Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-21 / 117 szám, szombat
9 ÚJ SZŐ 2005. MÁJUS 21. ___________________________________________________________________________________________________Szombati vendég Király Linda: „Mindegy, milyen nyelven énekel az ember, a szép dalt, az értékes dalt mindenütt megértik. A zene az egyetlen nyelv, amely mindenkihez szól...” Londonban készül első angol nyelvű albuma Ez sem történhet meg akárkivel: bangkoki fellépése után Hollywood egyik legbefolyásosabb embere, a végzetes vonzerőre még mindig vevő Michael Douglas gratulált neki. Pedig őt aztán nem könnyű elvarázsolni. Londonban David Craig szeme akadt meg rajta, Király Linda mégis Johnny Deppért rajong. SZABÓ G. LÁSZLÓ Vele ugyan még nem találkozott, de ha így folytatja, előbb-utóbb ő is besétál az utcájába. Addig úgyis van dolga. Most készül első angol nyelvű albuma. „Érzékeny, családcentrikus ember vagyok - mondja -, szeretek szeretni, a többit pedig meg lehet fejteni. A dalaim szinte mindent elárulnak rólam.” Bangkok, London, Budapest. Ez miféle, járat”? Bangkokban filmfesztivál volt, ott énekeltem, Londonban a lemezem készül, Budapestre, négy hónap után, az öcséim születésnapjára jöttem haza. Ennyire összetart a család? Amíg Amerikában éltünk, kicsit más volt a helyzet. Szüléink állandóan dolgoztak, hogy meg tudjunk élni, ezért keveset voltak otthon. Nagyon mély kapcsolat nem tudott kialakulni köztünk. Ők jöttek-men- tek, ránk meg mindig vigyázott valaki. Én például akkor ismertem meg igazán az anyukámat, amikor beteg lett. Sokat voltunk együtt, és nagyon kinyílt. Előtte kevesebbet tudtam róla. Ma már azt mondom: a családnál nincs fontosabb a világon. Nem lehet. Tizenöt éves koromtól így látom. Sok gondot okozott a szüleinek? Dacos, öntörvényű, lázadó kiscsaj lehetett. Tévedés! Egyáltalán nem voltam nehéz eset. Nem akartam állandóan bulizni, így nem kellett szabadságharcot vívnom a szüleimmel. Egyvalamiért azonban tényleg küzdöttem: Apu nem akarta, hogy énekeljek. Meg akart védeni. Tudta, hogy ez nagyon kemény pálya. Ez valóban nagy csata volt köztünk. De győztem, mert énekelek. Egyébként nagyon jól neveltek. Jól és szigorúan. Tizenhárom évesen már tudtam, mi az, hogy pénzt keresni. Előbb kisebb gyerekekre vigyáztam, aztán sminkes boltban dolgoztam, majd egy hatalmas kávézóban. Hol? Kávézóban. Nem bárban, hanem egy utcai „gyorskávézóban”. Suli után? Igen. Aztán siettem haza tanulni. Bulizás nem volt. Minket egészen máshogy neveltek, mint az amerikai gyerekeket. Velük’ nem nagyon törődtek a szüleik, suli után oda mentek, ahová akartak. Kocsikázni, inni, szórakozni... nálunk ez szóba sem jöhetett! S ezt tűrte? Engem nem zavartak, hogy így neveltek, de egyszer... Úristen, most megtudják, ha elmesélem... na, mindegy! Egyszer kimásztam az ablakon, és elmentem otthonról. Ki a parkba, a haverjaimmal. De csak fél órára. Aztán visszamásztam a szobámba. Visszamenne Long Islandre? Egy kis időre biztosan. Pedig van egy-két szörnyű emlékem New Yorkból. Barátokról például nem is beszélhetek, mert nem voltak. Londonban hogy érzi magát? Alig vártam, hogy kimenjek. Hogy saját kis életet kezdhessek. Angolul beszélhetek, minden úgy lesz, ahogy én akarom. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ilyen erősen még nem hiányzott sem a család, sem Magyarország. Alig vártam, hogy hazajöjjek végre. Itt mindenkin azonnal látod, mit érez. Tudod, ki utál és ki szeret. Pillanatok alatt leolvasod az arcáról. Londonban nem. New Yorkban vagy Los Angelesben? Ott még rosszabb a helyzet. Pedig ön is Amerikában nőtt fel. Bronxban születtem, és az angol az első nyelvem, de sem ez, sem az nem változtatott a véremen. Magyarvagyok. Van egy csaj a londoni menedzsmentemben, aki állandóan röhög rajtam. Rám néz és nevet. Azt mondja: „Te akkor is lobogsz, ha az édesapáddal beszélsz. Tele vagy tűzzel.” Engem nem érdekel, ki milyennek tart, magyarnak vagy amerikainak, én világpolgár vagyok, akinek egy fontos. Hogy jó ember legyen. Ezt a lemezt, amelyen most Londonban dolgozik, Amerikában kezdte el csinálni? Végül is igen. A Los Angelesben született dalok inspiráltak abban, hogy hangzásban, stílusban, zenében megtaláljam végre azt, amit korábban elképzeltem. Amerika után Hannoverben folytattuk a munkát, ott találkoztam egy neves zeneszerzővel, akivel egy nap alatt három dalt megírtunk, és ő hívott át Angliába. Azt mondta: „Te nagyon tehetséges vagy, ne itt szórakozz, bemutadak egy kitűnő producernek.” így kerültem ki Londonba, és onnét megyek majd visz- sza Amerikába, ahol kiválogatják a legjobb dalokat. Itthon, gondolom, mindenki ugyanazzal a kérdéssel idegesíti. Hogy mikor lesz belőlem vüág- sztár. Én nem is kérdezem. Én meg már megtanultam, hogy ez másképpen működik, mint ahogy azt sokan elképzelik. Nem elég a tehetség, a kapcsolat, jó időben kell lenni jó helyen. És akkor kell a szerencse, plusz jöhet a jóisten. Ő pedig várat magára. Biztos ennek is megvan az oka. Londonba kellett mennem. Ott írtam meg mind a harminc dalt. Ca- kompakk. Szöveggel és zenével. De ha ezt ennyire tudja, itthon is megcsinálhatta volna. Nem. Ezt a kinti producerek hozták ki belőlem. Először is felbátorodtam. Hihetetlen zenéket, harmóniákat fogunk, és mindegyikről eszembe jut valami. Inspirálnak. Beindítják az agyamat, és azonnal megítélik, ami ott, helyben születik. Egyszer hozzáteszünk, máskor elveszünk belőle, a lényeg az, hogy az én stílusomnak megfelelően megyünk tovább. Aztán jönnek a lemezcég emberei, meghallgatják a dalokat, és azt mondják, írjak még vagy hatvanat. A végén aztán úgyis az első tízet kérik. Tudom. Ezt a játékot végig kell játszani velük. Ezek íratlan szabályok. Koncertje is volt már Londonban? Négyen léptünk fel azon az estén. Négy új tehetség. Három dalt énekeltem. Mindegyiknek nagyon nagy sikere volt. Az öcséi, Ben és Viktor ikrek. Huszonegy évesek. Ön huszonkettő. Imádom őket. Most ők is elkezdtek énekelni. Nagyon tehetségesek. Viktor színésznek készül, ő ítja a dalokat. Ben üzletkötést tanul. Ha társaságba megyünk, vagy elcsalnak bulizni, élvezem, hogy vigyáznak rám. Én imádom a zenét, azzal tudok boldoggá tenni másokat, de ha valaki negatív velem szemben, az nagyon bánt. A legtöbb esetben hallgatok, nem szólok vissza, de ha nincs más megoldás, megvédem magam. Ha kell, visszarúgok. Szóval? Vagy lábbal. Megtörtént. Egy szórakozóhelyen voltam az öcsémmel. Nem nagyon volt kedvem velük menni, mert otthon jobban szeretek, de kirángattak a házból. Erre egy pasi egész este pofákat vágott, és megjegyzéseket tett rám. Sorozatosan beszólt. A buli végén, amikor indultunk haza, odavágta, hogy „Te rohadt amerikai!” Kijött utánunk tök részegen, meglökte az egyik öcsémet, erre én visszalöktem, aztán megéreztettem vele, milyen hegyes a csizmám sarka. Nem vagyok ilyen harcias fenevad, de ha kell, megvédem magam. Akárhányszor látom, mindig divatos cuccot visel. Iszonyú sok ruhám van, általában mégis ugyanazt a három darabot hordom. Ha hallaná az anyukámat... téboly! Nagyon jó ízlése van. Nem érti, miért nem öltözöm néha másba. Viszont szabadon válogathat a szekrényemben. Én meg szabadon vásárolok. Sokat. Már vissza kell fogni magamat. De hát lány vagyok, az Istenért! Londonban is vett valamit, ami boldoggá tette? Találtam egy gyönyörű szatén fűzőt, amely ekkora... nem, ekkora derekat csinál. Gaultier tervezett hasonlót Madonnának. Igen, olyan! Farmerrel és magas sarkú cipővel hordom. Fekete szatén apró virágmintákkal. Elképesztő! Papájával szemmel láthatóan erős lelki kapcsolatban áll. Legintimebb titkaidat is vele osztja meg? Apám erős egyéniség. Ugyanolyan ember, mint én. Mondhatnám: teljesen egyformák vagyunk. Ezért szoktunk keményen harcolni. Miközben tiszta szívből szeretjük egymást. De a titkaimat anyuval szoktam megbeszélni, hiszen bizonyos dolgokat egy apa nem mindig akar hallani. Neki még a kislánya vagyok. És féltékeny, amikor látja, hogy megvan az új „esélyes”, és pillantok alatt komolyra fordulhat a dolog? Nekem ilyen szempontból is nagyon jók a szüleim. Féltenek. Miért ne? De amíg látják, hogy boldog vagyok, nem szólnak bele. Főleg, ha a munkámat, a zenémet nem befolyásolja a kapcsolat. De akkor sem tiltanak el a páromtól. Csak véleményt mondanak. Aztán vagy elfogadom a tanácsukat, vagy nem. Olyan fiút bizonyára nem vitt még haza, akire azt mondták, hogy „Kislányom, ezt talán ne!” De igen. Volt rá példa. És megszerették őt. Vagyis a végén igaza lett. A legvégén viszont nekik, mert szakítottunk. Nem baj. Minden kapcsolatból tanulok valamit. És az ikrek? Ők hogy viselik, ha látják, hogy új fiú tűnik fel az oldalán? Ők keményebbek. Rögtön a tudtomra adják, ha az ülető nem tetszik nekik. Cikizik? Vagy őt cikizik. Esetleg nem szólnak hozzá. Giovanni? Sokan még ma is azt hiszik, hogy összetartoznak. Színtiszta barátság a miénk. De nem több! Imádjuk egymást, nagyszerű ember, nagyon jó barát. Gyönyörűen énekel és gyönyörűen zongorázik. Ja, és gyönyörű fiú! Visszatérve arra a harminc dalra, amely Londonban készült, hány slágergyanús van köztük? Kettő biztosan. Ebben a műfajban, amelyet képvisel, slágerré válhat egyáltalán a dal? Lényeges kérdés! Én nem úgy kezdem el a dalt, hogy Úristen, ebből sláger kell, hogy legyen! Elsősorban igényes számokat szeretnék énekelni. Ha aztán valamelyik slágerré válik közülük, annak csak örülni fogok. Nekem az a legfontosabb, hogy a nagyközönség szeresse azt, amit én boldogan adok. Nem örülök annak, ha a rádióban azt mondják valamelyik dalomra, hogy „Ez túl jó nekünk!” Én ezen műidig megsértődöm. Ne becsüljük le a hallgatót! Minőségit adjunk neki, ne tingli-tanglit. Kompromisszum? Ha egy dal nem felel meg az ízlésemnek, nem érdekel, nem éneklem el. Olyan zenét akarok közvetíteni, amely engem is épít, és másoknak is ad valamit. Ha most szerelmes lenne, más dalokat énekelne? Biztosan. Könnyedebbeket. Slá- geresebbeket. Akkor azok a számok, amelyek már startra készek... ... mélyebbről jönnek. Ugye, azt tudja, hogy sokan azt hiszik... ... hogy bolond vagyok! Nem. Hogy önnek minden olyan flottul megy. Hogy nem kellett megküzdenie semmiért. Hogy a papa és a mama utat törtek ön előtt. Pedig, ha tudnák...! Akkor tudják meg! Mikor érezte legutóbb, hogy „ez most sok volt!”? Mielőtt hazajöttem volna Londonból. Sírt? Zokogtam. Mindenből elegem lett. Ott álltam egyedül, és azt éreztem, minden irányból lőnek. Mint a harctéren. Sokan azt hiszik, kiállsz a színpadra, énekelsz, rángatózol egy kicsit, és kapsz érte egy csomó pénzt. Hát nem így működik! Kegyetlen harc van a kulisszák mögött. Azt nagyon kevesen bírják. Ha azt mondom, kötélidegek kellenek hozzá, még nem mondtam semmit. Sok a tehetség, de világsztár kevés emberből lesz. Tűrni kell. Küzdeni. Harminc dal után tíz nap szabadságot kaptam. Május végén pedig megyek vissza Amerikába. Viszem a londoni dalokat. Tesztelni. Csiszolni. Hosszú folyamat ez. Sokkal nehezebb, műit ahogy azt bárkigondolja. Presser Gáborral beszélt már, amióta itthon van? Most fogom felhívni őt. El akarom mondani neki, hogy imádom, tisztelem, és bárkinek mutatom is a dalait külföldön, mindenki gyönyörűnek tartja őket. Tehát mindegy, milyen nyelven énekel az ember, a szép dalt, az értékes dalt mindenütt megértik. Ezt is hogy kitalálták ott fent... a zene az egyetlen nyelv, amely mindenkihez szól. Ugye, milyen jól választottam?
