Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)
2005-08-15 / 189. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2005. AUGUSZTUS 15. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 TALLÓZÓ PER SPIEGEL A Der Spiegel szerint egy darabig Németországban élt Luai Szakra, a Törökországban elfogott és al-Kaida kapcsolattal gyanúsított szír férfi. A német hetilap forrásmegjelölés nélkül közölte, hogy Luai Szakra 2000 szeptemberében utazott be Németországba, ahol menedéket kért. Feleségével és két gyerekével a baden-württembergi Schrambergben telepedett meg, de kérelmét elutasították. Fellebbezésének felsőbb szinten sem adtak helyt, majd a szír férfi 2001 szeptemberében eltűnt a németek szeme elől. Luai Szakrát azzal gyanúsítják, hogy robbanószerrel megrakott gyorsnaszádot akart nekivezetni egy izraeli turistákat szállító hajónak. A török hatóságok szerint a 32 éves Szakra fontos pozíciót tölt be az al-Kaidában.- Én már csak arra várok, hogy mikor veszi meg a kormányunkat egy külföldi beruházó (Ľubomír Kotrha rajza) A gázai 21 és a ciszjordániai 4 zsidó telep ma kezdődő általános kiürítésére Izrael három teljes hetet szán Ha lehet, finoman, ha kell, erővel Ma az izraeli katonák bekopognak a Gázai övezet zsidó telepeseinek ajtajain, és szólnak nekik, hogy 48 órájuk van a távozásra. Az erőszakos kitelepítés szerdán kezdődik. MTI-ÖSSZEFOGLALÓ A ma kezdődő kiürítés részletei: Mintegy 55 ezer rendőr és katona vesz részt a 8500 gázai és 500 ciszjordániai telepes evakuálásában. A csapatok intenzív kiképzést kaptak a feladatra. A katonákat hat koncentrikus körben helyezik el az övezeten belül és kívül. A legbelső, fegyvertelen körben lévők végzik a telepesek elszállítását, mögöttük egy felfegyverzett katonákból álló gyűrű biztosítja, hogy erőszakra ne kerülhessen sor. A külső gyűrűk az esetleges palesztin támadások és a kívülről behatolni akaró zsidó tiltakozók ellen vannak. A gázai 21 és a Nyugati parton lévő 4 telep kiürítésére három teljes hetet szánnak. A pénteki naplementétől a szombati naplementéig nem lesz evakuálás. Ma a katonák bekopognak a telepesek ajtaján, és szólnak nekik, hogy 48 órájuk van a távozásra. Az erőszakos kitelepítés szerdán kezdődik. A hatóságok remélik, hogy nagyon sokan élnek majd e kíméleti időszakkal. Azok, akik e két nap alatt távoznak, saját járművükön tehetik. A katonák segítenek becsomagolni a holmijukat, bármennyi is legyen. Mindenki, aki augusztus 16. éjfélig távozik, teljes kártérítésre jogosult. Aki lekési a határidőt, elveszti a kártérítés egyharmadát. Szerdától kezdve mindkét nembeli fegyvertelen katonákból és rendőrökből álló, 17 fős szakaszok járnak majd házról házra, és felszólítják a telepeseket a nyugodt távozásra, megmagyarázva, hogy a parlament és a kormány döntése értelmében gázai tartózkodásuk augusztus 15. után illegálissá válik. A csomagokkal a katonák foglalkoznak, de minden háztartásból csak két konténerrel visznek el. A nagyobb dolgok és a járművek hátra maradnak, s valószínűleg megsemmisítik őket. Egy időben több telep kiürítése is folyik majd párhuzamosan. Hogy hányé, az attól függ, mennyien távoznak önként a türelmi időszak alatt. Azokat, akik nem az övezetben laknak, és az utcákon meglátják őket, begyűjtik, buszokba ültetik és eltávolítják. A hadsereg becslése szerint mintegy 3 ezer tiltakozó szivárgott be az övezetbe az elmúlt