Új Szó, 2005. május (58. évfolyam, 100-125. szám)

2005-05-06 / 104 szám, péntek

ÚJ SZŐ 2005. MÁJUS 6. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ A ríjdikalizálódásról és az incidensekről lesz emlékezetes a tavalyi év Újvidéken. Pavel Domonji, a Helsinki Emberi Jogi Bizottság újvidéki irodá­jának vezetője a lapnak abból az alkalomból beszélt erről, hogy a szerbiai helsinki bizott­ság kiadta tavalyi évkönyvét. Szerinte olyan erők izmosod­tak meg, amelyek a Vajdaságot exkluzív, kiváltságos szerb tar­tományként szeretnék birto­kolni, és úgy vélik, nincs szük­sége semmilyen autonómiára. Az incidensek horizontálisan terjedtek, és mind több kisebb­séget érintettek a Vajdaság­ban. A kormány elismerte ugyan az incidensek tényét, de azt állította, hogy elszigetelt és egyedi esetekről van szó, ami irritálta a kisebbségeket, min­denekelőtt a magyar közösség képviselőit, akik intézkedése­ket követeltek az állami szer­vektől. „Megelégelve az állam viszonyulását, végül anyaor­száguk közvetítésével felhív­ták az európai politikai fóru­mok figyelmét a Vajdaságban történtekre” - mondta. Szerin­te a kérdés nemzetköziesítése nyugtalanságot váltott ki a po­litikai közvéleményben, de mégis fontos volt, mert napvi­lágra hozott néhány dolgot. Kiderült a szerb politikai elit korlátozottsága, hogy-nem érti a kisebbségi kérdés lényegét, fejlődési és a modernizációs igényeit. Kiderült az is, hogy Szerbiában nincs aktív kisebb­ségi politika, és hogy a kor­mány nem hajlandó szembe­sülni a megromlott interetni- kus viszonyok gondjaival, nem működnek az intézmények, a Vajdaság pedig nem rendelke­zik javaival, amelyeket fel­használhatna problémáinak megoldására. BILD Vlagyimir Putyin orosz el­nök és Gerhard Schröder né­met kancellár „a felszabadulás napjának” nevezte egy interjú­ban 1945. május 8-át, a II. vi­lágháború európai befejezésé­nek a napját. A nagy példány- számú lapban ma megjelenő interjúból tegnap közzétett részlet szerint Putyin visszau­tasította azt a felfogást, hogy a Szovjetunió lett volna egyedül felelős Németország háború utáni megosztottságáért. Elis­merte, hogy a német lakosság is szenvedett a második világ­háborúban, „de ez nem a Szov­jetunió vagy a Vörös Hadsereg vétke”. Németországban az eu­rópai háború végének újabb kerek évfordulójáról minden eddiginél oldottabban emlé­keznek meg. Schröder Moszk­vában részt vesz a Győzelem napi ünnepségeken, s emiatt alig hallhatók bíráló hangok. Helmut Kohl volt kancellárt tíz éve meghívták Moszkvába, a náci Németország fölött aratott győzelem 50. évfordulójának ünnepségeire, de Kohl távol tartotta magát a katonai pará­détól és a szovjet veteránok fel­vonulásától. Schröder a német parlament két házának együt­tes ülése után utazik Moszkvá­ba. A kancellár egy korábbi al­kalommal azt hangsúlyozta, hogy az antifasiszta koalícióba tömörült szövetségesek nem Németország felett, hanem Né­metországért arattak győzel­met 1945-ben. Szöveg nélkül (Szalay Zoltán rajzaj Várat magára az ukrán nacionalisták és a szovjet katonák közti megbékélés Békíthetetlen veteránok Hatvan évvel a második vi­lágháború vége után sem készek a megbékélésre az Ukrajna függetlenségéért küzdő Ukrán Felkelő Had­sereg (UPA) egykori harco­sai és a Szovjetuniót védel­mező Vörös Hadsereg ve­teránjai. MTI-HÁTTÉR Viktor Juscsenko elnök felszólí­totta a két tábort, hogy az évtize­dek óta tartó kölcsönös harag el­oszlatása érdekében május 9-én, a győzelem napján írjanak alá egyetértési nyilatkozatot. „Könyö­rögve kérem Önöket, találják meg a megértés útját” - jelentette ki az elnök, akinek édesapja a