Új Szó, 2005. szeptember (58. évfolyam, 203-226. szám)

2005-09-16 / 214. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2005. SZEPTEMBER 16. Gondolat 9 100 éve született Arthur Koestler, aki ítélőképességét, kritikai érzékét, igazságkereső szenvedélyét világmegváltó eszmék elkötelezettjeként is képes volt megőrizni A szellem hányatott sorsú fenegyereke Arthur Koestler élettörténe­te akár kalandregényként is olvasható. Ő azonban - ko­ra egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású gondol­kodójához méltón - törté­nésekben és fordulatokban gazdag életének akár egy színes lektűrben is eladható eseménysorait mindig in­tenzív szellemi kalandként éh és írja meg. HIZSNYAI ZOLTÁN Nagy kérdés, miként képes világ- megváltó eszmék lelkes elkötele­zettjeként is független személyiség maradni, aki sosem veszti el ítélő­képességét. Életútja - amely a hu­szadik század nagy társadalmi ka­taklizmáinak földrajzi gócpontjain keresztül vezet - valószínűleg e kérdés megválaszolásához is szol­gálhat támpontokkal. Lássuk hát - legalább dióhéjban. Koestler 1905-ben zsidó család­ban látja meg a napvilágot Buda­pesten. Anyja Prágából származik, apai nagyapja pedig Oroszország­ból menekül Magyarországra még a 19. században. Apja, Köszder Henrik kifutófiúból lett üzletem­ber. Saját találmányaival bombáz­za a piacot, de a borítékfelnyitó szerkezet és a radioaktív szappan iránt nem mutatkozik számottevő kereslet. Arthur sokirányú érdeklő­dése és nyughatadan szelleme már tizenéves korában megmutatkozik: 1922-től a bécsi egyetemen elekt­rotechnikát és pszichológiát tanul, a diploma megszerzése előtt azon­ban elhagyja Bécset. (Bécsi éveiben és azt követően is gyakran megfor­dul Budapesten, és bár nem ír, élete végéig kiválóan beszél magyarul. Sőt, az elsők között ismeri fel Jó­zsef Attila költészetének jelentősé­gét, és még az ötvenes években született önéletrajzában is meleg hangon ír a vele egyidős költőhöz fűződő barátságáról.) Egyetemi évei alatt ismerkedik meg a cionista mozgalommal, és 1926-ban Palesztinába költözik. Haifában limonádét árul, Kairóban lapot alapít, majd német újságokat tudósít Jeruzsálemből, 1929-től pedig Párizsból. Egy évvel később Berlinben tűnik fel, ahol tudomá­nyos, majd külpolitikai szerkesztő. 1931-ben a Graf Zeppelin léghajó fedélzetén részt vesz még egy észa- ki-sarkköri expedícióban is. Az első nagy fordulat is ebben az évben következik be életében. Ami­kor a ’20-as és a ’30-as évek fordu­lóján, a nagy válság idején az euró­pai értelmiség jelentős része radi- kalizálódik, ő is belép a kommunis­ta pártba. 1932-től aztán „proletár­íróként” közel két évet tölt a Szov­jetunióban, beutazza az Ararát- hegy és Baku térségét, Türkme­nisztánt, és az afgán határnál is megfordul. Akkor még szimpátiá­val ír élményeiről, de a politikai pe­rek, a növekvő terror hatására ha­mar - minden nyugati értelmiségi­nél hamarabb és tökéletesebben - kiábrándul a kommunizmusból. Hitier hatalomra jutását követő­en egy antifasiszta hetilapot szer­keszt Párizsban. 1936-ban Spa­nyolországba utazik, hogy a pol­gárháborúról tudósítson. A falan- gisták elfogják és halálra ítélik, hó­napokat tölt a siralomházban, de brit közbenjárásra végül szabadon engedik. Franciaországban azon­ban a háború kitörésekor múlt gya­nús külföldit internálják. Egyetlen kiút marad számára: belép a fran­cia idegenlégióba, de rövidesen Portugálián keresztül Angliába szökik, ahol az ellene folyó vizsgá­lat idejére szintén bezárják. A há­ború alatt a brit hadseregben szol­gál utászként, majd a BBC háborús tudósítója. 