Új Szó, 2005. október (58. évfolyam, 227-252. szám)
2005-10-12 / 236. szám, szerda
30 Szülőföldünk ÚJ SZŐ 2005. OKTÓBER 12. „A porban szunnyadsz a boldog gyermekkorban, mint szobák falán a régi-régi kép” Pillanatképek a világ végi Ardóból Mudi Róbert (jobbra) és segítői az összegyűjtött adományokkal (Képarchívum) Mindenki azt hozott, amit módjában állt adni Az árvízkárosultak javára nyugdíjasok, munkanélküli családok, hívők, nem hívők is adakoztak. A gyűjtés végeredménye 20 200 korona lett, 160 kilogramm tartós élelmiszer és 180 zsák, ösz- szesen 3 tonna ruhanemű. A ruhákat és az élelmiszert a Kelet-Európa Misszió Budapest mellett lévő inárcsi központjába szállították, ahonnan továbbindul a szállítmány a rendeltetési helyére. Az adományt a rozsnyói LIFA cég jóvoltából sikerült a misszióba eljuttatni. Mudi Róbert, az Ében-Haézer nonprofit szervezet és a rá bízott négy gömöri református gyülekezet nevében ez úton köszöni a felajánlásokat. A helyi viszonyokhoz képest rekordösszegű adományt egyértelműen annak tulajdonítja, hogy a gazdaságilag talán jelentéktelen Gömör lelki ereje óriási. KOVÁCS AGNES Berzéte/Kőrös/Jólész/Rudna. Példás összefogásra került sor négy kis községben az erdélyi árvízkárosultak megsegítésére. A berzétei székhelyű Ében-Haézer nonprofit szervezet a református gyülekezettel karöltve gyűjtést szervezett az erdélyi árvízkárosultak megsegítésére. A berzétei, körösi, jólészi és rudnai református gyülekezet lelkésze, Mudi Róbert elmondta, az egyházközségek és a nonprofit szervezet közös kezdeményezésébe rengetegen bekapcsolódtak, mindenki azt hozott, amit módjában állt adni. „Volt, aki megtakarított pénzecskéjét, volt aki élelmiszert, ruhaneműd’ - mondta a lelkész. A sokszor maguk is szorult helyzetben lévő gömöri kispénzű Segítettek a foglalkoztatási programba bekapcsolódók Kijavítják az iskola tetejét PUSKO GABOR Sajógömör. Megérkezett a pénz az iskola számlájára, így hamarosan hozzákezdhetnek a egyik szárny tetőszerkezetének kijavításához - tájékoztatott Papp Zsolt, a Sajógömöri Magyar Tannyelvű Alapiskola igazgatója. Az épület- együttes többi részét már felújították, mostanra már csak az a rész vár javításra, ahol a tornaterem is található. A tornateremben a gázfűtőtestek felszerelésével is sikerült a terveknek megfelelően végezni. „Ennek azért van számunkra nagy jelentősége, mert nagy hidegben nem tudtuk a tornatermet használni, pedig tavaly sikerült felújítani és felszerelni különféle tornaeszközökkel. A fűtőtesteket a falba süllyesztve szereltettük fel, így minden biztonsági előírásnak megfelelnek” - mondta az igazgató. Megtudtuk azt is, azt az épületet, ahol az alsó évfolyamok vannak elhelyezve, nyáron kifestették, új padlót raktak le és különféle elektrotechnikai eszközökkel - televízió, videó - is ellátták. „Az épület felújításában sokat segítettek a szociális foglalkoztatási programba bekapcsolódó gömöriek” - mondta Papp Zsolt. Folyik egy iskolai klub kialakítása is. A klub azt a célt fogja szolgálni, hogy a buszra váró diákok ne a buszmegállóban ácsorogjanak, hanem itt töltsék el idejüket. A hasznos időtöltést hivatott szolgálni az a kilenc szakkör is, amely október elején indul. Az idén újdonságnak számít a filmes szakkör. „Mivel a gyerekeknek még mindig 71 százaléka érkezik nehéz helyzetű családból, így valamennyi diákunk jogosult a kedvezményes étkezésre. Megnőtt az érdeklődés a napközi bánt is. Jelenleg 25 kisdiák jár napközibe - mondta az igazgató. Tévedés ne essék: a Gömör- tornai-karszt lábánál, vagy inkább annak egyik völgyében fekvő Pelsőcardót nem e sorok írója, hanem a gyökereivel szintén a gömöri földhöz kötődő Dénes György nevezte egyik versében „világ véginek”, megjegyezve, hogy innen bizony nincs tovább... LÖRINCZ ADRIÁN Sokáig, hosszú évtizedeken át úgy nézett ki, hogy Ardó esetében tényleg „nincs tovább”, hiszen az alig 170 lélekszámú faluban mintha évtizedekkel ezelőtt megállt volna az idő. Pedig csupán az elszegényedő falvak tipikus kóija, a lakosság elvándorlása tetőzött itt is. Ez főképp a gazdaságilag aktív életkorban lévő lakosságot érintette, akik a jobb megélhetés reményében hagyták el a falut, a járási székhelyen vagy az ország más városaiban keresve a boldogulást. Hogy a lokálpatriotizmus