Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-17 / 113 szám, kedd
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2005. MÁJUS 17. Pozsonyban járt a „legszórakoztatóbb takarítószakasz' STOMP-pal fertőzve MISLAY EDIT „Az írónő, aki nem ír, vagy legalábbis a kelleténél ritkábban” - Kovács Magda a Pozsonyi Casinóban Gömör lelke az ő lelke is Le lettünk hengerelve. Pontosabban be lettünk ütemezve. Pozsonyban lépett fel a múlt héten hat estén keresztül a STOMP, amelynek pontos definíciójával egy kicsit gondban vagyok. Mi is ez a csapat tulajdonképpen? (Jobban mondva csapatok, hiszen mostanában már három egységgé osztódva járják a világot.) Ütőegyüttes? Mozgásszínház? Táncszínház? Zörejzenekar? Talán mindez együtt, fergeteges show-műsorrá ötvözve, humorral fűszerezve. Nemhiába írták róluk például, hogy ők a világ „legszórakoztatóbb takarítószakasza”. Vagy mondjuk azt, hogy „a STOMP a dobolás Pi- cassója, a színház Johnny Rottene, a tánc James Joyce-a”. Nem tudom, ebből mennyire szűrhető le, mi is tulajdonképpen a STOMP. Akkor megpróbálkozom egy saját definícióval: a STOMP az az együttes, amelyet ha az ember a televíziót találomra kapcsolgatva megpillant (jobban mondva a műsorukat), akkor a szeme odaragad a képernyőre, és pillanatokon belül megfeledkezik arról, hogy egy perccel ezelőtt még valami sürgős tennivalója volt. Aztán már csak ámul. És bámul. Élőben látva őket szintúgy. Elsősorban azon, hogy olykor milyen hihetedenül egyszerű öüet elegendő ahhoz, hogy abból elementáris erővel ható, magával ragadó látni- és hallanivaló szülessen. Nem tudom, ki hogy van vele, engem a revüműsorok mindig rettentően untattak. Pedig ott aztán van műiden: pazar ruhaköltemények, zene, tánc, amivel el akarnak kápráztatni. Csak valahogy soha nem tudok elkáprázódni. Itt meg megjelenik néhány alak a színpadon, öltözékük a ruhakölteménytől nagyon messze van, szóval tényleg „nagytakarításhoz” vannak öltözve, és nincs nagyzenekar, csak a testük mint „ütőhangszer”, meg csupa olyan dolog, amiről aztán eszembe nem jutna, hogy ezzel színpadra lehet lépni és zenélni: portvis, szemeteskuka, műanyag vödrök, nejlontáska, újságpapír, fémhordó, faláda, gyufásdoboz, kis műanyag ivóvíztartály, szóval csupa olyan cucc, amiben ha az ember szeme a STOMP előtt megakadt, biztos, hogy nem a „ritmusextázis” jutott eszébe. De a STOMP után az ember egy nagy tanulságot levonhat. Az életben minden ritmus. Minden lüktetés. Erre születtünk. Az életünk alapja. Hiszen a szívünk is „dobol”, nem? És addig van minden rendben, amíg üt. Ahogy a STOMP. Amely két órán keresztül dobolt, verte a ritmust, hol szelíden, hol vadabbul, hogy végül mindez egy őrületes ritmusorgiában csúcsosodjon ki. Ritmussal töltődött az agyunk. A kezünk. A lábunk. Ha valaki olyasmire lett figyelmes az előadás után, hogy például a lába „önálló életet” kezdett élni, és magától „dobolni” kezdett, nem kell megijedni, nem vészes a helyzet. Csak egy kis STOMP-fertőzés. De nem káros. Inkább jót tesz. Mostanáig úgy gondoltam, számos gyönyörű pontja van a világnak, ahol szép lehet az élet. De Kovács Magdát hallgatva, aki olyan varázslatosan, annyi lelkesedéssel, annyi szívvel tud beszélni a szülőföldjéről, nincs más választásom, el kell hinnem neki: Gömörnél nincs csodálatosabb hely a földön. MISLAY EDIT S valószínűleg hasonló véleményen van mindenki, aki múlt csütörtökön a Pozsonyi Casinóba látogatott, és abban az élményben