kiló szőlő legalább 40 korona, és néhány külföldi fajta 70-nél is több, úgy döntött, belevág a férjével. Kezdetben a könyveket bújták, egyáltalán mit hogyan kellene csinálniuk. Aztán rájöttek az ízére, egyre több hétvégéjüket töltötték a szőlőhegyen, lemondva a városi magánóráikat. Kapáltak, metszettek, permeteztek, időt és főleg pénzt nem kímélve. A szüret előtt persze így is hatalmas kárt okoztak a darazsak és a seregélyek. Verkát ez nem bosszantotta annyira, a közelgő szürettől jelentős pluszbevételt remélt a család számára. Mivel piacozásra nincs idejük, elhatározta, nagyvonalú lesz a kereskedőkkel. Ha az üzletben 40 korona a szőlő, ő hajlandó eladni ennek feléért is. A hidegzuhany azonban nem váratott magára. Az üzleteknek nem kellett a szőlő, csak a közeli borüzemben adhattak túl rajta. Az, cukortartalomtól függően, 4-8 koronát ajánlott egy kilóért, épp az üzletláncok olcsó áraira hivatkozva. Verka kezdetben az egész termést a folyóba akarta önteni, végül mégis a borüzemnek adta el. Most azon vitatkoznak férjével, eladják-e a szőlőst, termesszenek mást, vagy ha a szőlőben eltöltött idő helyett magánórákat adnának, akkor többet is kereshetnének. Egyelőre nem döntöttek, manapság azonban egyre rosszabb szájízzel látogatják a környékükön megmaradt egyetlen üzletet, a korábban általuk is istenített szupermarketet.
