Új Szó, 2005. június (58. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-14 / 137. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2005. JÚNIUS 14. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ PANASZ Halállal fenyegették meg a belgrádi napilap főszerkesztőjét, amiért újságja a népirtással vádolt volt boszniai szerb hadseregparancsnok, Ratko Mladics állítólagos hollétéről írt. A liberális lap tegnap címlapján tette közzé a hírt a „brutális fenyegetésről”. Azt írta, hogy szombaton egy ismeretlen férfi felhívta a lapot, és az egyik biztonsági őrrel üzente meg Grujica Szpaszovics főszerkesztőnek, hogy halál vár rá. „Add át neki üzenetemet. A boszniai Szerb Köztársaságból telefonálok, Ratko Mladics tábornok személyes testőrségének vagyok a tagja. Mától ő (a főszerkesztő) halott. Megöljük, levágjuk a fejét, a lábát és ä kezét azért, mert a minap cikk jelent meg Ratko Mladics tábornokról” - mondta az ismeretlen fenyegető. A lap szerint a szerkesztőséghez és Szpaszovicshoz eddig is érkeztek különféle fenyegetések, de ez volt az eddigi „legbrutáli- sabb”. A legmértékadóbb belgrádi lapnak számító Danasz a múlt pénteken alaposan felkavarta a szerbiai belpolitika amúgy sem nyugodt vizét, amikor megbízható forrásokra hivatkozva azt állította, a hatóságok „egy nagyobb városban Szerbia belsejében” rátaláltak a majd tíz éve bujkáló Mladics- ra. Noha a kormányilletékesek ezt határozottan cáfolták, szenzációhajhászásnak minősítve a hírt, Szpaszovics kitart amellett, hogy biztos forrásból származik az értesülés, az információkat átadták az illetékes' szerveknek, és ha úgy látják, hogy már nem okozhatnak vele nagyobb bajt, nyilvánosságra hozzák a részleteket. Tény, hogy a szerbiai, a boszniai és a montenegrói sajtóban rendszeresen jelennek meg szenzációs információk a legkeresettebb háborús bűnösökkel kapcsolatban. Ugyanakkor ez nem jellemző a tekintélyes Danaszra, s a lap hírének ezért tulajdonított a közvélemény a szokásosnál nagyobb jelentőséget. A szenzációs hírek terebélyes csokrához tartozik feltehetően a Republika című podgoricai lapban megjelent hír is. Az újság egy meg nem nevezett „tekintélyes európai diplomatára” hivatkozva azt írta, hogy a brit titkosszolgálat, az MI6 Zágrábba, Szarajevóba, Belgrádba, Dubrovnikba és Herceg Noviba küldte tisztjeit, hogy előkészítsék a terepet a másik két, igencsak keresett hágai vádlott, Radovan Kara- dzsics volt boszniai szerb elnök és Ante Gotovina horvát tábornok elfogására. HELSINGIN SANOMAT Az Európai Uniónak teljesítenie kell a bővítéssel kapcsolatban vállalt kötelezettségeit - hangsúlyozta Olli Rehn, az EU bővítési ügyekben illetékes biztosa. A finn lapnak adott nyilatkozatában leszögezte, ez egyaránt vonatkozik Románia és Bulgária belépésére, valamint a Horvátországgal és Törökországgal folytatandó csatlakozási tárgyalásokra. Az uniónak erkölcsi kötelessége megtartani a balkáni államoknak tett ígéretét is, amely szerint előbb-utóbb nekik is lehetővé teszi a bejutást az integrációs szervezetbe.