lehetett része, hogy hallhatta az írónőt, akivel jó barátnője, pályatársa, Csepécz Szilvia beszélgetett. (Sőt, még egy író vendége volt az estnek: Kovács Magdát elkísérte lánya, Bárczi Zsófia, akit a fiatal írónemzedék jeles személyiségei között tartanak számon.) Azok, akik eddig netalán nem sokat tudtak Kovács Magdáról, valamifajta képet kialakíthattak róla Csepécz Szilvia személyes, meleg hangú, bevezetőjéből is. „Kovács Magda személye számomra csupa »leg«-ekből áll - mondta - ő az egyik legjobb, legtisztább ember, akit megismerhettem.” Szavaiban nem volt egy csepp túlzás sem, hiszen a Casinóban „Gömör gyöngyeként” köszöntött írónőből csak úgy süt a pozitív energia, az életszeretet. Kivételes egyéniség. Olyan, mint egy csillagszóró. Elvarázsolva nézi, hallgatja az ember, és jobb kedve lesz tőle. Legszívesebben szóról szóra idézném minden szavát, annyira élvezetesen beszél. Magáról többek közt elárulta: „Nagyon erős tudásvágy volt bennem mindig. Annyira erős volt, hogy nem lehetett neki útját állni. Sok minden, ami bennem van, a génjeimben van. Nagyon tehetséges, a fontos történelmi események sodrásában mindig, generációról generációra jelen lévő családtagjaimtól örököltem. 1848-as nagynagybátyámtól, Istók Imrétől kezdve, aki Kossuth vezérkarában ezredesi vagy századosi rangban volt, mi mindenben részt vettünk, 19-esek is voltunk, földosztók, nagynagybátyám a saját földjét osztotta szét. Apám »spanyolos« volt, antifasiszta, mi a lányommal együtt 89- esek. Biztos, hogy belül formálja az ember személyiségét a családi örökség.” Gömörről mesélve szinte szárnyakat kap: „Szülőföldem egy rendkívüli vidék. Hogy a bezártságától van-e ez, mert mi mindig távol estünk a világtól, nem tudom. Viszont az egyáltalán nem igaz, hogy egy szellemileg lepusztult vidék lett volna valaha is. Csak ismerni kell a történelmét.” A kalandvágy mellett a szülőföldhöz való ragaszkodás mindennél erősebb volt a családban. „Nekem nagyon fontos az otthoni ég, a dombok. Amikor összesűrűsödik a homály két összeboruló domb között, mert hol így borulnak, hol úgy, teljesen rapszodikusan, és lilára homályosodik, s fent a dombtetőn aranyszín szaladozik a fákon, ilyenkor az antik görög világ is eszembe jut. Sőt mikor tavasszal megyek ki az erdőre, a Baglyos hegyre, amikor egészen finomak a rügyek, olyan érzése van az embernek, hogy nimfák leskelődnek rá a fák mögül, esetleg Pán is ott játszik a sípján. Néha szinte hallja is az ember. Ez annyira szép. És a fák! Hogyha közel állsz hozzájuk és nagyon koncentrálsz rájuk, érzed a melegüket. Csodálatos, szinte érzed a gondolataikat. Ez nekem Gömör.” Ezért több éves pozsonyi élet után, amikor a kislányát várta, visszaköltözött férjével a szülőföldre: „Mondtam, megyünk, azt én nem viselem el, hogy ne látná ugyanazt az eget, ugyanazt a kakukkfűvel benőtt domboldalt, ami miatt az én nagyapám Floridából hazajött, és így hazamentünk” Nagyon szeretett pedig Pozsonyban élni, nehéz volt az elszakadás, mert sok barátra lelt, bekerült az akkori pezsgő irodalmi életbe, s mint mondta, ebben a városban lett a „begubózott hernyóból” lepke, és végül mint a káposztalepke, hazatért. (Az írónő szerint a Kovács nagymamája is ilyen volt: „Kilencvenévesen tettvett a kertjében, olyan volt, mint egy kis lepke, tündér. Mindig mondtam, hogy .köszönök, és amelyik lepke visszaköszön, az a nagyanyám. így ismertem fel a sok lepke között.”) Az otthonról kapott útravalóról a következőket árulta el: „Szerencsém volt, hogy olyan csodálatos korban voltam gyerek, amikor az embereknek még volt tartásuk. És én rájöttem, mitől. Az egyszerű parasztembereknek megvolt a maguk kicsi udvara, háza, és a maga portáján, udvarán mindegyik király volt. És egy királynak tartása van. Ezektől a parasztemberektől én nagyon sokat tanultam. Amit esetleg megírok, megalkotok, arra én mindig azt szoktam mondani, hogy csak továbbadom. Egy kicsit rendezem. Mert én ezt tőlük örököltem. Csodálatos esti beszélgetéseknek voltam a szem- és fültanúja. Nagyanyám olyan jelzős szerkezetet tudott, hogy Márquez biztos megirigyelte volna.” Csepész Szilvia Kovács Magdáról elmondta: „Személyes legendája is van: ő az az írónő, aki nem ír. Vagy legalábbis a kelleténél jóval ritkábban.” Eddig öt kötete látott napvilágot, legutóbb tavaly a Topolya úr csodálatos átváltozása című meseregénye. Kovács Magda arra is megpróbált választ adni, miért ír olyan keveset: „Nagyon sokat gondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka. A tehetségemmel magam szerint nincs baj, én írói tehetség vagyok. De nincs írói mentalitásom. Le kell ülni, és írni kell. Ki kell zárni a világot. Nem számít, hogy mi baja van a világnak. Az a világ dolga. Az író megírja, hogy mi baja a világnak. Én meg odamegyek, és meg akarom javítani a világot. És ezért nem írok.” írói tervei persze vannak, sőt! Mint kiderült, a Topolya úr csodálatos átváltozása csupán része egy tervezett nagyobb műnek. „Annyira gömöri vagyok, hogy talán összesűrűsödött bennem valami Gömörből. Ha semmi mást, ezt szeretném az utókorra hagyni. A lelkét Gömörnek. Addig nem szeretnék meghalni, amíg ezt meg nem írom.” (Képarchívum) „A szövegek nem íródhattak volna máshol, ugyanakkor sokféleségüket látva az az érzésünk támad, hogy egyébként íródhattak volna bárhol máshol a nagyvilágban is” Szlovákiai magyar irodalmi ikerantológiák Hodossy Gyula, Barak László, Zirig Árpád és Gyiire Lajos a könyvbemutatón (Somogyi Tibor felvétele) HIZSNYAI ZOLTÁN Szlovákiai, magyar költők és prózaírók 2004-ben sajtóban közzé tett verseiből, illetve szépprózáiból összeállított két antológiát mutattak be legutóbb a dunaszer- dahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéházban. A bámész civil címmel megjelent versválogatás Zalán Tibor, a Honvágy című prózaválogatás pedig Závada Pál munkája. A magyar irodalomban az utóbbi évtizedekben hagyománnyá vált, hogy az előző évben publikált szépirodalmi művekből antológiákat adnak ki. Az éves lírai termés legjavát Szép versek címen adták közre, míg a legjelentősebbnek ítélt prózákat a Körkép című antológia tartalmazta. Hogy mi számított „legjavának” s hogy mi ítéltetett „legjelentősebbnek”, azt e két gyűjteménynek az értékelendő irodalmi anyag mennyiségéhez képesti igencsak szűkös terjedelme, valamint a válogatást készítők egyéni ízlése, világszemlélete és elkötelezettsége határozta meg. Valljuk meg, nem is lehetett ez másként: minden kiadványnak vannak ugyanis terjedelmi korlátái, és az antológiáknak ezenkívül még összeállítói is, akiknek az ízlése - jó esetben - kifejlett és markáns, mindazonáltal azonban korántsem egyetemes. Viszont mindezen kényszerű kötöttségek és adottságok természetesen azzal jártak, hogy számos, magát jelentékenynek gondoló alkotó és írói csoport, ideológiai és irodalmi irányzat háttérbe szorítottnak vagy egyenesen kirekesztettnek érezte magát. Nem véletlenül és korántsem