Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)

2005-04-26 / 95. szám, kedd

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 26. Lipa-koncert Léván Peter Lipa & Band - Žáček, Tatár, Gašpar, Buntaj - koncert lesz Léván az S-klubban, április 28-án, csütörtökön, este nyolc órai kezdettel. Jegyeket elővételben a Schoeller Pubban és a Junior Művelődési Központ épületében található Music Centerben lehet vásárolni, (fm) TOLLVONÁS Profi írók? GRENDELÁGOTA Olvasom a pályázat szöve­gét, és nem akarok hinni a sze­memnek: a pályázat célja a hi­vatásos és amatőr költők, írók és tehetségek felkutatása és te­hetséggondozása. Azon nem lepődöm meg, nem is morfon­dírozom, milyen az amatőr és milyen a hivatásos tehetség, mint ahogy azon sem, kell-e tehetséggondozni a hivatásos írót. Az foglalkoztat, vajon kit tartunk, tarthatunk hivatásos írónak. A hivatásos labdarúgó abból él, hogy rúgja vagy nem rúgja a labdát, esetleg az el­lenfelet, kedve, egészségi álla­pota, fizetésének mértéke sze­rint. (Napjainkban éppen az egyik legnevesebb és legked­veltebb magyarországi labda­rúgócsapattal van gond, a já­tékosok nem kapnak fizetést, ez olyannyira megterheli lel­kűket, hogy még otthon sem képesek győzni, az edző zo­kogva hagyja el a pályát, csak a közönség kitartó, veszik a jegyet, nézik a súlyos lelki te­her okozta szenvedést, vergő­dést a pályán, de tudjuk, lesz ez még jobb is, jönnek újabb szponzorok, megveszik, át­passzolják, fizetnek, érdekes módon azonban ettől a játéko­sok nem fognak szárnyalni a nemzetközi mezőnyben, leg­följebb a hazai csatácskákat nyerik meg, de mit tegyünk, kis ország, kis foci.) Az írókkal még így sem ál­lunk. Ki is a hivatásos író? Az, aki az írásból él? Aki szépírni, költeni tanult? Akinek már megjelent saját, külön bejára­tú könyve? Aki nálunk (a Szlo­vák Köztársaságban kisebbségi magyarként, de akár szlovák­ként is) szépírásból vagy köl­tészetből szeretne megélni, az vagy bolond, vagy örökölt az amerikai nagybácsijától. Nincs családja, senkit sem kell eltar­tania, nincs lakása, nem fizet lakbért, nem törleszt hitelt, nem főz, nem mos, nem öltöz­ködik, nem eszik, nyáron a csillagos ég alatt alszik, télen hóban mosdik. Honoráriuma legföljebb legédesebb álmai­ban éri el a létminimumot (ha munkáját átszámítjuk órabér­re, és akkor csak azt az idő­mennyiséget számoljuk ki, amely alatt ír, arra csak le­gyintünk, hogy az írónak is. kell olvasnia, gondolkodnia). írni tanulni nálunk sem lehet. Amerikában - lehet, hogy ép­pen New Yorkban - igen, de nálunk, New Hontban nem. Ki a fene látott már olyan luxust, hogy valaki azért járjon egye­temre, hogy megtanulja, mily módon készül egy vers, mi a jambus (a szabad versbe min­den belegyömöszölhető), mi­lyen egy regény szerkezete, mi az epiteton ornans!? Ezen a tájon őstehetségek születnek, akik vagy szorga­lommal, kitartással íróvá, köl­tővé fejlesztik magukat, vagy ha szerencséjük van, akad egy mester, aki fölkarolja őket, és útmutatást ad. Akadnak, akik azt állítják, vagy tud írni vala­ki, vagy nem. Ebben is lehet igazság, de akkor talán a festő­akadémiákat is meg lehetne szüntetni, mert vagy tudja va­laki, mi a perspektíva, vagy föltalálja a huszonegyedik szá­zad izmusát. Ha a profi író, költő attól lenne profi, hogy saját köny­vével házalhat, mert neki már van olyan, megnézhetné ma­gát az irodalom. A félreérté­sek elkerülése végett, meg ne­hogy akaratlanul is megsért­sek