Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-03 / 228. szám, hétfő
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2005. OKTÓBER 3. Európa egyik legnagyobb fóruma bontakozik ki Gorsium emlékei Ismeretlen világot tár fel a Szlovák .Nemzeti Múzeum természettudományi részlegében látható kiállítás A titokzatos Új-Guinea ezer arca MTI-TUDÓSÍTÁS A Tác melleti római kori település, Gorsium emlékeit kutató régészeknek a napokban befejezett, idei ásatáson is a fórum kutatása adott munkát - közölte szombaton az ásatás idei eredményeit ismertető bemutatón a feltárást 48. esztendeje irányító régészprofesszor. A több éve tartó kutatás nyomán egyre több részlete válik ismertté a római kori közélet színteréül szolgáló térnek - mondta el Fitz Jenő. Információja szerint az idén a fórum nyugati és keleti oldalán dolgoztak. A nyugati oldalon több avar kori sírt bontottak ki, a keleti részen pedig egy nagyméretű csatorna mintegy két méter magas falrészletei kerültek elő. A tér déli oldalán egy „igen jelentősnek mutatkozó”, nagyméretű épület nyomait fedezték fel. Kibontására később kerül majd sor, de a méretei alapján feltételezhető, hogy a gorsiumi ünnepségek egyik színhelye lehetett. A feltárás eddigi eredményei már sejtetik Gorsium fórumának egykori pompáját, monumentaliBudapest. Reigl Judit magyar származású festőművész alkotásaiból nyílik kiállítás a Műcsarnokban; ez a Franciaországban élő alkotó első önálló tárlata Budapesten. A magyarországi bemutató révén a Franciaországban nagy tiszteletnek örvendő életút végre el- foglalhatja méltó helyét a magyar művészet történetében is. A november 13-ig megtekinthető tárlaton az alkotó 45 műve látható, szinte összes sorozatából szerepelnek alkotások a bemutatón. A művek a párizsi Pompidou Központból, a Galerie de France-ból, a Soissons-i L’Arsenalból, a Musée de Soissons- ból és francia magángyűjteményekből étkeztek. Reigl Judit 1923- ban született Kapuváron, 1950-ben telepedett le Franciaországban. A művészre 1954-ben figyelt fel „a szürrealizmus pápája”, André Breton, akinek galériájában még abban az évben megrendezhette első tását. A római kori Pannóniában nem volt hozzá hasonló nagyságú tér, de Európában is a legnagyobbak közé tartozhatott - vélte a régészprofesszor. Mint mondta, az már bizonyos, hogy a gorsiumi fórum hosszúsága 90 méter volt, pontosan akkora, mint a római Forum Romanumé, a szélességét azonban tudományos pontossággal még nem sikerült megállapítani. Feltehető, hogy a római fóruméhoz hasonlóan, az is 90 méter volt, a 90-es szám ugyanis afféle „szent szám” lehetett a római birodalomban - fogalmazott Fitz Jenő. A légi felvételek tanúsága szerint Gorsium csaknem 200 hektárt foglalt el. Azon belül maga a szent kerület - amelynek a fórum is része volt - 9 hektáron épült fel. Mivel a római kori település fölé a későbbi évszázadokban nem építkeztek, az emlékek teljes egészében feltárhatóak. A terület leletekben való gazdagságára jellemző, hogy a feltárás 48 esztendeje alatt a hi- heteden régészed kincseket rejtő területnek mindössze 6 százalékát sikerült kibontani. párizsi kiállítását. Az alkotó később szakított André Bretonnal és körével. Az ecsetnek és a konvencionális festészetnek hátat fordítva eleinte egy hajlított fémdarabbal dolgozott, hogy a formák plasztikusab- ban jelenjenek meg. Következő sorozataiban gesztusokon alapuló festészetet valósított meg, amelynek lényege, hogy nincs előre tervezett mozdulat. Reigl Judit saját testét használta eszközként, kezével vitte, „dobta” a festéket a vászonra. Ma számos francia köz- és magángyűjteményben megtalálhatók munkái, a párizsi Pompidou Központban például 37 festménye látható. Gyökerei ellenére eddig csak két csoportos kiállításon vett részt Magyarországon: 1982-ben a Műcsarnokban, tíz évvel később a Magyar Nemzeti Galériában. A budapesti kiállításra tanulmánykötet jelenik meg a művész életművéről. Reigl Judit munkásságáról magyar nyelvű kiadvány ez idáig még nem látott napvilágot. A legenda szerint Új-Guine- át az Úr az utolsó napon teremtette, mintegy ráadásként. A sebtében összegyűrt anyagból hegyek, völgyek, trópusi esőerdők, tavak és mocsarak különös egyvelege született, melyben még mindig a káosz és az időtlenség az tír. Erre a világra csodálkozhatunk rá most Pozsonyban. LŐRINCZ ADRIÁN Amüyen a szigetvilág, olyan az azt bemutató, a Szlovák Nemzeti Múzeum természettudományi részlegében