Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)
2005-05-14 / 111 szám, szombat
14 Családi kör ÜJ SZÓ 2005. MÁJUS 14. MINDENNAPI KENYERÜNK Ne fesd az ördögöt a falra! HAĽKO JÓZSEF Réges-régen, 865-ben Bagdadban a mozlim Mutavakil kalifa népének megparancsolta, hogy fessék tele a keresztények házait különféle ördögképekkel, így űzve gúnyt belőlük. A legenda szerint pedig, amikor a városon átutazott a mit sem sejtő Konstantin szerzetes, és megkérdezték tőle, szerinte mit jelenthetnek azok az ábrák, ő kis gondolkodás után ezt felelte: „Nos, a falakon ördögök képét látom, azt gondolom tehát, hogy odabent keresztények laknak. Merthogy a démonok nem férnek meg velük egy fedél alatt, kimenekültek a házból. Ahol tehát nem látni ezeket a démonokat a külső falakon, minden valószínűség szerint, ott bent laknak...” Konstantin találó válasza sokkal több volt, mintsem egy humoros megjegyzés a kereszténycsúfolásra. Sokkal, de sokkal mélyebb igazságot tartalmazott: mégpedig, hogy minden emberi lény a jó és a rossz közti lelki vívódás főszereplője. Mert minden egyes személy iránt elemi az érdeklődése nemcsak a Szendéleknek, hogy az embert megszentelje, hanem a sötétség és jogtalanság szelleméé is, a sátáné, hogy megkísértse őt, és eltérítse a helyes útról. Isten szabad akarattal ajándékozta meg az embert, mégpedig hogy válasszon ezek közül a lehetőségek közül. Semleges terület, amolyan „harmadik út” nem létezik. Éppen pünkösdöt ünnepeljük. Nemcsak mint szép emléket a Szentlélek küldetésére a keresztény világ hajnalán Jeruzsálemben, hanem mint azóta is időszerű isteni ajánlatot: itt és most fogadd el az én Lelkemet, mely vezet majd tégedet az életben, megajándékoz az igazság világosságával, és erővel, hogy kövessed. A Lélek már ténykedik. Keresed Jézust és az ő igazságát? Akkor tebenned már a Szentlélek munkálkodik. Szégyent érzel a bűneid fölött, és meg akarod vallani őket? Akkor tebenned már ugyanez a Lélek cselekszik. Szükségét érzed annak, hogy előbbre lépj, hogy megváltozz, hogy elmélyülj a lelki életben? Semmi kétség: a Szentlélek az, aki az újjászületést, az új utat kínálja neked. Mégpedig nehéz utat. Mert az ördög falra festése folytatódik, még ha modernebb formában is. Hiszen hány kép, felirat, film és reklám propagálja már manapság gátlástalanul a rosszat, az önzést, az agresszivitást? Tulajdonképpen szüntelenül isméüődik ugyanaz az ajánlat, amellyel a sátán megbabonázta a paradicsomban ősszüleinket: „olyanok lesztek, mint az Isten”. És ők, az Istennek engedetlenek az isteni ellenségre hallgattak. így kezdődött az emberi civilizáció létbeni száműzetése, amikor a paradicsom kapuját kerubok villámló lángpallosai zárták el. Ezt a kaput csak egy újabb tűz képes kinyitni, mégpedig a Szentlélek lángja. Azok a lángok, amelyek megtisztítanák minket, amelyek új emberré alakítanak át, olyan emberekké, akik képesek tovább és továbbadni ezt a szent tüzet. A szerző római katolikus pap A MAGYAR HÁZIASSZONY LEXIKONA Idén amiatt a pár nap miatt apák napján hallgatom meg, hogy Szól a kakukk, a rigó: édesanyám szíve jó...! Utazás a bal fülem körül Malátakávé Pörkölt és