Új Szó, 2005. augusztus (58. évfolyam, 177-202. szám)
2005-08-13 / 188. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa ’’ (Arany János) CSALÁDI KOR Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekéveL ” (AranyJános) 2005. augusztus 13., szombat 9. évfolyam 32. szám Vincze Lívia: „Én nem hiszem, hogy csak az a jó anya, aki napi 24 órát van a gyerekével. Mi kevesebb időt töltünk együtt, de azt hasznosan töltjük. Például játszunk!” Egyensúlyban a munka és a gyermeknevelés öröme A nők körében rendszerint úgy merül fel az anyaság és a karrier kérdése, hogy vagy munkahely, vagy gyerek. A párkányi Vincze Lívia azt mondja, a kétféle szerep igenis összeegyeztethető. A felelős beosztásban dolgozó huszonéves fiatalasszony egy elbűvölő kislegény, a két és fél éves Matyi boldog édesanyja. CSEPÉCZ SZILVIA „Beszélgessünk a játszótéren, Matyi alig várja, hogy hintázhasson!” - javasolja Lívia, akivel még mint végzős komáromi gimnazistával találkoztam először. Ő - akkor még Németh Lívia - volt a GIMISZ Színpad 1998-ban bemutatott Sztárcsinálók című musicaljének egyik főszereplője. ígéretes tehetségnek tartottak, s ha jól tudom, jelentkeztél is Pozsonyba, a színművészeti főiskolára. Igen, de abban az évben csupa olyan jelentkezőt vettek fel, aki már többször is próbálkozott. Biztattak, hogy várjak egy évet, s jó ideig be is jártam a Jókai Színházba. Közben azonban a véletlennek köszönhetően bébiszitter lettem egy ismerős somorjai családnál. Mint barátoknál, töltöttem náluk néhány napot, és amikor látták, hogy a két- és a négyéves kisfiúkkal müyen jól kijövök, elfoglalt házaspár lévén megkérdezték, nincs-e kedvem maradni. Természetesen örömmel mondtam igent, noha nem tudhattam, hogy ez a munka hamarosan alapjaiban változtatja majd meg az életemet. De a pályádat nem főállású au pairként, se nem óvodaalapítóként folytattad... Nem, persze. Viszont az említett családdal több minőségi szállodában is jártunk, és engem egyre jobban kezdett érdekelni az idegenforgalom. Ezért a következő évben már Pöstyénbe jelentkeztem a Ľudovít Winter Hotelakadémiára, ahol szállodamenedzsment és idegenforgalom szakon végeztem. Tulajdonképpen mindig is olyan munka vonzott, amelynek az eredménye valahol látható, és örömet okoz az embereknek. A színész hivatása is ilyen. De én voltam pincér és szakács is, és az utóbbi kettőt is nagyon szerettem. A szakácsmesterségben az a szép, hogy az étel, amit elkészítek, ízlik másoknak. Pincérként pedig akkor voltam elégedett, amikor láttam a vendégen, hogy örül a kiszolgálásnak. Szerencsés embernek mondhatom magamat, mert eddig mindig csupa kedvemre való munkát végeztem. Akárhogyan számolom is, alig öt év telt el a GIMISZ óta, közben megalapoztál, vezettél egy idegenforgalmi információs irodát, férjhez mentél, gyermeket szültél, pár hete pedig a Vadas Termálfürdő marketingreferenseként dolgozol. S majd’ elfelejtettem, írtál egy Párkányról szóló, négy nyelven megjelent könyvet is... Kezdjük talán a családalapításnál. Amikor még a színművészetire készültem, el sem tudtam képzelni, hogy nekem fiatalon lesz gyerekem. De különösebben soha nem is hittem abban, hogy a gyereket „tervezni” kell. Vagy hogy egy nő életében eljön a nagy pillanat, amikor megérzi, na, most megértem az anyaságra. Szerintem az anyaságra saját kismamasága közben érik meg az ember, amikor már ott van a baba a pocakjában, azután a mellén. Mi a párommal egyáltalán nem terveztünk semmi ilyesmit. A vendéglátó-ipari iskolából mint szakácsot Franciaországba küldtek ki szakmai gyakorlatra, mert a magyar, a szlovák, és az angol mellett negyedik nyelvként a franciát választottam. Amit egyáltalán nem bántam meg, már csak gasztronómiai szempontból sem. Három hónappal később egy élő szerződéssel jöttem haza, mert a Brétignolles sur Mer-i (az Atlanti-óceán partján) Le Grand Large Szállóba visszavártak. De még hátra voltak a vizsgáim, és a szakmai gyakorlat másik fele, amit egy párkányi bárban dolgoztam le. Ott ismerkedtem megjövendő féijemmel, Vincze Jozeffel. Mindketten éreztük, hogy ez egy hosszú távú kapcsolat. Egy hónappal később összeköltöztünk, négy hónapra rá összeházasodtunk, és tíz hónappal később megszületett a kisfiúnk, Matyi. Összeköltözés, lakás, gyerek: sok fiatal ilyen „sorrendről” csak álmodozhat. Sajnos ez valóban így van. Nekem - vagy most már inkább úgy mondom, nekünk - ismét szerencsénk volt. A féljem örökölt a nagymamájától egy szoba-konyhás lakást, azt újítottuk fel. És a mai napig remekül megvagyunk benne. Egyszóval minden remek az életedben... Hála a Jóistennek, eddig nem lehet okom panaszra. A fiunk érkezése éppen olyan természetes volt, mint az, hogy én nem leszek vele otthon több évig. Azt nyilván nem lehetett előre látni, hogy nem jön-e közbe valamilyen egészségügyi probléma, de Matyi nagy és egészséges babának született. Az első hetekben ugyan kicsit köhögős volt, de én magamévá tettem az elvet, miszerint minden bajra az anyatej a legjobb gyógyszer. Több mint egyéves koráig szoptattam, és hat hónapos koráig nem kívánt és nem is kapott semmi mást, csak anyatejet. Volt olyan éjszaka, amikor tíz-tizenkétszer is szoptattam, mert úgy voltam, hogy próbáltam teljesen ösztönből anya lenni. És nem számoltam a perceket, hogy mikor jön el az etetés ideje. Amikor Matyi jelezte, hogy éhes, akkor kapott enni. Mindeközben megírtam a diplomamunkámat, letettem az államvizsgát, és terveket szőttem. Matyi körülbelül hat hónapos volt, amikor nekifogtam a párkányi idegenforgalmi információs iroda terveinek. Hogyan jutott ilyesmi az eszedbe? Amikor legelőször voltam Franciaországban, láttam, hogy ott milyen jól működnek ezek az információs irodák. Hazatérve utánanéztem, hogy nálunk milyenek a feltételek. Az idegenforgalmi diplomamunkámat Párkányról írtam, és abban már mint problémát vetettem fel egy ilyen iroda hiányát. Hiszen Párkány fontos turisztikai központ. De be kell vallanom, annak ellenére, hogy az ilyen non profit irodák általában az önkormányzatok mellett működnek, nem volt könnyű meggyőzni a város vezetését, hogy itt is szükség van rá. A tervek szerencsére végül eljutottak a Vadas Termálfürdő igazgatójához, Gyetven Miklós mérnök úrhoz, aki azt mondta, ám legyen. Vagyis a város tulajdonképpen a Vadassal karöltve valósította meg a terveimet. És végül én lettem az iroda vezetője. A fiam akkor volt másfél éves. A nagymamák-nagypapák mennyit segítettek? Rengeteget! Nélkülük, és természetesen a férjem segítsége nélkül aligha tudtam volna megvalósítani a terveimet! Apukám éppen abban az időben volt hosszabb betegszabadságon, így anyukámmal együtt tudott vigyázni a picire. Anyósomék is vitték-hozták Matyit... Másfél éves volt, amikor elmentem dolgozni, és kettő múlt, amikor óvodába kezdett járni. A pelusról röpke pár hét alatt leszokott, rajong az ovis társaságért, de a nagyszülőknél is remekül érzi magát. Kiegyensúlyozott lett, önálló, látjuk rajta, hogy jót tesz neki az óvoda. Én egyébként minden munkát csak azzal a feltétellel vállaltam és vállalok el, hogy Matyit ne kelljen idegenre bízni. A családból tulajdonképpen mindig az volt vele, aki ráért. A másfél év alatt, amióta dolgozom, egyetlenegyszer fordúlt elő, hogy nem akadt, aki vigyázzon rá. És akkor kivettem egy szabadnapot. De egyébként annyira pici volt, amikor munkába álltam, hogy neki ez a természetes, és alighanem az lenne a furcsa, ha hétszámra kettesben lennénk otthon, míg apa dolgozik. A férjem műszakozik a vasútnál, így könnyebb beosztani a családi-háztartási teendőket: mindig az végzi, aki éppen ráér. Egyszer egy barátnőm azt mondta, hogy a fiam csak akkor lesz boldog, ha én is az vagyok. És én nem hiszem, hogy csak az a jó anya, aki napi 24 órát van a gyerekével. Mi kevesebb időt töltünk együtt, de azt hasznosan töltjük. Például játszunk! Mint most is. Matyi, miközben beszélgetünk, úgy jár-kel a számomra alulnézetből igen veszélyesnek ítélt, mobil elemekből összeállított mászókarendszeren, hogy ha az enyém lenne, rég kitört volna rajtam az