valakit, csak a betűjelét írom le annak az egykori spor­tolónak (Sz. É.), aki két köny­vet írt - elsősorban a lányá­nak, meg a többi sportolónak, okulásul. Egyszer azt olvas­tam róla, hogy író. Igaz, a hi­vatásos jelző nem állt ott, de úgy vélem, ha olvasta az írást, elkeseredett. Ő ugyanis nem író. Se nem profi, se nem amatőr. Örökös olimpiai baj­nok, igaz író is lehetne, hiszen amikor sportolt, munkába is járt, dolgozott. Mint az írók. Itt és most. Csak nekik nincs szurkolótáboruk, olvasótábo­ruk is alig. Förgeteges zenés bohózattal kedveskedett közönségének a komáromi Jókai Színház Túl sok a kevés, túl kevés a sok (Dömötör Ede felvétele) A Kellér-Horváth-Szenes triász A szabin nők elrablá­sa című műve első pillan­tásra kedves bohókás csacs- kaság, mely elsősorban arra alkalmas, hogy az egyszerű­ségre, gondtalanságra ki­éhezett néző hátradőljön és nevessen, nosztalgiázzon. FORGÁCS MIKLÓS A szabin nők elrablása ráadásul ahhoz a darabtípushoz tartozik, melyben rálelhet a néző „a mi bo­londos színészeink”, „azok a kicsit őrült, aranyos kóklerek” közhelyei­re. Ami a játék rafináltságát bizto­síthatná, az a keletkezéstörténet, a különböző korok, stílusok találko­zása. Az eredetit a 19. század nyolcvanas éveiben írták a Schön- tan testvérek németül, a magyar változatot a huszadik század első éveiben mutatták be, s a pestiesí- tett verzió a negyvenes évek végén született, s azóta is, bemutatónként szinte, készült egy-egy gegekkel, ötletekkel dúsított példány. Hegyi Árpád Jutocsa - a komáromi elő­adás rendezője - nem használta ki azt a lehetőséget, hogy a vándor­truppok hőskorának komédiásai je­lenhetnek meg egy 20. század eleji kispolgári lakban, és a század má­sodik felének nyelvét beszélik, ízlé­sét szolgálják ki. A rendező a kö­zönségnek biztonságot nyújtó, őket minden ravaszságtól, meglepetés­től megóvó előadást állított színre. A talán egyetlen átfogó rendezői el­képzelés az volt, hogy pergő, tem­pós legyen az előadás. Ezt sikerült is megvalósítani, nincsenek üresjá­ratok, a színészekre nem neheze­dik a helyzetek-viszonyok értelme­zésének súlya. Az előadás nélkülö­zi a rendezői kézjegyet, sok a ki- használadan lehetőség, s az egysé­ges elv hiányában a stílustörés is. Három előadás kezdődik el a függöny felgördülése előtt, majd után. Az előjáték szedett-vedett vándorszínészei belekapnak a har- sányságba és az ízléstelenségbe, majd ezt folytatja Dráfi Mátyás mint Rettegi Fridolin, de nem elég játékos, nem elég ötletes ez a rész ahhoz hogy igazán karakteresen kirajzolja ennek a rétegnek a stílu­sát, ahhoz viszont elég, hogy kirí­jon a többi játékmód közül. A szín­padon ezután megismerkedünk a vidéki kispolgárokkal. Bandor Éva és Boráros Imre keveri a kisrealiz- must a népszínművek, operettek örökségével, s emberi, esendő figu­rákkal áldozik a közönségszóra­Bandor Éva és Dráfi Mátyás koztatás oltárán. Boráros remek ér­zékkel váltogatja, csúsztatja egybe a visszafogott úriembert és az egy­re inkább felszínre kerülő lelkes ka­maszt, nem játszik rá, mindvégig megőrzi a figura belső feszültségét. Bandor Éva szűkebb szeletét hasít­ja ki ennek a játékmódnak, vérbő, komolyan véve egyszerű Rózája a helyén van végig. Ebbe az előadás­ba tartozik Varsányi Mari és Holocsy Krisztina kettőse is. Varsá­nyi Mari kitűnően ért a meleg anyaszínek kikeveréséhez, ezért ki­csit érthetetlen is, miért retteg eny- nyire a férj és az egész család tőle, s erre az előadás