darált árpakávéból 3- 4 kávéskanálnyit negyed órán át forralunk negyed liter vízben és egyenlő mennyiségű tejjel hígítjuk. Inkább szorulásra hajlamosabbaknak adjuk. Híg székletnél inkább makk-kávét adunk. Mandulatörés Mandulatöréskor tegyünk a mozsárba kevés darabos cukrot, és így megakadályozzuk, hogy a mandula darabkái szerteszéjjel hulljanak. Mandula héjalása A mandulát már kimérve forró vízbe dobjuk, hogy ellepje és hagyjuk, míg héja könnyen lejön. Akkor leöntjük róla a vizet és barna héját könnyen lehúzhatjuk róla, két ujjunk között kicsit megnyomva. Ha utána megdaráljuk, előbb szárítsuk meg. Mandulakorpa Régóta ismert bőrápoló szer. Mosakodásra használják szappán helyett. Jól összekeverünk 30 gr finom búzalisztet, 20 gr ibolya- gyökérport, 140 gr szódabikarbónát, ugyanannyi bóraxot. Nagyon jól megszárítjuk és egészen finom szitán átszitáljuk. Hozzákeverünk 40 gr szárított és megtört keserűmandulát, és virágolajjal illatosítjuk. Mandulatej Szobában, hideg vízben 12-14 órán keresztül áztatunk 150 gramm édesmandulát. Azután meghámozzuk és megtörjük. Porcelánmozsárban 1 liter vízzel kb. fél óra hosszat dörzsöljük. Azután szűrőrongyon átszűrjük, és ugyanannyi kalciumsavóval keverjük. A kalciumsavót úgy nyerjük, hogy 1 liter teljes tejhez 4 gr kalcium laktikumot teszünk és felfőzzük. Azután szűrjük. 1 liter mandulatejhez adunk egy liter kalciumsavót, 30 gr rizs- vagy kukoricalisztet és 100 gr cukrot. Az egészet jól felfőzzük. Mazsola Nagyon szép és kiadós lesz, ha kiválogatás előtt kissé leforrázzuk, azután nagylyukú szitára tesszük, és hideg vízzel leöblítjük. Egy fél órára beletesszük a meleg kályhába, ahol megduzzad, és sokkal kiadósabbá válik. Ajánlatos a mazsolát kissé belisztezni és kis adagokban a tenyerünkben eldörzsölni. A szárak lejönnek, a munka is könnyebben megy, mert a lisztes kézhez nem ragad úgy oda a mazsola. A liszt azon kívül a piszok nagy részét is leviszi róla. Elég utólag hideg vízzel leöblíteni. A megmosott mazsolát, mielőtt a tésztába tesszük, dörzsöljük meg tiszta törlővel vagy hagyjuk meleg helyen száradni, különben a nyers tészta ragadós lesz. Az Ünnep kiadása, Budapest, 1936 Nem én vettem észre. Én nem is tudtam, hogy nem jól hallok. Úgy kezdődött, hogy ha az egészséges fülemre feküdtem, csöröghetett a telefon, csengethettek, ágyúzhatott a hadsereg, meg sem moccantam. Férjem persze dúlt-fúlt, hogy ilyenkor kivétel nélkül mindig neki kell kiugrania az ágyból. BENKŐ TÍMEA Aztán egyszer éjjel irgalmatlan horkolásra ébredtem (ami egyébként nem jellemző nálunk). Amint álmatlanul forgolódtam, megdöbbentő felfedezésre jutottam: „Roppant érdekes! Ha a másik oldalamra fordulok, a Zsolti nem is horkol...” Felültem. Tesztelni kezdtem a hallásom. Hol egyik, hol másik fülem fogtam be. „Semmi kétség, meg fogok süketülni! Istenem, hiszen még harmincéves sem vagyok...” Később felfigyeltem egyéb jelekre is. Ha reggel a buszban valaki mellém ült, s ne adj isten az ablak felőli oldalon volt a jobb fülem, képtelen voltam a verbális kommunikációra. A suliban feltettem a kérdést, de nem a felelőt figyeltem a táblánál, hanem az osztályt lestem, nem súg-e valaki. Magyarórán az egyik diák felolvasta a fogalmazását. Önjellemzés volt a feladat, s a tanuló frappánsan így fejezte be: „Aki lófejnek tart, az barátkozik velem, aki meg nem, hát...”- Béni, lófejnek? Mit akartál ezzel mondani?- Csak simán jó fejet, tanárnő... Ajjaj! Az utolsó lökést aztán a következő sztori adta: életünkben először részletre szerettünk volna vásárolni. A bolt kellős közepén ültettek le egy számítógép mellé, az eladó pedig viselt dolgainkról kezdett faggatni (személyi jövedelem, háztartás stb.). Csüngtem ajkán szótla- nul, mert körülöttünk hatalmas volt a hangzavar, vásárlók, eladók beszélgettek, válogattak. Minden hallóidegszálam aktivizálnom kellett, hogy értsem az eladó kérdéseit. Ki történetesen férfiember vala. Egyszercsak megbök a férjem: „Mi van? Tetszik, hogy úgy bámulod?” Másnap reggel már ott is ültem a fülorvos rendelőjében. Azt mondta, audiometriával kezdünk. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy beül az ember egy zárt kabinba, kap egy fülhallgatót meg egy jelzőgombot, amit meg kell nyomnia, ahányszor valamüyen hangot észlel a fülhallgatóban. Mindezt olyan módon, hogy közben az egészséges fülbe folyamatosan zavaró súgást engednek, míg a másikba különböző sípogó, magas, meg búgó, mély hangokat bocsátanak. (Megjegyzem, már csak utólag vagyok eny- nyire képben, akkor valójában dunsztom nem volt, a súgáson kívül mit is kéne még hallanom.) Csak vártam-vártam türelmesen az ígért hangokat, már egy örökkévalóság óta tartott az egész, és semmi. De abszolúte. „Ez nem vicc! Rögtönöznöm kell...” Mentve a menthetőt idegesen nyomogatni kezdtem a jelzőgombot. Találomra. Az eredmény így is pocsék lett., J^- het műteni” - közölte az orvos. Jaj, ne!- Egy vágást sem kell ejteni kívülről. Háromnapos sebészet, tudja? Egyik nap bejön a kórházba, megtörténnek a szükséges kivizsgálások, másnap teljes altatásban megoperáljuk. Lefejtjük a dob- háryát, kivesszük, ami elromlott, helyettesítjük egy kis protézissel, visszavarrjuk a dobhártyát, és harmadnap reggel hazamehet. Eljött a nevezetes nap. Korábban mindenki azt kérdezgette: „Félsz?” Annyiszor válaszoltam, hogy nem, hogy végül magam is elhittem. Amikor tanítványaim ajándékkal búcsúztattak, átvillant az agyamon, hátha azt hiszik, nem is jövök vissza. Elalszom örökre a műtőasztalon, vagy mit tudom én. Nem sikerül az egész, sőt romlani fog a hallásom és pályát kell változtatnom, mert egy nagyothalló tanár, hát, mégis csak snassz... Háromnapos sebészet. Az első nap: totális depresszió. A nővér ezzel fogad: „Evőeszköz, pohár, lázmérő van?” Lázmérő? Felkészületlennek érzem magam. (A végén még kiderül, hogy a szikét is nekem kellett volna hoznom...) „Választott orvosa van?” - ér még váratlanabbul a következő kérdés. Elképzelem, hogy felsorakozik itt mindjárt húsz fehér köpenyes, s én rábökhetek majd az egyikre, hogy őt akarom. A nővér kijózanít, nem. Csak van, aki már úgy jön ide, hogy előre lerendezte, de semmi vész és izé meg hogyhíjják. Délelőtt néhány rutinkivizsgálás (hiszen már hetekkel korábban vér-, toriét-, vizeletmintákat produkál a páciens, belgyógyászaton