ébredt-e fel bennük, vagy más okok „kergették vissza” őket szülőfalujukba, egyelőre nem derült ki. Viszont tény, hogy a községbe az elmúlt években visz- szatért emberekkel visszatért az élet is, a falu arculata jelentősen megváltozott. Aki ismerte ezt a helyet, emlékezhet, hogy néhány évvel ezelőtt a jellegzetes kis gömöri kő- és vályogtégla házak udvarát még felverte a gyom, soknak az állapota siralmas volt. Ma már alig látni a faluban elhagyatott portát, düledező házat; akár skanzenhez is hasonlíthatnám Ardó egy-egy részét, ha nem tudnám, hogy ezeket a házakat lakják. Megjegyzem: elhelyezkedése és jelenlegi arculata nagyon jó lehetőségeket rejteget a vidéki turizmus felvirágoztatására. A helybéliek, mint mondják, ezt szívesen ki is használnák, de - miképp ez az ország egészére nézve is érvényes - Ardó, illetve a közvetlen közelében található természeti kincsek sokasága is olyan, rendkívül becses árucikk, melyet egyelőre nem lehet eladni. Miképp az egész karsztvidék, úgy Ardó „felfedezése” is várat még magára. Egyházzenei fesztivál Ha az idegenforgalom fellendülése még várat is magára, a kulturális rendezvények szervezői már felfigyeltek a gömöri kisközségre. Pontosabban evangélikus templomára, mely több mint harminc éven keresztül ürességtől kongott. Ennek oka nem az ardóiak „hitetlensége”, hanem az építmény rossz állaga volt. „1991-ben a templom a község tulajdonába került - tudtam meg Kohári György polgármestertől. - Ekkor vette kezdetét a tatarozása, a tető javítása, a falak rendbetétele. 2004. szeptember 18-ára sikerült visszaállítani eredeti állapotába, és ismét átadtuk a hitközségnek. Külön figyelmet érdemel a szlovákiai viszonylatban ritkaságnak számító oltár, illetve az orgona, melyeket a műemlékvédelmi hivatal szakemberei állítottak helyre, a Pro Slovakia alapítványtól kapott támogatásból. Ezt követően keresett meg bennünket a járási közművelődési központ vezetője azzal az ajánlattal, hogy községünk is helyt kaphat az évről évre megrendezett Ars Antiqua Európáé egyházzenei fesztivál helyszíneinek sorában. Egy üyen kis falu életében ez nagyon fontos dolog, hiszen ritkán fogad a község annyi látogatót, mint Csak az együvé tartozás erejében bízhatnak (A szerző felvételei) Ardó,felfedezése" is várat még magára éppen ezen fesztiválok alkalmával. Kiváló alkalom ez arra, hogy megmutassuk: készen állunk, hogy értékeinket mások számára is hozzáférhetővé tegyük.” Szeptember utolsó napján valóban jeles művészek „vették birtokukba” a domboldalban megkapaszkodó kis templomot; a cseh Miroslava Svobodová orgonaművész előadását követően a hajdú- szoboszlói Bárdos Lajos Kórus műsorát élvezhette a közönség. Azzal, hogy'Ardó is a nevezett esemény helyszínéül szolgált, besorolást nyert azon városok és falvak sorába, melyek a Gótikus út elnevezésű idegenforgalmi projekt kereében is kiemelt helyen szerepelnek; tehát a kisközséget ezentúl Kassával, Cset- nekkel, Iglóval, Krasznahorkával vagy épen Aggtelekkel egy lapon illik emlegetni. Minden jó, ha a kezdet jó Kezdetnek ez mindenesetre biztató, bár az volt a térség nemzeti parkká nyilvánítása, valamint a Világ Kulturális Örökségének listájára való besorolása is. A csoda viszont elmaradt; Kohári úrral ebben egyetért az említett térségben található városok és falvak többségének a vezetése is. „Többet vártunk - mondja a falu első embere - bár illúzióink nem voltak. Mindenesetre jólesett volna, ha annak idején, amikor döntöttek a térség sorsáról, a nagypolitikajobban odafigyel a karsztterület községeire - például Ardóra, Borzovára, Kecsőre, Hosszúszóra. A határ túloldalán, Aggteleken vagy Jósvafőn virágzik az idegen- forgalom, ám aki átlépi ezt a bűvös vonalat, csak az elesettséget tapasztalja. Jól jött volna némi támogatás, hogy mi is el tudjunk indulni ezen az úton, ám nem kaptunk semmit; így önerőből próbáljuk megteremtem a feltételeit annak, hogy egyszer mi is megélhessünk az idegenforgalomból. Ennek a térségnek a jövője egyértelműen erről szól.” Hogy az idegenbe szakadt „őslakosok” fokozatosan ismét birtokukba veszik eleik hagyatékát, mindenesetre biztató jel, hiszen az ardóihoz hasonló kis közösségek csak az együvé tartozás erejében bízhatnak, ebből meríthetnek. POSTA Neve a trianoni határok