Új Szó, 2005. szeptember (58. évfolyam, 203-226. szám)

2005-09-09 / 209. szám, péntek

14 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2005. SZEPTEMBER 9. KI MIT FŐZÖTT... Konyhamalac B.MÁNYA ÁGNES Az este minálunk romeltakarítással végződik - legtöbbször én, a „család anyja” végződök. Ilyen­kor meg-megállok és komolyan elcsodálkozom, hogy fér rá ennyi koszos edény erre az egyhet- venes kredencünkre. Úgy fest a dolog, mintha egy egész hadsereg kosztolna nálunk, pedig csak hár­man vagyunk (két felnőtt és egy egész jól evő gye­rek), de mi aztán otthon vagyunk, annak minden velejárójával. Minden áldott nap főzünk (gyakran valóban ketten), mert a változatosság ugyebár gyönyörködtet, és mert így szoktuk meg. Azazhogy mégsem: én még nem igazán törődtem bele a dolog­ba (pontosabban nagyon is beletörődtem), de a nyavalygásaimon az esetek többségében úrrá leszek, és különben is olyan jó nézni, ahogy a családom elégedetten szuszog egy-egy bedolgozott ebéd, vacsora után. Hja, igen, az egésznek az a hátulütője, hogy macerásabb elké­szíteni, mint megenni, és még mosogatnivaló is marad. Szóval, a „konyhafelelős” esténként felméri, mi maradt, mi nem. Elmosni való edény és pohár minden mennyiségben - annak ellenére, hogy ebéd után is eltakarítom a nagyját - ha hagyják (itt a lányunk lehet a leg­főbb akadály, akit, ugye, szórakoztatni kell). Nincs mit csodálkozni, sok edény fogy, mert mi aztán megadjuk a módját! Adél edénykéi a legszámottevőbbek: vizes, tejes, teás pohár, micimackós tányér, kis- kanál, kisvilla, kisolló... Nem főzünk nagy adagokat, igyekszem eltalálni, miből mennyi fogy majd, maradék azonban még így is előfordul. Bár nem egy átfor- ralós, összeöntögetős receptet olvastam, mégsem vagyok híve a „két levesből egy harmadikat” módszernek, pedig meglehet, hogy kar­csúbb lennék, ha úgy lenne. Az esti szemle alkalmával ugyanis min­dent, ami bomlásra-romlásra van ítélve, megeszek. Én főztem, én sajnálom a leginkább a belé fektetett munkát, időt, alapanyagot. Éle­tem páija szokta volt mondogatni, hogy az én gyomromnak aztán semmi nem árt, de lesz ennek még böjtje, érzem. Szóval jó konyha­malac módjára magamba döntöm - indításként - a bögre alján ma­radt tejet, utánaküldöm a mosogatás során fellelt, az ebédkor a tá­nyér szélén hagyott fél savanyú uborkát, megtoldom az egészet némi reggelről maradt bundáskenyér-maradékkal, de már azt a fél banánt sem hagyom ott, amit valaki más bezzeg otthagyott. Más a világot menti, én az ételt. Majszolok egy kis általános nagytakarítás közben talált - és a férjem által előlem eldugott - négercsókmaradékot - az utóízéből ítélve túl sokat várt arra, hogy valaki „elcsókolja” végre. Nem, „lejárt” joghurtot, „illatozó” juhtúrót, bomlásnak indult almát nem eszem (ez utóbbit még makkegészségesen sem), de a maradék fél tányér tészta tejföllel megbolondítva este tíz után is jöhet. Az este hat óra után nem eszünk egészségesnek mondott, ám rendkívül gyomorkorgató módszer nálam nem jön be, legfeljebb úgy, ha hétkor mennék aludni. S különben is, ha esténként vacsorázni járnánk (mint ahogy nem járunk- ez nem a panaszkodás helye), az óra elüt­né a nyolcat is, mire a pincér kihozza azt a legalább olyan merészen összekombinált vacsorát, mint amilyen az én esti menüm. Már-már beletörődöm, hogy sosem leszek nádszálvékony. Ahhoz ugyanis, hogy leszokjam az esténkénti (jobban mondva egész napi) nassolásról, maradékmentésről, egy mosogatógép és egy konyhama­lac (rendkívül elmés kis őrlő szerkezet, amelyet a mosogató lefolyó­csövébe építenek, így aztán bármilyen ételmaradék bátran végezheti itt), vagy legalább két igazi kéne. Az igazán hatásos egy katonás házvezetőnő-szakácsnő-mindenes lenne, gyilkos nézéssel és méretes kamrakulccsal a kötőjén. A legolcsóbb, legtakarékosabb és a legjob­ban fogyasztó megoldás azonban még mindig én vagyok. „Flaubert íróasztalának sarkán ebédelt, Dumas az ebédlőasztalának sarkán írt” - állapítja meg Pjotr Vajl Flaubert Pjotr Vajl írja A hely zsenije című kiváló esszékötetében azt, hogy Flaubert-t fizikai rosszullét fogta el szülővá­rosa, Rouen láttán. Ezt az állítását több, a francia író naplójából vett részlettel szemlélteti. Pl. „Gyomor­rontást kaptam a sok pol­gártól. Három vacsora és ebéd! És negyvennyolc óra Rouenben. Nehéz! Most is hánynom kell, ha szülővá­rosom utcáit látom, és oká­dok a fehér nyakkendők lát­ványától...” BENYOVSZKY KRISZTIÁN Pedig a mai Rouen „La Flaubert” nevű éttermében, teszi hozzá, mi­lyen fenséges normandiai omlettet és almaboros kacsát kapni! Az iro­dalmi gasztronómia szempontjá­ból az az érdekes ezekben a feljegy­zésekben, hogy a város az íróból emésztéssel kapcsolatos (jóllehet negatív) fiziológiai reakciókat vál­tott ki. „A szülővárosát szó szerint nem bírta megemészteni” - vonja le a konklúziót Vajl. Az evéshez, az ételekhez való viszony szempontjá­ból szembeállítja őt Alexander Du- mas-val, aki nagy ínyenc volt, s éle­te utolsó hónapjaiban is egy kony­haművészeti szótáron dolgozott. „Flaubert íróasztalának sarkán ebédelt, Dumas az ebédlőasztalá­nak sarkán írt.” Nagyon találó, frappáns megfogalmazás; ki is ala­kul bennünk a kép a gyomorbajos, zsörtölődő regényíróról, aki érzé­keden az asztali örömök iránt. Va­jon tényleg így van ez? A művei is megerősítik ezt a képet? Akkor gondolkoztam el ezen, amikor be­lefogtam a Szalambó olvasásába. Flaubert történelmi regénye ugyanis egy lakoma leírásával in­dul. A regény öt évvel az epikai mo­dernizmus úttörő művének tartott Bovaryné után jelent meg, 1862- ben, s a romantikus Flaubert alko­tásaként tartják számon. A szerző Karthágó zsoldosokkal vívott har­cát ábrázolja. A mű stílusára a ki­fejezés sűrítettsége, részletező jel­lege és egzotikussága jellemző, ezt színezik tovább, különösen a regény vége felé, a drasztikus és brutális motívumok. Flaubert a részletek és a sokszínűség meg­szállottja, ami a mondatok tartal­mi telítettségében és variabilitásá­ban nyilvánul meg. Mindent meg akar örökíteni, a táj- és tárgyleírá­soknál, a szereplők jellemzésénél kínos pontossággal ügyel műiden apró mozzanatra (néha már-már pepecselősen alapos); nem tud betelni a nyelvek, a fajok, a vallások és a kultúrák gazdagsá gával, elvarázsolja őt a zsoldosok színes, kavargó embe­ri sereglete, s igyekszik is őket minél hitelesebben megragadni. Hűvös, távolságtartó azonban ez a számbavétel, írónk tartja magát korábban meghirdetett szenv- telenségelvéhez. Ugyanez figyel­hető meg abban is, hogy a harcok leírásánál is megmarad pártat­lannak. Az előbb összefoglalt stílusjel­lemzők ismerete szükséges ahhoz, hogy a regény gasztronómiai tarto­mányainak nyelvi és elbeszélésbeli sajátosságait is megérthessük. A lakoma Rögtön az első fejezetben egy olyan pazar lakoma közepébe csöppenünk, melynek menüje Tri- malchiót is irigységgel töltené el. Egy Hamilkar nevezetű karthágói kertjében gyűlik össze a különböző nemzetiségű katonákból álló zsol­dossereg: vannak köztük ligurok, luzitánok, baleárok, líbiaiak, gal­lok, görögök, sőt római menekül­tek is. Nemcsak a bőrszínük, ruhá­zatuk, fegyvereik vagy a nyelvük különbözteti meg őket egymástól, hanem étkezési szokásaik is. Lás­suk azonban előbb a kínálatot: „Először szárnyasokat szolgáltak föl zöld mártásban, fekete rajzok­kal ékesített vörös agyagtányéro­kon, majd a pun partokon halászott kagylófélék következtek, aztán da­ra-, bab- meg árpaleves meg kö­ménymagos csiga sárga ámbratála- kon.” Figyeljük meg: Flaubert nem elégszik meg azzal, hogy tányéro­kon szolgálták fel a húst, hozzáte­szi, hogy agyagtányérok voltak, nem akármilyenek azonban, vörö­sek, sőt rajzok ékesítették őket, mégpedig éppenséggel feketék (nem pirosak és nem fehérek). Az előbbi fogások azonban csak afféle gyomormelegítők voltak, a java csak most jön: „Később pecsenyék­től roskadoztak az asztalok: anti­lop a szarvával, páva a tollával együtt, édes borban főtt egész üriik, teve- meg bivalycomb, garu- mos sündisznó, ropogósra sült tü­csök és édes lében főtt mormota. Tamra- panni fá­ból faragott csajkákban nagy szalonnadara­bok úszkáltak sáfrányos lé­ben. Mindent elárasztott a pácok, a szarvasgomba, a pálcakóró illata. A gyümölcspiramisok mézes sütemé­nyekre omlottak; és nem hiányoz­tak az oh'vaseprővel hizlalt, sely­mes rózsaszín, nagy hasú, apró ku­tyák sem; karthágói étek ez, s a többi népek utálják.” Egzotikus lis­ta, kétségtelen, tele olyan állatok­kal, amelyeket mi, európaiak in­kább a szépségükért (páva), hang­jukért (tücsök) vagy a hűségükért (kutya) kedvelünk, s nem potenci­ális étekként gondolunk rájuk. (A „kutyás” mondat stilizációja na­gyon körmönfont és gonosz is a maga módján, az olíva, a selymes rózsaszín kellemetes asszociáció­kat kelt bennünk, még a „nagy ha­sú” is beilleszthető ebbe a körbe, ha az étel kiadósságára gondolunk, az aprólékos leírást záró „kutyák” ki­fejezés azonban kijózanító hatású. De nem ez a legszömyűbb, amit a zsoldosok elfogyasztanak. Látjuk majd.) Varrnak itt azután számom­ra ismeretien ételek is. Mi vajon a pálcakóró, s mitől garumos a sün­disznó? Kérdés továbbá, vajon mi az az édes lé, melyben a mormota főtt, az viszont nem, hogy állatunk bizonyára jobban örült volna an­nak, ha szárazon megússza ezt a dolgot. A mormota egyébként na­gyon szemfüles, s ezért nehezen el­ejthető vad, ételként felkínálva te­hát válogatott csemegének számít. Ha már a különleges falatoknál va­gyunk, nem hagyhatom ki annak az édességnek a megemlítését sem, mely egy vallásos szertartás alkal­mával került közszemlére: „Ceres papjai kosárban vitték a női nemi szervet utánzó kis kalácsokat...” Nem derül ki, vajon ezek csupán szakrális szimbólumok, vagy olyan rekvizitumai a körmenetnek, me­lyek később vagy akár közben el is fogyaszthatok. Szerb Antal szerint Falubert embergyűlölete ebben a regényében is megmutatkozik: ókori szereplőit a legnyersebb in­dulatok mozgatják. „Carthágója valahogy úgy marad meg az ember konyhája emlékezetében, mintha óriási han­gyák vagy más nyüzsgő, nem em­beri lények laknának benne” - úja. Nem vagyok benne biztos, hogy az állati vonások hangsúlyozása a szerző embergyűlöletének volna a bizonyítéka; az viszont tény, hogy a zsoldosok és a karthágóiak az ani- malitás jegyeit hordozzák magu­kon. Jól megfigyelhető ez éppen az étkezési szokásoknál. Némelyek párnákon, hason fekve csillapítják éhüket, „a zsákmányát marcangoló oroszlán békés pózában”; a ,far­kasbőrbe öltözött brutiumi pászto­rok meg, fejüket az ételre hajtva, hangtalanul faltak”; a lakoma köz­ben vedelő katonákról azt olvas­suk, hogy „ittak, ittak, mint a szom­jas dromedárok”, s utána pedig megrészegülve az italtól és a felidé­zett harci emlékektől „mint a vad­állatok, úgy estek társaiknak.” Em­beri mivoltukból azonban akkor vetkőznek ki igazán, amikor jóval később a karthágóiak csapdába csalják őket, beszorítva egy szűk völgybe a több ezres sereget. Ha­marosan elfogy az élelem és az ivó­víz is. Végső kétségbeesésükben egymásra fanyalodnak. A vakme­rőbbek először csak óvatosan kós­tolgatják elhullott társaik tetemét, később viszont már veszekednek a jobb falatokért: „...minthogy élni kellett, s minthogy rákaptak e táp­lálék ízére, s minthogy majd el­pusztultak, legyilkolták a vízhordó­kat, a lovászokat, a zsoldosok min­den szolgáját. Mindennap ölték őket. Néhányan sokat ettek, vissza­nyerték erejüket, s már nem voltak szomorúak.” Sült tücsöktől az em­berhúsig; Flaubert végleteket is fel­ölelő maximalizmusa az étkezési kultúra megörökítésében is érvé­nyesült. Pjotr Vajl idézett könyvében beszél még szerzőnk „topográfi­ai megszállottságá”-ról, azokról az: aprólékos leírásokról, melyeknek köszönhetően például könnyedén rekonstruálható Emma Bovary fe­lejthetetlen kocsikázásának útvo­nala a mai Rouenben. Ebben a re­gényben nincsenek emlékezetes ét­kezési jelenetek, nem fut össze a nyál a szánkban egy-egy ebéd vagy vacsora leírását olvasva. Emma fa­lusi lagzijának menüjéről is csak nagyon szűkszavúan számol be az elbeszélő. Jóllehet a Szalambó nincs olyan jó regény, mint a Bova­ryné, az irodalmi gasztronómia szempontjából mégis izgalmasabb és érdekesebb olvasnivalóval szol­gál. Láthattuk, hogy Flaubert „megszállottsága” ebben a műben a konyhára is kiterjedt. Lehet, hogy íróasztalának sarkán ebédelt, de képzeletben olyan lakomákon vett részt, amilyenekről Dumas talán nem is álmodott. ÉTELTÖRTÉNELEM Élvezetes leírása az jó magyar ételeknek - 49. Az 1800-as évek végén jelent meg Zilahy Ágnes szakácsköny­ve, melyet maga Jókai Mór aján­lott a nagyközönségnek, s mely­nek receptgyűjteménye izgalmas kalandot jelenthet a ma háziasz- szonyának is. Amellett, hogy vál­tozatos főznivalót talál benne, kortörténetnek is igen érdekes. Szerzője, bevallása szerint, sem­mit nem szeretett, mi nem erede­ti, semmi nem lelkesítette, mi nem hazai. íme, ebből olvashat­nak szemelvényeket korhű nyel­vezetben és helyesírással. A rácz pite A rendes rétes tésztát, ha már jól kiszáradt az abroszon, hajtogassuk össze úgy, hogy négyrétű legyen. Az össze-hajtáskor a tészta minden rétegét fröcsköljük meg olvasztott vajjal. Egy tepsit kenjünk meg vé­konyan vajjal, azután vágjunk bele egy akkora darabot, az összehajto­gatott tésztából, mint a tepsi. Ne­gyed kiló mazsolát és negyed kiló mandulát megtisztítva és összetör­ve, fél kiló czukorport keverjünk össze. Ezzel a tepsiben lévő tésztát tetszésünk szerinti bőségben hint­sük be; kevés olvasztott vajat is szóljunk a mandulás tésztára; azu­tán újra tegyünk egy lap rétes tész­tát és kevés vajat a mandulára. A tészta fölibe megint tegyünk a töl­telékből és igy járjunk el egész ad­dig, mig a tésztánk és töltelékünk elfogy. A tészta legtetejére is hint­sünk mandulás czukrot. Tegyük csendes tűznél sütőbe, és csakis ad­dig süssük, mig szép halavány rózsaszínű lesz a tésztája. Akkor borítsuk ki deszkára, vagdaljuk fel hosszúkás rudacskákba. Ezt a süte­ményt több napig el lehet tartani; ritka kellemes izü csemege. A pozsonyi mákos (diós) patkó Egy kiló lisztet tegyünk deszká­ra; elegyítsünk fel a liszttel fél kiló- nyi zsírt, azután gyúrjunk e zsíros lisztbe hat kanál czukorport, hat tojás sárgáját és annyi tejfelt, hogy a tészta kemény ne legyen, hanem inkább könnyen elnyujthatóvá vál­jon. Egy késhegynyi sót, egy kis po­hár rumot, vagy konyakot is kever­jünk a tésztába; ezen anyagokat gyúrjuk jól össze (negyed óra hosszáig), a mig a tészta szép sima lesz. Mikor sima lett, nyújtsuk ki késfoknyi vékonyra, vagdaljunk be­lőle araszos hosszú és három ujjnyi széles koczkákat. E koczkákat ken­jük meg egy ujjnyi vastagon mák­vagy dió töltelékkel, melyet a kö­vetkező módon készítsünk el: fél kiló daráltmákot (vagy apróra tört dió-belét), tegyünk negyed kilónyi, vízbe mártott és lángtüzein szirup­pá forralt czukorba és czukroslé- ben forgassuk meg. Ha igen parázs a töltelék, tegyünk közé egy kevés tejet. Miután a töltelékeket jól ösz- sze kevertük, vegyük el a tüztől és teljesen kihűlve, hidegen tegyük a tésztába. A koczkába vágott tésztát hosszában töltsük meg és aztán so­dorjuk össze, vékony, duzzadt, gömbölyű pálczákba. E pálczákat hajlítsuk meg patkó alakuakra és úgy rakjuk tepsibe, azután kenjük meg tojás sárgájával és sütőben süssük gyors tűznél, hogy ki ne szá­radjon. Ez a tészta több napig hiba nélkül eláll; de azért mégis legjobb frissen.

Next

/
Thumbnails
Contents