Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-16 / 87. szám, szombat
ÚJ SZŐ 2005. ÁPRILIS 16. _________ Riport 15 Si ebert Éva ötven év után újra teljes jogú tulajdonosként él a házában. Igaz, semmi nem olyan már mint régen; ahhoz vissza kellene forgatni az idő kerekét Most már, öregen csak a leveleket várom Siebert Éva a legnagyobb vállalását, a családi birtok visszaszerzését, immár teljesítette. Csak a kertet sajnálja, mert lassan kiszáradnak áfák, pusztulnak a rózsabokrok, és tudja, ha meghal, senki nem fogja már olyan szeretettel ápolni az öreg növényeket, mint ő. A lovászi (Koniarovce - Nagytapolcsányi Járás) Sie- bert-kúriára ritkán érkeznek látogatók. Azok közül, akik a régi szép időkben vendégeskedtek itt, ma sokan külföldön élnek és még többen a másvilágra távoztak, idegeneket pedig már bizalmatlanul fogad a háziasszony, Siebert Éva néni. VRABEC MÁRIA Nem csoda, életének 83 éve alatt, sokszor megtapasztalta, mire képes az emberi aljasság, és azt is csak konok kitartásának köszönheti, hogy ma ismét teljes jogú tulajdonosa a saját házának. A kúriát, a család összes ingatlanjával együtt a második világháború után kobozta el az állam, a rendszerváltás után pedig nem neki, hanem a lovászi önkormányzatnak adta „vissza”. Több mint tíz évig tartó pereskedés után végül 2000. márciusában a Nagytapolcsányi Járási Bíróság úgy döntött, hogy a ház a Siebert örökösöket illeti, és Éva néni azóta kifogyhatatlan energiával a felújításán munkálkodik. Kúria a faluszélen „Ketten örököltük a házat, én és az Amerikában élő unokatestvérem, Borbála, de mivel ő külföldi állampolgárként nem kaphatta vissza a vagyonát, az ő részét meg kellett vásárolnom az önkormányzattól. Még el sem akarták adni, biztos más terveik voltak az épülettel, de aztán a bíróság kötelezte őket erre. Egy Németországban élő ismerősöm anyagi segítségével végre visszaszerezhettem a házat. Negyven évig megtűrt albérlőként éltünk a nővéremmel abban a házban, amelyet a nagyapánk építtetett és amelyben felnőttünk. Tehetetlenül néztük a pusztulását, de a Jóisten megadta, hogy még lássam, hogyan nyeri vissza a régi szépségét. Csak a kertet sajnálom, mert lassan kiszáradnak a fák, pusztulnak a rózsabokrok, és tudom, ha meghalok, senki nem fogja már olyan szeretettel ápolni az öreg növényeket, mint én.” - mondja szomorúan az idős hölgy, amíg végigkísér a sövények között. A századfordulón telepített, műemlékvédelem alatt álló kert még pusztuló mivoltában is lenyűgöző. Az emlegetett nagyapa, Siebert Lipót, a franciaországi Grinonban és magyarországi Keszthelyen tanult kertészetet, majd a szigetvári Biedermann- birtokon volt gazdatiszt. Itt ismerte meg későbbi hitvesét, Duchon Emmát, akinek az apja a Nyitra melletti Egerszegről származott. Kézenfekvő volt tehát, hogy az 1883-as házasságkötés után az ifjú pár szintén Nyitrához közel, Lovásziban vásárolt birtokot: 325 magyar hold termőföldet és egy 1794-ben épített faluszéli kúriát. A házat Sierbert Lipót teljes egészében átalakíttatta, beépíttette az oszlopos tornácot és egy német kertésszel olyan parkot telepíttetett, amelynek az egész környékről a csodájára jártak. De nem csupán a kert idézi Lovásziban a letűnt úri világot; a kúria berendezése, a falakon a régi képek és a szobákban minden apró tárgy azokról az évekről mesél, amikor Sieberték népes családja a sors csapásai ellenére is boldog volt e falak között. Unokatestvérek „Hét évig gyermektelen volt a nagyszüleim házassága - folytatja Éva néni - a nagymama emlegette, hogy felajánlotta a Szűzanyának, ha kislánya születik, csak fehér ruhákban fogja járatni. Fohásza meghallgatásra talált, mert 1891-ben megszületett Gizella nagynéném és 1892-ben, Borbála az édesanyám. De a nagymama is állta ám a szavát: amíg férjhez nem mentek, egyetlen színes ruhadarabjuk sem volt!” Miközben Lovásziban szépséges hajadonokká cseperedtek a Siebert lányok, Prágában is elérte a felnőttkort unokatestvérük, édesapjuk egyetlen testvérének, Edwárdnak a fia, Erwin. Borbála és Erwin között már gyerekkorukban szerelem szövődött, és 17 évesen el is jegyezték egymást, ám a házassággal várni kellett. Erwin a Savoyai Jenő Lovasezred parancsnokaként sem keresett annyit, hogy egzisztenciát teremtsen, az meg derogált neki, hogy a lovászi birtokra költözzön és az asszony tartsa el őt. Végül a sors megoldotta ezt is: Siebert Lipót, testvére, Edwárd halálhírének hallatán 1904-ben gutaütést kapott és hét évig fekvőbeteg volt. Halála után felesége egyedül maradt a birtokon két eladósorba került lányával, jól jött a férfikéz, és ilyen helyzetben már Erwin is lovagias kötelessié- gének tartotta, hogy felajánlja szolgálatait a családnak. „1919-ben házasodtak össze a szüleim, de ekkor már édesanyám nővérének árváit is nevelték. Gizella, egy budapesti ügyvédhez, Nagy Uzorhoz ment férjhez 1911-ben és két kislánya született, Borbála és Emy. 1913 nyarán Lovásziban jártak látogatóban, Gizella lement a barátnőivel fürödni a patakba és belefulladt a vízbe. Férje bánatában önkéntesnek jelentkezett a magyar hadseregbe és 1916-ban el is esett, a két kis árva itt maradt édesanyámnál. Az esküvő után 1920-ban aztán megszületett Antónia nővérem, akit mi csak Dodinak hívtunk, 1922. február 15-én pedig én, aki a ke- resztségben az Éva Leopolda Jozefa Kajetána nevet kaptam. Sokáig nem is tudtuk, hogy Buba és Emy nem az édestestvéreink. Olyan szeretetben neveltek bennünket, hogy soha fel sem merült, hogy valami különbség lenne köztünk.” Képek egy régi világból A lovászi kúrián úgy teltek a napok mint a többi úri családnál - mindennek megvolt az ideje, módja, rendje és ennélfogva a kiszámítható bizonyossága is. Siebert Évikének és a vele egykorú kislányoknak akkor még eszükbe sem jutott, hogy nem az vár rájuk, mint az édesanyjukra és a nagyanyjukra: zsúrok, esküvő, gyermekszülés, vendégfogadás, majd békés öregkor a cserépkályha melletti hintaszékben. „Édesapám kapitányi rangját, amelyet a monarchia hadseregében viselt nem ismerték el a csehszlovák hatóságok és a nyugdíja nagyon csekély volt, de a birtok jövedelméből tisztességes jómódban éltünk. Velünk 15 éves korunkig házitanítók foglalkoztak, és félévente jártunk Pozsonyba vizsgázni. Én később a bruntáli német gimnáziumba jártam, de a háború miatt nem fejeztem be. Zongorázni, táncolni is tanultunk, és mint akkoriban minden lányos háznál, nálunk is nagy társasági élet zajlott - hetente három nap mentünk vizitelni és három nap mi fogadtunk látogatókat. Pénteken mindig Nyitóra jártak a környékbeli nemesemberek a dolgaikat intézni - ilyenkor a korzón volt a találka, a hölgyek megmutatták a legújabb toalettjüket, a gyerekeket elvitték cukrászdába. Én olyan soványka voltam, hogy még húszévesen is kislánynak néztek, és süteményt vettek nekem a férfiak. A suránykai Emődy családdal, az elefánti Edelsheim- Gyulaiékkal és a nagytapolcsányi Petrikovicsékkal gyakran látogattuk egymást, lánykoromban pedig Nyitóra a magyar párt rendezvényeire is bejártunk - egyszer Esterházy Jánossal is táncoltam. Sajnos, a környékbeli úri családokban nem voltak fiúk, így nekünk, lányoknak elég sokat kellett utaznunk, ha be akartak mutatni valakinek - németül ezt úgy mondtuk, házassági vásárra vittek. Én és Dodi nővérem sem keltünk el ezen a vásáron, közbeszólt a háború. Dodi a bécsi egyetem természettudományi karán tanult, de a front után már nem védhette meg a doktorátusát, és a vasfüggöny a szerelmétől, egy szudétanémet fiútól is elszakította. Engem csak egyetlen egyszer érintett meg ez az érzés. A háború alatt bekvártélyoztak hozzánk egy fiatal német katonatisztet, és azonnal megtetszettünk egymásnak. Húsz évig leveleztünk, de soha többé nem láttam. Nők a birtokon Siebert Erwin 1942-ben bekövetkezett halála után ismét csak nők maradtak a lovászi birtokon: a megözvegyült Borbála négy fiatal lányával és idős édesanyjával vészelte át a háborús éveket. A nélkülözés és a rettegés ellenére egészen addig bíztak abban, hogy majd a háború után minden jóra fordul, amíg 1945 márciusában Nyitra környékét is elérte a front. „A nagymama az év januárjában, 88 évesen halt meg. A háború vette el tőlünk Bubát is, 1945. március 26-án Nyitóra utazott bevásárolni, de akkor már bombázták a várost, mindenki menekült, amerre látott. A nagy riadalomban ő is felszállt a pozsonyi vonatra, aztán valahogy Németországba sodródott, majd 1949- ben Amerikába emigrált. Harmincöt év után láttuk csak viszont. Ma is él még, 94 éves és már 7 éve fekvőbeteg, a lányával levélben tartom a kapcsolatot, és itt is járt már nálam. Legutóbb most hús- vétkor látogatott meg a lányával, nagyon készültem a fogadásukra, egy hétig, sütöttem, főztem, mert én még azt tanultam az édesanyámtól, hogy a vendéget meg kell tisztelni.” A nélkülözés évtizedei Éva néni amerikai vendégei valóban megtisztelve érezhették magukat a borban párolt vörös káposztával tálalt sült karaj, a bécsi módra, vajon sült csirkemellfi- lé, a hatalmas dióstorta, az illatos vaníliás kiflik és a nagymama receptje szerint készült dobos szeletek láttán, amelyeket az idős hölgy mind maga sütött múzeumi tárlatnak is beillő konyhájában. Mint mondja, nagy fáradság volt számára, de nagy öröm is, mert a rokonok tíz éve nem jártak nála. „Elmondták, hogy Buba sokszor beszél magyarul a kórházban. Ők nem értik, ezért a New York-i református templomból egy magyar papot vittek hozzá, hogy hallgassa meg - így derült ki, hogy Lovászit emlegeti. Ide húzza a szíve szegényt, ahogy a boldogtalan Emyt is ide húzta. Ő 1954-ben ment férjhez egy orosz cári tiszthez, nagyon rossz élete volt mellette, kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, és végül a nagytapolcsányi kórházban leugrott a liftaknába. Tudhatta volna, hogy egy orosz katonától semmi jóra nem számíthat, hiszen, amikor 1945. április 1-jén bejöttek hozzánk, úgy viselkedtek, mint a vadak. Mindent szétdúltak, teniszütővel lapátolták a krumplit, kenyérre kenték a fogkrémet, megitták a mama francia kölnijét. Az egyik a falba verte a fejem, épp fémcsavarok voltak a hajamban, csak úgy patakzott a fülemből a vér! Három napig nem hallottam semmit, akkor károsodhatott meg úgy a hallásom, hogy 1978-ban teljesen megsüketültem. A front alatt katonai kórházat rendeztek be a házunkban, mi nappal az üvegházban húztuk meg magunkat, éjszakára pedig a gazdatisztünk fogadott be. A háború után a falubeliek kirabolták a kúriát, ott maradtunk nincstelenül, a mama nyugdíjat sem kapott, bennünket pedig sehol nem akartak alkalmazni. Dodi nagy nehezen a kerületi hivatalban kapott állást, de 1947-ben azt is elvették tőle - ekkor kiálltak mellettünk a volt béreseink, azt mondták, csak akkor lépnek be a szövetkezetbe, ha ő lesz a könyvelő. Később visszakaptuk haszonbérbe a szőlőnket, varrtunk a falubelieknek, lakodalmakba süteményt sütöttünk, tengődtünk, ahogy tudtunk. A mama 1980-ban halt meg, Dodi 1988-ban, azóta itt vagyok egyedül a nagy csendben. Talán más lett volna az életem, ha időben kimegyek külföldre, de itt volt a nagymama, aztán a mama, utána Dodi, gondoskodni kellett róluk, és bátorságom sem volt ahhoz, hogy elmenjek. Mindig csak annyi erő és hit volt bennem, amennyi aznapra kellett, a holnapot Istenre bíztam. Most már öregen és süketen sehová sem mehetek, csak a leveleket várom, mert mindenki, akit szerettem, külföldön él.” Emlékek csendjében Az egyik leghűségesebb levelezőtárs Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy István, a kormányzó idősebbik fiának felesége, aki ma Portugáliában él, és többször is meglátogatta már idős barátnőjét Lovásziban. De jönnék levelek Budapestről, Németországból, Ausztriából, Franciaországból is, és az idős hölgy mindegyikre a megfelelő nyelven válaszol. Hiába fosztotta meg mindenétől az elmúlt rendszer, azt, amit megtanult és amit beleneveltek, nem tudta elvenni. Finom humorát, eleganciáját, stílusát a szegényes körülmények között is megőrizte, mert ahogy mondja, az úrinő a pokolban is úrinő. Éva néni is az maradt, akkor is, amikor szőlőt kapált, és maga hordta be kannában a szenet, mert közben soha egy pillanatra sem feledkezett meg arról sem, mivel tartozik másoknak és főleg önmagának. Legnagyobb vállalását, a családi birtok visszaszerzését, immár teljesítette - amikor esti imáiban elhunyt szeretteire gondol, számot adhat nekik arról, hogy a házon új tető van, elkészült a kerítés és a kertben újra áll a filagória. Igaz, semmi nem olyan már mint régen, de ahhoz vissza kellene forgatni az idő kerekét egy régi nyári délutánra, amikor a mamáék együtt bridzseztek a nagy ebédlőasztalnál, a papa szivarjának füstje összekeveredett a meggylikőr édes illatával és a nagymama tettetett szigorúsággal utasította rendre a négy Siebert- lányt, akik nyalka fiatalurakról pusmogtak a szalon sarkában. Ez is elmúlt, mint ahogy elmúlt a rossz is, és egy hosszú, minden keserve ellenére gazdag életből mára nem maradt más, csak az emlékek meg a magány. Éva néni a múzeumnak is beillő konyhájában (Somogyi Tibor felvételei)
