Új Szó, 2005. szeptember (58. évfolyam, 203-226. szám)
2005-09-24 / 221. szám, szombat
UJ SZÓ 2005. SZEPTEMBER 24. Családi kör 13 Hazai vizeinkben három faja él, az őshonos a szürkeharcsa, a legharcosabb az afrikai rokona Szökdöső harcsa Harcsázni, állítják a szakírók, csak nagyon tudatosan és felkészülten lehet. Mivel a nagybajszúak rejtőzködő életmódot folytatnak, sok ismeret kell a megtalálásukhoz, még több a megfogásukhoz. Sokan fognak harcsát csak úgy, véletlenül, de aki kimondottan harcsahorgász akar lenni, annak fel kell kötnie az alsóneműt. KÖVESDI KÁROLY Jómagam nem vagyok harcsahorgász, de ezen a nyáron sikerült néhány bajuszost megcsípnem. Igaz, nem egészen véletlenül. Barátom egy horgásztóra hívott pecáz- ni, ahol elmondása szerint hemzseg a sok hal, egyik pontyot húzkodják a másik után. Lehet, hogy igazat mondott, ám ehhez képest döglött víz fogadott bennünket. Amúgy sem szeretem a horgásztavakat, de, gondoltam, egyszer ez is belefér. A környezet egyébként szép volt, csak éppen a halak döntöttek úgy, hogy nem óhajtanak aznap táplálkozni. Hamar eluntam a meddő ücsörgést, és elindultam kissé szétnézni. A tó bal oldalát erdő övezte, szinte járhatadan sze- derindással. Átverekedtem magam raja, és meg-megállva nézegettem a vizet, amely rögtön a partnál mélyült, és gyönyörű, tiszta volt; három-négy méter mélységben látni lehetett a kavicsos fenekét. Az egyik bokros helyen egy fekete test mozgására lettem figyelmes. De fura hal, gondoltam. Valamit csipegetett a felszínről a bokrok takarásában. Aztán felismertem. Hiszen ez afrikai harcsa! Eddig csak képen láttam üyet. Nosza, elügettem az egyik botért, és feltűztem egy nagy esőgilisztát a pontyozó szerelék horgára, és jó hosszú eresztéket hagyva be- pöttyintettem a wragler-úszót az egyik fa alá. Leguggoltam, és vártam, miközben azon meditáltam, nem véleden, hogy a halak itt tanyáznak a lombok alatt. Meleg van, búvóhelyre húzódnak. A könnyű úszó narancssárga bóbitája sokat sejtetően kandikált ki a vízből, épp azt nézegettem, amikor zsebemben megcsörrent a mobütelefon. Előkotortam, és bosszúsan néztem, hogy mozdulatommal egy időben, műiden mocorgás nélkül elmerült az úszó, és a laza zsinór megfeszült, majd a bot hegye is elindult a víz felé. Lecsaptam a telefont a hátam mögé, jobb kezemmel megragadtam a botot, és ballal a fékhez kaptam. Sajnos, későn. A hal olyan erővel üamodott meg, hogy szinte azonnal szakított. Átkoztam a telefont, és új horgot kötöttem fel. Talán fél óra telhetett el, amikor megismédődött a jelenet, immár mobil nélkül, mert azt kikapcsoltam. Úszó le, bot a kézbe, és durr! Erős rúgás érkezett odalentről, majd a jól ismert kígyózó kirohanás, anüről a harcsát látadanul is fel lehet ismerni. Ezután olyan izgalmas fárasztás következett, amit nem lehet egyhamar elfelejtem. A hal őrült erővel tört lefelé, aztán kissé rézsűt jobbra vette az hányt, ahol bedőlt fatörzsek voltak. Ha oda bemegy, akkor annyi, gondoltam. Be is ment, éreztem a zsinór surrogását a fák közt. Gondolatban már keresztet vetettem a halra, de azért kipróbáltam, amit ilyenkor lehet: megfeszítve tartottam a zsinórt, hogy ne veszítsem el a kontaktust, és türelmesen vártam, hátha kijön a zsinórt szaggató akadóból. Kijött. Forgolódott odalent, rángott a bot a kezemben, de mert nem engedtem, úgy gondolta, most jobbra indul. Ott meg bokrok álltak, tövükkel, gyökereikkel a vízben. Hiába próbáltam eltéríteni szándékától, pedig a huszonötös zsinór szinte pengett a terheléstől,- oda is berontott. Nem tehettem mást, mint keményen tartottam, és imádkoztam, jöjjön ki a dzsumbujból. Gondolatban már másodszor is