november 20-áig megtekinthető kiállítás is - kiismerhe- tedenségében és titokzatosságában is pompás, egyben tiszteletet parancsoló. Azt hiszem, az üyesmit nevezik manapság „multimediális- nak”, hiszen a kiállított fotókon kívül a hátborzongató rituálékon használt tárgyak és mindennapi eszközök sokaságára csodálkozhatunk rá. Ugyanakkor bemutatja a forró égöv tengeri és szárazföldi élőlényeit, láthatunk itt tűz fölött múmiává aszalt törzsfőnököt, pálmakunyhót, sőt egy teljesen élethű, liánokból font fiiggőhidat is megmászhat a múzeumlátogató. Akinek pedig mindez nem elég, filmen követheti a szigetvüág őserdeiben vándorló utazókat, alak több ezer mérföldet tettek meg Új-Guinea olykor nem túl barátságos bennszülöttjeinek földjén. A kiállítás anyagának gerincét a két vüághírű cseh utazó, Jirí Han- zelka és Miroslav Zikmund, valamint későbbi követőik, Miloslav Stingl és Rudolf Švaríček által a XX. század második felében készített felvételek képezik. A cseh származású fotográfusok köztudottan a Jobbak” kategóriába sorolandók, és a Zikmund-Hanzelka páros a világot a fényképezőgép lencséjén keresztül szemlélő fanatikusok között is az arisztokráciához tartozik. Legalább két nemzedék nőtt fel útleírásaikon; öreg Tatra gépkocsijukon keresztül-kasul beutazták Afrikát, Latin-Amerikát, Ázsiát és Óceániát. A ténymegörökítő és feltáró fotográfia iránti elkötelezettségüknek és hajthatatlanságuknak „köszönhetően” a múlt század hetvenes éveiben nem is publikálhattak, sőt a pártállam kiszolgálói filmtekercseik jelentős részét is elkobozták és megsemmisítették. Sosem tudjuk meg, mit veszített a fotóművészet és az útleíró irodalom ezáltal; ám amit hátrahagytak, európai mércével mérve egyedülálló. „Olyan szigeten jártunk - írják egyik naplótöredékükben az Új-Guineából történt hazatérést követően -, mely háromszor nagyobb a mi országunknál, nincs egy kilométernyi vasúti pályája sem, útjainak hossza pedig alig éri el a hétszáz kilométert, ebből talán kétszáz aszfaltozott. Legnagyobb megdöbbenésünket mégsem a hi- heteden ellentétek, hanem a térkép számtalan fehér foltja váltotta ki. Nem az Antarktiszra gondolunk, hanem például a fővárostól alig hetven kilométerre található térségre, melyet a térképen »Unexplored Mountains« felirattal láttak el. Fel nem tárt terület. A sziget déli részén, ötezer méter magas hegyek karéjában, Csehszlovákia felének megfelelő kiterjedésű völgyben pedig minden települést csak »Village« felirat jelöl. Falvak, melyeket fehér ember még csak repülőgépből látott.” A Zikmund-Hanzelka-fotók különlegessége abban rejlik, hogy nem riadtak meg a képkompozíci- ós újdonságok tudatos használatától, legalább két évtizeddel megelőzve így a „profi európai mezőnyt”; a „képvarázs” többi részéért a fekete és fehér különleges, kimeríthetetlen számú lehetőséget kínáló játéka felel. Stingl doktor - mellesleg etnológus - barangolásai során a világ százötven országában járt; Új- Guineát harmincöt év alatt tizenegyszer kereste fel. Etnológusként a föld legeldugottabb zugaiban élő népcsoportok szokásait, hagyományait, életmódját kutatta, keresve a magát civilizáltnak nevező világot és a természeti törzseket összekötő, elveszített fonalat. Meglehet, kissé álmodozó volt, aki a járhatatlan dzsungelben az elveszett Paradicsomot kérési-kutasa, ám fotói arról tanúskodnak, hogy külső szemlélőből a szigetvilág mindennapi életének részesévé vált; olyanná, aki még a guineai Felföld emberevő lakóinak vonásaiban is megtalálja és megörökíti az emberit. A kiállítás negyedik „aktora”, Švaríček úr méltán érdemli ki a kalandor címet. 1989-ben kutyafogattal utazott az Északi-sarkra, majd Marco Polo nyomait, később pedig a Selyemút vonalát követve járta éveken át az ázsiai pusztákat. Mégis Indonéziában, illetve annak huszonhatodik tartományában, Új- Guineában érzi otthon magát, melynek számos hegyvidéki törzsét ő látogatta meg elsőként. Felvételeit a szélsőséges, kiélezett helyzetek iránti lelkesedés halja át; ő az, aki nem elégszik meg az ismeretlennel, hanem annak is a „sötétebb oldalát” kutatja. A múzeumban a National Geographic című folyóirat fotósainak néhány érdekesebb képe is megtekinthető, ám a pálma mindenképp „A titokzatos Indonézia - Új-Guinea” kiállításnak jár. Megtekintése az utazás és a fotográfia megszállottjai számára kötelező, a rendhagyó dolgok iránt lelkesedők számára pedig ajánlott. Reigl Judit kiállítása a