hetek alatt. Minden, ellenállást tanúsító telepest négy hatósági személy vesz gondjába, megfogják egy-egy végtagját, és a várakozó rendőrségi buszokba viszik őket. A nőkkel és gyerekekkel katonanők foglakoznak. A kiürítést közvedenül végzők nem hordanak fegyvert, helyette gumibotjuk lesz, és a segítségükre vízágyúk várnak készenlétben. Ha a telepesek a tetőkre menekülnek, építkezési darukkal emelik le a lent várakozó katonák közé őket. A biztonsági erőknek joguk lesz betörni az épületekbe az ellenállók legyűrésére. A hatóságok 48 sírt helyeznek át a Neve Dekalim telep temetőjéből Izraelbe. Ez az egyik olyan dolog, ami felkorbácsolta a kedélyeket. A kiürítés befejezése után a katonák lerombolják az épületeket, amiről megállapodtak a palesztin hatósággal. A palesztinok a földszintes házak helyett emeleteseket akarnak építeni. Az izraeliek elszállítják a veszélyes hulladékot, például az azbesztet. A törmeléket a palesztinok egy kikötő építéséhez használják fel. A fegyveres erők októberben, talán korábban távoznak. Táboraikat lebontják. A palesztinok akkor vehetik át a területet, amikor már a katonák is elmentek. Előzetes nyilatkozatok szerint nagy ünnepséget terveznek. Minden, ellenállást tanúsító telepest négy hatósági személy toloncol ki. TÁRCA Mindig magyarul? BODNÁR GYULA Budapest, 1992. augusztus 19- 21, Magyarok III. Világtalálkozója. Korszakos jelentőségű esemény, írtam le akkoriban kiküldött tudósítóként. Ötvennégy év után harmadszor, lényegében azonban először sereglett egybe nyíltan a világ magyarsága, a nyugati félteke magyarjainak, az elcsatolt területeknek, azaz a nemzeti kisebbségben élőknek, valamint az anyaországiaknak a képviselői, több ezren. Enyhe malidéval megjegyeztem közben: nem kellett különösebben éles szem ahhoz, hogy az ember észrevegye a különbséget magyar-magyar között a külső megjelenésben is, meg hogy mit engedhet meg magának az egyik, mit a másik, kit szállásoltak el csillagos szállodákban, kit katonai laktanyákban vagy családoknál. Tehát ebből az aspektusból nem kevésbé volt a magyar végletek találkozója is a Magyarok III. Világtalálkozója. Székely népviselet és Versacenyakkendő. Persze, ez még mindig jobb, mint az uniformis, melytől az isten mentse meg a nemzetet. De az olyan képmutató, ugyanakkor, paradox módon, zsigeriről diszkrimináló szolga-magatartástól is ideje lenne már megszabadulni, mint amilyet azon a világtalálkozón szintén megtapasztalhattunk, külhoni magyarként Magyarországon járva, nem először. Augusztus 20-án este, a tűzijáték megkezdése előtt autóbuszokban kanyarogtunk felfelé az egyik budai magaslatra, ahonnan majd jól láthatjuk az égboltra robbanó hatalmas, színes csillagvirágokat. Besötétedett, mire felértünk a csúcsra, ott a vezérbusz sofőije egyenesen célba vette az ungarische módra népiesch díszbe öltöztetett vendéglő bekerített parkolóját, melynek rácsos kapuját pincér sietett hajlongva kitárni előttünk. Erre nem számítottunk, vacsora nem szerepelt a programban. Már éppen hajtottunk volna át a kapun, mikor a pincér hirtelen álljt parancsolt, felismervén, a busz magyar, és magyar szófoszlányok szüremlenek ki belőle. „Na, tűnjenek innen, de gyorsan! - kiáltotta. - Német buszokat várunk, német vendégekkel. Ott lejjebb van elég hely!” Valóban, volt. A durva stílus, a megalázó hangnem ugyan sértett, de nem döbbentem meg. Bizonyos történelmi előzmények és kevéske szodológiai ismeret birtokában akkor sem szoktam, ha odaát lecseheznek, leszlovákoznak. Legfeljebb ennek egyik-másik változatán kapom fel a fejem, mint most augusztusban - tizenhárom évvel a Magyarok III. Világtalálkozója után, tizenkét évvel a Duna Televízió indulása után stb. A fürdőjéről híres magyarországi város egyik panziójában három napot töltöttünk családi körben. „Maguk mindig magyarul beszélnek egymás között?” - érdeklődött egyik alkalommal a panzió elegáns, intelligens tulajdonosnője. Mindigválaszoltuk, de miért tetszik kérdezni. „Mert Szlovákiában laknak.” Mondhattam volna erre, otthon a bennünket nem ismerő szlovákoktól kapunk efféle kérdéseket, ehelyett történelmi kiselőadásba kezdtem, még Losoncig sem jutottam azonban, amikor a hölgy közbevágott és visszatért eredeti témánkhoz: üres szoba híján, kérésünkre beleegyezett abba, hogy a nejemmel gyermekeink lakosztályában töltsünk még egy éjszakát, ott alakítva ki fekvőhelyet ülőgarnitúrából, strandmatracból. „Szívesen adok párnát, takarót” - tette még hozzá igazi vendéglátóhoz ülőn, és végképp nem azért, mintha határon túli magyar mivoltunkat akarta volna megtisztelni ezzel a gesztussal. Melyet megköszöntünk, mi is, ahogy vendéghez illik. KOMMENTÁR Mindenki hülye lenne? BARAK LÁSZLÓ Szinte biztos, hogy nincs jelenleg a világon civüizált ország, ahol következmények nélkül lehetne olyan áüátszó hažudozással gyanúsítani egy minisztert, mint Pavol Ruskót Szlovákiában. Alapjában véve nem is az a legnagyobb gond ezzel a politikussal, hogy több mint százmillió korona személyes tartozásról szóló váltókat szignált - már gazdasági miniszterként -, miközben az általa nyilvánosságra hozott tavalyi személyes vagyonbevallásban alig haladták meg bevételei az egymillió koronát. Alapvetően az a probléma, hogy mára egy fülérig törlesztette is az általa aláírt váltókkal elismert százmilliós tartozást - állítólag...! Eközben tavaly még arra is volt kapacitása, hogy zsebből tízmilliós tagdíjjal© támogassa „privát kormánypártját”, az ANO-t. Pedig amikor politikusnak állt, kijelentette, kiszáll a Markíza TV-t tulajdonló cégéből, sőt, minden olyan további cégből is, amelyekben addig érdekelt volt. Amikor aztán néhány hete napvilágra került a váltóügy, egy bulvárlapban rögvest oda nyilatkozott, hogy a „Markízából származó osztalékból” törlesztette a szóban forgó százmüliót barátjának, egy váüalkozónak, akivel valami nagy bizniszbe akartak beszállni. Minő fájdalom, ez a vállalkozó időközben meghalt...! Egy másik lapban viszont azt állította Rusko, hogy egyetlen koronát sem kapott a Markízából, vagyis „másként” elégítette ki még életében a megboldogult hitelezőt. Mondott a miniszter úr természetesen egyéb zöldségeket is, ám azért fölösleges itt ezek további felhánytorgatása, mert egyértelmű, hetek óta semmi mást nem tesz, mint hogy egyik szavával agyoncsapja a másikat. Tehát vagy hazudik vagy, ahogy mondani szokás, nincsenek nála otthon az emeleten! Bár valószínűleg inkább arra játszik, hogy Szlovákiában rajta kívül mindenki hülye...! Sajnos nem Rusko az egyeden politikus, aki ilyesmivel próbálkozik s ez ideig-óráig be is jön neki. Mikuláš Dzurinda, a kormányfő például hónapok óta nem képes megmagyarázni, miként „rendeződött”’ az általa vezetett SDKÚ 22 milliós tartozása. Nem csoda hát, hogy pilátusi gesztussal azt sugaüja, Rusko váltós afférjához nincsen a kormánynak semmi köze, mert az kizárólag az ANO belügye... Ajellemzően minden időben hataloméhes ellenzéknek, nevezetesen a mečiari HZDS-nek sincs egyelőre, úgymond, „kikristályosodott” áüáspomja a „szuperliberális” gazdasági zseni képében tetszelgő miniszter fura pénzügyeivel kapcsolatban. Legalább is ilyesmiket üzengetnek most a népnek. Noná, mondhatnók, hiszen a legintenzívebben kutakodva sem találnánk Szlovákiában nagyobb fajsúlyú hintást, mint a jó öreg Vladimír Mečiart. Ám még az évek óta kormányfői posztra ácsingózó Robert Fico, a Smer elnöke és csatiósai is visszafogottabbak most valahogy, mint egyébként, holott jellemzően csípőből tüzelnek mindenre, ami megmoccan a kormánykoalíció tájékán. így aztán az a legkiábrándítóbb ebben a politikai fertőben, hogy tulajdonképpen még csak sejthető alternatívája sincs a benne lubickoló bagázsnak. Pedig jövőre, sőt, már az ősszel, nyakunkon a választások... JEGYZET Gyekují, séfé RÁCZ VINCE Nemrégiben Bohémia száztornyú fővárosában, Prágában jártam. Lánypajtásommal, K.-val alaposan bebarangoltuk a zsúfolt belvárost. A sok-sok látnivalón kívül - és ebben rejlik mondandóm lényege - egy különös ajándékban is volt részünk. Az egyik sétánk alkalmával, a Hradzsin lépcsőin lefelé tartva ugyancsak elgyötörtén, nem vágytam semmi egyébre, csak pár percre megpihenni egy korty kávé mellett. Isten lássa lelkem, nem voltam éhes. Hogy ezt miért mondom, azonnal megértik. Akkor láttam meg a cégért a falon: Café Bazaar, így két a-val. Jól van, mondtuk, akkor mi most ide betérünk, aztán megyünk is tovább, egy turistának elvégre égjen a talpa a fáradtságtól. A kávéházban a pincéren kívül egy teremtett lélek sem volt. Ez még rokonszenvesebbé tette az egyébként is barátságos és otthonos hangulatot árasztó helyet. Előérzetem azt kell, mondjam, nem csalt meg, a kávésgazda valóban kitett magáért. Rendeltem hát egy kávét, lánypajtásom, K. pedig kért egy almás rétest, ami Prágában közkedvelt csemege, afféle helyi specialitás, nemzeti deszszert. A pincér szó nélkül tette elénk a gőzölgő feketét és a porcukorral beszórt, tejszínhabbal és forró csokoládéval leöntött rétest. Eltelt pár perc, és egy újabb rétest tett az asztalunkra, ezt önnek is meg kell kóstolnia, a cég ajándéka, adta tudtomra, és meg sem várva, hogy a meglepődésemből épphogy felocsúdva elrebegjek egy gyekujít, távozott is az asztalunktól. Jól van hát - gondoltam -, és ügyetlenül leplezett zavaromban, megilletődött ábrázattal, arcomon félszeg és hálás mosoly kíséretében elkezdtem majszolni az általam koránt sem kedvelt strudlit. Azonnal hatalmába kerített az üldözési mániám és kishitűségem, hát az arcomra van írva, hát koldus vagyok én, hogy ne tudnék megfizetni két rétest!? Lánypajtásom, K., akit nem terhelnek rossz beidegződések és felesleges tévhitek, azonban megvigasztalt, higgyem el, szerinte szó sincs sajnálatról, egyszerűen csak kedvességről és egy apró figyelmességről, különben is, egyem csak meg. Sikerült meggyőznie, és még el is szégyelltem magam, miért kell azonnal gyanakodnom, ha önzetlenséggel és nagylelkűséggel találkozom egy ismeretlen részéről? Megint tanultam valamit. Akkor és ott elhatároztam, a Café Bazaart - így két aval - önöknek is figyelmébe ajánlom. Persze nem ígérhetem, de akár önöket is várhatja ott egy ingyen rétes, még akkor is, ha nem szeretik.