elbúcsúztam tőle, hiszen onnan leheteden kiszedni. Lazára áhítottam a féket, és letéve a botot, odamentem, ahol sejtem véltem. Ott lapult a part mentén, a bokrok és gyökerek szövevényében. Lehet, hogy megjelenésem segített, mert megriadt, és onnan is kijött. Hallottam az orsó sivítását, gazel... mert barbár egyszerűséggel fejbe vertem a klopfolóval. laként ügettem vissza. Kézbe a botot, és kezdődött minden elölről. De most már nem volt olyan nagy legény, hiszen legjobb búvóhelyei cserben hagyták, a titokzatos erő pedig egyre tartotta. Most már az enyém leszel, koma, gondoltam, de bizony eltartott még vagy tíz percig, mire feljött, és megmutatta magát. Afrikai harcsa volt, fajának szép példánya. Négy pár bajsza ingerülten meredezett előre és fölfelé nagy, lapos fejéből. Lenyúltam érte, erre ismét fordult egyet, és ehra- modott a mélybe. Nem akartam kockáztatni, ezért füttyentettem a barátomnak, aki odavágtázott a merítővei, és amikor ismét sikerült felhoznom a halat a felszínre, alányomta a szakot. Miután jól szemügyre vettük (addig ő sem látott hasonlót), felkantároztuk a hétnyolc kilósra becsült harcsát, és folytattuk a pecát estig. volna. De máskor is előfordult ilyen, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Otthon természetesen a fürdőszobába került, ahol ingerülten csapkodott, és minden trükköt bevetett a szabadulás érdekében. Például nekifeszült a kád végének, és szülte kilőve magát, megpróbált kígyózó mozdulatokkal kimászni. „Jaj, ki fog ugrani!”, riadozott nejem, látva a hihetetlen élni akarást. „Ugyan, dehogy!”, nyugtattam, bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy reggel nem találjuk a kád mellett. Későre járt, aggodalmakkal telve ugyan, de nyugovóra tértünk. Azazhogy lefeküdtünk, de nyugalomról szó sem lehetett, mert a hálószobáig lehetett hallani a locsogást, és a durrogó csapkodást, ahogy a hal veri a kád oldalát. Nejem többször is felébredt az éjjel. Reggel riadtan ébresztett: „Kiugrott a hal! Ugye, megmondtam, hogy ki fog jönni!” Ügetek a fürdőszobába, a halnak valóban hűlt helye. Az egész padló harcsanyálkás, az afrikai pedig kint, a konyha kövén pi- heg, a sarokban. Visszatettem a kádba, ahol kissé lecsendesülve, két felső bajszát, mint valamiféle antennát az égnek tartva, sunyi módon várta a következő alkalmat a szökésre. Amüe természetesen nem kapott újabb lehetőséget, mert barbár egyszerűséggel fejbe vertem a klopfolóval. De mintha meg se kottyant volna neki, kisvártatva újból megéledt! Csak akkor hagyta abba a ramazurit, amikor kiengedtem a vérét. Az igazi meglepetés akkor ért, amikor felbontottam: kopoltyúi mögött, a feje hátsó részében két kis tüdő lapult, valami olyasformák, mint egy-egy bonszaj fácska. Hát ezért bírta reggelig a konyhában! Amit mi afrikai harcsának hívunk, döbbentem rá, az nem más, mint tüdősharcsa. Tüdős, nem tüdős, kiváló harcsapörkölt lett belőle. Véget is érhetne a történet. De halam utóélete is megér néhány sort. Már maga a tény, hogy a hazáig tartó több mint egyórás kocsikázást túlélte, gyanús lehetett KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Edinburgh, 2005. szept. 11. BOLEMANT ÉVA Az iskolából, óvodából jövet útba esik egy újságárus, akinél természetesen édességet, cukorkát, csokoládét is kapni. Éppen egyezkedtem a gyerekekkel, hogy mindönki csak egy-egy darabot vehet, amikor valaki magyarul szólított meg. Nem jellemző ezen a környéken, így azonnal szóba elegyedtünk. Új ismerősünk családjával csupán két hete költözött a szomszéd utcába. Tulajdonképpen a gyerekek meg én februártól csak egymás között használjuk a magyar nyelvet, ők meg a másfél éves angliai tartózkodásuk alatt szintén nem akadtak magyar családra, így nagy volt az öröm. Kislányuk lányommal egyidős, és mint kiderült, egy iskolába járnak. Megegyeztünk, hogy a vasárnapot együtt töltjük, és ismerkedünk. Aznap gyönyörű időre ébredtünk, így azonnal telefonáltam, hogy mit szólnának a tengerparthoz. Kedvelt helyünkre, Tyningham csodálatos, homokos tengerpartjára kalauzoltuk új ismerőseinket. A látványtól el voltak ragadtatva, a gyerekek azonnal nekifogtak a játéknak. Ez igazi paradicsom a kisgyerekes családoknak, a part biztonságos, belátható, szabadon lehet engedni a mozgásra vágyó gyerekeket. 11 óra körül érkeztünk, a tenger ilyenkor körülbelül 500 méterre van attól a füves résztől, ahová mindenki lepakolja a holmiját. Ahogy telik az idő, egyre közelebb jön, és sokszor hiheteden gyorsasággal ragadja el az elővigyázaüan piknikezők cókmókját. Legutóbb bizony a mi cipőink és az aznapi újság is elúszott. A tenger felett ez alkalommal különös pára gomolygott, furcsa idő volt, meleg volt, de valamit éreztünk a levegőben. Aztán fél három körül egyszercsak hideg lett, amikor már műiden pulóvert ráadtunk a gyerekekre és még nem volt elég, lassan szedtük a sátorfánkat, és elindultunk. Még korán lett volna hazajönni (á gyerekek nem fáradtak ki eléggé), így megegyeztünk, hogy az onnan öt mérföldre fekvő Had- dingtonban megállunk egy frissítőre. A várost átszelő Tyne folyó partján idődén idők óta várja vendégeit a Waterside fogadó, ahová az ódon hídon keresztül sétáltunk át a belvárosból. Nem győztünk csodálkozni az itteni időjárás furcsaságain. Hiszen alig jöttünk néhány mérföldet a tengertől befelé, a furcsa ködszerű pára egy csapásra eltűnt, és a fogadó teraszán legalább 34 fok volt a hőmérséklet. Ismét lekerültek a pulóverek, és mindenki a hűsebb helyre szeretett volna ülni, amíg elfogyasztja üdítőjét. A folyó másik partján látható az egyik legérdekesebb belsővel rendelkező skót templom, a Szűz Mária-plébániatemplom. A mellette elterülő hatalmas zöld terület szinte zsúfolva volt emberektől. Láthatólag valamelyik karitatív szervezet rendezett pikniket a füvön, de hirtelen, mintha parancsszóra cselekedtek volna, csomagoltak és továbbáltak. Mi a felszabadult faasztal köré telepedtünk, és a minden sarkon kapható, nem túl egészséges, de nagyon ízletes Fish and chipsből vettünk két adagot vacsorára. Ez tulajdonképpen rántott hal hasábburgonyával és némi itteni bamaszósszal. A farkaséhes gyerekek és persze mi is igazi őslakosokhoz méltón jóízűen belak- mároztunk a park kellős közepén, és új erőre kapva, a folyót követve még sétáltunk egy nagyot. Egész nap folyt a tapasztalatcsere, az itteni élmények megtárgyalása, elmélkedés kiutazásunk okain, céljain. Az itteni rendszer, az élet menetének és tempójának elemzése. Barátaink Dél-Angliában kezdtek el szerencsét próbálni. A dolgaik úgy alakultak, hogy onnan a Skócia nyugati részén fekvő Glasgow mellé költöztek, és fél év után egy megfelelő munkahely elfoglalása érdekében választották a fővárost. Néhány dologban mindenképpen megegyeztünk. Hogy Edinburgh jó választás volt, nagyon szép, kellemes város. Hogy a városrész, ahová kerültünk, szintén idilli. Hogy a gyerekeknek egészségileg menynyire jót tesz az itteni levegő, s hogy az egyre tökéletesedő angoljuk pedig egyszerűen ajándék, amit adni tudtunk nekik. Bolemant Éva párjával és két gyermekével február óta egy ideig Edinburgh, a skót főváros lakosa. A kisgyermekes családok mindennapjait élik, így ő ebből a szemszögből villantja meg előttünk a brit életforma sajátságos mozzanatait. KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Brooklyn, 2005. szeptember 10. Molnár Miriam szabadúszó újságíró, négy éve él New Yorkban, szinte azóta állandó munkatársa a Családi Körnek és az ízvilágnak. Második éve egyetemi tanulmányokat is folytat, így a független egyetemista szemszögéből tudósít az ottani mindennapok világáról, hangulatairól. MOLNÁR MIRIAM Érezni az őszt a levegőben. Estére m már lehűl, valami WL vJpU hosszú ujjú kívánkor~§ zik az emberre, bár I napközben még nincs rá szükség. Az utcák reggel nyolc és délután három körül újból megtelnek gyerekekkel és kísérőikkel, akik, ha szülőkről van szó, sietnek, kávét szorongatnak egyik kezükben, a gyereket meg a másikban, hónuk alatt a Times; ha viszont bébiszitterekről, akkor lassan, ráérősen, beszélgetősen teszik meg az utat, gyakran több gyerek, több szitter társaságában. Juliette tizenkét éves, okos, szófogadó, kedves és nagyon illedelmes. Eddig Kaliforniában élt édesanyjával. Egy éve ismertem meg, amikor a volt szomszéd, az apuka, megkért, töltsék el egy-két estét lányával, amíg neki halaszthatatlan dolga van. Már akkor mondogatta Juliette - aki Párizsban született, mivel szülei akkor ott dolgoztak hogy felső tagozatra New Yorkban szeretne járni, mert az itteni iskolák jobbak, mint a kaliforniaiak, és a papával is szeretne több időt tölteni. Egyébként nincs semmi gond a mostohatestvéreivel és mostohaapjával, nagyon jó köztük a kapcsolat, válaszolta Juhette kérdésemre, sőt, nagyon örül, hogy így idősebb testvérre - egy lányra és egy fiúra - tett szert. Augusztus végén tehát összepakolta kis csomagját, búcsút vett macskájától és kutyájától és a kellemes kaliforniai éghajlattól, és New Yorkban landolt, ahol papája feleségestül várta a reptéren. Mire szombaton délelőtt találkoztunk, már belakta kis földszinti szobáját, amelyet apja alakíttatott ki számára, és építtetett hozzá a házhoz, amikor öt éve megvette. A mobiltelefonja és a vadonatúj apple i-book ott díszelgett a komód tetején. Volna-e kedvem papírboltba menni, kérdezte, mert még sok mindent be kell szereznie, az iskola csak pár napja kezdődött. Engem nem kell kétszer kérni, mindig szívesen megyek tollak és noteszok közé, így elsétáltunk a legközelebbi áruházba, amelyet Staplesnek hívnak, a papírkapocs után. Mondanom sem kell, nem voltunk egyedül. Ilyenkor, iskolakezdéskor, minden kapcsolódó áruház (ruha, iskolaszerek, cipő, könyv) több napos akciót tartanak, így azok is elcsábul- nak, akik számára nem kezdődik az iskola. Juliette egy hosszú listával és hatvan dollárral készült fel. Húsz perc keresgélés és tanácskozás után megtelt a kosárkánk: két notesz, hat nagy irka, három mappa, egy nagy több rekeszből álló mappa, egy csomag ceruza, toll, filctoll, színes ceruzák, két balkezes olló, körző-vonalzó-számológép együttes, post-it, és egy csomag szövegkiemelő. Ez így 58 dollár és 60 centbe került. Pont belefértünk a költségvetésbe, és mindent megvettünk, ami a listán volt. Útközben Juliette elmesélte, tetszik neki, hogy itt majd több szabad napja lesz, mint Kaliforniában, mert itt nem csak a keresztény, hanem a zsidó ünnepeken sincsen iskola, valamint télen nagy hó esetén sem. A szobájában Juhette elrendezte a beszerzett zsákmányt, elmondta, mit mire fog használni, majd nekifogott hétfőre megoldandó házi feladatának. A nappaliban foglaltunk helyet: Juhette a pűos díványon, laptoppal az ölében dolgozott, én a virágmintás heverőn olvastam egy New Orleansban játszódó regényt, a hurrikánra való tekintettel. Pizzát sütöttünk vacsorára, majd a magabiztos amerikai tinédzser egyszer csak, egy órával megelőzve a hivatalos takaródét, elaludt a tévé előtt. Szép szombatunk volt.