budapesti Műcsarnokban Kézzel „dobott” festék MTI-HÍR Egy liánokból font füg- gőhidat is megmászhat a múzeumlátogató. „Az élet nem olyan szép, mint amilyennek Walt Disney rajzolja. Mindig mérlegelendő az élet minősége is” - olvasható a regény fülszövegében írás közben a törpe ott ült a vállán Csanda Gábor, Pablo Urbányi és Barak László (Somogyi Tibor felvétele) MISLAY EDIT Nem igazán szerencsés dolog, ha egy könyvbemutatóról az egyik fontos „tényező”, a közönség hiányzik. Bármüy sajnálatos, a pozsonyi Brámer-kúriában szeptember 28-án tartott rendezvényen ez történt. Pedig az ipolysági származású, az argentin irodalom élvonalába tartozó, de már hosszabb ideje Kanadában élő Pablo Urbányi Naplemente szindróma dmű regényének, amelyet most a Nap Kiadó jelentetett meg magyarul, az eredeti spanyol, továbbá a francia és angol kiadását is elismerően fogadta a kritika. Az igazsághoz hozzátartozik persze az is - és a pozsonyi irodalombarátok védelmében el kell mondani hogy a bemutatóra invitáló meghívók nem voltak egyértelműek a dátumot illetően. A közönség hiányának tényén azonban nem változtat, ha magyarázatot is találunk az okára. így az eredetileg széles közönségnek szánt bemutató szűk körben zajló baráti beszélgetéssé alakult. „Az élet nem olyan szép, mint amilyennek Walt Disney rajzolja. Mindig mérlegelendő az élet minősége is. És van egy skála: van olyan gyermek, aki halva születik; van aki félholtan született, akinek talán jobb volna, ha meghalna; és van olyan, aki defektussal születik; és az orvosok nem hagyják, hogy meghaljon (passzív eutanázia). naplemente szimptóma Megmentik, mintha istenek volnának, hogy a gyermek szenvedjen egész életében. Hogy az orvosok ezt miért csinálják, pénzért, a törvények miatt, félelemből vagy jóságból: mindegy. Isten szerepét játsszák szadista módon” - úja a regény fülszövegében a szerző, és bizonyára vannak, akik egyetértenek vele, és vannak, akik felháborodottan mondanak neki ellent. Az Argentínában játszódó Naplemente szindróma főhőse a magyar származású Pedro, akinek a felesége testileg súlyosan sérült gyermeket hoz a világra. Arról, hogy miképpen éli meg a házaspár ezt a tragédiát, és milyen hatással van mindez a kapcsolatukra, Pedro első személyben, orvosi kartotékokra írva mesél. A könyv napjaink egyik sok vitát kiváltó kérdésével, az eutanáziával (is) foglalkozik, ezen belül konkrétan a gyermekeutanáziával, amelyről talán kevesebb szó esik. A témaválasztással kapcsolatban Pablo Urbányi elárulta: olyan dolgokról ír, amelyek foglalkoztatják, amelyek a lelkét nyomják. S ha fontos a téma, örül annak, ha a könyv vitát geijeszt. Barak László, a Nap Kiadó igazgatója csatlakozott a szerzőhöz: ő is „szócsatapárti”. Kifejezetten örülne neki, ha Urbányi kötete heves vitákat váltana ki nálunk. Ezzel a regényével, mondta a szerző, úgy gondolja, jó és nagyon időszerű témára talált, merthogy írás közben „éreztem, hogy a törpe ott ül a vállamon (ez egy argentin mondás), és azt súgta, hogy jó, amit írok”. Csanda Gábor kritikus, szerkesztő, az író Brámer-kúriabeli beszélgetőtársa a regény alapján úgy vélte, hogy Pablo Urbányi nagyon rossz véleménnyel van az orvosokról. Barak szerint az írónak csak azokkal van problémája, akik vallást kreálnak abból, amivel foglalkoznak. „A fanatizmus ellen és a szemforgató »jó emberek« ellen szól a regény, azok ellen, akik akkor is »segítenek«, ha nem akarjuk” - mondta. Felmerült a regény kapcsán az is: pozitív vagy negatív hős-e Pedro? Csanda olvasatában Pedro egy kicsit Jink alak”, aki annak ellenére, hogy azt állítja, nagyon szereti a feleségét, nem törődik vele annyit, amennyit egy, a párját mélyen szerető hőstől elvárna. Barak és Urbányi más véleményen voltak, védelmükbe vették Pedrót. Az író és Barak szerint a könyv „egy gyönyörű szerelmi történeti’, Pedro pedig a „patria potestas” megtestesítője, aki súlyos gondokat dpel a vállán. Kinek van igaza? Szerintem mindegyiküknek. Mert köztudott, hogy van az írói szándék, és van a regény, amely, amint az fró kitette az utolsó mondat végére a pontot, és nyomtatásban jelenik meg, megkezdi önálló életét. Kis túlzással azt lehetne mondani: egy könyvnek majdnem annyiféle olvasata van, ahány olvasója. Mindenki a maga egyszemélyes kalandját élheti meg a súlyos problémát boncolgató, ugyanakkor gördülékenyen, szellemesen megírt, fekete humorral fűszerezett Naplemente szindrómával is. (Képarchívum)