1945-től felváltva él Nagy-Britanniában, Franciaország­ban és az USA-ban. Szülőhazájába ekkor már nem jöhet, a vasfüggönynek ezen az ol­Arthur Koestler 1937-ben (Képarchívum) dalán évtizedekig még a nevét sem lehet leírni. Antikommunizmusá- ról ugyanis hamar - mindenkinél hamarabb - írásos tanúbizonysá­got tesz. Nem is akármilyet. 1940- ben megjelent Sötétség délben cí­mű regénye (amelynek - és számos korábbi könyvének - a megírására ennyi hányattatás közepette, nem tudni, miként maradhatott ideje) a szovjet diktatúra legolvasottabb, legmeggyőzőbb és -megrázóbb írá­sos leleplezése. A regény - amely­ben dosztojevszkiji mélységekbe száll le a bolsevik ideológia pszi­chés torzulásokat okozó hatásának elemzése során - méltán hozott számára sikert és ismertséget. A regény hőse, Rubasov a régi bolsevik vezetőgárda tagja volt. Alakja - a magyar fordítás utószó­írója, Nagy Péter szerint - magán hordozza Buharin és Raszkolnyi- kov vonásait, illetve életpályájuk jellemzőit: „Az ő magánélete is fel­oldódott a párt szolgálatában; nem ismert magasztosabbat, mint a célt, amelyet együtt kívántak meg­valósítani. Ennek érdekében tudott kegyetlen és igazságtalan is lenni; de ellen tudott állni a fasiszta bör­tönök minden kínzásának is. A re­gény annak a rejtélynek az írói megoldása: hogyan lehetséges, hogy ezek az emberek, az ilyen em­berek végül is nyilvános tárgyalá­sokon mindent vállaltak, a legab­szurdabb vádakat is, s az ügyésszel versengve mocskolták be magukat a kortársak káprázó szeme előtt? (...) Hogy miként lesznek kiváló in­tellektuális képességű és meggyő­ződésükért abszolút önfeláldozás­ra képes emberek az önkény (...) engedelmes eszközeivé?” Nos, szerintem talán éppen a „meggyőződésükért abszolút ön- feláldozásra képes emberek”-kel lehet a baj, azokkal, akik „kiváló in­tellektuális képességek” birtoká­ban sem képesek átérezni annak a legalapvetőbb természettörvény­nek a mindenekfelett álló bölcses­ségét, hogy számunkra, csúcsemlő­sök számára egyetlen - hangsúlyo­zom: egyetlen! - eszme vagy cél sem lehet fontosabb az emberi élet­nél. Aki valamely magasztos ügy érdekében képes akár az életéről is lemondani, az embermilliók felál­dozásától sem riad vissza. A kérdés végül is az, hogy elkönyvelhetőek-e a véres forradalmak szükséges rosszként - vagy szükségszernek ugyan, de végeredményben szük­ségtelenek az emberi társadalmak fejlődéséhez? Illetve, hogy a közjó absztrakt elve fölé helyezhető-e a társadalmat alkotó egyének szemé­lyes érdekeinek? Jól ismeri ezeket a kérdéseket a Sötétség délben írója is. A hitében megrendült Rubasov például ek­ként lamentál: „A forradalmár ne akarjon a más fejével gondolkozni. / Vagy mégis? Lehet, hogy még kö­telessége is? / De hogyan lehet megváltoztatni a világot, ha az em­ber mindenkivel azonosul? / Ho­gyan másképp lehetne megváltoz­tatni? / De aki mindent megért és mindent megbocsát - az olyan em­bert ugyan mi sarkallná cselekvés­re? / Vagy mi tarthatná vissza a cselekvéstől?” És a Sötétség délben írója nyil­vánvalóan jól tudja és mélyen átér- zi már azt is, amit Saint-Just fogal­maz meg: „Senki sem kormányoz­hat bűntelen.” Ezt az idézetet vá­lasztja ugyanis az első kihallgatás mottójául. A második kihallgatás mottójával pedig „túllép” a bolse­vik haszonelvűség