Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-24 / 146. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 24. 10 Interjú Sólyom László megválasztott magyar köztársasági elnök: nem vagyok lekötelezve a pártoknak, azóta sincs kapcsolatom velük a parlamenti kézfogáson túl Az államfő köteles a határon túliak gondját viselni A harmadik fordulóban Sólyom Lászlót választotta a magyar Országgyűlés az ország államfőjévé. Az Alkotmánybíróság volt elnökét civil szervezetek jelölték, de a parlamenti ellenzék is támogatta. Az új államfő azonban mindenki elnöke akar lenni. Sólyom László megválasztása után az első interjúk egyikét az Új Szónak adta. ÚJ SZÓ-INTERJÚ Mennyire folytatása az elnökség az Alkotmánybíróságnak? Nagyon logikus és nem szokatlan folytatása, több kollégám is előzőleg alkotmánybíró volt. Korábban is azt mondtam, az egyetlen tisztség, amit egy alkotmány- bíró még elvállalhat, az államelnöki poszt, mert az szintén semleges és pártok felett álló. Az előző munkakörömnek megvan az az előnye, hogy bizonyos kérdésekben nincs szükségem tanácsadókra, mert alkotmánybíróként megszereztem a szükséges szakmai hátteret. Az elnökválasztást civil jelöltként kezdte, aztán szokásos párt- politikai harc lett az egészből. Ez elkerülhetetlen volt, hiszen az alkotmány szerint csak ötven képviselő, azaz gyakorlatilag a frakciók jelölhetnek államfőt. Azok a harcok, amelyek az utolsó héten folytak, sokkal inkább arról szóltak, hogy az ellenzék vagy a kormánykoalíció győz-e, mint a személyekről. Ez nem zavarta? Persze, zavart. Azonban tudomásul kell venni, hogy ennek ez a menete. Külön köszönetét mondtam a beszédemben a pártoknak, hogy tiszteletben tartották a függetlenségemet. Nem tudtam taktikai terveikről, meg is lepődtem ezeken, ezt mindenki láthatta rajtam. Azért is jó, hogy nem voltam beavatva, nem kaptam semmi segítséget a választás előtti hét médiarohamához sem, mert így még ebben sem vagyok lekötelezve. Azóta sincs kapcsolatom a pártokkal a parlamenti kézfogáson túl. Á pártok sem keresték önt? Nem. Szerintem nem is fognak, megszokhatták az alkotmánybírósági időkből, hogy űr volt közöttünk. Meglesznek majd azok az alkalmak, amikor találkoznunk kell, vannak rendszeres informális találkozók is, de hogy ezek között nekünk nincs miről beszélnünk, ez teljesen nyilvánvaló számomra. Az egyik kifogás önnel szemben az volt, hogy nincs politikai tapasztalata. Ez részben igaz, nem voltam soha pártpolitikus, illetve nagyon rövid ideig voltam az MDF tagja, és ebben a minőségben csináltam végig a rendszerváltó tárgyalásokat. A további politikai iskoláim a civil mozgalmak voltak. Az Alkotmánybíróság más jellegű és más szintű politikai tapasztalatot adott. A bírói tisztség miatt le kellett mondanom MDF-tagságomról. Akkor írtam egy szép levelet, amelynek az volt a lényege, hogy ezentúl más eszközökkel harcolok ugyanazokért az eszmei célokért. Ez szerintem azóta is érvényes. Mik ezek az ideálok? Ez magából az alkotmányból adódik. Olyan parlamentáris demokrácia kialakítása és működtetése Magyarországon, amely az emberi jogokra és a mögötte álló értékekre kiemelkedő hangsúlyt helyez. Alkotmánybírósági működésemet például az emberi jogok meglehetősen liberális, majdnem amerikai ízű értelmezése jellemezte, például a szólásszabadság kérdésében. Ez sok tekintetben eltér az itteni hagyománytól. A baloldalon kívül hirtelen mindenki magáénak tekinti. A liberálisok a hozzájuk közel álló világlátásáról, a konzervatívok saját jelöltjükről beszélnek. Ezek skatulyák, amikben nem nagyon hiszek. Egy baloldali kormány gyakran űz liberális gazdaságpolitikát, és egy jobboldali szociáldemokratát. Egy elnöknek, aki mindenkit képvisel, nem szabad letenni a voksot bizonyos politikai irányzat mellett. Az viszont igaz, hogy mindenkit a gyümölcséről lehet felismerni, ahogy az írás mondja, és az én munkámból is ki lehet olvasni bizonyos dolgokat: az emberijogoknak, az emberi méltóságnak és az emberi életnek a tiszteletét. Az életutamból kiderül, hogy az alapállásom idealista, egyben ökológiai. Figyelembe véve a magyar társadalom megosztottságát, lehetséges-e egyáltalán ebben a helyzetben, hogy pártok feletti elnök legyen? Valóban megdöbbentő a megosztottság, ez nem normális jelenség. Számomra nagyon fontos, hogy egyik párt se érezze úgy, vesztett a megválasztásommal. Azért is fontos a jelölésem, mert 15 éve nem volt hasonló eset, - amikor jobb- és baloldali személyiségek valamiben meg tudtak volna egyezni. Múltamból, neveltetésemből adódóan - városban nőttem fel, iparos-kereskedő háttérrel rendelkezem, szüleim generációjával jelentek meg az első diplomások a családban - az urbánusokhoz, vagy más szempontból a nyugatosokhoz tartozom. De közöm van a népiekhez is, gyerekkoromban zenésznek készültem, érdekelt a népzene, tanulmányoztam Bartók és Kodály gyűjtőútjait, néprajzos barátaimmal falusi gyűjtésekre jártam. Mindig vállaltam azt a fajta hazaszeretetei, amely nem olvad fel egyfajta erőltetett nemzetköziségben. Úgy érzem, mindkét táborral egyformán szót tudok érteni. Önt általában introvertált értelmiségiként írják le ismerősei. Nem fogja zavarni az elnöki funkcióval járó reflektorfény? Az ember tudja, mit vállal. Igaz, alaptermészetemnél fogva visszahúzódó vagyok, ám ha kellett, szónokoltam tüntetésen a nyolcvanas évek végén. Tanárként gyakorlott előadó vagyok, igen nagy hallgatóságot vagyok képes lekötni. Szerepelni tehát tudok, attól viszont tartózkodni fogok, hogy bármilyen szerepet játsszak. Nem tervezem azt sem, hogy elnökként mindenüttjelen legyek. Egy interjúban azt mondta, önmagát egy passzív elnöknek szánja, mások viszont aktív és a jogköreit maximálisan kihasználó elnököt várnak. Megítélésem már eszköze volt a pártok egymással való harcának. Voltak, akik azt mondták, ugyanolyan aktív leszek, mint bíró koI ACí'Xá romban - ezzel az ellenem szóló érveket akarták erősíteni. A 90-es évek elején, az Alkotmánybíróság kiépítésekor szükség volt az aktív szerepvállalásra, mára azonban kialakult egy jogi struktúra, amely megfelel az európai standardnak. Ha azonban a helyzet megkívánja, élni fogok a jogaimmal. Nem szokás, hogy egy mozgal- már múltú ember foglaljon el ilyen magas protokolláris tisztséget; mifelénk ez inkább egy nyugdíj előtti állásnak számít. Tényleg szokatlan. Februárban, amikor egy környezetvédő szervezet, a Védegylet jelölt, még nem tűnt reálisnak, hogy elnök legyek. Milyen lesz a viszonya a kormánnyal? Ha rajtam múlik, jó. Én biztosan nem teszek különbséget pártállás szerint. És személy szerint Szili Katalinnal? Szeretném, ha jó lenne. Becsülöm, hogy végig harcolt. Ha a harmadik körben visszalépett volna, lehetett volna igen-nemmel szavazni, és az egész eljárás kudarcba fulladt volna. Ezt ő nem engedte. Én sem engedtem a második szavazás előtt, hogy az ellenzék képviselői megmutassák egymásnak a szavazataikat. Amikor a sajtóból megtudtam, hogy ezt tervezik, beszéltem a Fidesszel és az MDF-fel is. Megmondtam nekik, inkább veszítek, de semmilyen alkotmányellenes dolgot nem tűrök: ha titkos szavazás van, akkor azt tiszteletben kell tartani. Történtek más, kevésbé szép dolgok is, de beleférnek ilyen kiélezett helyzetbe, amikor egy-két szavazat döntött, s ezek nem is befolyásolták a végeredményt. Ön a határon túli magyarok helyzetét mindig nagy figyelemmel kísérte. Szerepet játszott ebben kisebbségi származása is? A nagyszüleim svábok voltak, de ez nem játszik ebben komoly szere(Somogyi Tibor felvétele) pet. Anyámék családja például vándorolt, éltek Aradon is, ott is maradtak rokonaink, tudtunk a kisebbségi problémákról. De a népzene révén is mindig érzékeltem, hogy egybetartozik a magyarság, függetlenül a határoktól. Természetes volt, hogy egységként tekintsek rá. 90-ben nagy vihart kavart Antall József kijelentése, hogy szellemileg 15 millió magyar miniszterelnöke lesz. Ön 10 vagy 15 millió ember elnöke? Alkotmányos jogállásom az, hogy a Magyar Köztársaság elnöke vagyok, ez egyértelmű definíció. Ám az alkotmánynak van egy olyan passzusa, hogy a köztársaság, amelynek elnöke vagyok, felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, köteles elősegíteni kapcsolattartásukat az anyaországgal. Ezt az alkotmányos kötelességet nagyon komolyan fogom venni. Ön tagja a Velencei Bizottságnak, az Európai Bizottság jogi tanácsadó szervének, amely a státustörvényről is véleményt mondott. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy Európában mennyire nem értik a közép-európai kisebbségi problémákat, s nem ismerik ezek történelmi gyökereit sem. Alapvető definíciós problémák vannak. Mindenki mást ért azon, hogy nemzet vagy nemzetiség. Az alapvetően francia államnemzeti koncepció, amely nem ismeri el az etnikai alapú nemzeteket, ütközik a német koncepcióval, amely különbséget tesz a politikai és a kultúrnemzet között. A Velencei Bizottság státustörvénnyel kapcsolatos állásfoglalásából is mindenki mást ragad ki. Annak alapgondolata az volt, hogy egy államnak, amelynek vannak kisebbségei a szomszédságban, joga van azokat segíteni. Természetesen a fő eszköz a kétoldalú megállapodás, de ha a két érintett ország nem tud megegyezni, az anyaországnak akkor is joga van a nemzeti identitás megőrzését támogatni. A következő probléma a diszkrimináció kérdése. Azt állították, ha Magyar- ország támogatja a határon túli magyarságot, ez az ottani többségi nemzet tagjait hátrányosan megkülönbözteti. Ez teljes félreértése a dolgoknak. Ha ez diszkrimináció lenne, nem lenne értelme semmilyen kisebbségi jognak. A hátrányosabb helyzetben lévők támogatása indokolt és alkotmányos megkülönböztetés lehet. Mi a véleménye arról, ahogy a státustörvény Szlovákiában működik. A határon túliak és a magyarországi ellenzék azt veti a kormány szemére, hogy túlságosan engedékeny volt, a kormány viszont azt állítja, többet nem lehetett elfogadtatni. A nemzetközi szervezetek és a szomszéd államok nem igazán értették meg a Velencei Bizottság üzenetét, a kompromisszumos elemeket ragadták ki belőle, a kétoldalú egyezmények szükségességét. A Velencei Bizottság véleményének valódi újdonsága azonban az volt, hogy bevezette az anyaállam és a hozzátartozó külföldi kisebbség fogalmát, és elismerte - meghatározott feltételekkel - az előbbi jogait. Másrészt voltak olyan elemei az eredeti státustörvénynek, amelyek biztosan nem voltak összhangban a velencei ajánlással, például állami hatáskörök átruházása kisebbségi szervezetekre, amelyek okmányokat adhattak volna ki. A korrekciók után egyes szomszédos államok ellenkezése a fentiek fényében jogilag indokolatlan; politikailag is túl heves és ellenséges reakciók fordultak elő. Remélem, lehet ezen javítani. Tudtommal ma a státustör- vény még úgy sem működik, ahogy működhetne, nincs kihasználva. A szlovákiai alkalmazásban annyi a változás, hogy nem magyar nemzetiségű diákok kapják a támogatást, hanem azok, akik magyarul tanulnak. Ez gyakorlatilag ugyanaz, jogilag viszont két különböző dolog. Ez is a francia iskola hatása, mely nem hajlandó elismerni az etnikai alapú támogatást, pedig itt éppen a nemzetiség támogatása a cél. Jogilag ön szerint tehát lehetséges az, hogy a magyar nemzetiségű diák kapja a támogatást? Az, hogy a magyar nemzetiségű diák kaphat, vitán felül áll, ez volt a törvény célja. A kiterjesztő értelmezés a magyar nyelv és kultúra minden tanulójára persze lehetséges. A státustörvény körüli vitát már háttérbe szorította a kettős állampolgárság körüli vita. Egyetértett ön ezzel a követeléssel? Részt vett a referendumon? Persze, hogy részt vettem. Alapos tanulmányok bizonyították, hogy a kettős állampolgárság megadása jogilag valóban lehetséges, és nem áll szemben semmilyen európai standarddal. Nagy kár, hogy olyan érzelmi, illetve egzisztenciális érdekeket megszólító területre csúszott el a népszavazási kampány, aminek nem volt sok köze az eredeti koncepcióhoz. Az eredmény mindenkit sokkolt, ehhez a témához most már senki nem nyúl szívesen. Teljesen érthető, hogy a határon túli magyarok kitartanak a követelés mellett. A népszavazáson feltett kérdés pontosan mire vonatkozott? Ha igen válasz született volna, mire kötelezte volna a parlamentet? Csak arra kötelezte volna, hogy hozzon törvényt a kettős állampolgárságról. A kezdeményezés tartalmi tisztázatlansága alkalmat adott félreértések elterjedésére. Bármely akciót csak alapos szakmai előkészítés után lenne szabad indítani, mert a tisztázatlanság óriási kockázatot rejt magában. Milyen határok között mozgott volna a parlament? A kezdeményezők szerint olyan törvényt kellett volna hozni, amely szerint bárki, aki magyarnak vallja magánjogot szerez a magyar állam- polgárságra? A népszavazás csakis az elvi alapkérdésben döntött volna, s a pozitív döntés, mint mondtam, jogilag lehetséges lett volna. Arról azonban vita sem folyt, s kidolgozott koncepciók sem voltak, milyen részletes rendelkezéseket tartalmazna a törvény. És az is kidolgozatlan, vagyis kérdés maradt, hogy a kettős állampolgárság mennyiben hozna megoldást azokra a problémákra, amelyek miatt a javaslat felmerült. Tehát lehetséges az Európai Unióban az, hogy valaki jogokat kap etnikai alapon? Más jogászoknak erről más a véleménye. Ez megint csak nemzetfelfogás kérdése. Vannak rá példák az Európai Unióban: milyen alapon van például Belgium felosztva nemzetiségi régiókra? Jövőre választások lesznek Magyarországon és Szlovákiában is. Most úgy néz ki, mindkét országban a nemzeti erők győznek. Mit jelenthet ez a két ország kapcsolatára nézve? Nem hiszem, hogy a szlovák és a magyar nemzeti érdekek eleve ellentétesek egymással. Párbeszéddel sokat tehetünk a közeledésért. Nyitott vagyok, ha meghívnak Szlovákiába, elmegyek. Szlovák kollégája, Ivan Gašpa- rovič a nacionalista erők jelöltje volt. Néhány napja, amikor egyéves működését értékelték a pártok, egyedül az MKP fejezte ki elégedetlenségét vele kapcsolatban. Mennyire tudnak majd együttműködni? Ez szlovák belpolitika. Nem az a dolgom, hogy értékeljem egy másik államfő szerepét. Keresni kell a párbeszéd lehetőségét. Mi a véleménye František Mikloško egyéni bocsánatkéréséről? A magyar politikusok helyeselték lépését, de sok szlovák valamiféle magyar válaszlépést vár. Mikloško lépése nagyon nemes gesztus volt, s ugyanilyen őszintén és komolyan kell rá reagálni. Ugyanakkor ez egy nagy egyéni erkölcsi tett volt. Az állami szintű bocsánatkérés a kormány és a parlament által meghatározott külpolitika területe. Láthatjuk, hogy az államok egyre gyakoribbá váló bocsánatkérése a még élő áldozatoknak szolgáltat morális elégtételt, legyen szó a második világháború alatti vagy azt követő eseményekről, vagy például 1956 leveréséről. Régmúlt eseményekért való bocsánatkérésnek akkor van helye, ha egy állam szimbolikusan is ki akarja emelni az adott esemény értékelésének megváltozását. A 19. századi magyar asszimilációs politika a magyar történelemírás fő vonala, de még a tankönyvek szerint is súlyos hiba volt, s ez széles körben osztott nézet, (mp)
