Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-22 / 92. szám, péntek
14 Ízvilág új szó 2005. április 22. „A regény konvenciójához tartozik, hogy nem illő emlegetni a levest, a lazacot, a kacsasültet, mintha bizony a leves, a lazac, a kacsasült olyan nagyon lényegtelen volna” Farkaséhség E. M. Forster jegyzi meg Virginia Woolfról tartott előadásában, hogy a jeles angol írónő prózájának erősségei közé tartozik a gasztronómiai élmények és látványok ábrázolása. BENYOVSZKY KRISZTIÁN Első hallásra talán kissé meglepő a kijelentés, hisz a Mrs. Dalloway, A világítótorony és az Orlando szerzőjére gondolva nem ez az első, ami eszünkbe jutna. Ha azonban kissé jobban belegondolunk, s megpróbáljuk felidézni magunkban az olvasott művek emlékezetes helyeit, vagy azt a kérdést próbáljuk megválaszolni magunknak, hogy miért is szeretjük ezeket a szövegeket, korántsem tűnik majd különösnek a gyomor örömeit bemutató részek méltatása Forster részéről. De lássuk csak, mit is mond pontosan! Woolf műveiben az evésről szóló részek kivétel nélkül jók. Élesen felhívják a figyelmet arra, hogy itt egy asszony áll előttünk, akinek nem alszanak az érzékei. Olyan felvilágosult mohóság volt benne, melyet a férfiak is megirigyelhetnének.” Pontosan ez az, amiért szívesen olvassuk újra, az „érzékisége” - a tovaillanó örömök, törékeny és szétomló érzések és hangulatok megragadása iránti kifinomult érzéke miatt; hogy megpróbálja elkapni, a nyelv csapdájába csalni a lét ezen apró rebbenése- it. „Műiden szalad, zuhan, csúszik, tűnik...” - írja egyik rövid remekében (A folt a falon). S van-e mú- lóbb érzéki tapasztalat az ízeknél? Alighogy kiélvezzük a megrágott étel ízeit, az egész már „csúszik, tűnik” el - és le, a gyomrunkba. Forster így folytatja: „Georg Meredith borában mindig érződik egy kis lámpaolaj, Charles Lamb sertéssültjében egy kis papírropogás, Henry James főztje pedig - mindegy, hogy micsoda - sohasem ízletes, de ha Virginia Woolf említ finomságokat, szájunkban rögtön összefut a nyál, már amennyire a nyomtatott szöveg hatni tud a mirigyekre.” Tud, ezzel, gondolom, sokan egyetértenek, de hogy vajon ez áll-e a Woolf-szövegekre is, arról egy módon bizonyosodhatunk meg (nem tudok ellenállni a kínálkozó fordulatnak, melynek idézése itt kétszeresen is indokolt): „a puding próbája az evés” igazságát szem előtt tartva, egy választott részlet elolvasásával. Ezúttal azonban nem a regényekhez fordulnék, hanem az írónő egyik méltán elhíresült esszéjéből, a Saját szobából fogok idézni. Az 1928-ban a cambridge-i egyetemen A nők és a regény címmel tartott két előadás szerkesztett és könyvvé bővített változatáról van szó, mely az elsők között vetette fel a női írás kérdését, számba véve annak lélektani, társadalmi és kulturális meghatározóit. A feminizmus egyik alapszövege; én most mégsem ezen a vonalon indulnék el. (Később persze kiderül majd, hogy az étel és a nemek különbségei nagyon is összetartozó dolgok.) Forster előadását olvasva ugyanis épp a Saját szoba két, hangulatát és a „tálalást” tekintve merőben eltérő étkezési jelenete ugrott be. Előtte azonban Woolfnak a téma irodalmi konvencióit illető meglátására kell itt emlékeztetnem. Az első fejezetben olvassuk: „Különös, de a regényírók valahogy mindig el tudják velünk hitetni, hogy a díszes ebédek csakis azért emlékezetesek, mert ott igen szellemes mondások szoktak esni, vagy csupa bölcs dolog történik. Ritkán vesztegetnek szót arra, hogy közben mit adnak enni. A regény konvenciójához tartozik, hogy nem illő emlegetni a levest, a lazacot, a kacsasültet, mintha bizony a leves, a lazac meg a kacsasült olyan nagyon lényegtelen volna. Mintha senki sem szívna el üyenkor egy szivart, vagy nem inna meg egy pohár bort.” Ezért, úja utána, szembeszáll ezzel a konvencióval, és részletesen beszámol arról a képzeletben ebédről, amelyet az „oxbridge-i” férfi