- Csak nehogy aztán szorítson! (Szalay Zoltán rajza) A Balkán-félszigeten nem csak ellenségek lehetnek egymás szemében a nemzetek Miért érdemes figyelnünk az albán Ismail Kadaréra? Egy albán író, Ismail Kadaré kapta idén az egyik legrangosabb brit irodalmi kitüntetést, a Man Booker Nemzetközi Díjat. Az ösz- szeg tisztességes: 60 ezer angol font, de az sem elhanyagolható, hogy ez egy új mód a modern világirodalom teljesítményeinek jutalmazására, s éppen Kadaré az első díjazott. Az elismerés kapcsán érdemes arról gondolkoznunk, miért tanulságos számunkra Kadere világa. E. FEHÉR PÁL A sajtó egy rövidke hírben észlelte, hogy bár Albánia minden kétséget kizáróan a Balkán része, ám Kadaré életműve mégis észre- vétetett egy magas rangú nemzetközi fórumon, jóllehet, erre a földrészre legfeljebb akkor szokás odapillantani, amikor már a vérontás botrányos méreteket ölt. Ha a londoni zsűri egy történelmileg szerencsésebb sorsú ország írástudóját tartotta volna méltónak erre az elismerésre, a beszédek is bővebbek és lelkesebbek lettek volna. Megnyugtató azonban, hogy a sajtó udvariatlanságát vagy inkább az úgynevezett kultúrfö- lényt tükröző hanyagságát ellensúlyozza a magyar olvasó figyelme, hiszen Kadaré húsz regénye közül négy is megjelent fordításban, s A halott tábornok hadseregének emlékezetes sikere óta a Kettétört április, A háromlyukú híd és Az álmok palotája is sikert aratott. Holott azért a látókörünkből Albánia jócskán kiesik. Legfeljebb Koszovóról tudunk, a tartomány tragédiájáról leginkább, és alig-alig valamit a szellemiségéről, Rigómező tradíciói és a Tito-rendszer nemzetiségi politikája a tudatalatti tartományába rejtezett, és mindent elfed az egyelőre kibékíthetedennek tetsző nemzeti szembenállás. És most valóban nem Kadaré életművét méltatnám, hanem azt a különös magatartásformát és kulturális közeget próbálnám érzékeltetni, amellyel ez az albán férfiú végül is felhívta magára Európa figyelmét. Természetesen nem tudhatom, hogy az angol zsűri mit értett meg például az író felettébb kacskarin- gós életútjából, mert Londonból nézvést az ügy még cifrábbnak látszik, mint amilyen valójában. Mi azonban bizonyosan nem albán, még csak nem is balkáni különlegességet láthatunk bele ebbe a pályába, hanem bizonyos kelet-európai törvényszerűségeket. Gyerekfővel élte végig hazája olasz megszállását, 1944-ben pedig a forradalom nemcsak függetlenséget hozott 'Albániának, hanem a tanulás lehetőségét, a feudális, török reminiszcenciákkal terhelt emberi viszonyokból, a Zogu-féle bábkirályság elképzelhetetlen szellemi és anyagi nyomorából való kitörést. Kadere számára ez az egyetemet jelentette előbb Tiranában, majd pedig Moszkvában, a nevezetes Gorkij Irodalmi Főiskolán, mégpedig akkor, amikor az „olvadás” időszaka az irodalom virágzását is jelentette. Aztán Enver Hodzsa összeveszett Nyikita Hrus- csowal, és Albánia olyan diktatúra lett, amelyet még Mao Kínájában is példának tekintettek. Kadarénak természetesen vissza kellett jönnie a szovjetek országából és szolgált. Valószínűleg kivételezett volt, hébe-hóba utazhatott is, mintha Hodzsa egy ideig kedvelte volna. S talán ő is hitt a nemzeti kommunizmus agyrémében. Az átmeneti állapot a rendszerrel való szakítással és emigrációval végződött. Később mintha összebé- kült volna rendszerváltó hazájával, de ugyanúgy Párizsban él, mint Milan Kundera. Kadaré prózájának kimutatható nagy előzménye - a Nobel-díjas bosnyák Ivó Andric életműve. Kísértetiesen hasonló nemzeti sorsnak az ábrázolására vállalkoztak: az oszmán birodalomban formálódott nemzeti sajátosságok megfogalmazására. Voltaképpen nem csupán török-bosnyák, törökszerb, illetve török-albán viszony- rendszerről van szó, hanem - előbb Andricnak, majd az ugyancsak bosnyák Mesa Selimovicnak és (ez utóbbival nagyjából szinkronban) Kadarénak ez volt az igazi lecke! - azt