megvonása után is fennmaradt Helységnevek - Szentmária BOGOLY JÁNOS A Bodrog-parti község neve korán felbukkant az okiratokban, hisz mint Zemplén vára és az egri püspökség közös birtoka, fontos egyházi hely volt - 1261-ben vüla „Santcae Maria” néven. A pápai ti- zedszedők 1332-1337 tájékán ugyancsak a Sancta Maria néven jegyzik. Nevének elmagyarosodá- sa, illetve magyaros kiejtése korán elkezdődik, hisz már az előbbi forrás is említi a Zenthmaria nevet, amely már a 14. század közepén Zenmaria néven bukkan fel. A ma is használt elnevezés egyik korabeli formáját olvashatjuk a Sárospataki Tudományos Gyűjteményben - Szent Maija. Nem csoda, hogy az eredeti latin elnevezés a nép nyelvén a könnyebben kiejthető Szen- maija, Szemaija formává alakult. Neve a trianoni határok megvonása után is fennmarad egy darabig, majd 1927-ben a Svätá Mária nevet tették törvényessé. Ez a forma - az 1938 és 1944 közötti időszakot kivéve, amikor Bodrog- szentmáriának nevezték - fennmaradt 1960-ig, amikor egyszer csak, minden történelmi előzmény nélkül a Bodrog nevet kapta. Hivatalos szlovák nevét - Svätá Mária - csak az 1989-es politikai fordulat után kapta vissza. Szentmária neve egyértelműen az egykori egyházas helyből eredeztethető, az eredeti latin név magyarításával. Kereszt a falu végén Bodrogköz délkeleti csücskében húzódik meg Kistárkány. A faluban szeptember 25-én ökumenikus istentisztelet keretén belül újra felszentelték a száz évvel ezelőtt, 1905-ben felállított keresztet, melyet az Amerikába kivándorolt kistárkányiak adományaiból építettek. Egyben felzentelték a felújítás alatt álló katolikus kápolna kis- harangját is. Nemcsak a helyiek voltak jelen, hanem a környező településekre, Nagytárkányba, Ágcsemyőbe, Ti- szacsemyóbe elszármazott egykori kistárkányi lakosok is. A kistár- kányi polgármester, Petiik Árpád mérnök köszöntője után Vranai Alfréd nagytárkányi római katolikus plébános, Nagy Zoltán kistárkányi református tiszteletes, valamint Vaszi József dobrai görög katolikus lelkész szólt az egybegyűltekhez. Egy mindnyájunkat, az összmagyarságot érintő eseményre emlékeztünk, a kivándorlásra. A mai nemzedék számára ez a kifejezés szinte semmit nem mond. De a nemzetünk sorsát figyelembe véve sorsdöntő történelmi tény. Magyarországot a kivándorlási láz az 1880-as években érte el. A század végéig kb. 600 000 ember vándorolt ki Amerikába, és ennek csak kis hányada tért vissza szülőföldjére. A nagybirtokrendszer fenntartása a parasztság millióit földnélküliségre kárhoztatta. Ugyanakkor a nincstelenek jelentős részét a fejleden gyáripar nem tudta foglalkoztatni. A vándorbotot a kényszer adta az emberek kezébe. Nem volt könnyű. Elő kellett teremteni a pénzt a kiadások fedezésére, és nem is keveset. Sokan kölcsönt vettek fel. Egy-egy faluból többen is elindultak egyszerre. A búcsúzás nagyon szomorú volt: A főszolgabírói kimutatás alapján a Bodrogköz ötven községéből 1901. december 4-én összesen 3520 ember indult el Amerikába. Ott nem a kánaán várt rájuk. Rengeteg megaláztatást, szenvedést, nélkülözést kellett elszenvedniük. Ha nem volt valaki, aki pártjukat fogta, segítette őket, még szomorúbb volt a sorsuk. Nemegyszer kapták meg a jelzőt: piszkos hun kutyák. A munkalehetőségek között nem nagyon lehetett válogatni. Ennek fő oka az volt, hogy nagyon kevesen rendelkeztek valamilyen szakmával. A nyelvtudás hiányát nem is említve. Zömében a mezőgazdaságban dolgoztak, ehhez értettek. Ott pedig a farmerek fizettek a legrosszabbul, és mostoha rabszolgasors jutott nekik. A gyárakban, építkezéseken a legnehezebb fizikai munkát végeztették velük. Akik a bányákban helyezkedtek el, jobban kerestek, bár ezt a munkát csak a legerősebb, legedzettebb emberek bírták hosszabb ideig. De dolgoztak, gürcöltek, küzdöttek, és hazavágytak. Ezt bizonyítja ez a kereszt is, amellyel azok emlékének adózunk, akiknek adományaiból állíttatott. Hogy név szerint kik voltak, sajnos nem tudjuk. Ók már halottak, mégis élnek. Magukkal vitték a Tisza vizének ízét, hullámainak simogatását, hallják a Ti- sza-parti rezgőnyárfa ezüstösen csillogó leveleinek susogását, a fecskék csicsergését, a gólyák kelepelését. Ők nem haltak meg, csak elutaztak. Csak az hal meg, akit elfelednek. Hajdók István, Kistárkány