sem keresi a vá­laszt. Általában is elmondható, hogy a gyorsított tempóban elsik­kadnak az emberi viszonyok, mi az az erő, mely a darab végén hirtelen egymásra találtatja a Bányai házas­párt, lehet, hogy csak egy-két pil­lantás, egy jó helyre helyezett csend hiányzik, s kibomolhatna előttünk két ember története. így meg kell elégednünk két színész kontextus nélküli szép pillanatával. A harmadik előadást Benkő Gé­za és Szvrcsek Anita kettőse szol­gáltatja. Ők kifejezetten a karikatú­ra felé viszik el a görcsös, jóravaló papucsférj és az elkényeztetett, af- fektáló „úrilány” figuráját. Techni­kásán, következetesen, minimális pihenőt sem engedélyezve építik fel szerepüket csupa külsődleges- ségből. Dráfi Mátyás a leghálásabb szerepben, Rettegi Fridolin, az ősripacsok bölcs fejedelmének bő­rében nagyon szép emberi pillana­tokkal ajándékozza meg a nézőket, de talán túlságosan ajándékoz, gyakran az az érzésem, hogy bele­feledkezik a sikerbe, s időnként csak a hálás részét valósítja meg a szerepnek. Holocsy Krisztinának különleges képessége van a szen­dékből is karcosabb, öntudatos nő­ket kreálni. Olasz István (Szen- deffy szerepében) pedig őrlődik az önfeledt komédiázás és a magyará­zó kívülállás között. A rendező bizonyos helyzeteket a paródiáig erősít, például a Bá­nyai család álveszekedését, s át is billenti a színészeit a ripacséria másik oldalára. Bizonyos lehetősé­geket pedig nem aknáz ki. A szerel­mi bűnjeleket tartalmazó táska például nem válik valóban hangsú­lyos színpadi tárggyá. Mintha He­gyi Árpád Jutocsa tartana a bizarr- ságtól, de nem lenne ereje a színé­szek kínálta stíluskavalkádot egy­ségesíteni. Hiányzik az a központi valóság, melynek illúziójához ké­pest bizarr a szobába bemászkáló, történelmi kosztümökben virító Rettegi Fridolin és a brassói mo­narchista egzotikumot képviselő, kedélyesen vitális Raposa Bogdán (Ropog József) megjelenése. Ne­héz feladat a második részben megjeleníteni a kintet, hiszen nagyrészt a színfalakon túli törté­nésekről hallhatunk beszámoló­kat. Különös, hogy az előjáték alatt a rendező torzított vidéki za­jokkal, kutyaugatással kísérletezik funkciótlanul, a lövöldéi esemé­nyek viszont nincsenek eléggé megtámogatva, elrajzolva a hang­hatásokkal. Kis Kovács Gergely (díszlet) és Dobis Márta (jelmez) az első ötlet bevált megvalósítását választotta, az egyéni ízlés háttérbe szorításá­val. Jól bejátszható a tér, de nem olyan erős, hogy valóban jelentés­sel bírna a színészek képviselte má­sik világ betörése a kispolgári una­lomba. Az egész évad dicséretre méltó, szép hagyománya viszont, hogy a zenés játékokat egytől egyig élő zenekísérettel mutatja be a színház. Bár ebben az esetben nem biztos, hogy jó megoldás volt elbúj­tatni a zongorista Pálinkás And- rássy Zsuzsannát és a dobos Jankó Miklóst, hiszen a rendező egyszer eljátszik a színpadra helyezett zon­gorán imitált játék és a zenekari árokból hangzó zongoraszó diszk­repanciájával, de ez az egyetlen hangsúlyos pillanat, amikor ván­dortruppá válik az egész társulat, bevallottan színészek az éppen nem színészt játszók is. Az előadás befejezésének lokális színháztörténeti gegje Szentpétery Aranka színrelépése. Honthy Han- na-paródiája talán egy megvalósí­tatlan ambícióra utal, főhajtás a színház eddigi korszakai előtt, tisz­tességes szembenézés egy még mindig létező nézői elvárással. Egy könnyed, de nem friss előadás szü­letett, mely a nosztalgiára épít, és megtartja egy színházi próbafolya­mat minden esetlegességét, a tem­póra bízva az előadás összetartásá­nak nehéz feladatát. MEDIAWAVE - FÉNYÍRÓK FESZTIVÁLJA DUNASZERDAHELY Helyszín: NFG-l-FILM, Városi Művelődési Ház Április 27. 