a bonyolult kapcsolatot is ábrázolták, amely az elnyomó idegen hatalom és az elnyomottak között kialakult. Amelyben az elnyomott bosnyák, szerb és albán beleépül a török világba: janicsár lesz, sőt akár nagyhatalmú úr, akár nagyvezír is lehet, a szultán után a második ember a birodalomban, de élete, hatalma hajszálon függ és főleg: ritkán emlékezhet, ha egyáltalán módja nyílik ilyesmire, hogy ki is ő valójában. Hadd említsem meg az évszázados albán-szerb ellentéteket, a vérbosszút. Kadere úgy lett a legalbánabb albán író, hogy szerb- bosnyák mestereket választott, és műve ekként lehet a balkáni megbékélés egyik hirdetője. Ivó Andric sem tett mást. Bizonyították, a Balkánon nem csak ellenséges lehet egymással szerb és albán, noha sokan szeretnék ezt az áldatlan állapotot maradandóként feltüntetni. A közös gonoszt nevezték meg: a zsarnokság intézményét, amely kihasználja a nemzeti viszályokat, és szolgaszerepre kényszerít mindenkit. Ez a lecke pedig szól nekünk is, bár a história vaskezének szorítása talán,tájainkon valamivel enyhébb volt. Kadaré azt a reményt táplálja, amely élt és él a magyar írástudókban ugyancsak: az irodalom hídként járhatóvá teszi az utat az egymástól elidegenített, az egymásra uszított nemzetek között. KI ISMAIL KADARÉ? Ismail Kadaré egy albániai hegyi ídsvárosban, Gjirokaster- ben született, a görög határhoz közel 1936-ban. Miután Enver Hodzsa 1954-ben hatalomra került és megszilárdította a kommunista diktatúrát Albániában, Kadaré folyamatos konfliktusokba került a hatóságokkal könyvei miatt, amelyek közül nem egyet betiltottak. Az 1980-as években egyes írásait sikerült kicsempésznie Francia- országba, ahol menedékjogot kapott 1990-ben. (úkp) Ismail Kadaré (Reuters-fotó) KOMMENTÁR Mikloško, trauma MOLNÁR NORBERT Megkövette a szlovákiai magyarokat a kereszténydemokrata partizán, František Mikloško. Akciójától persze minden szlovák politikus elhatárolódott, vagy legalábbis megpróbálta nem kommentálni, esetleg megháborodott, mint Ján S. Még a kereszténydemokraták sem vállaltak sorsközösséget képviselőjük gesztusával, ők is magánakcióról beszéltek, de bizalmukról biztosították őt, amivel azért jelezték, a nézetek nem különböznek alaposan, csak ők testületileg nem merik bevállalni a pardont. Gyorsan homályos célzást tettek arra vonatkozólag, hogy kölcsönös lépések és gesztusok kellenének, de hogy pontosan miről van szó, azt csak sejteni lehet. (A szuffi- ták mögött azt suttogják, hogy készült már egy dokumentumkezdemény, amely a két n£p közötti kölcsönös pardont feszegette volna, ám megakadtak a tárgyalások, mert az egyik oldalon nem volt meg hozzá teljesen az akarat.) Magyarországon - persze - mindenki nagy megkönnyebbüléssel fogadta az első fecskét, még ha az nem hivatalos is. Egyesek önmagukat látták igazolni Mikloško által, mások pedig belátták, hogy léteznek gesztusok, amelyek csak önmagukért születnek. De Budapesten valahogy elfelejtették azt megemlíteni, hogy a bocsánatkérésnek kölcsönösnek kellene lennie, mert mindkét oldalon traumatizál a múlt, mert mindkét oldalon vannak vélt vagy valós sérelmek, vannak jóvátehetetlen dolgok, amelyeket csak gesztusokkal lehet oldani. Egy kis nagyvonalúság kell, kellene - mindkét részről. S ha az egyikben ez nincs meg, az nem lehet hivatkozási alap a másiknak, mert nem lehet. S a legnagýobb badarság most az lenne, ha abban kezdenénk versenyezni, kinek komolyabbak a sérülései, s kinek mélyebbek a sebei. Ezzel az egész szép hétvégi történettel egyébként csak egyetlen baj van, de ez nem Mikloško hibája. Nekem már nem trauma az, ami 1945 és 48 között történt. Szomorú vagyok miatta, de nem traumatizál. Traumatizálta viszont a nagyszüleimet meg a dédszüleimet; rajtuk sebeket ejtettek, s nekik ez a gesztus nagyon sokat jelentett volna, ám ma már kevesen vannak, akik konkrét emlékeket őriznek erről az időszakról. Korábban kellett volna ezt megtenni, hogy nagyon konkrét megkönnyebbülést hozzon azoknak, akik érintettek. Nekünk, akiket csak a szele legyintett meg a történelem ama szakaszának, körülbelül ennyit tesz a gesztus: František Mikloško nyerte a Gentleman Grand Prix-t (gratulálunk, a pezsgőt később küldjük el). JEGYZET Nemzeti fejszék FORGÁCS MIKLÓS Mindig azt szoktam mondani, a szlovák nacionalizmusnál csak a magyar nacionalizmus dühít fel jobban. Dühít, mert szégyellnem kell magam. Slo- táért és más, a nemzeti identitás bizonytalanságait személyes csorbaságként megélő vihart aratókért szégyenkezzenek a szlovákok. A magyar nagyság világrengető hatásait hangsúlyozó elvakultakért pirulok én, önként, bár nem szívesen. Léván az ötven év alatt az etnikai határt maga alá engedő városban a történelem szerteszét kunkorodó hagyományai a vár gyűjtőlencséjében gubancolódnak laza szövedékké, a múlt tarka rongyszőnyegévé. A gótikus vár romjai alatt tartott várnapokon idén vendégek voltak a magyar lovasíjász-hagyomá- nyokat bemutató „ősmagyarok” is. A lovasok magyar neve nemzeti lélekrángásra késztetett egy férfit. A nemzetiség természetesen vállalás kérdése, de ez a férfi első pillantásra bizonyította, bizony volt itt valaha népek olvasztótégelye, s olvadnak globalista ötvözetté manapság is nemzetek fiai és lányai. Mélyen ülő szemek, erős, fekete szőrzet, fekete haj, magas, erős csontú alkat. „Előszedjük a valaškákat, és megmutatjuk nekik” - morogta félig viccbe fojtva a hirtelen újra felrepedt „ezeréves” seb okozta bánatot. Persze egy látványos ősmagyar és díszszlovák wrestling bizarr gondolata a magamfajta cinikus állat képzeletét egy pillanat alatt (ál) történelmi csatatérré változtatja. A juhok gyapját a futó állatról lekanyarító szittya sze- kercék és a turul leheletét is kettészelő fokosok öntudatos nemzeti szikrákat szórnak egymás érces testét csókolva. Eszembe jut viszont, hogy a besztercebányai vitéz milyen gondosan ejtette ki a magyar neveket, a korrekt tájékoztatást és a kolléga tiszteletét, valamint a bárhova tartozás teljesen természetes mivoltát szem előtt tartva. Néhány perc múlva ugyanezt a férfit pülantom meg most már nagyobb társaságban. „Ezzel az erővel a fasiszták is itt menetelhetnének, s bemutathatnák, hogyan deportálták a zsidókat” - érzelmet nem éreztem a hangjában, egyszerűen mondta ki a szavakat, nem volt indulat, fröcsö- gés, nyilvánvalóan nem tudatosította a szavai súlyát. Vagyis egy fenét, igenis tudatosította, meggyőződése, hogy magyar hagyományok és fasizmus közé még egyenlőségjel sem való, hiszen külön se vált soha ez a két fogalom. S ebben a pillanatban úgy éreztem, valami történik velem, szlovák vagyok én is, szlovákként hallom meg, emésztem ezt a mondatot. És rettenetesen szégyellem magam. Majd előmerészkedik szlovák énem mellé a magyar mivoltom, zokogva egymás vállára borulnak, s arra sem rezzennek össze, hogy a hátuk mögött egy kövön megcsörren az egymást karoló kezekből kieső szekerce és valaška.
