Új Szó, 2005. szeptember (58. évfolyam, 203-226. szám)
2005-09-16 / 214. szám, péntek
8 Gondolat ÚJ SZÓ 2005. SZEPTEMBER 16. Az Első Szlovák Befektetési Társaság kortárs szlovákiai képzőművészeti gyűjteményéből nyílt ötvenkét alkotót bemutató kiállítás a budapesti Ernst Múzeumban Szlovákia avantgárd művészete a Nagymező utcában Vladimír Kordoš: Beteg Bacchus (1980) Fotó az akcióról Minden ország művészetének - illetve művészete valamely periódusának - külföldi bemutatása nagy lehetőség, de egyben kockázatos vállalkozás is. Nem könnyű ugyanis saját képzőművészetünk egyediségét úgy bemutatni, hogy az érthető legyen egy valamelyest eltérő művészeti hagyománnyal rendelkező befogadó ország közönsége számára. HUSHEGYI GÁBOR Két ilyen kiállítás is megtekinthető régiónkban ezekben a hetekben. Az egyik a bécsi Belvederében nyílott, ahol a finn képzőművészet 1890 és 1920 közötti korszakának beható tanulmányozására nyílik lehetőség (e kiállításra lapunk a közeljövőben még visszatér), a másik pedig a budapesti Emst Múzeumban. Utóbbi helyszín - Passau, Bécs, Prága és Krakkó után - a Kortárs szlovák művészet 1960-2000 című kiállítás legújabb külföldi állomása lett. Jelentős eseménynek tekinthető a Nagymező utcai szlovákiai tárlat két szempontból is. Először is azért, mert a kiáüítás válogatás a meglehetősen nehezen hozzáférhető magángyűjtemények egyikéből, ez esetben az Első Szlovák Befektetési Társaság 1992 óta gyarapodó képtárából. Másodsorban pedig azért, mert csoportos szlovájdai képzőművészeti kiállításra (a kizárólag nemzetiségi alapon szervezett magyar társasági kiállítások nem sorolhatók a releváns kategóriába) hosszú ideje nem került sor jelentős magyarországi kiállítási intézményben. Szlovákia képző- művészetét feltérképező tárlatra legutoljára még 1984-ben, a szocializmus korszakában került sor a Magyar Nemzeti Galériában Mai szlovák grafika címmel. Ez magán viselte a korszak szellemiségét és művészetideológiáját, ám az 1991- es közös magyar-szlovák kiállítás, a Műcsarnokban megrendezett Oszcilláció már sokkal hitelesebb képet nyújtott a kortárs szlovákiai képzőművészetről. Azóta nem volt lehetőség a prezentációra, ám nem csupán Szlovákia, hanem Csehország, Szlovénia, sőt Ausztria számára sem. Egyedül a Beke László vezette Műcsarnok vállalta fel az ezredforduló éveiben a szomszéd országok művészetét, így jöhetett létre legalább a lengyel és a romániai képzőművészet, valamint a kortárs szlovákiai és szlovén fotográfia kiállítása, ez utóbbi 1999 januárjában, az akkor még a Műcsarnokhoz tartozó Emst Múzeumban. S ezzel - noha más időben és helyzetben - ismét a Nagymező utcába jutottunk. Tagadhatatlanul meglepő, ám egyben dicséretes fejlemény, hogy a szlovákiai képzőművészet elmúlt negyven évét, abból is az egykori ellenzéki, tűrt és tiltott avantgárd alkotókra és műveikre koncentráló tárlatanyagot az az Emst Múzeum mutatja be, amely ma már csak elvétve ad teret az ezzel párhuzamba állítható magyar- országi művészetnek. A kiállítás (és egyben a gyűjtemény) kurátora Zuzana Bartošová műtörténész, aki az 1970-es és az 1980-as éveket a tűrt és részben a tiltott művészeti zónában élte meg. Ezek az emlékek, szoros barátsáDezider Tóth: Meregetés (1983) gok, az akkor született művek tüzetes ismerete lettek a gyűjtemény és a kiállítás fő rendezőelvei, ám nem feledkezett meg az említett korszak szlovák-magyar művészeti kapcsolatairól sem, amelyeknek a magyar