Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)

2005-04-02 / 75. szám, szombat

12 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 2. MINDENNAPI KENYERÜNK A napszemüveges férfi HAĽKO JÓZSEF A kisvárosba új papnak kel­lett érkeznie. A híre, mely meg­előzte, igen kedvező volt, kö­zépkorú, rokonszenves embert ígért, így aztán nem csoda, hogy már nagyon várták a hí­vek, hiszen hosszú ideje, hogy a szomszéd falu káplánja járt hozzájuk helyettesíteni. Ám amikor az újonnan kinevezett pap először lépett hívei elé, azok szinte megrökönyödtek, azt kellett látniuk ugyanis, hogy el van csúfítva az arca. Jobb oldalán mély sebhely hú­zódott a szemhéjától egészen a szájáig, hosszan, csúnya, már- már groteszk grimaszt alkotva. Egy véleményformáló asz- szonyság a templom előtt teli szájjal ki is mondta a kérdést: Bírunk majd egyáltalán nézni rá? Vasárnapról vasárnapra? Nap mint nap? Rosszindulatú pletykák kezdtek szárnyra kapni. Hogy állítólag egyszer, amikor ittas volt... Nem, nem, nem volt it­tas - állították más, ga­rantáltan biztos forrás­ból -, hanem fiatalon egy heves verekedésbe keveredett... Megint mások szerint így szüle­tett, s éppen azért lett pappá, mert sehová sem kellett ilyen ábrázattal... Ennek a buta pletykabeszédnek egy nap- szemüveges férfi vetett határo­zott véget, amikor közvetlenül a vasárnapi mise előtt váratla­nul a mikrofonhoz lépett: „Vak vagyok - kezdte -, viszont re­mekül hallok. Hallottam ezt a sok ostoba rágalmat is, amit itt összehordtak. Csak, hogy tud­ják: öt évvel ezelőtt, amikor a vakok intézetének épülete megrongálódott, lezuhant az egyik erkélyrész, éppen a ma­guk papja volt az, aki engem az utolsó pillanatban kihúzott a betontömb alól. Mikor már el­érte a kezemet, hirtelen meg kellett, hogy rántson, s akkor döfte át az arcát egy, a roncs­ból kiálló hegyes acél. Térjenek már észhez! Se nem részeges, se nem heves kocsmai vereke­dő, de még csak nem is komp­lexusokkal küszködő férfi, ha­nem hős, a kellő pillanatban cselekvő ember az, aki itt áll, és maguknak a szentmisét szolgáltatja - mondta a vak, majd levette szemüvegét, és kenetteljesen befejezte -: és ha találkozásaink alkalmával a lelki atya megengedi, ú jaim­mal végigtapogatom arcán a heget, közben a szívem telve hálával, hiszen miközben az én életemet mentette, azt akkor szerezte. .Az a sebhely tehát az ő áldozatos, cselekvő szerete- tének tanújele...” A hívek úgy ültek, mint aki­ket odaszögeztek. Némelyek szégyenkezve, hogy maguk is terjesztették a csúnya pletykát, mások azért, hogy felültek ne­ki. S mikor aztán a pap megje­lent az oltár előtt, hirtelen mindenki másként tekintett rá. A sebhelyes arc látványa egy­szerre nem tűnt elviselhetet­lennek. Már ismerték a törté­netét. Az áldozat szimbóluma az a heg, egy másik ember éle­téért cserében egy maradandó nyom. Ezen a különös napon éppen hitetlen Tamás története volt az evangélium, az, amelyet ezen a vasárnapon, holnap is felolvasnak a templomokban. Tamásé, aki szintén meg akarta tapintani Jézus sebeit, hogy az­után elismerje őt Iste­nének és Urának. A sebhelyes arcú pap is kifejtette hívei előtt prédikációjában, hogy mit is élhetett át Tamás a Jézus testén szögek és kopják ütötte lyukak láttán. Talán szégyenérzete támadt, úgy érezhette, neki is része van benne, amiért