fennkölt ideák­tól lerészegült kocsmáján is („az ér­telemig és tovább!”), és a homo morális viselt dolgait történelmi összefüggésekben is felmutatja: „Ha a Párt léte fenyegettetik, egyút­tal fel is oldoztatunk az erkölcsi pa­rancsolatok alól. Míg a cél a Párt egységének a megőrzése, minden' eszköz szentesíttetik, amely ezt szolgálja: bármely fortély, árulás, erőszak, simónia, tömlöc és halál. Mert minden rend célja egyedül a közösség szolgálata, és az egyént fel kell áldozni a közjó érdekében.” De nem ám így, megszépítve, a bu­kott ideológia számlájára ráhami­sítva idézi a fönti eszmefuttatást, ahogy én, hanem úgy, ahogy azt ARTHUR KOESTLER DARKNESS SÖTÉTSÉG at noon délben EURÓPA / REFORM RT. 1411-ben Dietrich von Nieheim verdeni püspök ténylegesen írta: vagyis a nagyszerűen behelyettesít­hető „Párt” szó helyén mindenütt az áll: „Egyház”. Arthur Koestler élete második fe­lét az önéletírásnak, illetve a tudo­mányoknak, a filozófiának és - egy újabb váratlan fordulattal - a misz­tikának szenteli. Az ötvenes évek végén két évet Indiában és Japán­ban tölt, ahol a nyugat-európai tár­sadalmakba „importálható” spiritu­ális erőt keresi - sikertelenül. Ezen­kívül vizsgálta a művészi kreativitás és a tudományos felfedezés közti párhuzamokat; 1967-ben vitába szállt az amerikai Aldous Huxley droghasználatot támogató nézetei­vel; provokatív eszmefuttatást kö­zölt az antiszemitizmusról; könyvet írt a zsidó vallású kazár birodalom népe és a honfoglaló magyarok kö­zötti kapcsolatokról; foglalkozott Jung szinkronicitás-elméletével; kí­sérletet tett arra, hogy „az érzéki észleleten kívül eső eseményt hoz­zon létre a kvantumfizika törvényei alapján”; ötvözni próbálta a darwi­nizmust a lamarddzmussal; az 1970-es években pedig alapítványt hozott létre a parapszichológiái ku­tatások támogatására. És ez még korántsem minden. Ki tudja, merre kalandozik még el Koestler, ha idős korára el nem hatalmasodik rajta a Parkinson-kór és a leukémia. Mivel egész életében az eutanázia aktív támogatója volt, nem maradt más választása, mint az öngyilkosság. Gyógyszer-túlada­golásban halt meg 1983. március 3-án - együtt egészséges harmadik feleségével. Ma, amikor az egész földet behálózó terrorszervezetek alvó ügynökeinek „ébredésétől” tartunk, Karel Čapek Harc a szalamandrákkal című regénye új olvasatot nyer Egy irodalmár látnoki szerepben RÁCZ VINCE „Az emberiség tragédiája a végé­hez közeledik. A lázas vállalkozási kedv és a technikai fejlődés ne káp­ráztasson el bennünket, tüdőbajos pír ez az emberiség arcán, amelyre a halál már rányomta bélyegét. So­ha az emberiség üyen fényes kon­junktúrát még nem élt meg, mint ma, de mutassanak nekem egy em­bert, aki boldog, egy osztályt, amely megelégedett, vagy egy né­pet, amely ne érezné magát puszta létében fenyegetve. A civilizáció minden áldása, a szellemi és anya­gijavak krőzusi gazdagsága mellett mindinkább erősödik bennünk a bizonytalanság és szorongás érzé­se.” A fenti szövegrészlet íródhatott volna akár napjainkban is, pedig ezeket a kijelentéseket, melyek akár még egy profi prófétának is becsületére válnának, 1935-ben vetette papírra Karel Čapek, a vi­lághírű cseh író. A Harc a szalamandrákkal - merthogy ebből a műből szárma­zik az idézet - egy akkoriban nép­szerű folyóiratban, a Lidové Novinyban jelent meg folytatá­sokban. Könyv alakban a rákövet­kező évben dobták piacra. A kötet megjelenését csak két évvel élte