kollégiumban költött (volna) el, majd arról a vacsoráról, melyet a fernhami lánykollégium étkezőjében fogyaszt(hat)ott el. Lássuk tehát először az ebédet. ,,... az ebéd naphallal kezdődött, a hal egy tál mélyén merült el, s az egyetem szakácsa krémpaplant borított fölé, mely fehérebb volt a hónál, és olyan barna foltocskák látszottak elszórtan rajta, amilyenek az őzsuta oldalát pettyezik. Aztán a fácánok következtek, de ha most egyszerűen pár kopasz madárra gondolnak egy tálon, akkor mélységes a tévedésük. A fácánok sokan voltak, és sokfélék; érkeztek pedig hatalmas díszkísérettel, a csípős és édeskés szószok és saláták előírásos rendjei között, burgonyaszeletkékkel, melyek vékonyak voltak, mint egy érme, viszont nem voltak oly kemények, és kelbimbókkal, melyek bodrosak voltak, mint a rózsa, csak aromá- sabbak.” Ezek után következik a „fehér szalvétákkal koszorúzott édesség, melyben hús habokból emelkedett ki a cukor. Ha pudingnak nevezném, becsületében sérteném meg. Közben megvillantak a borospoharak is sárga fénnyel, megvillantak bíbor fénnyel; kiürültek és megteltek.” Sem naphalhoz, sem fácánhoz nem volt még szerencsém tányéron, az előbbit borító hópaplannak, s az utóbbit körülvevő díszkíséretnek köszönhetően azonban már így látatlanul is szeretem. Tapasztaljuk tehát, hogy a jól megválasztott, érzékletes hasonlatok mennyire megdobják a menüt; jóllehet önmagukban elkoptatottak (fehér, mint a hó; illatos, mint a rózsa), az adott helyen, a jelzett dologgal összekapcsolódva viszont egyszer csak megelevenednek; a másik két, eredetinek már inkább mondható szókép (őzsuta, pénzérme) pedig, ugyancsak nagyon találóan, a könnyedség, finomság és a drágaság jelentésmózzanatait kölcsönzi az - emelkedettségben hiányt egyébként sem szenvedő - leírásnak. A jelenet az elfogyasztott kiváló ebéd okozta kedélyváltozás - szellemi megélénkülés és familiáris mámor érzésének ecsetelésével ér véget. S a vacsora pedig? „A vacsora már készen várt. Hozták a levest. Közönséges húslevest. Nem volt benne semmi, ami megihlesse a képzeletet. A híg folyadék alján látni lehetett volna a tányér legapróbb mintáját. De nem volt minta. A tányér sima volt. Aztán a marhahús jött a szokásos zöldséggel és krumplival - jámbor szentháromság - az embernek egy halom marhafartő jut róla eszébe a szutykos piacon, sárguló szélű, gyűrött kelbimbók, alkudozások, leszállított árak és asszonyok zsinegszatyrokkal hétfőn hajnalban.” Az előbbi jelenet emelkedett pompája és arisztokratikus szertartásossága után fásult póriasság, ízeden monotónia; a szóképekkel díszített nyelv és az indázó mondatszövés helyett kopogó tőmondatok és kellemetlen, visszataszító asszociációk; az előbbiben az irónia a patetikusság szolgálatában áll, az utóbbi esetben viszont a maró gúny fegyvere. A desszert leírása csak fokozza ezt a hatást: „Aszalt szilva következett vaníliásodéval. S ha valaki most azt találná felpanaszolni az aszalt szüva ellen, hogy még vaníliásodéval enyhített formájában is ügalmadan eledel (gyümölcsnek semmiképp nem nevezhető), mert rágós, mint a fösvény ember szíve, és olyan ragacsot izzad, amilyen a fösvény ereiben folyik, aki nyolcvan esztendőn át megtagadott magától minden bort és melegséget, de a szegényeknek sem adott soha semmit, akkor a panaszos emlékezzék, hogy vannak még olyan emberek, kiknek irgalmas szíve az aszalt szilván is megesik. Kekszet és sajtot hoztak utána, miközben a vizeskancsó nagyvonalúan körbekínáltatott, lévén a keksz természete, hogy száraz, ez pedig keksz volt a legjavából. Mást nem hoztak. A vacsora véget ért.” A jelenet vége mintegy el van nyesve, a kezdethez hasonlóan provokáló tömörségű mondatok segítségével. Van itt is hasonlat, méghozzá nem is akármilyen, nyugodtan nevezhetjük zseniálisnak, de mennyire más a funkciója! Ha nem ettem volna még aszalt szüvát, s nem volna az egyik kedvencem, biztos, hogy gyanakodva kóstolnék bele; ha egyáltalán. A vacsorát követő lankadt és érdektelen beszélgetés kapcsán jegyzi meg a szerző, hogy „...a jó vacsora bizony hozzátartozik a jó beszélgetéshez. Az ember rosz- szul gondolkozik, rosszul szeret és rosszul alszik, ha rosszul vacsorázott. Marhahústól és aszalt szilvától nem gyúl ki a tűz ott a gerinc táján.” Ha attól nem is, mindezek - és más hasonló jelenetek - leírásától, Woolf művészetének köszönhetően, minden bizonnyal igen. Máris Farkaséhes vagyok. 1 KIS MOSOLY, 2 KIPRÓBÁLT RECEPT, 3 JO TANACS A jó konyha titka a jó kedv OŇOVÁ ORBÁN GIZELLA légy Pistike sürgölődik a konyhában. Belép az édesanyja, s látva a gőzfelhőt, ráordít a fiára:- Hány percig főzted azt a tojást?- Kilencig.- De hiszen világosan megmondtam, hogy csak háromig kell, te nem értesz a szóból?- Dehogynem, csakhogy én három tojást főztem. 2két Nyírségi csirke A sütőedényt kibéleljük alufóliával, és vékonyan kivajazzuk. Az étvágytól függően egy vagy két kb. egykilós csirkét nyolc részre darabolunk, vagy ennek megfelelően csak combot vagy mellet veszünk. A kibélelt tepsibe helyezzük, sózzuk és egy kevés citromlevet is csepegtetünk rá. 20 dkg almát megtisztítunk és gerezdekre vágva a csirkére helyezzük. A tetejére vajdarabkákat szórunk, majd az egészet beborítjuk az alufólia másik felével, és a sütőben közepes lángon 45 perc alatt készre sütjük. Rizibizi- vel tálaljuk. Töltött narancs Személyenként egy megmosott narancsnak levágjuk a tetejét, a belsejét kivájjuk és kis kockákra szeleteljük. Ezután két tojássárgáját vaníliás porcukorral habosra keverünk, majd hozzáadunk egy evőkanálnyi lisztet is, felhígítjuk 3 dl tejjel, és folytonosan kevergetve, csomómentesen sűrűre főzzük. A tűzről levéve hozzáadjuk a tojások porcukorral felvert habját és a narancskockákat. Mikor kihűlt, ezzel töltjük meg a narancsokat. Babapiskótát adunk hozzá. Különösen mutatós és kedvelt csemegéje ez a gyermekzsú- roknak. 3há... ♦ Ha almából, banánból, narancsból, körtéből készítünk gyümölcssalátát, és azt szeretnénk, hogy megmaradjanak az élénk színek is, tehát hogy ne oxidálódjon, ne bámuljon meg a gyümölcs, locsoljuk meg egy-két kanál citromlével. ♦ Az éretlen, zöld banánt újságpapírba csomagolva szobahőmérsékleten két nap alatt megérlelhetjük. ♦ Több levet facsarhatunk ki a citromból, ha még mielőtt felvágnánk, pár percre forró vízbe merítjük. A liofilizált gyümölcs és zöldség szemre olyan, mint a szárított, de sokkal jobb Mindig friss és ízletes alapanyag ÍZTÁJÉKOZTATÓ A zöldséget, gyümölcsöt többféleképpen tartósítják. A legegészségesebb a liofilizálás - a fagyasztá- sos szárítás és nedvességmentes tárolás. A zöldség, a gyümölcs nem veszít a tápértékéből, megőrzi vitamin-, fehérje- és ásványianyag-tar- talmát, az ízét, színét és aromáját is. Nem klasszikus aszalásnak vetik alá, a nedvességtartalmat gyors, rövid ideig tartó mélyfagyasztással vonják ki speciális vákuumkamrában. Az így nyert termék igen köny- nyű: 10 dkg friss zellerből 1 dkg liofilizált zeller lesz, s ha néhány percre vízbe tesszük, éppoly ízletes és értékes zellert kapunk (és ugyanannyit, mint amennyit frissen nyomott). Az üzletekben légmentesen zárt fóliacsomagolásban vagy üvegpohárban kapható, otthon, felbontás után jól záródó edényben kell tárolni, (k) 1 - paradicsomszeletek; 2 - spenót; 3 - zöldpaprika szeletelve; 4-6 - zöldpaprika-granulátum; 7 - leveszöldség-granulátum; 8 - paradicsom, nyolcadokra vágva; 9 - póréhagyma-szeletek; 10 - sárgarépa-granulátum; 11 - petrezselyem zöldje; 12 - zellergranulátum; 13 - metélőhagyma, 14 - kapor. IZVILAG Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: ízvilág, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469 Jon Betz Virginia Woolf-portréja V •' |T i ^ t- nrnmftii' n „...alkudozások, leszállított árak és asszonyok zsinegszatyrokkal.
