Új Szó, 2005. április (58. évfolyam, 74-99. szám)
2005-04-07 / 79. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2005. ÁPRILIS 7. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ ROMÁN SAJTÓ A múlt hét elején Bagdadban eltűnt román újságírók ügyével hozza kapcsolatba Omar Hajszám szíriai-ramán üzletember letartóztatását a bukaresti sajtó. A Jurnalul National szerint kedden este a lapszerkesztőségeket lázba hozta az eset. Kis idővel a hír vétele után a lap úgy értesült, a három román újságírót Bagdadba elkísérő másik arab üzletember, Mohamad Munaf eltűnt. Ezt követően pedig az a hír járta be a szerkesztőségeket, hogy állítólag kiszabadították az újságírókat, mégpedig az Irakban jelen levő szövetséges erők kommandójának tagjai. S2.ociALDEMOKR.ATA Vagyok ... (G)rossz vicc n E2T ObtZ1N T £rM GOMDOUOM LÁ (Lukács Zsolt rajza) A márciusi dokumentumban a 2002 szeptemberében összeállított biztonsági stratégiára hivatkoznak USA: nincs váltás a védelemben Márciusban új biztonságpolitikai dokumentumot adtak ki az Egyesült Államokban Nemzeti védelmi stratégia címmel. Ez azért is fontos, mert az első ilyen jellegű dokumentum George Bush újraválasztása óta. ONDREJCSÁK RÓBERT Bush második elnökségét sokan olyan elvárásokkal kapcsolják össze, amelyek lényege, hogy drámaian megváltozik az amerikai külpolitika irányvonala. Ennek pedig - ismerve az amerikai külpolitika mozgatórugóit - nem sok esélye van. Azokat, akiket esetleg nem győztek meg az eddigi történések vagy elemzések, mindenképp meg fogja győzni a dokumentum. A szerzők egyértelműen a 2002 szeptemberében kiadott Nemzeti biztonsági stratégiára hivatkoznak, és megerősítik irányvonalát. Természetesen a 2002-es stratégia úgynevezett Grand Strategy, ezért nem igazán konkrét, hanem alapelveket és célokat fektet le. Ezzel szemben a mostani elődjéből indul ki, továbbfűzi az akkori gondolatokat, és jóval konkrétabb is. Az alábbiakban a dokumentum néhány fontosabb pontját elemezzük. A nemzetközi stratégiai környezet amerikai értelmezése szempontjából döntő fontosságú az első megállapítás: Amerika háborúban áll. Az Egyesült Államok helyzetével és küldetésével kapcsolatban szintén megerősítést nyert a biz-' tonsági stratégiában lefektetett fő cél: a „nem demokratikus vüág” globális transzformációja, amely leginkább az olyan kritikus régiókat érinti, mint a Közel-Kelet. Ezzel kapcsolatban abból indulnak ki, hogy a demokratikus átalakulás automatikusan megerősíti az USA befolyását a világban, ezért komoly hatalmi tényező is. Az új stratégia rendkívül érdekes és messzemenő következményekkel járó változásokat határoz meg a nemzetközijogban is. Ennek egyik eleme, hogy az egyes országoknak a nemzetközi stabilitás megszilárdítása érdekében képesnek kell lenniük szuverenitásuk effektiv gyakorlására saját területeik felett, viszont ennek „felelősségteljes” módon kell realizálódnia. A vesztfáliai rendszer - amelynek alapján gyakorlatilag semmi nem csorbíthatja egy-egy állam szuverenitását - módosítását jelentheti ez a megállapítás: elfogadhatatlan, hogy egyes rezsi- mek saját biztonsági fenyegetést jelentő céljaik érdekében a szuverenitás pajzsa mögé bújjanak. Hasonlóképpen nem lehet erre hivatkozni a saját lakosság ellen elkövetett bűnök esetében sem, amelyek a szuverenitás új határait jelenthetik. Nyilvánvaló, hogy ezek a nézetek erősen befolyásolva voltak az elmúlt évek eseményei által. Hogy ne csak Irakra gondoljunk, emlékezzünk például äz 1999-es NATO-akcióra a Milosevics vezette Jugoszlávia ellen. Akkor a nyugati országok, noha nem volt ENSZ-meghatalmazásuk, arra hivatkoztak, hogy Belgrád nem folytathat hadjáratot saját lakossága (értsd: a koszovói albánok) ellen saját területi épségére és szuverenitására hivatkozva. Hasonló indoklással találkozhattunk Afganisztán esetében is, amikor még a tálibok voltak hatalmon (természetesen azt is hozzá kell tenni, hogy Afganisztán esetében volt ENSZ-meghatalmazás). Az Egyesült Államoknak egyértelműen aktív, kezdeményező külpolitikát kell folytatnia. Ennek fő célja a stabilitás kiterjesztése és a kritikus régiók transzformációja. A globális stratégiai környezet elemzésekor a legbefolyásosabb Döntő fontosságú az első megállapítás: Amerika háborúban áll. tényező az instabilitás, a bizonytalanság. Ennek egyik következménye, hogy bár képesek vagyunk a legfontosabb folyamatok elemzésére, nem tudjuk az egyes specifikus történéseket előre meghatározni. Ebből viszont az következik, hogy minden releváns stratégiának és tervezésnek számolnia kell a meglepetésekkel és a váratlan történésekkel (lásd: a 2001 szeptemberében elkövetett terrortámadások). A dokumentum szerint napjainkban négyféle alapvető fenyegetés mutatható ki: hagyományos, irreguláris, katasztrofális és diszruptív. Ezek közül az Egyesült Államok csupán csak az elsőre van felkészülve, ráadásul a jövőben egyre inkább számolni kell a különböző típusú fenyegetések kombinációjával is, ami még inkább megnehezíti a körülményeket és bonyolítja az esetleges válaszlépéseket. Noha a dokumentum elismeri a nem állami szereplők növekvő fontosságát a nemzetközi kapcsolatokban, főszereplőknek még mindig az egyes országokat tartja. Természetesen ez egy újabb tényező, amelyben nagyfokú kontinuitás mutatható ki az eddigi amerikai irányvonallal. Ami a konkrétumokat illeti, két alapvető kategória különböztethető meg: az úgynevezett kulcsállamok, tehát a globális vagy szélesebb regionális befolyással rendelkező nagyhatalmak, valamint az úgynevezett problémás államok. Ezek közös jellemzője, hogy biztonsági kockázatot jelentenek saját geopolitikai régiójuk stabilitására, és sok esetben az amerikai érdekekre is. A kockázatot tovább növeli ezen államok igyekezete tömegpusztító fegyverek beszerzésére. Összefoglalva elmondható: semmi nem mutat arra, hogy drámai változás következne az amerikai kül- és biztonságpolitikában. Sőt, a márciusi stratégia csak megerősíti az amerikai politika eddigi irányvonalát. A szerző külpolitikai elemző LEVÉLBONTÁS Ügynökök és áldozatok A honi sajtóban már huzamosabb ideje gyűrűzik az ügynök- botrány. Egyetlen hazai napilapunkban már az első információk után megmozdult a látszólagos állóvíz. Mindenki más szemszögből kezdte elemezni a dolgokat, volt olyan olvasó, aki a régi mečiari éra idejében aktuális privatizáció leplezését vélte felfedezni, volt, aki felesleges hangulatkeltést sejtett és sokan vannak, akik azt róják fel, egy demokratikus államnak már rég túl kellene lennie ilyen dolgokon. Ahány ember, annyi nézet. Engem az elmúlt napok nyilatkozataiból három teljesen különböző ember nézete fogott meg. Az első Barak László író, költő, publicista válasza volt arra a kérdésre, miként értékeli a kommunista ŠtB által