Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-04 / 129. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 4. MINDENNAPI KENYERÜNK Remény, reménytelenség ZSOLNAI PÁL Nemrég megkérdezte tőlem valaki: Mit tegyek, ha nem tudom, mit kell tennem? Manapság a nagy bizonytalanságok korát éljük, csalódások és reménytelenség váltják egymást. Évek óta arra várunk, hogy jobb legyen, ehelyett újabb és újabb kijózanodás ér bennünket. Valami hasonlót élhetett át a bibliai Jób is, amikor a „hol van az én várakozásom” kérdést boncolgatja. Ezt akkor teszi fel magának, mikor mindene megvan és jól megy a sora. Meggyőződésem, hogy napjaink igazi problémája a reményvesztettség. Ez ugyanúgy érinti a csúcson tündöklő hírességeket, mint azokat, akik most vesztették el mindenüket, amijük csak volt. Azt szokták mondani, a remény hal meg utoljára, én mégsem ezt tapasztalom. Éppen a remény az, ami a leghamarabb elhagyja az embert. Úgy tűnik, megszűntünk hinni a boldogabb jövőben. Az európai átlagember olyan szkeptikus a jövőjét illetően, hogy egy gyermeknél többet már nem is mer a világra hozni. Már nem hisszük, hogy álmaink, melyeket fiatalon álmodtunk, valóra válhatnak. így lopja magát lassan a lelkűnkbe napjaink legnagyobb ellensége, a reménytelenség. Brian Kenőn könyvét több nyelvre is lefordították. Négy évig volt rabságban, s amikor kikerült a borzalmas körülmények közül, megírta önéletrajzát. Olyan szavakkal írja le a fogság pillanatait, hogy az a bibliai Jób szavaira emlékeztet: „... a sivárság vesz körül, ahol már halál sincs, és már sírni sem tudok, semmit nem érzek, elhagyatott vagyok.” Ilyen a civilizációs betegség is. Ezt teszi velünk a mai korkövetelmény. A reménytelenség megtámad, és tönkreteszi a belsőnket. Olyan ez, mint a számítógépes vírus. Először minden feltűnés nélkül csak egy kis dokumentumot támad meg, de közben alattomosan tovább fertőzi a többit is, és behálózza az egészet. A legtöbbször véget sem ér azzal, hogy teljesen tönkreteszi a gépünket, hiszen az internet közvetítésével levelezés közben megtámadja a velünk kapcsolatba kerülő számítógépeket is. Ugyanígy van ez a reménytelenséggel. Először feltűnés nélkül telepedik meg bennünk, megfertőz és egyre jobban magával sodor a csalódottság, a kedvetlenség, a fájdalom, a kiábrándultság és az önsajnálat. Ráadásul ezt a rosszkedvet átvisszük a környezetünkre is. Van rá azonban gyógyír - mégpedig a remény. A remény, amely független attól, hogy mi történik körülöttünk, hiszen az ember belsejében zajlik. Egy kisfiút, aki súlyos égési sebekkel feküdt a kórházban, látogatni kezdte a tanító nénije, hogy bepótolja vele a tananyagot. S bár maga is nehezen viselte a látványt, s bár bizonytalan volt, hogy a kisfiú életben marad-e, a remény s a hit erősebb volt benne, és kitartóan járt hozzá. Hetek múlva hívatta őt az orvos. Megkérdezte, mit csinál a fiúval, merthogy rohamosan javulni kezdett az állapota. Semmi különöset, mondta csodálkozva a tanítónő. Csak később, amikor a fiúval beszélgettek, derült fény a titokra, mert azt mondta: ha nem lett volna remény arra, hogy meggyógyulok, nem járt volna olyan kitartóan hozzám a tanító néni, hogy ismételje velem a főnevet, a melléknevet, a matematikát. A reménység szikrája változtatta meg az állapotát. A reménytelenség az a tekintet a jövőbe, amely elutasítja a mát. Legalább már holnap volna - talán már jobb lenne. Gyakran mondogatjuk, ha a gyermekeink felnőnének végre, ha már lenne egy új autónk, ha már mehetnénk valami egzotikus szabadságra. Ha azonban megjön a holnap, hiába lett autónk, hiába voltunk nagy-nagy nyaraláson, az is ügyanolyan, mint a ma. A remény, a reménytelenséggel ellentétben viszont az a tekintet a jövőbe, amely nem utasítja el a mát. Már ma, most tegyünk valamit, hogy jobb legyen a jövőnk. A Biblia azt mondja, hogy Jézus Krisztus a dicsőség reménysége. A reménység a kulcsszava az Istenbe vetett hitünknek. Az igazi keresztény reménység nem a fantázia szüleménye, nem optimista megnyilvánulás vagy állandó viccelődés, hanem egyesülés ezzel az igazsággal. Legyen hát lelkierőnk a reménységre, hogy tovább tudjuk élni az álmainkat. A szerző az apostoli egyház lelkésze Sok gyermek valószínűleg azért száll szembe a szüleivel, mert nem érzi kellőképpen a szeretetüket Otthonunk légköre Egy otthon légköre lehet meleg, barátságos, elfogadó... Milyen nagyszerű is volna, ha a társadalomban ránk rakódó haragot otthonunk ajtaján kívül tudnánk hagyni. Ha mindaz, ami otthon történik, éppen az ellenkezője volna annak, amivel családtagjainkat nap mint nap kitesszük bizonyos stressznek, vagy amivel nap mint nap szembe kell nézniük a munkahelyen, az iskolában és a különféle közösségekben. MARKÓ EMIL Bármilyen csodálatos volna is, nem vagyunk képesek erre, nem rosszindulatból, hanem mert mindez bennünk van. Mint ahogy a bacilusgazda testében hordozza a betegséget, mi is magunkkal hordozzuk a haragót, a frusztrációt. Hazavisszük és otthon adjuk ki magunkból a mások miatt bennünk fölgyülemlett feszültséget és indulatot. Ha elég érzékenyek vagyunk és fölismerjük, hogy mi is történik, s szeretnénk változtatni rajta, nagyot léphetünk előre. Ha azonban ezt elmulasztjuk, kaotikussá válhat a helyzet. Az áldozatok pedig - két okból is - gyermekeink. Először, mivel kénytelenek együtt élni szüleik megfékezheteden haragjával. Másodszor pedig, mivel nem tanulják meg, hogyan tereljék helyes mederbe saját haragjukat. Az egyik legfontosabb tényező, amely a gyermek önbecsülését és énképét alakítja, az otthon légköre. Amikor belépek egy család otthonába (tapasztalatból mondom) gyorsan meg tudom állapítani, hogy az ott élő gyermekek egészségesen fejlődnek-e. Minden otthonnak megvan a maga légköre. A légkört meghatározó tényezők között vannak a gyermekek szempontjából közömbösek, mint például a színek vagy a berendezés stílusa, mások viszont igen erősen hatnak rá pozitív és negatív irányban. Egy otthon légköre lehet meleg, felszabadult, nyugodt, barátságos, elfogadó, felemelő. Az ilyen légkörben élő emberek jól érzik magukat, s a gyermekek koruknak és adottságaiknak megfelelően képesek fejlődni. Fel tudnak oldódni szüleik segítséget és bátorítást nyújtó védelmében, és energiájukat fejlődésükre fordíthatják, mely így minden tekintetben megfelelő lehet. Sajnos, nem sok gyermeknek van része ilyen áldásban. A legtöbben feszült, bíráló, elutasító és borúlátó légkörben nevelkednek. Az ilyen környezetben felnövekvő gyermekek energiáját nagyrészt a szeretet és a gondviselés hiányával való küzdelem emészti föl. Haragot éreznek szüleik iránt, és nem tudják megtanulni, hogyan kell éretten bánni haragjukkal. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy mi, szülők alakítjuk ki otthonunk légkörét. Gyermekeink tehetetlenek, s kénytelenek tőlünk várni mindazt, amire szükségük van. Mindannyian elégedettek szeretnénk lenni szülőként végzett munkánkkal. Rengeteg szeretetet, törődést, pénzt és időt fordítunk a családunkra, és szeretnénk, ha ez a befektetés busásan megtérülne mind nekünk, mind gyermekeinknek. Szívünk minden szeretetével gondoskodunk róluk, s cserében azt váijuk, hogy boldog és sikeres életük legyen. Amikor még kicsik a gyerekek, könnyű derűsen látni a jövőjüket. Akkor még ártatlanok, kezelhetőek, és tőlünk függnek. De ahogy növekednek, sok szülő csalódott lesz a családjában zajló események miatt. Ennek egyik oka (döntő oka), a helytelenül kezelt harag. Ha nem ismerjük a gyermekkori harag természetét, s nem tudjuk, miként bánjunk vele, kudarcnak fogjuk érezni szülői hivatásunkat annak ellenére is, hogy számtalan dologban helyesen cselekszünk, s ezzel tisztában is vagyunk. Sok gyermek valószínűleg azért száll szembe a szüleivel, mert nem érzi szeretetüket. az ilyen légkörben élő emberek jól érzik magukat, a gyerekek megfelelően fejlődnek (Lukács Erika illusztrációs felvételei) LOCSOGÓ TOTYOGÓK Kedves Szülők, Nagymamák, Nagypapák, Óvó nénik! (Benkő Tímea illusztrációs felvétele) OLVASÓINK ÍRJÁK Ha rendszertelenül is, továbbra is szívesen fogadjuk totyogó és ugrándozó gyermekeik, unokáik, védenceik egy-egy aranyos mondatát. A legeredetibbekért továbbra is az Új Nő szakácskönyvét küldjük, mi viszont leveleiket a Családi Kör címére várjuk, valamint e-mail címünkre: csaladivilag@ujszo. com Apa munkatöltete Sógorom fáradtan jött haza munkahelyéről, panaszkodott a nagy melegre. Hároméves lányának is el kellett magyaráznia, mi történt. Felvüágosította hát, hogy egész nap gépsorokat javított, s „közben csöpögött az izzadság az orromról” - tette hozzá. Néhány nap múlva egyik ismerősünk megállított az utcán, s a kicsit arról faggatta, hol van az apja.-Az Osramban törölgeti az orráról az izzadságot - válaszolt egyből a gyerek. Tapogatósdi Minden gyerek nehezen tűri, ha kap a fenekére. Keresztlányom, amint óvodás lett, megtanult visszaütni is. Egy alkalommal aztán, mikor nem fogadott szót, anyukája a kezével is nyomatékosította nemtetszését. A kislány kapásból visszavágott. Látva azonban anyja arckifejezését, rögtön tudta, hogy túlfeszítette a húrt.- Nem ütöttelek meg, csak tapogatlak, mert szeretlek - igyekezett engesztelni édesanyját cirógatva. Hálószobatitok Sógornőméknek van egy irtó kellemes rossz szokásuk: lányukkal esténként, elalvás előtt az ágyban szoktak nassolni. A kicsi legtöbbször még fürdetés előtt kitalálja, hogy valamit enne. Ilyenkor aztán anyaszült meztelen eszeget a párnák közt. Egy alkalommal bent voltak édesanyja munkahelyén, s az egyik férfi kolléga megkérdezte a kislányt, mit fog csinálni, ha hazamegy.- Jégkrémet enni - közölte a kislány.- Engem is meghívsz? - incselkedett vele a bácsi.- Te oda nem jöhetsz, mert a hálószobában leszünk, s nem lesz rajtam ruha - kosarazta őt ki a hároméves kis hölgy. B. Mészáros Mária Tardoskedd
