Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)
2005-03-01 / 49. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2005. MÁRCIUS 1. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Szöveg nélkül (Szalay Zoltán rajza) Kemény Zsigmond, aki egyik nagy regényét róluk írta: rajongóknak nevezte őket A székely szombatosok elfelejtett tragédiája TALLÓZÓ PER STANDARD A magyar gazdatüntetést kommentálta az osztrák napilap. Felhívta a figyelmet, hogy a szombati tüntetés kétezer résztevője között megjelent Csurka István, az ultranacionalista MIÉP elnöke is, akinek pártja 2002-ben nem jutott be a parlamentbe, s a politikailag már halottnak vélt Csurka a visszatérés lehetőségét szimatolja a parasztok tiltakozási hullámában. A tudósító szerint a Fidesz már jó ideje rámutatott a problémára, most azonban csak szóbeli szolidaritási nyilatkozatokat tett, s azzal vádolta meg a kormányt, hogy szándékosan halasztotta el a támogatások kifizetését, nyilvánvalóan azért, hogy papíron csökkentse a 2004-es költség- vetési hiányt. A lap kommentálja megállapította, hogy a gazdák tiltakozása előzetesen eldöntheti a 2006-os választásokat. A magyar kormány gondosan megtervezett szélső- jobboldali politikai akciót lát a gazdák tiltakozása mögött. Ezt azzal támasztják alá, hogy az országban szervezett tiltakozó gyűléseken a szélsőjobboldali MIÉP tagjai is részt vettek. A kormány eddigi magatartása könnyűvé teszi a számára, hogy a kitagadottak bosszújára játsszon. Ugyanis túlságosan is olcsó és rendkívül arrogánsán is hat, ha a parasztok tiltakozását manipulációnak és politikai eszköznek nyilvánítják, és ezzel leminősítik. A kommentár felhívta a figyelmet, hogy Orbán Viktornak nem állhat érdekében, hogy bujtogatóként lépjen fel. Nyilvánvalóan megtanulta a legutóbbi választás leckéjéből, hogy aki polarizál, az nem számíthat többségre, és a hatalmat gyakorlók arroganciáját a választók megbüntetik. Néhány hónapja ugyanezen az alapon állították a párt élére az ideológiailag tiszta Gyurcsány Ferenc vállalkozót a súlyosan kimerült szocialisták. A gazdákkal kialakult konfliktus az első igazi politikai kihívás a számára. Ha vonakodik attól, hogy a témát fő kérdéssé nyilvánítsa, lehetőséget ad Orbánnak arra, hogy az ellenzéki politikus közvetítőként és békítőként lépjen fel. Ezzel pedig már elébe vágnának a dinamikus „fő mozgató” és a tapasztalt politikai profi közötti 2006-os választási párbajnak. THE DAILYTELEGRAPH „A nemzet biztonsága” előbbre való a terroristagyanús személyek szabadságjogainál a britek 61 százaléka szerint - derült ki a napilap közvéleménykutatásából. A terrorellenes törvény reformjára benyújtott javaslat kapcsán megkérdezett 2014 személy mindössze három százaléka vélte úgy, hogy „a terroristagyanús személyek szabadságjogai” fontosabbak, 30 százalékuk pedig úgy gondolta, „a nemzetbiztonság megvédhető az állampolgári jogok veszélybe sodrása nélkül”. Ha a kettő közül kötelezően választani kell, a túlnyomó többség úgy vélekedett, hogy a kormánynak elsősorban a belbiztonságot kell védelmeznie. A felmérés eredménye jó hír a Blair-kormánynak, amelynek reformtervezetét hevesen támadja a konzervatív és liberális-demokrata ellenzék. A talán kétszáz székely szombatost Horthy csendőrei deportálták német haláltáborba. Ősi lakhelyüket, Bözödújfalut Ceausescu őrült falurendezése semmisítette meg. Sorsuk krónikása, Kovács András a tavalyi év végén halt meg Sepsziszentgyör- gyön. Lehet-e, kell-e emlékezni rájuk? E. FEHÉR PÁL Negyven esztendővel ezelőtt én még járhattam Bözödújfalu- ban. Marosvásárhelyi barátaim kalauzoltak ide, Bözödi György házába. Bözödi a harmincas évek végén tűnt fel egy szociográfiával, Székely bánja volt a címe, amelynek - mint egyik mél- tatója, Gáli Ernő megállapította - „egyik legnagyobb érdeme éppen az, hogy szembeszegül a székely múltról költött önámító képpel... Bözödi demitizál annak a felismerésnek a jegyében, hogy a hiú és nacionalista történelemfelfogás csak súlyos károkat okozott és okozhat.” Iszonyú sorsot élt Bözödi, megjárta a börtönöket is, újabb írásait sorra-rendre letiltotta a cenzúra, verseit is, történeti kutatásait összegező monográfiáját nemkülönben. (Bözödi gyűjtötte össze a szé- kelység 1848-as hiteles hagyományait.) Ott, a helyszínen, amely olyan szegény falu volt, hogy még egy kocsmát sem volt képes eltartani, tőle hallottam először a maroknyi szombatos elképesztő históriájáról. És Bözödi egyik földije, Kovács András 1981-ben a bukaresti Kriterion- nál megjelentette a Vallomás a székely szombatosok perében című hallatlanul izgalmas könyvét. Egy évvel később Budapesten is kiadták. A szerző Bukarestben szolgált újságíróként, sokáig a kiváló hetilap, az A hét szerkesztőségi titkáraként, aztán nyugdíjas lett, és most a budapesti sajtószakszervezet közlönyéből tudtam meg, hogy 76 éves volt, amikor az utolsó szombatosok egyikeként itt hagyta e világot. Ugyanúgy felejtésre ítél- tetetten, mint ahogyan Bözödire sem emlékszik már senki sem. A székelyek között a szombatos mozgalom Bethlen Gábor idején keletkezett. A fejedelem kancellárja, Pécsi Tamás, aki korának jeles hittudósa is volt, az agresszív katolicizmus és a már konok konzervativizmusba merevedett kálvinizmussal szembeni lázadásként fordult a Bibliához, az Ótestamentum tanításaihoz. A vallási megújulás egyik sajátossága az volt, hogy vasárnap helyett a szombatot tartották heti pihenőnapként, és a zsidó hittételekből is kölcsönöztek néhányat. Bethlen halála után I. Rákóczi György kíméletlenül fellépett velük szemben, Pécsit és vele együtt az egész közösséget üldözték, ezért kénytelenek voltak török földön menedéket keresni. A következő évszázadokban lassan- lassan visszaszivárogtak, és Bö- zödújfaluban leltek otthonra. A következő fordulat sorsukban a kiegyezés után következett, amikor az Eötvös-fé- le egyházi rendezés a zsidó egyházat egyenjogúvá tette, viszont a szektákat nem ismerte el. Ekkor a bözödújfalusiak a zsidó hitközséghez csatlakoztak, ám szertartásaikban soha nem használták a héber nyelvet. Hitük a szegények szolidaritására épült: a kölcsönös segítség erkölcsi parancsára és arra a hűségre, amely annyi hányattatás között megőrizte magyarságukat. A második bécsi döntés után, 1940-ben Bözödújfalu újra Magyarország lett, tehát érvényesek lettek az addig meghozott és a későbbiekben egyre kegyetlenebb, Horthy által szentesített zsidótörvények. 1944;ig azonban a helyi hatóságok nem nagyon vonatkoztatták ezeket a székely szombatosokra. 1944- ben azonban a deportálások fel- gyorsítására az „anyaországból” érkeztek újabb csend-őregysé- gek. Ezek már nem hunytak szemet a bözödújfalusi székelyek „vallási eltévelyedése” felett, és az „igazi” zsidó magyarokkal együtt a vagonokba kerültek. Onnan a gázkamrákba. Egy-két ember élte túl a székely holoka- usztot. Egyébként Kemény Zsigmond, aki erről a tájról származott, egyik legnagyobb regényét róluk írta: rajongóknak nevezte őket. Nemrég emlékeztünk a holokauszt gyalázatára. Ezért is szóba kerülhetnének a szombatosok, akik létükkel cáfolták azt a rasszista előítélet-halmazatot, amellyel a fasiszta ideológia indokolta a népirtást, hiszen ezek a székely parasztok nem voltak, nem lehettek sem „idegen származásúak”, sem „asszimilált magyarok”. Én azért idézem tragikus emléküket, mert a napokban éppen Székelyföldön került sor egy olyan botrányra, amely ellen a történelmi emlékezet felfrissítését fontosnak tartom. Az RMDSZ hivatalos vonalával szembeszegülő és magát a „valódi” magyar érdekek képviselőjeként feltüntető Székely Nemzeti Tanács gyergyószentmiklósi ülésén egy küldött szó szerint a következőket mondotta: „Németországot németek vezetik, Lengyelországot lengyelek, Szlovákiát szlovákok, Magyarország az egyetlen, amely lassan második Izraellé válik...” A Székely Nemzeti Tanács ugyanúgy elmarasztalta az antiszemita szónokot, mint az RMDSZ felelős vezetői, például Markó Béla. A szónok azonban arra hivatkozott, hogy ez az ő magánvéleménye, tehát ezért senki felelősségre nem vonhatja őt. Az a település, ahol ez az újfasiszta lakik, nincsen messze attól a helytől, ahol valamikor Bözödújfalu állt. Hát nem jutott eszébe, hogy mi történt a székely szombatosokkal? Nem hatott a genius loci, a „hely szellemisége”? Nem. Hát akkor emlékeztetni kell. Nehogy a méreg terjedjen. Nem „idegen származásúak” és nem „asszimilált magyarok” voltak. KOMMENTÁR A korona kurzusváltása SIDÓ H. ZOLTÁN Vajon meddig érdemes még harcolni a korona erősödése ellen? Ez a kérdés már csak azért is jogos, mert a Szlovák Nemzeti Bank tegnap - a hazai fizetőeszköz vonzerejének csökkentése érdekében - a legerősebb fegyverét bevetve radikálisan lefaragta az alapkamatot, amire a korona dacból újfent erősödéssel reagált. A múlt héten a jegybank három ízben is eurót vetett be fizetőeszközünk ellenében, mindhiába. A kurzuscsata hevességére jellemző, hogy míg tavaly a nemzeti bank 1,6 milliárd eurót áldozott pénzünk legalább átmeneti gyengítése érdekében, addig most, az év első két hónapjában máris további 1 milliárdot. A jegybank tehát bevetette a teljes fegyverarzenálját, ennek dacára a következőt tapasztaljuk: 2002-ben még közel 45 koronát adtak egy euróért, 2004 áprilisában már csak 40-et, 2004 december derekán csupán 39-et, a múlt héten 38 korona alá is benézett a kurzus, az év végére pedig alig 37 koronát valószínűsítenek. Igor Barát, a nemzeti bank szóvivője szerint a beavatkozás okai a következők: a korona erősödése nem felel meg a gazdaság erejének, veszélyezteti az inflációs célkitűzés megvalósítását, drágítja az exportot, ezáltal mérsékli Szlovákia versenyképességét. Azonban bármit is teszünk, a pénzpiac és annak döntően külföldi szereplői térségünk fizetőeszközeit egyszerűen vonzónak találják, ezért bevásárolnak belőlük. Napjainkban különösen Szlovákia számít sikeres országnak. A pénzügyminisztérium alig győzi felfelé módosítani a gazdasági növekedés mutatószámait, a munkaerő képzett és olcsó, ezért az autógyártók módfelett kedvelnek bennünket, a 19 százalékos egyenadó csodálatot és irigységet vált ki szakmai berkekben, az euróövezethez való csatlakozás terén a visegrádi négy ország közül Pozsony számít a legjobb tanulónak, a Bush-Putyin csúcstalálkozóval politikai