ostobán megfu­tamodott a kereszt elől. Talán hálát érzett, amiért a Mester őérette is meghalt, az ő kudar­cáért. És minden bizonnyal hi­tének elmélyülését is jelentette ez a pillanat, hiszen azok a se­bek a halál valóságos bizonyí­tékai voltak, ugyanakkor a fel­támadáséi is egyben. „Jézus halála Isten szeretetének mé­rőfoka - fejezte be a pap a be­szédét -, Jézus feltámadása pe­dig ennek a szeretetnek a vég­ső győzelmét jelenti...” A hívek, mint még soha, fe­szülten figyelték lelki atyjukat. Tekintetüket a sebesült arcra szegezve érezni kezdték, hogy szintén ebből az isteni szeretet- ből sugárzik valami. Bár ők csak a tekintetükkel érintették, hirtelenjében mégis mélységes hálát éreztek. Mégpedig az új papjuk iránt, aki megmentett egy emberéletet. Isten szolgája iránt, aki biztosan igyekszik majd bennük is feléleszteni, megmenteni és gyarapítani a lelki életet. A szerző római katolikus pap Sajnos, ma sem ritka az olyan gyermek, aki az anya vagy az anyai szeretet hiányával éli át egész gyermekkorát A családi élet lélektana (Lukács Erika illusztrációs felvételei) A családi élet egyrészt a magánélet színtere, más­részt a társadalmi élet elő­csarnoka, hiszen a család mindenekelőtt a társadal­mi törvényszerűségeknek van alárendelve. MARKÓ EMIL Lényegében olyan egyének kö­zössége, akik házasság és leszár­mazás alapján tartoznak össze. Napjainkban szülők és gyermekek alkotják a családot, nem úgy, mint valamikor, amikor több nemzedék élt együtt, erre késztették ugyanis őket a gazdasági körülmények, a tulajdonviszonyok. Ezek határoz­ták meg a családon belüli emberi kapcsolatokat is. Hatalmi, uralmi, alá- és fölérendeltségi viszonyok érvényesültek. Napjainkban azon­ban már más családmodell érvé­nyes, bár ha még mindig csak kiala­kulóban van is: a férj, a feleség egyenrangú, közösen viselik a csa­lád anyagi, erkölcsi terheit, együtt vesznek részt a gyermeknevelés­ben, a háztartási munkákban. A család szellemi, kulturális hatása a gyermekek életében meghatározó. Válság? A társadalomnak legkisebb egy­sége a család, az egyén és a társa­dalom viszonyát elsődleges intéz­ményként közvetíti. Az elmúlt évti­zedekben sok szó esett a család vál­ságáról, a házasság válsághelyzeté­vel összefüggésben. A társadalmi változások a családot is, mint társa­dalmi képződményt, alaposan érintették. Nem könnyű egyeztetni a család utódnevelő szerepét mindazokkal a tényezőkkel, amelyek a jelenkor­ban az egyének előtt állnak. Nem egyszerű gyermeket nevelni, főleg ha az anya nem vállalhatja nem­csak anyagi, hanem más okból sem azt, hogy ne dolgozzék. Nagy el­lentmondás: fiatal nők szakmát ta­nulnak, hivatást választanak, majd Család vagy karrier? arra kényszerülnek, hogy két gyer­mek mellett legalább hat éven át otthon maradjanak gyermekgon­dozási segéllyel. Ilyen hosszú ki­esés után nem egyszerű helytállni a munkában. Gyermekintézmények­re sem ajánlatos idő előtt rábízni a kicsiket, főleg olyanra, amely való­jában gyermekmegőrzővé degra­dálódott, mint amilyenek különö­sen az iskolai napközik. Vannak olyan óvodák sajnos, melyek oly­kor mint csomagmegőrzők működ­nek, pedig úgymond egyetemek­nek kellene lenniük, hiszen öt-hét éves korig lezárul a személyiség megalapozása. Dilemma Ilyen helyzetben mit tehet az em­ber? Neveljen gyermeket, vagy vál­lalja