Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)
2005-08-17 / 191. szám, szerda
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2005. AUGUSZTUS 17. RÖVIDEN Mesterségek Ünnepe a Várban Budapest. Immár 19. alkalommal rendezik meg augusztus 18. és 21. között a Mesterségek Ünnepét a Várban, amely mára a legkiválóbb magyarországi - és újabban külföldi - hagyományőrző népművészek rangos találkozójává nőtte ki magát. A rendezvénysorozaton idén a faművesség a főszereplő. Szeretnék bemutatni azokat a fával foglalkozó alkotó mestereket, kézműveseket, akik követik a hagyományt, de egyben új utakat keresnek. A Budavári Palota körül négy napon keresztül a világ különböző részeiből meghívott kézművesek, zenészek és táncosok mutatkoznak be. A rendezvény minden évben 80-100 ezer embert vonz, köztük rengeteg turistát, akik ezúttal eredeti, nívós szuveníreket vásárolhatnak és belekóstolhatnak a népzenébe, néptáncba és a népi ételekbe is. (MTI) Sebastiao Salgado, a világhírű brazil fotóművész rendhagyó kiállítása járja az országot. Workers (Munkások) című kiállításának szociofotói ugyanis egy vonatban tekinthetők meg. A pozsonyi megálló után a „fotóvonat” Zsolna, Poprád, Kassa, Trencsén, Pöstyén, Eperjes, Homonna, Zólyom állomása felé veszi az irányt. Képünkön Salgado Olajfúrók című, 1991-es felvétele. Az idei Tokaji írótábort József Attila születésének századik évfordulója jegyében rendezték meg Nagy írósereglet a Hegyalján Három X meg három I, vagyis a harmincharmadik, krisztusi korú írótábor vendége voltam három szép napig Magyarország, mondhatni, legbukolikusabb borvidékén, Tokajban. A helyszín csodás, a téma - József Attila és olvasója - pedig igazán hálás, meg aztán a centenárium évében ugyan mi a manó lehetett volna más? SZÁSZI ZOLTÁN Előadásból sem volt hiány, elemezték Attilánkat minden szempontból. Honnan tanulta a rímeket, miket olvashatott, beteg volt-e a lelke vagy csupán reumás? (Ez utóbbi kérdés arra utal, hogy József Attila lelki betegségéről egy kiváló reumatológus beszélt.) Volt olvasáskutatás, igen fontos tanulságokkal, amelyek arra utalnak, nincs veszve még a költészet iránti igény, pláne nem a középiskolások nemzedékében. Elemezték a Költőnk és kora minden ká betűjét, de . olyan alaposan, hogy az ember a végén már azt se tudta, kis ká-e a szóban forgó betű vagy éppen nagy Ká?! (Mindez egyébként nyelvészeti kutatás témája volt, és egyáltalán nem volt erkölcsrendészeti beütése.) Számba vétetett, mi minden is történt azon a messzi Magyarországon s más egyéb helyem a nagyvilágnak József Attila születésének századik évfordulóján. Sokan felolvashatták - és fel is olvasták - ez alkalomból született verseiket; itt ismét beigazolódott, hogy fecseg a felszín és hallgat a mély. A Tokaji írótábor szervezőit olykor majdnem búskomoran, fel-alá sétálgatva lehetett látni, őket az a bizony ugyancsak lehangoló tény tette ilyen morcossá, hogy hitelbe, jó szóért meg hozómra szervezték a tábort. „Hála” ezért a kultuszminisztériumnak jár, amely jóváhagyta ugyan az 1,6 millió forintnyi támogatást, de ez a pénzecske talán majd csak 2006 első negyedében kerül kifizetésre. Volt is sűrű nyilatkozgatás ez ügyben, sőt a magyar sajtó egyenesen botrányról beszélt. Határon túliként (meg a kultúrát eltiporni vágyó néhány korábbi szlovákiai kormányt is megéltként) őszintén együttéreztem a szervezőkkel. Jutott nekünk Mindennapi Attilánk című műsor is. Bár inkább pincét látogatni mentünk volna. Szép az ifjúság formabontása, ám ha mögötte semmi nincs, csak a dilettantizmus meg az öndicséret fokhagymaszaga, az bosszantó. Az első este kemény falatját azonban emlékezetes előadások feledtették. Buda Ferenc, Ködöböcz Gábor, Lengyel Balázs, Tornai József, Pomogáts Béla, Cs. Varga István, Buda Attila, Dobozy Eszter, Kalász Márton, TVerdota György, Mizser Attila, Polgár Anikó, Tóth Krisztina és Vörös István újabbnál újabb József Attila-értelmezésekkel meglepő szövegei sokat adtak az odafigyelőknek. Szép kis tanulmánykötetet lehetne belőle összerakni. Szinte irigylem a tábor szervezőit, amikor majd ezt megcselekszik, és újra megfürödhetnek az elmondottak fénysugarában. Elmaradhatatlan része az írótábornak a borkóstoló est, ennek idei házigazdái - a Tokaji Borbarátnők Társaságának tagjai - bájos kedvességgel tették dolgukat. Nem úgy a borkóstolónak a televízióból közismert konferansziéja, aki bizony nem volt helyzete magaslatán: isten tudja, mit sajnálkozott egész este - a „sajnos” szót ugyanis szinte minden mondatába beleszőtte. A bor azonban jó volt, ez pedig feledtetni tudja a rossz beszédet. E véleményemmel pedig, remélem, nem maradtam magam. Tokaj írótáboráról sokan azt mondják, konzervatív meg népnemzeti jellegű. Ezt egyértelműen cáfolni tudom. Ez a tábor nyílt, véleménycserére, vitákra ösztönző, egyszerre befogadó és elbocsátó. Öntisztuló folyamatokra is képes, és remélem, ez a tehetsége, képessége továbbra is megmarad. Ami olykor bosszantó egy ilyen helyen, az a fegyelmezetlenség. A József Attila-i „légy fegyelmezett” figyelmeztetésnek sokan nem ismerték a tartalmát. Ha már őket meghallgatta a nagyérdemű, úgy elhúztak a Tisza-parti teraszra, hogy onnan csak a vacsoraidő meg az esetleges potyabor tudta őket visszacsalogatni. Minden előadást végigülni kétségtelenül nem kis dolog. Pedig érdemes lett volna! Igaz, olykor ez fárasztó odafigyelést kíván. Az utóbbi években a tábor hagyományává vált, hogy minden évben lelepleznek egy emléktáblát. Idén egy nagyon puritán, nemesen szép és egyszerű bronztábla hirdeti: Nagyon fáj! Lászlóffy Aladár avató beszédében pedig már oly vitriolossá vált az irónia, hogy egyszerre nevettünk és sírtunk hazaiak, erdélyiek, felvidékiek és az isten tudja, a világ melyik szegletéből való József Attila-tisztelők. Nem voltak nagy fenekedések, nagy esküvések sem, volt egy jó programú, feszes, tartalmas, sokrétű, szerteágazó, de egyetlen témát, egyetlen jelenséget, az örökkévalóvá vált József Attilát elemző találkozás, olyan élő iegendák részvételével, mint Hubay Miklós, Lengyel Balázs, Tornai József, Székelyhídi Ágoston és még sokan mások. Jövőre velük ugyanott? Remélhetőleg! Idén csak négyen a Felvidékről, egy év múlva tán többen. Érdemes! A Szigeten volt divatbemutató turkálós ruhákból, kortárs irodalmi kabaré, és azt is megtudhattuk, milyen lenne József Attila, ha most köztünk élne Világsztárok tülekedése a Nagyszínpadon, a magyarok oldalt csillognak JUHÁSZ KATALIN Nyilván mindenki azt kérdezné először: milyen volt Nick Cave. Szórakoztató volt. Remek vokalistákkal lépett színpadra, elénekelte néhány hírhedt dalát, és néhány olyat is, amelyet csak műveltebb rajongók ismernek. Én viszont a fesztivál legemlékezetesebb koncertjét vártam tőle, és ezt nem kaptam meg. Ha sorrendet kellene felállítanom a hétfői napra, összhatás tekintetében még a Skinny Puppy „túlvilági tánczenéje” is jobban megfogott, mint a várva várt Nick Cave. Aki egyébként egész nap egy pulóvert hajkurászott a budapesti üzletekben, a gyerekét szerette volna meglepni. Állítólag sikerrel járt. A Woven Hand alternatív countryja viszont (nem csak) nekem nagyon bejött. Igyekeztem elfogulatlanul hallgatói, úgy, mintha nem imádnám annyira a 16 Horsepowert, David Eugene Edwards előző zenekarát. Nos, a nagy hangulatmágus ott folytatta, ahol a lóerővel abbahagyta: ugyanaz az odaadás, ugyanaz a visszafojtott indulat: egy ember, aki végre nem csak elkápráztatni akar minket, hanem mondanivalója is van, és mindent úgy csinál a színpadon, mintha az élete függne tőle. Sajnos megint kora délután van (és sajnos megint masszívan szemerkél az eső), így ismét csak nem tudok beszámolni a fesztivál utolsó estéjének koncertjeiről. A feltűnően nagyszámú német ajkú szigetlakó kedvéért a szervezők elhozták a Beatsteaks nevű formációt, amely mostanában Németország egyik legkelendőbb pop-árucikke. Akik szeretik a felvizezett Clash-számokat, élvezni fogják. A The Hives zenekarról, a skandináv rockzene újhullámosairól nem tudnék roszszat mondani, lemezeik alapján élőben igencsak ütősek lehetnek, bár ezt a Komról is feltételeztem, aztán unott haknifellépést abszolváltak. Az újból összeállt Sex Action tavaly kellemesen meglepett, most viszont nehéz feladatuk lesz, hiszen a szervezők a Hives és a Good Charlotte közé rakták be őket. Nem biztos, hogy az amerikai neopunkokra váró tömeg díjazni fogja ezt a döntést. A Party Arénáról még nem szóltam az egy hét alatt, pedig ez minden évben a csúcsok csúcsa szokott lenni. A legkényesebb igényt is kielégítő fénykavalkád és hangtechnika, az elektronikus tánczenék félistenei, valamint feltörekvő magyar DJ-k. Az utolsó napra időzítették például Paul van Dyk fellépését, aki a „lakossági trance” első számú művelője. De itt volt LTJ Bukem, DJ Rush, Timo Mass és Luke Slater - egy „villanyzenei” fesztiválra is elegendő húzónév. Kár, hogy az ember nem lehet ott egyszerre legalább két helyen, folyton rohangálnia kell, ha legalább húsz percet élvezni akar mindenből. Irodalomról sem esett még szó. Idén volt kortárs irodalmi kabaré (Hacsak és Sejó), megtudhattuk, milyen lenne József Attila, ha most köztünk élne és alkotna, sőt, hogy milyen zenéket keverne, ha történetesen DJ volna. Fiatal színészek előadták kortárs írók és költők műveinek megzenésített és dramatizált változatát, az Utó-pia című estek keretében pedig írók számoltak le a mámorral, a másnapossággal és az utópiákkal. Érdekes volt az a beszélgetés is, amelyet a magyar fantasy irodalomról, ezen belül is a Galaktika című folyóirat sikeréről tartottak a lap szerzői, akik az „átkosban”, valamint a rendszerváltást követő nyugatmajmoló korszakban csakis külföldiesen hangzó álnéven tudtak publikálni. A Godot Galéria szintén tuti helyszínnek bizonyult, nemcsak azért, mert olyan művészek alkotásait nézhettük meg, mint feLugossy László vagy Bukta Imre, hanem azért is, mert éjszakánként kísérleti filmek, animációs filmek, irodalmi és képzőművészeti estek, performanszok várták a kíváncsiakat. Volt rendhagyó divatbemutató tórkálós ruhákból, és ebbe a sátorba száműzték például a Kaláka együttest, akik néhány évvel ezelőtt még a Nagyszínpad programjába is befértek. Egy ideje azonban nagy ott a sztár-tülekedés, idén volt olyan nap, hogy egyáltalán nem jutott hely magyar fellépőnek a legnagyobb deszkákon. Jobb híján csináltak nekik egy külön színpadot, ahol olyan nevek fordultak meg, mint a KFT, Somló Tamás, a Zanzibar, a Neo vagy éppen a Megasztár döntősei. A Táncdalfesztivál-sátorba idén sajnos nem jutottam el, pedig felemelő látvány, amikor részeg punkok ordítják szüleik kedvenc slágereit, miközben fenn a színpadon Szűcs Judit, Sólymos Tóni, Komár László vagy Koós János azt hiszik, az ováció pillanatnyi teljesítményüknek szól. Kifejezetten sajnálom, hogy elmulasztottam Korda György és Balázs Klári koncertjét egy kortárs táncest miatt, ők nekem is azért tetszenek, amiért a „Baginacsáéknak”. Hát ennyit mára, a későbbiekben majd jönnek az adatok, hogy született-e látogatottsági csúcs a Sziget Fesztiválon (nagy az esély rá), hogy hány hektoliter sör-borkóla fogyott az egy hét alatt, és hogy mennyi vért csapoltak az önkéntesektől. Nick Cave és a Skinny Puppy (Glódi Balázs felvételei) (A szerző felvétele) Kalász Márton előadása