indokolatlanul, hiszen ezekben az antológiákban szerepelni annyit jelentett, mint benne lenni az irodalmi kánonban. Ott lenni a nagyok között. Szinte már mindegy is, mivel, merthogy - amiként Parti Nagy Lajos írja az 1963-as versválogatásról -: „Szép verseket nem olvas, hanem lapozgat az ember, sétálgat benne föl s alá, mint egy kiállításon, ahol a résztvevők sokkalta fontosabbak, mint kiállított tárgyaik”. Nos, a magyar irodalom de- centralizálódása az új évezredben oda vezetett, hogy egyrészt több hasonló típusú kiadvány között aprózódott fel a föntebb említett antológiák rangja, vagyis mintegy porciókra osztatott az egyes szemléletek, illetve a „regionális magyar irodalmak” között, másrészt ezeknek az elszaporodott gyűjteményeknek a magyar irodalmi kánonhoz való viszonya is megváltozott. Jobban mondva: nem is annyira a viszonyuk változott meg, hanem a kánonok szaporodtak el, s az uralkodó ideológiák elvárásai szerint értékpluralizált feltételek között immár ki-ki a maga ízlése szerinti rangsorhoz kötődik a hagyományos módon. Az idén negyvenkettedik évfolyamába lépő Szép versek antológiának például Az év versei címen három éve létezik egy alternatív változata is az anyaországban. Nem beszélve arról, hogy láthatólag a Kárpát-medence magyar kisebbségeinek literátorai (vagy írószervezetei, könyvkiadói?) sem kívánnak lemondani a kánonképző antológiák kiadásáról. 2000-től Erdélyi Szép Szó címmel a romániai magyar irodalomnak (tehát korántsem csupán az erdélyinek) is megjelenik egy reprezentatív gyűjteménye, amely éves bontásban vegyesen tartalmaz lírát és prózát (sőt, grafikákat is). Tavaly aztán nálunk is megjelent égy dupla antológia: az egyik kötet alcíme „Szlovákiai magyar szép versek 2004” volt, ikertestvérének címvariánsa pedig a „szép próza” megjelöléssel él. És aki jelen volt a legutóbbi könyvbemutatón a Vámbéryben, az idei gyűjteményeket is megtekinthette. Valamint felolvasásokat hallgathatott meg a jelen lévő tizenhárom költő többségétől (sajnos, egyetlen prózaíró sem jelent meg a rendezvényen). A Szlovákiai Magyar írók Társasága és a Lilium Aurum Könyvkiadó közös kiadásában megjelent antológiák idén sokkal muta- tósabbra sikeredtek, és az általam eddig elolvasott szövegek arra engednek következtetni, tartalmilag sem járnak rosszabbul azok, akik egy jobb belvárosi ebéd árát sem sajnálják kiadni egy-egy könyvért. Ez pedig a kötet szerzőin kívül a két neves összeállító érdeme, akik nem tudtak ugyan jelen lenni a dunaszerdahelyi rendezvényen, de szellemük az elegáns kötetek hátlapjáról is megidézhető. Zalán Tibor egyebek mellett például a következőket írja: „A szövegek nyilván nem íródhattak volna máshol, mint itt, ugyanakkor (...) sokféleségüket látva az az érzésünk támad, hogy egyébként íródhattak volna bárhol máshol a nagyvilágban is. (...) Nincs ezen mit csodálkoznunk a huszonegyedik század elején.” Závada Pál pedig ekként elmélkedik: „Ugyan mi végre szerveződik antológia olyan alapon, hogy szerzőit valamely határon innen vagy túl kell számba vennünk? Mert jó - ha minőség-szab- ta közléshatárról, ízléshatárról volna szó, akkor igen, na de ha csak országhatárról...?!” Závada végül pofonegyszerű - s nem minden tanulság nélkül való - magyarázatot ad a szlovákiai magyar antológia létjogosultságának kérdésére: „...kíváncsiak vagyunk elbeszélésirodalmunk északi régiójának, a szlovákiainak újabb éves betakarítására.” (Konozsi István jeLveteLej