túl a szerző. A regény napjaink­éban különös aktuálpolitikai pár­huzamokat sejtet. A meglehetősen bizarr, eléggé pesszimistára sikeredett, egyszer­smind humoros, könnyed eleganci­ával megírt regényt egyaránt értel­mezték a kommunizmus és a fasiz­mus paródiájaként. Annyi bizo­nyos, hogy az író „politikailag a hu­manizmus nevében és a liberaliz­mus tiszteletében idegenkedett minden szélsőségtől, főleg a mili- tarizmustól... a kollektív mindig ijesztő Čapeknek, akár jobb-, akár baloldalon hirdetik. A szalamandra nem tehet róla, hogy szalamandra, de aki egyszer szalamandra, az nem ember. Ez a mulatságos re­gény a liberalizmus vészjele a min­dent elárasztó, jóhiszemű elállatia- sodás ellen” - állapítja meg róla Hegedűs Géza. Mostanában azon­ban mintha egy újabb lehetséges olvasatot, egyszersmind tanulsá­gokkal szolgáló, meglepő értelmet nyert volna Čapek regénye. Ma, amikor a világ egy láthatat­lan, éppen ezért minden korábbi­nál veszélyesebb ellenséggel kény­telen megküzdeni, amikor az egész földkerekséget behálózó terror­szervezetek alvó ügynökeinek „éb­redésétől” tart a védtelen és kiszol­gáltatott lakosság, különös színben tűnhet fel előttünk az alkotás. Čapek látnoki erővel ragadta meg az ezredforduló önmagából kifordult világát. A regényben az öntudatra ébredt, emberi segít­séggel fejlődött szalamandratár­sadalom egy ponton afféle - a fa­sizmus szóhasználatából vett kife­jezéssel élve - élettér kialakítása végett az emberi civilizáció ellen fordul. A tengerekben élő, Andrias Scheuchzeri néven törzs­könyvezett lények számára a nagyarányú szaporulat miatt mind kevesebb hely jut, kénytele­nek tehát lemorzsolni, elsüllyesz­teni a kontinensekből. Eszköztá­ruk kimerül a robbantásokban, melyek többnyire váratlanul érik a szárazföldön lakókat. A harcra buzdító vezérszalamandra hadse­rege korábban kölcsönös együtt­működésre épülő kapcsolatban állott az önmagukat főemlősnek kikiáltott emberekkel. A szimbió­zis működőképesnek bizonyult, egészen addig, míg a lázadás esz­méje lassan-lassan gyökeret nem eresztett a szalamandrákban. Fo­kozatosan szervezett terrortáma­dások színhelyévé válik a száraz­föld, az ott élőkön pedig a gyűlö­let és aggodalom, gyanakvás és nagyzási hóbort, cinizmus és kis­hitűség furcsa keveréke lesz úrrá, mely nem más, mint a kétség- beesés. New Orleans-t például egy földalatti robbantás miatt be­következett szökőár pusztítja el, és eltűnik az iszaptengerben. A regény nem zárul megnyug­tató befejezéssel, csupán a szerző beszélget el pár oldal erejéig ön­magával, ha úgy tetszik, a lelkiis­meretével. Mondd csak, kérdezi az író saját magától, a szalamand­ra király valóban szalamandra? „Nem - válaszolja a szerző. - A Vezérszalamandra ember. Erede­tileg Andreas Schultzénak hívták, és a világháború alatt őrmester volt valahol.” Ebből csupán egyet­len következtetés vonható le: a vi­lág biztos pusztulása oktalan öl­döklés formájában megy végbe. Az igazi remekművek felett so­semjár el az idő, tartja a kissé la­pos bölcsesség, legfeljebb a meg­írásukat követő egyes korszakok befogadói mást-mást olvasnak ki belőlük. A mű pedig minden egyes olvasás során új olvasatot nyer. Čapek regényét, higgyék el, megéri újraolvasni, meglepő ta­pasztalatokkal lehet általa gazda­gabb az ember. A szerző műve időszerűbb, mint valaha. Čapek látnoki erővel ragadta meg az ezredforduló világát

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents