Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)
2005-08-20 / 194. szám, szombat
3 SZŐ 2005. AUGUSZTUS 20. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Jogtalan volt a vagyonelkobzás Újabb arisztokrata család kaphatja vissza II. világháború után elkobzott milliárdos vagyonát Csehországban - döntött a cseh alkotmánybíróság. A testület szerint hibáztak a bíróságok, amikor Hugo Mikuláš Salma örököseitől megtagadták vagyonuk visszaadását arra hivatkozva, hogy elkobzása jogszerűen, a Beneš-dekrétumok alapján történt, mivel Salma báró a nácikkal való együttműködés miatt elvesztette csehszlovák állampolgárságát, írásos bizonyíték van arról, hogy Salma báró 1946 márciusában hivatalos iratot kapott állampolgárságáról, s ezért bútokai elkobzása törvénytelen volt. A családnak mintegy 8000 hektár erdeje és szántóföldje, valamint két kastélya és néhány kisebb ingadana volt Dél-Morvaországban. Most megnyílt az út, hogy a vagyont visszakapják, (-kés)- Uraim, a repülő 5000 méteres magasságban van, a motor elromlott, az üzemanyag elfogyott, de semmi pánik, garantálom, hogy földet érünk (Kiss Tibor rajza) i középkorban sem érvényesült maradéktalanul a jövevényekkel szembeni befogadókészség Múltszemlélet és ünnepi méltóság 1 Szent István-napi ünne>i, immár a határokon tüli nagyarság körében is ellangzó beszédekben szine elmaradhatatlan az álamalapító Intelmeiben zereplő híres mondat az sgynyelvű és egyerkölcsű >rszág gyengeségéről. KISS JÓZSEF A mondat a szónoklatokban ilyan hangsúlyt kap, mintha az trpád-házi királyok idején tanúsíott, idegenekkel szembeni beogadókészség valamiféle idődén, zinte máig ható, a mássággal zembeni megértés és kivételes toerancia meggyökereztetője lenle. Tehát egyfajta, már a kora kö:épkorban is úgymond léező nemzetiségpolitika nából visszavetített köveelményeinek és ismérveiíek is eleget tett. A magyar középkorkuatás az utóbbi évtizedeken igyekezett a tudományos nép;zerűsítés eszköztárával is szaknai cáfolattal szolgáim az üyesfaja közhiedelem meglétére, ami a endszerváltás után politikai céllatot és felhangokat kapott. .Nincs semmiféle kapcsolat a 19. ;zázad nemzetiségi fogalma és a cözépkori viszonyok között” - íangsúlyozta a jeles medievista, nigedi Erik, a História című tekin:élyes ismeretterjesztő lapban 1991-ben. Ami pedig a modern temzetek és a nacionalista ellenétek kialakulását illeti, annak isszetevőiről érzékletes látleletecet adott munkáiban Niederhau>er Emil. A kelet-európai összehasonlító történeti kutatás immár szinte matuzsálemi kort megélt kiemelkedő művelője - akinek páyája tájainkról, a pozsonyi magyar gimnáziumból indult - rámu:atott a közép-európai nemzetté hálásban mutatkozó fáziseltolódásokra. A nemzeti jellemjegyekre hamarabb szert tett társadalmak a több etnikumot magában foglaló országokban vezető szerepre törekedtek a gyengébekkel szemben, az államot és nemzetet azonosító ideológia alapján. S ez nem csak a történelmi Magyarországra volt jellemző. Természetesen a nemzetiségi alávetettség módszereibe és fenntartásába belejátszottak a korábbi együttélés bizonyos hagyományai, azonban a nemzetek egy országon belüli viszonyát alapvetően az elnyomó törekvések és a velük szembeni védekezés eszközei szabták meg. De a kutatás azt is kiderítette, hogy a befogadókészség valamiféle egyenesvdnalúsága a középkor egészén belül sem érvényesült. Tavaly látott napvilágot az ismert középkorkutató, Kristó Gyula Nem magyar népek a középkori Magyarországon című monográfiája. A szerző szembe találta magát az egyes népek és népcsoportok magyarországijelenlétének pontos kimutatását és az egyértelmű konklúzió levonását rendkívül megnehezítő forrásanyag hézagosságával, illetve - ahogy megállapítja - fájdalmas hiányával. Ugyanakkor a helységről helységre haladó összkép kialakítása oklevek szinte százezreinek elemzését kívánná meg, ami még egész kutatócsoportok erejét is meghaladná. Kristó Gyula a középkor határvonalául 1526-ot tekintve mégis igyekezett „azon a gyötrő hiányon valamelyest enyhítem, ami a - némi szűkítéssel értett - középkori Magyarország nem magyar népelemeinek tudományos alapvetésű, áttekintő, összegező története kapcsán megállapítható”. Az eddigi kutatásokat tömören ismertető tanulmányértékű bevezetés jellemzést ad a Szekfű Gyula és Mályusz Elemér között több mint 60 évvel ezelőtt zajló vitáról, mely a háború kúobbanását megelőző kedveződen légkörben és a hadviselés körülményei között megszakadt. Szekfű az általa szerkesztett tekintélyes társadalomtudományi folyóúatban, a Magyar Szemlében, alkalmilag nyúlva a témához, elvetett mindennemű, a középkori Magyarország népeinek viszonyában etnikai alapokon eredeztetett állítást az alá- és fölérendeltségről. Mályusz Elemér viszont igazi céhbeli medievistaként, mélyreható alapkutatásokra támaszkodva arra a megállapításra jutott, hogy az uralkodóház jövevényekkel szembeni politikája a beolvasztásra irányult. Kristó Gyula rámutat arra, hogy Mályusz 1937 után a német történetírásra hagyatkozva, a „középkori magyar néptalaj, illetve kultúrtalaj” kategóriáiban gondolkodva, az etnikai hovatartozásnak tulajdonított meghatározó szerepet. A könyv előszavában hangsúlyosan utal arra, hogy ő maga a vita tanulságait 1997-ben így összegezte: a tények nem támasztják alá Mályusz álláspontját, de annak több eleme kiállta az idő próbáját. S az ebből a megítélésből fakadó árnyalt értékelések valamennyi vizsgálat alá vett, számszerűen kilenc etnikum pertraktálása kapcsán tetten érhetők. A szerző végkövetkeztetésében leszögezi, hogy Szent István oly sokat idézett mondata csak az István-kori Magyarország körülményei között értelmezhető, és „nem tehető meg az egyébként nem létező középkori nemzetiségpolitika alapjává.” A jövevények számára vonzerőt jelentő magyarországi tömeges letelepedéssel kapcsolatban rámutat arra a geopolitikai tényre, hogy Magyarország Európa közepén, népek évezredes országújának találkozási pontján terül el. A király idegenekkel szembeni viszonyában és a kiváltságok nyújtásában összefonódott az országos érdekeket szem előtt tartó uralkodói szempont, és a föld többségét birtokló tulajdonosi érdek. A szerző viszont felhívja a figyelmet arra, hogy az egyes népcsoportoknak biztosított privüégiumok közötti különbségek összehasonlító vizsgálata még várat magára. Magát a beolvadást illetően pedig kutatásai azt bizonyítják, hogy identitásuk megőrzésére azok az etnikumok voltak képesek, akik vagy a privilégiumok birtokában, vagy számarányuknál fogva el tudták kerülni a beolvadást, amit egyébként az uralkodók is, főként vallási okokból szorgalmaztak. A legnagyobb figyelmet a szerző a szlávoknak szentelte. Szlovák szakmai körökben minden bizonnyal rideg fogadtatásra talál, - ha nem felháborodást vált ki - a szlovák etnogenezis megítélése, vagyis annak megkérdőjelezése, hogy volt-e folytonosság a honfoglalás előtti szlávság és a mai szlovákság között, amit a szlovák történettudomány axiómaként kezel. A magyar kutatók ezt történelmietlen, ideologikus megközelítésnek minősítik. Keményen, de ugyanakkor problémaérzékenyen fogalmaz Kristó Gyula, amikor kimondja: „Amíg azonban dogmákkal szemben elvi síkú negációt helyezünk szembe, csak a szavak gyarapodnak és az indulatok nőnek, de a köd nem oszlik. Kizárólag a források elfogulatlan elemzése adhat választ az efféle kényesnek mondott, de valójában egyszerű szakmai kérdésekre.” Kár, hogy Kristó Gyula nem szembesített néhány, a szlovák történészek állításainak alapjául szolgáló dokumentumot a magyar forrásértelmezésekkel. Igaz, ez meghaladta volna munkája eredendő célkitűzéseit és kereteit. Viszont gyakori eset, hogy a szakmai fejtegetések népszerűsítő kivetüléseiben az olvasó számára gyakran követhetetlenné válik az érvek, cáfolatok és ellenérvek egymásnak feszülése. Az érdeklődő olvasó gyanakodva próbál eligazodni, hogy kinek, mennyúe sikerült elkerülnie a feltételezést feltételezésre építő godolatmenetek csúsztatásokra csábító csapdáit. Egy dolog bizonyos, a szakmai berkekben megnyilvánuló, bármennyúe is egyoldalú, még oly homlokegyenest ellenkező nézetek nem önmagukban jelentenek veszélyt. Az aktuálpolitikai érdekekeket szolgáló eltorzult közvéleményformálás - lett-légyen bármelyik oldalon - szüli a történeti tudatzavarokat. Az ünnepek méltóságának megőrzése ezt kiváltképp nehezen viseli el. A nemzeti jellemjegyekre szert tett társadalmak vezető szerepre törekedtek. Az aktuálpolitikát kiszolgáló torzítás szüli a történeti tudatzavarokat. KOMMENTÁR Mindhalálig munka SIDÓH. ZOLTÁN Aggasztóan jól sikerült a nyugdíjrendszer második pillérének bevezetése. A „svájci nyugdíj” vonzerejében bízva e héten az ügyfelek száma túllépte az egymülió főt, s a töretlen lendületet az sem fékezi, hogy ezreknek még a februári átutalás sincs a nyugdíjszámlájukon. Külön érdekesség, hogy a pénzügyei kezelése terén egyébként konzervatívnak számító hazai lakosság nagy része a magánnyugdíjpénztárak leginkább kockázatos, progresszív alapjaira bízza pénzét. Hiába, mindenki szeretné kihozni a maximumot a megtakarításából, az viszont más kérdés, hogy a hazai tőzsde halódása miatt az alapok nem képesek kellő, nagyobb nyereséggel kecsegtető részvényt vásárolni. Azzal kezdtük, hogy aggasztóan gyors a második pülér felfutása. Igen, mivel így a generációk szolidaritása elvén működő első pillérben, a hagyományos nyugdíjfolyósításban a vártnál is nagyobb hiány mutatkozik. A Szociális Biztosító 2010-ig szóló előrejelzése nem sok jóval kecsegtet. Prognózisa szerint már jövőre összesen 49 milliárd korona hiánnyal néz szembe, és ennek egyharmadát a Szlovák Gázművek privatizálásakor félretett pénzből kellene állni. Márpedig az abból befolyt 65 milliárd korona üyen tempóban néhány év alatt nullára olvad. Ezért nem csoda, hogy a munkaügyi minisztérium olyan, kétharmados többséget igénylő törvénytervezetet akar elfogadtatni, amely leszögezné: a magánosításból később befolyó bevételeket csak az államadósság törlesztésére és a második nyugdíjpillér finanszírozására szabad fordítani. Minden fejlettebb országban komoly gond a nyugdíjrendszer átalakítása és pénzelése. A fentiekben taglalt második pillér is csak elodázza a problémát, ám nem oldja meg megnyugtatóan. Arról nem is szólva, hogy bizonyos kockázatokat rejt magában. Ezek közül a legnagyobb, hogy egyre kiszámíthatatlanabbul működnek a pénzpiacok, a spekulációs léggömb mindinkább felfúvódik, és egy általános tőzsdekrach a nyugdíjalapokat is alapjaiban rendítené meg. A másik módszer, a korhatár kitolása sem éppen járható út. Egy kiterjedt amerikai felmérés szerint azok többsége, akik 65 éves korukig dolgoznak, visszavonulásuk után már csak 2-3 évet élnek. Márpedig több országban már 65 évnél tartanak, mi, rövidebb életűek, egyelőre 62 éves korunkig vagyunk kénytelenek dolgozni. Ebből adódóan ha nálunk is 65 év lesz a nyugdíjkorhatár, akkor rövid életünk máris megoldja a jóléti ellátórendszer finanszírozásának kérdését. JEGYZET Vigyázat, sztárveszély! TALLÓSI BÉLA Meg kell bolondulni a sztároktól. Annyi van belőlük, hogy Mississippit lehetne velük rekeszteni - a mi kis Dunánk ahhoz már kevés lenne. Manapság mindenki lehet híresség, sokszor tehetség és tudás nélkül is. Elég, ha valaki jól néz ki, illeg-billeg egy kicsit a képernyőn, s holnap már róla szól a bulvársajtó. De kell ez, hiszen vesszük a lapot. Mégis mondom, vigyázat: a kóros sztárimádat veszélyes betegség. Egy vizsgálat szerint az emberek tíz százaléka egészségtelen viszonyt alakított ki a sztárokkal. A kóros viszonynak három fokozata van, a legsúlyosabb, amikor a „beteg” képes ártani magának vagy másoknak a bálvány nevében. Veszélyes dolgok ezek, saját magam is tapasztaltam. Egykor bármit megtettem volna kedvenc énekesnőmért, olyan lázban égtem úánta. Amikor a közeli városban koncertezett, pár nappal a fellépés előtt osztálytársammal felkerekedtünk, és bejártuk az egész falut, minden háznál megálltunk, ahol rózsát láttunk a virágoskertben, s addig-addig könyörögtünk, mondván, hogy jön a kedvenc énekesnőnk, imádjuk, és hatalmas csokrot szeretnénk vinni neki, amíg fogták a metszőollót, és zsupsz. Két hatalmas kannányi rózsát sikerült összegyűjtenünk. Korcs kis biorózsák voltak, még csak rokonságot se mutattak a mai globalizált egyenrózsákkal, de örültünk neki, mint majom a fülének. Lobogva húztunk vele a koncertre. És ott álltunk a nagy énekesnő előtt, a forróságtól elkókadt rózsákkal a kezünkben. Ma már tudom, hogy valóban meg voltam húzatva. Környezetemben senki nem rajongott úgy, mint én. Senkinek nem volt olyan kedvence, mint nekem ő. Imádatomról mindenki tudott, aki csak ismert, és sokan segítették is a rajongásomat. A községháza egyik alkalmazottjának köszönhetően például - mert a kedvembe akart járni - egy időben a faluhírek közlése előtt minden este nekem szólt a hangosbemondóból egyik nagy slágere, én meg tomboltam az udvar közepén. Osztályfőnököm pedig elvitt Pestre,, s hogy örömet szerezzen, bejárta velem az összes ismert lemezboltot. Aztán meg néhány osztálytársammal vonatoztunk el Pestre, hogy meglátogassuk imádott énekesnőmet a lakásán - együk koncertjén elárulta a címét. Becsengettünk hozzá, a szívünk majd kiugrott a helyéből, amikor bent megmozdult valaki. Nyűt az ajtó, s ott állt a küszöbön... de nem ő. Ó nem volt otthon. Akkor összetört bennem valami. Széttört a fényes ideál, s megértettem, hogy a dolog nem megy. Megtanultam egy életre, hogy nem szabad „intenzív személyes” viszonyt kialakítani egy sztárral - ez a betegség második fokozata -, mert nagyon megviseli a lelket. Mi több, antiszociális viselkedést válthat ki. Szerencsére még időben sikerült „megtisztulnom” a sztárfüggőségtől. Igaz, ma is megőrülök a sztároktól, de ez már más betegség. Sztársokk.