ráragasztott magyar nacionalista jelzőt. Nyilatkozatának az a része fogott meg, amelyben ezt mondta: a mostani magyar nacionalisták nyálzó szájjal nyomulnak a hatalomba, és fél téglával verik a mellüket. Személyesen nem ismerem Barak Lászlót, sőt az eddig megjelent nyilatkozataival és liberális megnyilvánulásaival sem különösebben értettem egyet, ám most megfogott. Azt eddig is tiszteltem Barakban, hogy merészen, sunyiság nélkül oda mer mondogatni mindenkinek, a mostani, „féltéglás” kifejezése pedig kimondottan találó. A másik érdekes nézetet a so- morjai Horváth Ritától olvastam, aki az ügynöklistát lapozva tanárának nevére talált, de talán még jobban megfogott nézete az egyházi ügynöklistáról. Teljes mértékben egyetértek vele, hogy ez a legerkölcstelenebb dolog, ami érhetett minket, hívőket. Sajnálom azokat a becsületes magyar embereket, akik a kommunizmust építő évek alatt dacolva a besúgók jelentéseivel, vállalták a megaláztatást, a munkahelyen a szakmai ellehetetlenítést vagy a zaklatásokat. Lehet, épp gyónta- tójuk volt a beszervezett, az informátor, az ügynök. S milyen nagyot változott a világ, az akkor tűzzel-vassal egyházat, hittant, hitet irtok ma az első padokban ülnek. Ám lásd a Bibliát: a megbocsátás a hívő legnagyobb erénye. Hát bocsássunk meg, de helyünk az első sorban még jó darabig nem lesz. A harmadik érdekes gondolat Leczo Zoltáné. Ő nagyon humorosan önként jelentkezik mint ügynök, mert eddig azt senki sem vállalta, ám nyilvánvaló, valakinek a jelentéseket is írnia kellett. Leczo urat megkérem, vegyen fel a listájára, én most szeretnék ügynök lenni. Bizonyítani tudom, nagyon jó jelentéseket tudok írni. Tán a világhálóra is felkerülhetnék, s ha valamelyik bulvárlap is megkeresne, címlapra is kerülhetnék. S ha Isten adja, akár egy jó valóságshow szereplője is lehetnék. Micsoda jövő áll előttem! Leczo úr, várom minél hamarabbi jelentkezését! Mi ez? Máris kopogtatnak! Bencze István Tardoskedd KOMMENTÁR Joghézagos gyásznap MOLNÁR NORBERT Több komoly és kevésbé komoly katolikus hagyományokkal rendelkező országban nemzeti gyásznapot tartanak holnap, II. János Pál pápa temetésének napján. Hogy Olaszországban vagy Lengyelországban gyásznap lesz, teljesen természetes, ám olyan államok is csatlakoztak a kezdeményezéshez, mint Franciaország vagy Magyarország, ahol a katolicizmus társadalmi hatása erősen meggyengült. A szemforgató Kubában pedig három napig gyászolják a pápát. Szlovákiában azonban nem lesz holnap nemzeti gyásznap. Bár a zászlók félárbocra eresztettek; mindenkinek a lelkiismeretére bízzák, hogyan búcsúzik az elhunyt pápától. Az ország pátoszmentesen int búcsút II. János Pálnak, aki háromszorjárt az országban, s akit a szlovákok nagy barátjának neveztek. Tudjuk, teljesen fölösleges és egyben lehetetlen is olyan listát felállítani, hogy melyik ország a katolikusabb és melyik kevésbé, de az tagadhatatlan, hogy Szlovákiában a katolikus vallás jóval meghatározóbb szerepet játszik, mint - mondjuk - Magyarországon vagy Csehországban. Félreértés ne essék, nem kérem számon az ország vezetésén a gyásznapot, tényleg mindenkinek magánügye a végső búcsú. Az viszont már furcsa, hogy csupán azért nem lett gyásznap április nyolcadika, mert nincs ki kihirdesse. Pontosabban nem rendelkezik törvény arról, hogy ki az illetékes. Összeült a három legmagasabb közjogi méltóság, és megegyeztek abban, hogy senki. Majd a belügyminiszter kidolgozza a törvényt, két hét múlva kész is lesz, elfogadja a kormány, a parlament háromszor, megjelenik a törvénytárban, talán a következő pápát el is érjük. Kérdezem én: ki kinek ártott volna és milyen törvényt sértett volna meg, ha valamelyikük azt mondja, péntek gyásznap. Senki senkinek, de úgy látszik, a kereszténydemokrata házelnöknek és minisztereknek, a demokrata és keresztény miniszterelnöknek és a katolikusságát fennen hirdető államfőnek csak egy misét ért meg a pápa halála. És kettőjük- 1 nek egy római utat. Emlékszünk még rá: amikor Bush elnök ellátogatott kies országunkba, egy kormányrendelettel döntöttek arról, hogy a védelmi miniszter lelövetheti a légterünkbe tévedt civil repülőgépeket. Egy temetés ennél kisebb veszélyeket hordoz magában. Annak fényében, hogy gyásznap kihirdetésére körülbelül tízévente van szükség, a hiány nem ütközött ki korábban. De hogy ebben az országban eddig nem szabályozott törvény egy mindennapi kérdést, a temetkezést, már sokkal érdekesebb probléma. Eddig szokásjog alapján hántoltunk - ez így a 21. század elején elég morbidan hangzik. JEGYZET hogy valami nagy dolog történt. Tudtuk, Moszkvában, Prágában, Budapesten, Berlinben, Varsóban nagy fejtörést okoz ez a választás. S hogy 1978-ban, tíz esztendővel az 1968-as csehszlovák invázió után a keleti blokk országából jött bíboros lett a Vatikán feje. A kommunista propagandagépezet akcióba is lendült. A moszkvai Pravda cikkét vették át a csatlós országok központi pártlapjai, nálunk a Rudé právo. A lepedőnyi írás címe sokatmondó volt: A Wojtyla- hadművelet. Ha jól emlékszem a cikkre, imperialista összeesküvésről írtak, amelyhez szerintük akkor a római katolikus egyház is csatlakozott. Most, amikor már történelmi felülnézetből tudjuk szemlélni ezeket az éveket, megértjük a kommunista világhatalom ingerültségét. Amikor a mai fiatalok azt hallják a most ravatalon fekvő II. János Pálról, hogy nagy pápa volt, joggal hihetik: ez minden elhunyt pápának kijáró, szertartási formula. Viszont mi, akik e kor megélői, átélői, szenvedő alanyai voltunk, azt mondhatjuk: ezúttal ebben nincs kegyeleti túlzás. Az, aki ott fekszik a Szent Péter-bazilika ravatalán, nagy pápa volt. Onnan kezdve változott világunk, hogy akkor, 1978-ban elhangzott: habemus pápám! Habemus pápám! 1978 POLÁK LÁSZLÓ Ha belegondolunk, 1978- ban, amikor Rómában felszállt a fehér füst, s elhangzott a „habemus pápám!”, a szovjet birodalomnak jószerivel már csak pár éve volt hátra. Brezsnyev fénykora a végéhez közeledett, meglehetősen szenilis és butácska volt már, na de a Kreml még tudott harapni. S jöttek a Vörös téren, szinte zsinórban a temetések, három is, pár éven belül: Brezsnyev, Andropov, Csernyenko. Mára már kiderült, a szovjet birodalom temetése zajlott, részletenként. Ezekben az években a SALT-II egyezmény foglalkoztatta a világot. Amelyet nagy pompával írtak alá Bécsben, de soha nem lépett igazán érvénybe. S Camp Davidre is figyeltünk akkoriban, amely szintén nagy parádé volt, de az olajfák alatt igazi békét ez sem teremtett. S hogy a bipoláris világ eltűnt a történelmi süllyesztőben, ehhez járult hozzá a dinamikus, népszerű és szimpatikus lengyel pápa. 1978-ban, amikor nyolcadik nekifutásra Wojty- la mellett döntött a konklá- vé, mindezt még nem lehetett tudni. Csak sejtettük,