a hivatását? Nem könnyű el­dönteni ezt a dilemmát! De nem is lehet, sőt nem is kell, hiszen mind­kettő szükséges. Az embernek teljes életet kell élnie, és ebbe beletarto­zik a munka, a család, a gyermek. Számos példa mutatja, hogy dolgo­zó anyák értékes embereket nevel­tek fel, és otthon levő asszonyoknak is lehet haszontalan gyermekük. Mindenkinek magának kell eldön­tenie, pontosabban a házastársak­nak kell együtt elhatározniuk, hogy mit tegyenek, figyelembe véve, hogy mire képesek. A gyerek a há­zasságban új helyzetet teremt, hi­szen a két ember mellé egy-két új ember kerül. Az érzelmeket éppen úgy, mint az anyagiakat, meg kell osztani közöttük. Nagyobb a fele­lősség, más életritmus alakul ki. Gyakran a házas felek lelkileg nincsenek felkészülve a gyermek fogadására. A férfiak egy része nem veszi jó néven, hogy a jöve­vény nagyobb figyelemnek örvend, mint ő. Némely esetben már a ter­hesség idején elhidegül az asszony­tól. Az anyaság nagy érzés, és min­den nő számára a teljes ember érté­két adja. De nem zárja ki, hogy mint nő is teljes értékű maradjon. A gyermekágy, a szoptatás vagy a kis­gyermekkel járó gondok sem tehe­tik szexuálisan érzéktelenné, a férj iránt közömbössé az asszonyt, a gyermek vagy a gyermekek nem állhatnak kettőjük közé. Nem úgy áll a kérdés, hogy valaki jó anya vagy jó feleség. A két szerepkör kiegyensúlyozott értelmű és érzel­mi világú nő esetében nem kerül szembe egymással. Mint ahogy normális személyiségű férfi sem féltékeny a gyermekeire, és nem fordul el várandós vagy szoptató feleségétől. Családot tanulni Kevesen gondolnak arra, hogy a gyermeknevelés olyan bonyolult dolog, amit tanulni kellene. Jó len­ne, ha a gyermeknevelést az iskolá­ban éppen úgy oktatnák, mint a földrajzot vagy az irodalmat. Saj­nos, mindenki úgy nevel, ahogyan tud, illetve ahogyan a szüleitől lát­ta. De hol a garancia arra, hogy ők jól csinálták, vagy ami egykor jó volt, az jó ma is? A család nem tekinthető tehát csupán két ember magánügyét képviselő személyes kapcsolatnak, mint az ifjúkori barátság, szerelem. A család mindig társadalmi tartal­makat, érdekeket hordoz; normális esetben a társadalom egészébe il­leszti be, s nem kiszakítja belőle az egyént. A családi életre ősidők óta első­sorban saját családjában, annak példája alapján készült fel az ifjú nemzedék, a fejlett társadalmak azonban egyre kevésbé elégedhet­tek meg a spontán nevelő hatással. E felkészítésben rendkívül fontos szerep jut az iskolának. A családi élettel kapcsolatos alapvető foga­lomrendszer kialakítása már az alapiskola alsó tagozatán elkezdő­dik. A felső tagozaton az egyes tan­tárgyak tartalmához illeszkedve kell megközelíteni az ember élet­társi kapcsolatainak filozófiai és bi­ológiai kérdéseit, feltételeit, a csa­ládi élet viszonyrendszerét. A családi életre nevelés első fel­adata a mély emberi kapcsolatokra való képesség kialakítása. Az isko­lai és az osztályközösségi kapcsola­tokban számos lehetőség adódik a figyelmesség, az áldozatvállalás, a segítségnyújtás, a gyengék védel­me, a kisebbek iránti gyöngédség, a közös siker örömének az átélésé­re. A családi életre nevelés mellett igen fontos a hazaszeretetre neve­lés, a környezet és a szellemi érté­kek megbecsülésére nevelés; a testi és a szexuális nevelés stb. Na, most bepakolok, mint