sikert ért el az ország, és még sorolhatnánk. Talán túl soknak bizonyult ennyi jó hír ilyen rövid idő leforgása alatt; öngeijesztővé vált, ami például a kőkemény korona formájában csapódik le. Ám nem volna helyes, ha panaszos képet vágnánk a jó osztályzatot tükröző árfolyamvágtához. Az igaz, hogy a döntően külföldi piacokra szállító hazai társaságok számára gondot okoz a jelenség, viszont a ropogós korona némileg fékezi az importból származó üzemanyagárak további emelkedését, olcsóbbá válik a behozatal, számos műszaki cikk, és végül a közelgő nyári kirándulások kapcsán a mérsékeltebb árfekvésű külföldi utazások előnyeiről se feledkezzünk meg. Márpedig érdemes egy nagyot túrázni, mert legalább addig sem látjuk, hogy az események hatására milyen fájóan alacsony kamatot fizetnek a lakossági megtakarítások után. JEGYZET Megálló a tilosban TALLÓSI BÉLA Metrómániás vagyok. Imádom az illatát. Azt a langy levegőt, amely árad felfelé, és megcsap, amikor rálépek a mozgólépcsőre. Élvezem a csikorgást, amit a zárt térben produkálnak a szerelvény kerekei. És * azt a különös puhaságot, ami csak ott a mélyben veszi körül az embert. Budapestet előbb ismertem meg a föld alatt, mint fönt. Hiába mondták, hogy villamossal egyszerűbb a közlekedés, nálam a föld alatti vonatozás varázsa győzött. Ez talán abból fakad, hogy annak idején a gőzmozdony mögötti kupéban ülve mindig arra vágytam, egyszer bemenjünk már az alagútba. Gyerekfejjel nehezen értettem meg, hogy a délibábos rónán nem „teremnek” alagutak, amelyek különben sem azért vannak - mint az anekdotákban és a krimikben -, hogy a szerelmesek megcsókolhassák egymást a sötétben, a gyilkos meg eltűnjön, vagy egy hullával több legyen az alagút végén. És azért is a mélyvasutat választottam, mert bemondják a megállóhelyeket. S nem fordulhat elő, hogy rossz helyen szállók le. Egy időben nálunk is bevezették az alapinformáció-szolgáltatást a tömegközlekedési eszközökön, villamoson, trolin, autóbuszban. Pontosan tudhattuk, hol állunk éppen, s melyik lesz a következő megállóhely. Csakhogy szép lassan elnémultak a trolik, villamosok, buszok hangszórói, eltűnt az információs Kánaán. A minap viszont az egyik új buszban ismét működött a hangbemondásos információ- közlés. Utaztunk, utaztunk, amikor két megállóhely közt egy szemafor piros lámpája állította meg a buszt. S mert a technika azért van, hogy irányíthatatlanná váljon, ott, a kereszteződés kellős közepén felhangzott a következő megálló neve. S innentől fáziskésésben voltunk: minden egyes megállóhelyen már a következő hangzott el. így aztán az utolsó előtti megállóban a hangbemondás szerint már a végállomáson, vagyis a híd alatt álltunk. A híd persze nem volt sehol. Úgy jártunk, mint az egyszeri asszony, aki nem ismerte a térképet. Azért nem tudott átkelni a folyó túlpartjára, mert szerinte rossz helyre építették a hidat. Merthogy szerinte a valóságban nem ott állt, ahol a térképen berajzolták. Ő azonban azt is el tudta érni, hogy a hidat, amely évek óta ott állt, ahol állt, felszedték és áthelyezték, hogy attól kezdve az idők végtelenéig ott húzódjon a víztükör felett, ahol szerinte a térképjelöli. Mi meg le se szálltunk, még csak fel sem álltunk, de még csak a hangunkat sem emeltük fel, hogy tiltakozzunk, és kérjük: ha már a hidat hirdetik, hozzák a helyünkbe. Csak ültünk, és a busz átvitt bennünket a túlsó partra, a híd alá. Mintha mi sem...