anyafrász... Leeshet, persze, de sokkal biztosabban mozog, mint ha kapkodnék utána. Nem először vagyunk itt, ez a kedvenc lakótelepi játszóterünk. Féltem őt, de megmondom őszintén, ilyen helyzetekben tudja igazán megtanulni, hogy felelős a mozdulataiért, a tetteiért. És hogy azután is talpra lehet állni, ha időnként elhasal az ember... Attól nem lesz boldogabb, ha állandóan fogom a kezét. Úgy gondolom, a felnőttek egyik legnagyobb bűne, hogy elfojtják a gyermekekben a kreativitást. Én megadom a fiamnak a teret, ahol önmaga lehet. Ami azonban nem szabad szabadosságot jelent. Egy kisgyerek számára ugyanis rendkívül fontos, hogy rendszer legyen az életében. És dacára annak, hogy jómagam sokat jövök és megyek, megvannak a nap biztos közös pontjai: együtt kelünk és reggelizünk, együtt vacsorázunk és fürdünk, és este nyolc órakor már ágyban a helye! Egyáltalán nem tartom helyesnek, amikor azt látom, hogy egy este kilenckor kezdődő rockkoncerten hat hónapos csecsemővel a karjukon jelennek meg a szülők, mondván, „hadd szokja a gyerek, mert így maradunk fiatalok!” Ez olyan butaság, mint az „elvették a fiatalságomat”. Tény, hogy ha valaki gyermeket vállal, egy időre bizonyos dolgokról, például színházlátogatás, éjszakai baráti bulizás, kettesben való meghitt vacsora stb. le kell mondania. De egyrészt nem végleg, másrészt pedig éppen a gyerek tartja fiatalon az embert. Már nem emlékszem, melyik rockénekesnő mondta, hogy ő pont olyan nő, mint bárki más: főz, mos, takarít, borotválja a lábát... Ha más szinten is, de hasonlóan vélekedem a dolgokról én is. Soha nem hagynám, hogy egy idegen nő betegye a lábát a lakásomba, csak azért, hogy helyettem kitakarítson, vasaljon. Annak bele kell férnie az időmbe. Lehet, hogy este kilenckor fogok hozzá, de akkor is! Az igaz, hogy egy szoba-konyhás lakást könnyebb rendben tartani, mint mondjuk egy villát... De az ilyenek, mint én, fölös idejükben szaklapokat olvasnak, projekteket írnak... Vagy könyvet... Igen, valahogy ez is belefért. Még akkor vágtam bele az írásba, amikor az idegenforgalmi tájékoztató irodában dolgoztam - amit valójában a második gyerekemnek érzek, s ami most már teljesen a kolléganőmre, Rakovsky Gabriellára maradt. A 256 oldalas, színes fotókkal illusztrált könyv címe Párkány, nem csak fürdőzőknek, és bár elsősorban a városba látogató vendégekhez szól, szép ajándék vagy emlék is lehet, mivel a nagyjából ötven kilométeres környék valamennyi látványosságát bemutatja, s egynapos kirándulási ödetekkel is szolgál - beleértve Esztergomot is. Értem én, hogy nem karrierépítés, de mégis... Kicsit furcsállom, hogy amikor azt mondom, nagyon fáradt vagyok, sokan nem értik. „Rugalmas munkaidőd van, akkor mész ki, amikor akarsz, de ülhetsz egész nap a számítógép előtt is, mitől lennél fáradt?!” Na igen. A szellemi munkától nem lesz olajos a könyököd, de a szemed alatt nőnek a karikák. Én viszont ahhoz a típushoz tartozom, akik soha nem nézik fél ötkor az órát, hogy lejárt a munkaidő. A munkáról azt tartom, hogy egyharmad részt felelősség, egyharmad részt öröm, egyharmad részt pedig kihívás. S engem minden csak addig érdekel, amíg érzem a kihívást. Amikor már nincs semmi bizonyítanivaló, akkor keresek mást. A Vadas Termálfürdő hatalmas kihívás, a környék legnagyobb cégeinek egyike, amely mindig képes megújulni, bővülni. Még nagyon a munkám elején tartok, így az éjszakáim tanulással telnek. S a felelősség mellett a kreatív munkánál mindig bele kell számolni azt is, hogy amikor az embernek este tíz órakor eszébe jut valami, akkor bizony nekiül és megcsinálja. De engem inkább az zavar, ha olyan valakivel kerülök össze, akinek nincsenek coljai. És látom, érzékelem, hogy ésak úgy néz ki magából a világba. Most végképp nem egetrengető célokra gondolok, hanem olyan nagybetűs csekélységekre, mint hogy valaki boldog embert nevel a gyerekéből: az egyetlen érték, amit továbbadhatunk. Papa, mama, Matyi (A szerző felvételei) „Attól nem lesz boldogabb, ha állandóan fogom a kezét”