anya... KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Brooklyn, 2005. március 12-13. MOLNÁR MIRIAM mm r'nt' Egészen az ,381 előző szombatig a fii1* IH szomszéd kora reg­gel felhozta az én példányomat is a sajátjával együtt, és szépen az aj­tónk mellé helyezte. Sajnos ez a szomszéd már nem lakik a házban, így most nekem kellett lebaktat­nom a ház elé a hidegbe. A sok rossz hír közül főleg az lepett meg, hogy a Bush-kormányzat titokban lefizet különféle PR-cégeket és tévé-, rádió- meg nyomtatottsajtó- munkatársakat, hogy propagálják a kormány programjait. A pénzek persze hivatalosan voltak kifizetve, így pontosan lehet tudni, ki meny­nyit kapott, és ezek az etikátlan új­ságírók szerencsére már nem dol­goznak régi helyükön. Ebéd után bevásárolni indultunk a helyi élelmiszer-szövetkezetbe, ahol annyian voltak, hogy majd­nem visszafordultunk. Végül is megtelt a kosárkánk sok minden jóval, és a kis kocsinkkal haza is hoztuk. A délután és az este nagy részét én Dosztojevszkij A Karama­zov testvérek című regényének ol­vasásával töltöttem. A hétfői órám­ra voltam köteles több mint 250 ol­dalt elolvasni, lejegyzetelni, mivel a professzor úr tízkérdéses gyors­dolgozatot írat velünk minden óra elején, és a kérdésekre csak az elol- vasottak alapján lehet válaszolni. Vasárnap reggel a Times Maga­zin mellékletét olvasgattam és né­hány kedvenc jegyzetíró gondola­tait. Közben egyik ismerősöm tele­fonált, és arról panaszkodott, hogy egy csapat közép-európai parla­menti képviselő milyen szégyent hozott magára, az országukra és az ismerősömre itt New Yorkban, ami­kor egy általuk kérvényezett elő­adás közben a tolmácsuk nem tol­mácsolt, hanem szendvicset evett, a képviselők mobiltelefonáltak és nem volt kérdésük az előadóhoz, kettesével vitték viszont az ingye­nes pólókat, és arra panaszkodtak, hogy nincs kávé. Megnyugtattam az ismerősömet, hogy nem ez az egyetlen olyan ország, ahol a kül­ügyi bizottság tagjai nem tudnak angolul, kirándulni járnak világ­szerte az adófizetők pénzéből, akikre szégyent hoznak. Miután kitakarítottam és meg­ebédeltem, elkészítettem az alap­anyagokat az esti vacsorához, amelyre egy nagyon kedves régi ismerős volt hivatalos. Az új hétre való felkészülés jegyében egy adag lasagnát is sütöttem magam­nak, mert hét közben ezt nagyon egyszerűen fel lehet melegíteni vacsorának vagy ebédnek, ha itt­hon vagyok. Öt órára megterítet­tem az asztalt, elkészítettem a gyertyákat,'a borospoharakat és a sajtokat is, s míg az ismerősünkre vártunk, aki a brooklyni híd for­galmi dugójában ült, a rádióban egy tudósítást hallgattunk arról, hogy a mozlim férfi politikusok hogyan használják fel a hívő moz­lim nőket a nők érdekei ellen Irak­ban. Az este hasonlóan borúlátó hangulatban telt, miután ismerő­sünk tudatta velünk, kanadai lete­lepedési kérvényt adott be saját maga és fia számára, mint oly so-, kan körülöttem. Az emberek nem tudnak mit kezdeni a jelenlegi po­litikai helyzettel, és ha megtehe­tik, inkább elköltöznek. Molnár Miriam szabadúszó újságíró, négy éve él New Yorkban, szin­te azóta állandó munkatársa a Családi Körnek és az ízvilágnak. Egy éve egyetemi tanulmányokat is folytat, így a független egyetemista szem­szögéből tudósít az ottani mindennapok világáról, hangulatairól.

Next

/
Thumbnails
Contents