sorakozik, EKG...), délig aztán a félholt betegeket nézem, akiket a műtőből tolnak fel a fekvőbetegrészlegre, történetesen egyenesen mellém is a szobába. Este sírógörcs, telefon haza. „Én ezt nem is akarom, különben is, mi van a gyerekkel, és gyere értem, mert isten bizony hazamegyek Pozsonyból akár gyalog...” Másnap műtét. Fél nyolckor legyalogolok az ötödik emeletről a másodikra. Megkapom a fenekembe az öröminjekciót, Terveztem, szólok, hogy dupla adagot kérek, különben, azt hiszem, meggondolom magam. Aztán mégsem. A nyolcas műtőbe visznek. Az ismert asztal, kéz, láb kikötve, infúzió bekötve, egyenesen a vénába megy az altató is. A mennyezeten közvetlenül fölöttem először kettőre nő a lámpák száma, majd négyre, hatnál eldöntőm, hogy nem adom meg magam, nem fogom becsukni a szemem... Amikor magamhoz térek, fáj a fülem. De jó! Ezek szerint élek... „Aludjon! Műtétje volt” - közli velem egy fiatal nővérke. Mellettem még további négy sorstársam alszik. Melegem van. Elkezdem szép komótosan letekerni a gumifáslit a vádlimról, mert az operáció előtt bepólyázták, hogy be ne dagadjon. „Mit csinál, az istenért? Aludjon!” - szólít fel újra a nővér. Bejön egy ápoló, hogy randira hívja őt. Sosem fogom megtudni, végül elment-e vele, mert a nő a szeme sarkából végig engem figyelt, látta, hogy rákattantam a témára, hát a telefon- után nyúlt: „Én a kettest felvitetem az Osztályra, szerintem teljesen magához tért.” Harmadnap: leveszik a külső kötést. Tépik a hajam is, mert egyenesen ahhoz ragasztották. Miért csodálkozom? A kozmetikusomnak ugyanezért a műveletért havonta fizetek. Igaz, nem a fültövem szoktam gyantáz- tatni, de éppen így érzem magam akkor is. Még egy ideig nem fog kiderülni, hallok-e. Friss a seb, belső tampon marad. Nem engednek haza. Azt mondják, messze van. Beletörődöm, jó nekem a negyednap is. Legalább szép hétvégénk lesz. Végre itt a boldog viszontlátás, beülünk az autóba, ki sem érünk a városból, fülemben elkezd zuhogni a Niagara. Ilyen nincs! Egészen addig tünetmentes voltam! Azzal indítottak útnak, zúgás, sípolás, súgás esetén azonnal jöjjek vissza. Nem, ez csak az autó. Majd otthon lefekszem, és holnapra elmúlik... Nem múlik. Újra pakolok, irány, vissza a kórházba. Anyák napján. Hároméves lányom a „Fülemüle fenn a fán, neked dalol, anyukám” kezdetű éneket gyakorolja az óvodai műsorra. „Nem baj, majd átadom apukának az ajándékomat” - vigasztal. Ő engem. Édes istenem! Fekszem ugyanabban a kórházi ágyban, amit pénteken olyan vidáman itt hagytam. Csöpög az infúzió. „Pár nap és elmúlik” - ígéri az orvos. Aha... Konkrét számokban kifejezve? Már követelőzöm. „Három, négy, öt...” - vonogatja a vállát. Tízig megállhatna azért, fohászkodom magamban. Még hogy háromnapos sebészet... Nem érdekes. Majd fölcseréljük az ünnepet, és idén az apák napját ülöm meg én. Nem lesz hagyományos orgona, majálisra sem megyünk délután, de remélhetőleg tisztán fogom hallani, ahogy Enikő teli tüdőből fújja: Szól a kakukk, a rigó: édesanyám szíve jó..., s közben azt gondolom majd, hát még a hallása! Egymásra utáltán (A szerző felvételeid „Apukával olvasunk, anyuka kórházban van’