fél részéről Beke László volt a meghatározó személyisége. A félszáz alkotó vásznai, szobrai, installációi mellett korabeli dokumentumok, szamizdatok és magánfotók emlékeztetnek a normalizáció éveiben megtartott szlovák-magyar találkozókra (pl. Pemeczky Géza látogatása Juraj Meliš pozsonyi műtermében) és a megvalósult kiállításokra. Ez utóbbi főképpen Beke nevéhez kötődik, ő állította ki Jozef Jankovič (1974), Juraj Meliš (1975), valamint Stano Filko, Miloš Laky és Ján Zavarský (1977) műveit a ma már legendás budapesti Fiatal Művészek Klubjában (FMK), egy olyan korszakban, amikor ezek a művészek Csehszlovákiában már alig jelenhettek meg műveikkel a nagy nyilvánosság előtt. A tárlat maga a fiatal és a középgeneráció alkotásaival indít, Németh Ilona szerigráfiái és Varga Emőke textüobjektje jelzik, hogy ez esetben a szlovákiai és nem csupán szlovák művészetről lesz szó. Keresztmetszetet kapunk az 1957-es kultúrpolitikai olvadást követő művészeti forrongásról, amikor a szlovákiai képzőművészet még a stopperórával mért művészeti versenyben is felzárkózott a korabeli európai történésekhez. Az informel, a koncept és a minimal art, de főképpen a pop art és az új figurativitás említhető meg a kurrens irányzatok közül, de ezzel párhuzamosan az ohjektművészet, a környezetátalakítás, az akcióművészet, a fotóhasználat és a kezdetleges interaktivitás is helyet kapott e kor alkotásaiban. Bartošová válogatásának erénye, hogy sok esetben a kulcs- fontosságú műveket sikerült megvásárolni a gyűjtemény számára, így pl. Ivan Štépán Hőorgonáját (1970), Bartusz György Téridő plasztikáját (1975) és Fehér horizontális rétegződését (1968) vagy Stano Filko Oltárát (1965-66). A rendszerváltozás előtti évtized vásárlási stratégiája is kitűnő, a szlovákiai transzavantgárd _ minden tagja kulcsfontosságú művel van jelen (Csudái, Térén, BubánováTauchmannová stb.), de érvényes ez az „új kreativitás” jegyében alkotó művészekre is, például Rónai Péterre, akitől ez esetben a Cenzúrázott Malevics (1988) került bemutatásra. További erényként említhető meg a nemzetközi hírnévre szert tett alkotók (Milan Ďobeš, Jozef Jankovič, Július Koller, Alex Mlynárčik) megfontolt és precíz, a kánonnal összhangban lévő prezentációja. Ez kitűnő teret nyitott arra, hogy a velük együtt bemutatott, ám idáig a nemzetközi műtörténetírásban nem - vagy csak kevésbé - jegyzett alkotásokra irányítsák a figyelmet, így pl. Vladimír Kordoš minden vitán felül álló korszakos konceptes performansz-fo- tós kisajátításaira (Beteg Bacchus, 1980) vagy Jana Želibskának még 1960-as években készült, érzékiségre és nemiségre reagáló (Ó, 1966) bátor alkotásaira. Végre egy kiállítás, amely nem csak a megjelent kritikák és ismertetések szintjén marad meg emlékezetünkben: a gyűjteményt építő Első Szlovák Befektetési Társaság most magyar nyelven is megjelentette a tulajdonában lévő műveket ismertető katalógust, s annak bevezető tanulmányát a kurátor és gyűjteménykezelő Zuzana Bartošová jegyzi. Hosszú idő elteltével ismét van releváns magyar nyelvű műtörténeti tanulmány a szlovákiai képzőművészet 1960 és 2000 közötti korszakáról. Most a szakmai viták kezdődhetnek, pl. arról, mennyire hiteles a személyi kötődésű művészettörténet, mennyire lehet mérvadó a politikai magatartás vagy a csoporthoz való tartozás, s igaza van-e Bartošovának, amikor azt állítja - s nem először -, hogy Szlovákiában már az 1970-es években kialakult az a pluralista művészet, amit egy évtizeddel később posztmodemnek neveztek Európa szerencsésebb felében. A kételyeket a szövegben tetten érhető személyeskedés is erősíti, hiszen műkritikus kollégáit az alapján minősíti, hogy jelen voltak-e a pozsonyi nem hivatalos művészeti életben, teszi ezt olyan esetekben is, amikor az érintett hölgyek (Katarína Rusnáková, Alena Vrbanová) még az egyetem padjait koptatták. Az ideologizált műtörténetírás ott leplezi le magát legjobban, ahol ellentmond önmagának, s ezt Bartošová sem tudta elkerülni. A politikai helytállás pozitív példája ugyanis olyan esetben is említésre kerül, amikor azt az upn.sk honlap nem igazolja, sőt éppen az ellenkező magatartásról közöl konkrét tényeket (108. old.). Műiden átfogó igénnyel megrendezett kiállítás értékelésekor felmerül a hiányok listája. Most rendhagyó helyzetben vagyunk, mert egy magángyűjteménybe kapunk betekintést, amelyet megrendelésre épít a műtörténész, ezért markáns kontúrokra van szükség. A tanulmány azonban egyértelműen azt sugallja, hogy a szöveg nem a gyűjteményről, hanem a címben jelzett négy évtized szlovákiai művészetéről kíván összképet nyújtani. Ki kell mondani, hogy az 1960 és 1989 közötti periódus sokkal árnyaltabb volt a hivatalos művészetet elutasítók körében, sokkal többen alkottak ugyanolyan szellemiségben, mint a megemlítettek vagy kiállítottak. Most csak három kassai nevet említek ennek bizonyítására - s ezzel is jelezni szeretném az értékelés további gyenge pontját: a geográfiai belteijességét -, az első mindenképpen Jakoby Gyula, aki a mai szlovákiai (!) művészet- történet-írás szerint az említett korszak legjelentősebb szlovákiai új fi- guratív festőművésze. A második és a harmadik pedig Igor Giboda és Igor Ďurišin, akik az 1980-as évek nemzetközi küldemény- és pecsételő művészeti mozgalmában vettek részt, igaz, nem a pozsonyi művészeti közeg közvetítésével - de ezért még léteztek és alkottak! A kiállítás remek belépő a kortárs szlovákiai művészet megismeréséhez, ám az szerencsére még ennél is gazdagabb. (A tárlat szeptember 21-éig tekinthető meg.) A Dunakanyar költészete 2005 címen, magánkiadásban jelent meg a térséghez kötődő huszonhat költőt bemutató, „korántsem egyenletes színvonalú” antológia Verskanyar - avagy a szavak partján a vers a táj FORGÁCS MIKLÓS A Dunakanyar költészete 2005 című versantológia az első ilyen vállalkozás a térségben. A huszonhat költő több mint kétszáz verse elé Tatján Tamás, a neves irodalomtörténész írt előszót. Az írásban felhívja a figyelmet arra, hogy az antológiában „félreismerhetetlen a tájegység zamata”, s hogy ez a helyi líra „korántsem egyenletes színvonalú”. „A dinnyehéj a ka- nyaruló Dunán is elúszik, mielőtt a fővárosba, a rakodópart alsó kövéhez érkezik, s természetes, hogy mindenkinek másként úszik el. Nézik a nap huszonnégy órájában lírára hangolt tehetséges elmék, nézik a formatrükkök szerencsejátékosai, nézik a versírást ünnepnapnak tekintők, nézik a befelé, a benső folyamatokhoz szívesebben fordulók, nézik, akiket ritkábban látogat a látás kegyelme” - úja Tatján Tamás. Ismert és ismeretlen nevek váltakoznak a könyv lapjain. Balaskó Jenő, a neoavantgárd sajátos hangú, provokatív alakja („Ha megfakul körötted éveidnek színe, / zúduljon a hó, az augusztusi tél: én!”) és a Kilencek költőcsoportosulás két tagja is felbukkan a lapokon. Az egyik az 1995-ben elhunyt, halk szavú, de pontosan fogalmazó Rózsa Endre, akinek költészetében a mindennapok apróságai és a kozmikus létérzés másolódik egymásra („Tar ágon alma; árnyak nagyhatalma / szállja meg a kertet, némulva retteg, / csend mérőónja: piciny kukac vonja / fonalát inogva / lejjebb”). A másik Kilencek-tag Kon- czek József, aki enigmatikus tájképeibe rejti életfilozófiáját, és rusztikus nyersességet kever szárnyaló titkokkal („Köves utcákon járok. Lábdobbantásom tüzet csihol / füljek is röppennek a szem erre-arra kaszál // bokros fények alatt mint ott az a krumplibokor / megköt bennem haragtalan izzással egy emberi táj”). A fiatal költőgeneráció egyik legjelentékenyebb, félreismerhetetlenül sajátos alkotója Győrffy Ákos. Szerepjátszó, szédítő mélységű belső világokat felvillantó versei baljós nyugalmú, sötét kráterek („Hiába van, na. A csönd is meg a zajongás is. / A furmintos ősz vagy az illatos szigetek. / Tavak gereznáján a gyönge kis szelek, azok is. // Kilögybölni alaposan mindent. Kirakosgatni őket. / A fenyők mellé, a fűre. Csillámolnak át délutánokat. / Aztán vissza a helyükre. Vissza énbelém mindeť’). S aztán ott vannak a könyv nagy meglepetései. Károly György féktelen indulatait, tapinthatóan expresszív képeit hihetetlen formai fegyelemmel képes bármilyen verslábba, ritmus- és rímképletbe belebűvölni („Kihunyó ösztönök, elhallgatott szavak - / a csend némult harang. Eső és köd köröz, / kereng a völgy fölött. Iszapba bújt halak // a nyári örömök - Elillant málnaszag... / A lekvárba zárt nap penészesen köhög. / Csak október örök s november fagya csak”). Horváth Ödön a hitét gyakorló ember biztonságérzetét, a keserves tapasztalatok révén megszerzett bölcsességet és a gyermeki rácsodálkozást ötvözi verseiben („Mennyire más lett minden. Gyermekévek / nyomát se látni többé. Pirospozsgás / cselédlányunk fehér, vasalt köténye, / a szilvapálinka s a téli almák // elkevert illata mind tovaröppent”). Németh Péter Mikola költészetének szövevényes mitológiájában Nagy László, Sinka István és mások pogány öröksége helyeződik vissza egy keresztény szimbólumrendszerbe („Szeretni indultam / azóta úton vagyok / Álmomból kitakarnak a csillagok / Képek riadnak bennem / Ablakunkon / jégvirág-kakast kappa- nol a reggel”). A kötet költői között a legidősebb a tavaly elhunyt Papházi Tivadar lenne, aki verseiben is okító tanár, könyvtáros maradt. Németh Attila cigány népének szenvedéseit veszi a vállaira. Pécsi Sándor restaurátor-fafaragó boszorkányok, manók, emberszerű tárgyak világába kalauzol varázslók hangját imitáló verseiben, Végh Attila pedig szürrealista látomásainak fortyogó habjaiban mártja meg olvasóját. Három hölgy került az antológiába: Kalina Valéria és Kajlik-Békési Márta nevelő célzatú költészetet művel, Varga Klára viszont szug- gesztíven gyúr egybe érzelmeket tájjal, ént világegésszel. A kötet szerkesztője, Péter Péter is biztosan bánik a formával, de az ő verseiben süt a nap és élénkek a színek. Itt van aztán Gyombolai Márton és Karánsebessy Balázs, akiknek a nevét is versként lehet ízlelgetni. Végül álljon itt a vá- gáns költők hangján is jól beszélő, közvetlen hangú Horváth Ferenc négysorosa: „Néhanap kell a vershez / pár kupica tömény; / üyen- kor költeményed / nevezd így: költemény”. A kötetet már bemutatták Verőcén, Ipolyszakálloson, Kismaroson, holnap pedig Nagy- börzsönyben lehet vele megismerkedni. A kötetben megjelenő helyi líra „korántsem egyenletes színvonalú”.