Vörös Hadsereg katonája és az ausch­witzi láger foglya volt. Felhívása azonban süket fülekre talált. „Ez a kezdeményezés nem he­lyénvaló” - véli a 76 éves Kuzma Hobzej, az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN) egykori tag­ja, amelynek tagjai 1942-ben az Ukrán Felkelő Hadsereget létre­hozták. Timofij Mahanyok, a lembergi szovjet veteránok regio­nális szervezetének helyettes veze­tője szerint „az elnök politikai téve­déséről” van szó. A XX. század 20-as és 30-as évei­ben Nyugat-Ukrajna Lengyelor­szághoz tartozott, amely kemé­nyen elnyomta az ukrán naciona­listákat. 1939-ben a szovjet csapa­tok vették át a lengyelek helyét, vé­res megtorló akciókat hajtva végre a helyi lakosság ellen, míg a nácik két évvel később visszavonulásra nem kényszerítették őket. Az UPA az első időkben üdvözölte a néme­teket, abban bízva, hogy támogat­ják Ukrajna függetlenségét, majd háborút hirdetett ellenük. A felkelő hadsereg, amely az öt­venes évek elejéig fennmaradt, és fénykorában 40 ezer katonája volt, harcolt a szovjetek és a len­gyel ellenálló Honi Hadsereg el­len is. Az ádáz harcoknak több ezer polgári áldozata volt. Napjainkban főként az ország nyugati, nacionalista és helyen­ként oroszellenes felében a régi ellenségeskedést még tovább szít­ja, hogy a két csoportnak külön­böző jogállása van Ukrajnában. A volt szovjet katonákat „háborús veteránokként” kezelik egy 1993- ban elfogadott törvény alapján, így bizonyos szociális kedvezmé­nyekben részesülnek, például 75 százalékkal kevesebb lakbért és kommunális díjat fizetnek. Az OUN és az UPA tagjai közül vi­szont, akik közül számosán meg­járták a szovjet börtönöket, ez a jogállás és a vele járó kedvezmé­nyek csak azokat illetik meg, aki­ket hivatalosan rehabilitáltak. „De jure továbbra is banditák maradunk” - szögezte le keserűen Jurij Csuhevics, akinek Roman ne­vű édesapja az UPA parancsnoka volt 1943-tól 1950-ben bekövetke­zett haláláig. „Nem szociális ked­vezményekre van szükségünk, ha­nem annak elismerésére, hogy Uk­rajna függetlenségéért harcoltunk” - fogalmaz a hetvenes éveiben járó férfi, aki szovjetellenes tevékenysé­ge miatt börtönben töltött harminc év alatt a látását is elvesztette. Az ukrán elnöki hivatal április­ban új törvény elfogadását szorgal­mazta, amelynek értelmében egy­séges jogállása lenne azoknak, „akik Ukrajna szabadságáért és függetlenségéért harcoltak”, azaz a Vörös Hadsereg, az OUN és az UPA veteránjainak. Az elgondolás azon­ban számos volt szovjet katona szá­mára elfogadhatadan. Az UPA és az OUN „véres foltot hagyott Ukraj­na történelmében, sem igazolni, sem rehabilitálni nem lehet őket! - fogalmaz a 85 éves Mahanyok kora ellenére érces hangon. A nacionalisták ugyanilyen hajthatatlanok. „Semmi bajom az egyszerű katonákkal, sokukat kényszerítették arra, hogy a szov­jet hadseregben szolgáljanak. So­ha nem nyújtok azonban kezet az NKVD embereinek, akik népünk ellenségét csinálták belőlünk” - mondta Kuzma Hobzej. Teljesen mindegy, mi volt, vagy mi lesz, a lényeg a meleg sör és a hideg virsli Májulás és Lenin elvtárs könnyei PETHEŐ ATTILA Mai világunkban, a XXI. szá­zadban már semmi sem meglepő. Némelyek az orgona virágzásával kötik össze a tavasz beköszöntét, mások a majális hangulatával. Ér­dekes haloványan visszaemlékez­ni azokra az időkre, amikor még kötelező volt május elsején felvo­nulni, vattacukrot enni és Lenin- Marx-Engels képeit hordozni. 2005-ben mindez új fényben tűn­het fel a plázaifjaknak ugyanúgy, mint a vidám fiatalságukról el­mélkedő, deresedő hajú generá­ciónak. A modern kor bevásárló­központ-lakója nem is tudja épp ésszel felfogni, mit is jelenthet igazán a hír: egy Szentpétervár melletti falucskában könnyezni kezdett a Lenin-szobor. A gyen­gébb idegzetű, jóérzésű olvasóin­kat reményeink szerint nem ret­tentjük meg azzal, hogy ki is rü­gyezett Vlagyimir Iljics. A „nép szívében élő hős” másának ugyanis fából van a teste. A test, amelyet az orosz paraszt anno még egy szemétdombon gube­rált, azt gondolván, egykoron hasznát veheti majd. Az ő remé­nyének beteljesülése egyszers­mind a mi bánatunk lenne. Ám­bátor van, aki örömkönnyekben törne ki, hiszen akadnak közöt­tünk olyanok, akik szolgálni tud­nak minden rendszert. Az átkos időkben még a kommunista tit­kosszolgálat simogató keze, az internacionálé dallamára vezette őket karrierjük hajnalán. Mára belőlük főprivatizátorok, feszület alatt magyar rigmusokat harso­gok lettek. A legnagyobb manipu­látorok ők, akiknek semmi sem drága. Befészkelték magukat kö­zénk, és már nemcsak magukat, hanem magyarságunkat is áruba bocsátják a végső győzelem érde­kében. Nem értük tört ki köny- nyekben Lenin... Velük együtt léptünk be egy esztendővel ezelőtt az Európai Unióba. A magas bérek, a rózsa­szín álmok, a tejjel-mézzel folyó Kánaán hazájába, a való világba. Ahol a műszálat felváltotta a pa­mut, amelyből még mindig a kínai munkások készítik a tavaszi me­legben ránk ázó „tyeplákit”. Ezt manapság már joggingnak nevezi az egyszerű nép agyonolvasott, anyaszomorító sarja. A csillagos zászló is ott lobogott minden ma­gára valamit adó nebuló kezében, csak egy kicsit több rajta az ötágú. Lehet, ezért sír Lenin elvtárs, a szemétdomb könnyező tuskója... Végkövetkeztetésünk csupán egy lehet: teljesen mindegy, mi volt, mi lesz, van-e jövőnk (vagy a csil­lagokban van a jövőjük), a lényeg a meleg sör és a hideg virsli, amit a majálison osztogattak. KOMMENTÁR Tűszúrás a gumigyárnak SIDÓ H. ZOLTÁN Újabb beruházó került a tátrai tigris karmai közé. Szlovákia Len­gyelország és Magyarország elől szipkázta el a dél-koreai Hanko- ok Tire gumiabroncsgyártó 500 millió eurós beruházását. Az sem mellékes, hogy a honi mércével mérve hatalmasnak számító ügylet gyümölcse, azaz a gyár, végre Dél-Szlovákiába, konkrétan Lévára települ, ahol-1600 főnek ad munkát. A puhói Matador és a zólyomi Continental mellett ez lesz a harmadik abroncsgyártó. »Eddig tehát vitathatatlan sikertörténetről van szó. Ám nem árt hozzátenni, hogy az áttételesen is legfeljebb 2500 munkahelyet teremtő Hankook Tire legalább 4 milliárd koronányi állami tá­mogatásban részesül, azaz minden egyes új állás ára 1 millió 600 ezer korona. Tekintettel arra, hogy az ország még mindig több mint 400 ezer munkanélkülit tart nyilván, jobb, ha bele sem gon­dolunk, vajon a fent említett áron mibe kerülne mindenkit mun­kához juttatni. Az sem mellékes, hogy már megint gyorsforgalmi utak, autópályák pánikszerű megépítését ígértük az ázsiai beru­házónak, ami a Zsolna mellett megvalósuló Hyundai/KIA autó­gyárnak tett kötelezettség be nem tartásának fényében megle­hetősen bátor dolog. A nagyberuházó többek között azért válasz­tott minket, mert a kedvező adózási feltételek mellett jól képzett, ám alacsony bérszínvonalú munkaerőt talált. Bár tavaly végre új­ra emelkedtek a reálbérek, ám e téren a környező országokhoz képest olyan mértékű a lemaradásunk, hogy azt hosszú évek múltán sem hozzuk be. Az Európai Unió legfrissebb adatai sze­rint a 25 tagú szervezetben már 14 millióra tehető az állásban lévő, mégis a szegénységi szint alatt élő polgár. Igen, kitalálták, az unión belül e téren Szlovákia helyzete a legsiralmasabb, ahol a munkából élő szegény polgárok aránya eléri a 14 százalékot. Ha megvizsgáljuk az utóbbi években hozzánk érkezett komoly beruházások hozadékát, akkor kiderül, a müliárdos ráfordítások és a szintén sokszor milliárdokra rúgó állami támogatások elle­nére is meglehetősen kevés munkahely született. Pedig most egyfajta mintagyerek vagyunk a külföldi beruházók körében. Vagyis ha később beleszürkülünk a mezőnybe és rákerülnek a vi­lággazdaság térképére a még csábítóbb és még olcsóbb munka­erőpiacok, akkor a mostani csigatempóban sem javul nálunk a foglalkoztatottság. Ez az összetett téma túl messzire vezetne, hi­szen szót kellene ejteni a globalizáció támasztotta kegyetlen ver­senyről, a határokat (és adózást) nem ismerő nagyvállalatokról, a beruházók ízlését egyre inkább kiszolgáló, csapdahelyzetben vergődő kormányokról, a jóléti rendszerek leépüléséről, és még sorolhatnánk. Egy a lényeg: belátható időn belül nincs esély Szlovákiában az elfogadhatónak mondott 5 százalék alá szoríta­ni a munkanélküliséget, akinek pedig van állása, ne várja azt, hogy akár a kései jövőben is - ahogy az időközben letiltott rek­lám állítja - svájci nyugdíjból fog élni. JEGYZET Listák a kocsmában POLÁK LÁSZLÓ A szomszédos és valamikor ve­lünk közös államot alkotó Csehországban egy régi­séggyűjtő állítólag Cibuľka-fé- le titkosügynök-listákat vásá­rolt vagy kínált valakinek el­adásra egy kocsmában. Az ŠtB- ügynökök ügyeit őrző adathor­dozó nagy meglepetésre mik­rofilm volt, és az 1989 decem­berében, állítólag az ŠtB által megsemmisített aktákat tartal­mazta. Akkoriban, demokráci­ánk hajnalán ez nagy botrány volt, emlékszünk még, bár már eltelt másfél évtized. Akkor nem nagyon értette az ember, vagy nem akarta érteni. El vol­tunk telve a szabadsággal, a Nyugatra nyitással, a kommu­nisták fejvesztett menekülésé­vel a hatalomból, s nem törődtünk valamiféle megsem­misített listákkal, amelyek le- darálását még a tévé is bemu­tatta. Azt mondtuk, biztos ez a jó, ez a szükséges. Voltak ugyan még egy darabig lármá­zok, de senki sem hallgatott rá­juk, mentünk a terekre tüntet­ni. És természetesen azért hangsúlyoztam feljebb, hogy a szomszédos, de egykor velünk közös államot alkotó Csehor­szágban, mert ugye hiába szomszédos ország, hiába van határsorompó, az egykori csehszlovák kommunista tit­kosszolgálat egy és oszthatat­lan. Akkoriban még nem láttuk előre - hogy is láthattuk volna -, hogy a listák egyszer, mond­juk 2005-ben a hatalom meg­szerzésének, vagy valakik on- nani kiakolbólításának az esz­közei lesznek. Emlékszünk még például a Tiso-villában történtekre, itt, Szlovákiában, pontosabban Trencsénben. Ahol ŠtB-levéltár volt. S hogy a betörésből nem lett valakik Watergate-ügye, annak tény­leg csak a szabadságból szár­mazó és akkor, tizenöt éve, mindent átható eufória volt az oka. Az, hogy most ezek a lis­ták fokozatosan előkerülnek, nem lehet véletlen. Csehor­szágban ugye már egy ideje tart a hatalomért folyó civako- dás. Tájainkon meg lassan be­futunk a választási ciklus cél­egyenesébe, egy éven belül - ha csak nem történik valami - parlamenti választások lesznek a Tátra és a Duna között. Ján Langoš, az illetékes hivatal ve­zetője, az 1989 utáni első nem kommunista belügyminiszter most azt mondta: az akkor megsemmisített akták léteznek és rekonstruálhatók. Tehát üzent valakiknek: ne örüljetek olyan nagyon. És mint most a csehországi eset is bizonyítja: a listák még a kricsmiben is megvásárolhatók, eladhatók, beszerezhetők, a sör meg a fél­deci mellé. Pedig, ha belegon­dolunk, ezek a listák emberi sorsok, sőt tragédiák hordozói.

Next

/
Thumbnails
Contents