18.00 MEDIAWAVE-DS-2005 - Megnyitó 18.30 Best of Mediawave Films Sorin Dragoi: At my grandparents (11 perc) Phil Mulloy: A zene hangja (11 perc) Marat Magambetow: Dorogi- Roads (63 perc) Dominique Scherrer: Bőrért pokol (28 perc) 20.30 Veneer (szlovák) Április 28. 14.00 Coffe shop 15.00 Best of Mediawave Films An Vrombaut: Kis farkas (6 perc) Johannes Kaßenberg & Klaus Reinelt: What’s in it for me? (15 perc) Florence Miailhe: Nyár esti rande­vú (12 perc) Wim Jongedük: Temperantia (19 perc) Phil Mulloy: Intolerance (11 perc) Eldora Traykova: Neonfényes me­sék (26 perc) 18.00 Noud Heerkens: Man in motion (9 perc) Ella Davletshina: Retro (10 perc) Lutz: Kontakt Triptychon (30 perc) Marc Oriol: Big Lucky Carter (58 perc) 20.30 Hiperkarma (magyar) „...megerőszakolt és megalázott szellem” - József Attila centenáriuma az Irodalmi Szemlében A megbékélt lázadó LAPAJÁNLÓ „József Attila szüntelenül meg­halt és szüntelenül feltámadott, e világi Krisztusként, mondhatnám: »lázadó Krisztusként«, akivel min­dig kénye-kedve szerint járt el a történelem, a hatalom és a politika. Pedig ennek a mindig megerősza­kolt és megalázott szellemnek a va­lódi és a földi létben is felismerhető transzcendenciája van - és ez a köl­tészete. József Attila sorsát ugyanis nem a mindenkori politikai kurzu­sok atavisztikus színjátékai, szelle­mi kannibalizmusa szabja meg, ha­nem az a költészet, amelyet, küzd­ve a világgal és a szenvedéssel, köl­tőként mindig diadalmasan létre­hozott” - Pomogáts Béla irodalom­tudós jellemzi így terjedelmes ta­nulmányában a tragikusan elhunyt költőt, 100. születésnapja alkalmá­ból. Az Irodalmi Szemle áprilisi számát József Attila centenáriumá­nak szentelte. „A mindenséggel mérd magad!” feleimmel a költő versei vezetik be az emlékezést. Duba Gyula Egy keserű nép sír be­lőlem címmel emlékezik a költőre, Gál Sándor, Kulcsár Ferenc, Tóth Elemér, Zirig Árpád pedig verssel tiszteleg a költő emléke előtt. Ezen­kívül olvashatjuk a barátok és pá­lyatársak írásait a nagy kortársról (Halász Gábor, Fábry Zoltán, Gál István), valamint a „múzsák” vallo­mását, emlékezéseit a „szerelmet szerelemmel” igézetében élő költő­ről, aki ösztön és tudat kérdésében (Vágó Márta emlékezése szerint!) tudta azt is: „És szenvedek, de nem lesz kegyelem, ha megszabadít, aki egy vele, - amazon lesz minden fáj­dalom”. Kozmutza Flóra (a későbbi Illyés Gyuláné) szerint - aki utolsó, megrendítően szép verseinek mú­zsája volt - „Ő nem az »ágyba akart« egy nőt. Ennél több volt az igénye... Talán mosolyognivalón romantikusnak hangzik ma, de há­nyatott, zaklatott életében bizton­ságra vágyott a szerelemben is.” A folyóirat Rácz Olivér írói ha­gyatékából közli azt a novellát, melyet a haláltáborok 1945-ös fel­szabadításának emlékére írt 1995- ben, röviddel halála előtt. Olvas­hatunk még egy beszélgetést is Németh Zoltán irodalomkritikus­MMU. >M 1 4 s/vM ?w>5. ci'HH 1 J<i, SK SZ IRODALMI SZEMLE •<Nir> 4 tWOILri mt 1 KRITIKA rií \HSAf),UOMHDO,M\S'V sál a kortárs magyar irodalom idő­szerű (esetenként vitatható!) kér­déseiről, Egy korszak vége cím­mel. A beszélgetést Ónagy Zoltán készítette, (zsolt)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents