Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)

2005-04-02 / 75. szám, szombat

Családi kör 13 ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 2. Előfordul, hogy az ember a megmagyarázhatatlanra keres logikus magyarázatot ► Amikor a tárgyak megtalálnak Az ember általában tuda- í tosan alakítja környezetét, s most nem igazán az em­beri kapcsolatokra, sokkal inkább a tárgyakra gondo­lok, amelyekkel körülveszi magát. Erre a tudatosságra mégis olykor rácáfolnak olyan kedves és szinte hi­hetetlennek tűnő történe­tek, amikor nem tehetünk ^ mást, ráfogjuk a véletlen­re, vagy elhisszük, ez a tö­rekvés nem is biztos, hogy I egyoldalú. Olykor a tár­gyak keresnek és találnak meg bennünket. MÉRY ZSÓKA Néhány éve baráti társaságban, amolyan mesélgetős délutánon a vidám, tréfás, s olykor kicsit pikáns történetek között elhangzott egy olyan, amelyre máig szívesen em­lékszem. Talán azért is, mert nem sokkal később velem esett meg egy hasonló. Racionális gondolkodású I embernek tartom magam, s ebből I adódóan makacsul törekszem az események és főleg az engem érin­tő történések ésszerű magyaráza- } tára. így aztán előfordul az is, hogy szembesülök olyan helyzetekkel, amikor a megmagyarázhatatlanra keresek logikus magyarázatot. A hit szemszögéből nézve bizonyo­san létezik is egész egyszerű meg­oldás. S bár a vakhittel szemben vannak némi fenntartásaim, mégis ezek azok a helyzetek az életem­ben, amikor határozottan jólesik kicsit hinni. A harmonika Barátom nővére, Jutka, gyerek- I kora óta szerette a zenét. Csodála- I tos hangokat és ritmusokat csalo­gatott elő hangszeréből, a harmo­nikából. Aztán a pályaválasztás so- I rán hivatásszerűen elkötelezte ma­gát a zene mellett, elvégezte a kon­zervatóriumöt, ma is zenét tanít. A diákévei alatt újra cserélte régi ked­ves harmonikáját, amelyet a bará­tok biztatására és közvetítésével fá­jó szívvel ugyan, és kicsit elhamar­kodottan, eladott, maga se tudta, hogy kinek. Sajnálta a szívéhez nőtt régi darabot. Teltek az évek, megismerkedett egy kedves, zene­értő fiatalemberrel, aki nemcsak a tehetségét csodálta benne, hanem a rendkívül csinos fiatal hölgyet is. I És ment minden a maga útján: I lánykérés, házasságkötés, össze- költözés. Az ifjú férj dobozai között ott lapult közös otthonukban, 1 rendkívüli örömet szerezve első tu­lajdonosának, Jutkának, a régi har­monika. A nagytakarítás Húsvétra készült a világ, na meg a háziasszonyok. Azok a semmivel sem összetéveszthető első tavaszi napsugarak, amelyek táncra perdí- tik a lakás rejtett zugaiban megbú­jó, a hosszú tél alatt szép kövérre hizlalódon: pormacskákat, ösztön­zően hatnak mindnyájunkra, aki­nek csak egy kicsit is fontos az ott- 1 hon tisztasága. Mert a rend, az jó dolog! Csak ne kezdődne akkora felfordulással! S mi, asszonyok oly­kor már szinte egymással verseng­Gyermekkori barátnőmmel sokszor játszottunk talán éppen e kredenc mellett (A szerző felvétele) ve lódulunk neki a tavaszi nagyta­karításnak. Időnként komolyabb beavatkozásokat is tervbe veszünk, mint például a festetés, bútor-, esetleg ablakcsere, szinte az őrület­be kergetve vele életünk párját, aki­nek úgy is nagyon megfelel(ne), ahogy van. Tömbházunkban már javában folytak az említett munkálatok, amikor a lépcsőfordulóban, pon­tosan a pinceajtóm mellett, megje­lent egy félig-meddig sorsása ha­gyott régi konyhakredenc felső vit- rines része. Amolyan igazi, fából készült, faragott kis rózsácskákkal díszített békebeli darab, amely száz évvel ezelőtt ékessége és szin­te nélkülözhetetlen berendezése volt minden takaros kis konyhá­nak. Még a könnyeim is kipotyog­tak a látványától, mert egy pilla­nat alatt képzeletben ott álltam nagyanyám nyári konyhájában. Pattogott a tűz az öreg sparhelt- ben, s mellette ott állt dédnagy- anyám ütött-kopott, megszürkült kredence. Csak hasonlított erre. Aztán a következő pillanatban összetört a varázslat, mert a soron következő kép, amely az emléke­im közül előbukkant, már az volt, ahogy nagyapám a városrész bon­tását megelőző napokban könnyes szemmel, fejszével a kezében, tű­zifának aprítja, ez volt az utolsó bútordarab, ami elégett abban az öreg sparheltben. A nyolcadik emeleti csöppnyi garzonba, amit nagyi a lebontott háza helyett ka­pott, a beépített pléh konyhabú­torok mellé már nem fértek be a régi darabok. Csak álltam ott a pincében. So­káig. Valami olyan megmagyaráz­hatatlan erő kerített a hatalmába, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak azokra a felejthetet­len és soha vissza nem térő gyer­mekévekre, a lebontott házunkra és utcákra, a megkeserített és há­zaikból kirakott töpörödött öre­gekre, szomszédokra, akiknek már csak az emléke lebben fel olykor. Éreztem, üzenetet hordoz ez a szebb napokat látott darab. És tud­tam azt is, ez az üzenet most ne­kem szól. A kredenc Megrökönyödve nézett rám a családom, amikor közöltem velük, addig nem nyugszom, amíg ez a szekrényke nem az én erkélyemet díszíti. Kételkedve néztek rám, rendbe van-e velem minden, mert a lakásunkból igyekszem megsza­badulni minden kacattól, most meg a pincébe szedem össze vala­melyik szomszéd fölöslegessé vált szemetét. Megmosolyogtak, de mert tudták, hogy elég keményfejű vagyok, hagyták, tegyem, amit jó­nak látok. Miután biztonságba he­lyeztem a pincénkben, nehogy va­lami baja essék, kis nyomozás után felderítettem a tulajdonosát. A víz is kivert, amikor éppen nagytakarí­tó és lakásátalakító szomszédasz- szonyomtól megtudtam, nem én vagyok az egyeden érdeklődő. S miközben sikerült túllicitálnom a régiségkereskedőt, ami nem is volt olyan nehéz, elárulta nekem bizal­masan, hogy a konyhaszekrénynek bizony ugyanilyen alsó része is la­pul, kicsit rosszabb állapotban ugyan, enyhén pókhálósán, piszko­san és molyosan a pincéjében. Alig bírtam magammal, amikor egy­másra került a két bútordarab. Gyorsan rendeztem az anyagiakat, mielőtt még az eladó meggondol­hatta volna magát, s zöldcsütörtök­ön már nyakig porosán vakargat- tam róla a megszámlálhatatlan ré­teg mázt. Eszméletlen felfordulást és bűzt csináltam a balkonon, fé- regtelenítettem a fát, javítgattam a hibákat, s valami egészen vadító színárnyalatot kikeverve újramá­zoltam és kerti bútorrá varázsol­tam az egészet. Nem volt benne sok szakszerűség, de olyan jó érzéssel töltött el a megújulás minden moz­zanata, hogy azt se bántam. Ez volt az első olyan húsvétom, amely kéz­zelfoghatóan és őszintén átérezve valóban a feltámadásról szólt. Egy kor, egy bútor újjászületéséről. És én azt hittem, ez az üzenet. A közös múlt Amikor aztán helyére került, s családom is elismerte, talán még sincs nagy baj velem, egy hirtelen jött gondolattal érdekelni kezdett a jövevény múltja. A garzonlakás elő­ző tulajdonosáé volt. Az idős néni meghalt, mielőtt még mi odaköl­töztünk. S ma már azt is tudom, szülte ez az egyetlen ilyen darab, amely a hetvenes évek végén, a le­bontott és számomra oly kedves vá­rosrész házaiból megmenekült. Az a néni sok-sok évvel ezelőtt a szom­szédunkban lakott. Gyermekkori barátnőmmel, az unokájával sok­szor játszottunk a konyhájában, ta­lán éppen a kredenc mellett. Ez volt az igazi, csakis hozzám szóló üzenet, egy végleg elveszett­nek hitt életérzés feltámadása, ami, ugye, nem lehet csak a vélet­len műve? Két kontinens — egy hétvége havi rendszerességgel a Családi Körben! Két független szellemű ifjú hölgy-az egyik élettársi kapcsolatban élő, a másik kétgyermekes családban - tudósít egyszerre, egymástól függetlenül egy amerikai s egy nagy-britanniai hétvégéről. Olvassa, mert érdemes! KÉT KONTINENS - EGY HÉTVÉGE Edinburgh, 2005. március 13. BOLEMANTÉVA egészen fél hétig aludhattunk! Néhány nappal múlt egy hó­napja, hogy Edinburgh, a skót fő­város lakosai lettünk. Már a meg­érkezésünk másnapján áttértem a kávéról a fekete teára tejjel. Itt ugyanis minden más, más ízű a tej, más a víz és más a tea is, de más a lakások berendezése, más­hol fumak a villanyvezetékek a falban, az iskolákban kötelező az egyenruha, és a közlekedés is tel­jesen fordítva történik, így a tea tejjel természetes velejárója az it­teni mindennapoknak. A reggeli után szendvicseket készítettünk, néhány szem gyü­mölcs és innivaló, valamint váltó­ruha és -cipő került a hátizsákba, majd a kis háromajtós kocsinkkal útra keltünk (a kocsi vásárlásánál nem is gondoltunk arra, müyen hasznos dolog a háromajtós, ha az ember kisgyerekekkel utazik, nem rettegünk egyfolytában, hogy menet közben esedeg ki­nyitják az ajtaját). A mai napot a városhoz közeli Sunday MAR- KET-en (vasárnapi piac) kezdtük, ahol néhány szükséges dolgot szereztünk be a konyhára, s ahol az árusok 90%-a pakisztáni, és mindig rengeteg a vásárló és a né­zelődő. Szükségünk volt néhány apróságra a konyhánkba, amit itt nagyszerű áron és jó minőségben be lehet szerezni. Még mindig délelőtt volt, ami­kor megérkeztünk a Skócia dél­keleti partján, North Berwick és Dunbar városkák között elterülő John Muir Country Park területé­re. Egy hangulatos, kicsi falu, Tyningham tengerpartja volt az úti cél. A parkolótól az erdőn ke: resztül és végig a parton (éppen apály volt, a tenger a távolban tombolt) háromórás séta után egy meredek domb kanyargói mögül érkeztünk a mesés tenger­öbölbe. Szinte jeges szél süvített a fülünk mellett, de ragyogott a nap és gyönyörű volt a szikrázó tengerpart. A hideg, szeles idő nem tántorítja el az itteni embe­reket a kirándulástól. Vannak pil­lanatok, amikor teljesen megért­jük azokat az angolokat és persze skótokat, akik kirándulnak a ten­gerpartra, de a kocsiban fo­gyasztják el a szendvicseiket, hogy aztán elégedetten indulja­nak haza. Végül is az öbölben egy megfelelő helyre leltünk, és a sziklák védelmében, kellemes, szélmentes helyen lakmároztuk be az otthonról hozott kenyere­ket. A gyerekek nem bírtak betel­ni a látvánnyal, ennyi vizet és ho­mokot egyszerre egy helyen még nem láttak. Őket sem zavarta a hideg és a szél, a hullámokat ker­gették. Tehették ezt bátran, mert átvéve az itteni szokásokat, mióta megkapták a gumicsizmájukat, másban nem is hajlandók járni! Néhány percen belül hatalmas hullámok csapkodták a part men­ti sziklákat, a dagály közeledett, talán valahol nem messzé vihar lehetett. Az erdőn keresztül visz- szafelé indultunk, azt terveztük, iszunk egy teát, kisvárosi hangu­latra vágytunk. Talán Dunbar egyik kocsmáját választjuk. Köz­ben telefonált barátnőnk, hogy inkább álljunk meg náluk, éppen megfőzte a levest, a gyerekek biz­tosan kérnek majd. A gőzölgő, forró leves gondolata meggyő­zött bennünket, és egyhangúlag megszavaztuk az úticél-változta- tást. Fél órán belül meg is érkez­tünk, csak itt tudtuk meg, hogy ma egész nap 2 és 5 fok között in­gadozott a hőmérséklet. Azért va­gyunk így megfagyva! Tényleg jólesett a leves, majd az elenged­hetetlen délutáni forró tea! Újra öltözködés, és most már két kocsival, két család indult út­nak a dél felé húzódó erdőséget bejárni. Humbie Forest, az erdő, a Humbie nevű falucska mellett terül el. Itt már szűkek az utak, itt-ott egy-egy kőház, az erdő szé­lén templom és mindenhol ala­csony kőkerítés. A kis parkolóból egy kert melletti ösvényről egye­nesen a rengeteg erdő közepén találtuk magunkat. Ezer és ezer hóvirág virít a domboldalakon, eddig ilyet még nem láttam! Káp­rázatos! Jó kis kaptatón indul­tunk felfelé, a gyerekek élvezik a kirándulást, minden lehető ve­szélyes helyet megtalálnak, de ügyesen veszik az akadályokat. A patakot követve egy igazi sűrű rengetegbe érkeztünk, itt már sö­tétedett! Közben havazni kezdett, majd kisütött a nap, egy kicsit fújt a szél is, majd elállt. Az időjárás, mint általában, „very Scottish”. A parkolóban beraktuk a síró gyere­keket az autókba, annyira belejöt­tek a túrázásba, hogy nem akar­tak hazamenni... Barátnőnknél ebéd után megnéztem az inter­neten a postámat. A hazulról jött hír ismerősünk hirtelen haláláról beárnyékolta a nap hátralevő részét. A sűrű, sö­tét erdőben felmerültek az élet nagy kérdései, a visszafordítha­tatlan emberi sorsok. Szép nap volt. Tele élmény­nyel, emlékekkel és hát szomorú­sággal tértünk haza. Az esti me­sét félbehagyva álmodtunk to­vább hétfő reggelig! Bolemant Éva párjával és két gyermekével február óta egy ideig Edinburgh, a skót főváros lakosa. A kisgyerme­kes családok mindennapjait élik, így ő ebből a szemszög­ből villantja meg előttünk a brit életforma sajátságos mozzanatait. A Lelki Egészség Ligája Egyre közkedveltebbek a folyamatosan több érdeklődőt vonzó vitaestek, amelyeken neves pszichológusok és elmeszakértők a lel­ki egészségről, a lelki megbetegedések hátteréről, a kezelés lehető­ségeiről számolnak be. A Lelki Egészség Ligája ligetfalui székházá­ban (Ševčenkova 21, a REMA 1000 üzlet mögött mindig este 18 órakor) 2005. április 7-én a dohánygyárak praktikáit leleplező Insider amerikai filmet követő v * beszélgetésen többek közt Mária PUSEVHt Hájková tüdőgyógyász elemzi a J/lGA W'r' Z-PRAVlE szenvedélybetegség kialakulásá- v- riak okait, (erf)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents