Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)
2005-03-14 / 60. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2005. MÁRCIUS 14. Vélemény és háttér 5 TALLÓZÓ HÉTVOLK A dzsihádban, az iszlám szent háborúban való részvételre hajlandó muzulmánokat toboroznak Brüsszelben, akiket afganisztáni katonai kiképzésre visznek. Egy meggyőző- déses muzulmán, szabadúszó újságírónő magát szociológusnak kiadva két hónapon át élt betelepült muszlimok között Brüsszel egyik kerületében. Vizsgálatainak eredményeiről beszámolva a lap azt írta, tucatnyi olyan személlyel találkozott, akikhez ilyen megkeresés érkezett. A toborzók állítólag utcán, metróállomásokon, de főleg olyan mecsetekben próbálkoznak, amelyek kívülről közönséges épületnek álcázva működnek. A veszélyes irományokat kiadó mecsetek többsége a lehető legnagyobb névtelenségben tevékenykedik, és a titkosszolgálat beépülni próbáló emberei számára is nehezen közelíthető meg.- Miniszter úr, azt hallottam, itt fantasztikus lehetőségeket biztosítanak a külföldi befektetőknek. (SzalayZoltán rajza) A finn háborús irodalom megteremtette a honvédő katona típus nélküli típusát A sorsközösség felelőssége A közelmúltban az egyik pozsonyi óriásplakát a reklámszövegekre emlékeztető stílusban arra hívta fel a figyelmet, hogy Finnországban egy újoncot felmentettek a katonai szolgálat alól számítógép-függőség miatt. Több ilyen eset is történt a finn hadseregben, de a vezérkar illetékes főtisztje nem volt hajlandó elárulni ezek számát. KISS JÓZSEF Vélhetően nem amiatt, hogy netán feszültséget keltene, ha kiderülne: a kedvezményezettek között a svéd nemzetiségűek vannak többségben, akiknek külön laktanyájuk is van, többségük egy alakulatban szolgál, s csak a finn vezényleti nyelv közös. A tábornok csupán annyit közölt a sajtóval, hogy az intézkedés nem érinti a majd harcmincezres finn sorálo- mány (köztük 500 nő) harckészültségét. Vajon miként reagálhat minderre Finnországban - ahol mindmáig tartja magát az a szemlélet, hogy aki nem volt katona, nem is férfi - a közvélemény most, amikor a szovjet- finn háború 65 évvel ezelőtti szomorú, de a finn nemzeti öntudat számára erkölcsi erőforrást teremtő végakkordjára emlékeznek. Gyászba boruló Helsinki várta 1940. március 14-én a Moszkvából hazaérkező tárgyalóküldöttséget, mely a szovjet betolakodókkal szembeni 104 napon át tartó hősies ellenállás után kénytelen volt békeszerződést kötni, elfogadva a területi megcsonkítással járó feltételeket. A finnek gyászolták több mint 25 ezer halottukat és osztoztak a félszázezernél több sebesült fájdalmaiban. De vigaszt jelenthetett számukra, hogy a sztálini Szovjetunió nem érte el célját: Finnország megszállásáról lemondva tudta csak kikényszeríteni a békemegállapodást. Azt, ami a téli háborúnak nevezett szovjet-finn fronton lejátszódott, Dávid és Góliát párharcához hasonlította a finnekkel együtt érző nemzetközi közvélemény, még ha a szovjet óriást csupán fejbe kó- lintani sikerült is a finn parittyával. De mi is volt ez a finn fegyvertény? Sok minden, elsősorban a hazát védő finn elszántság és hősiesség. Hatalmas tüzérségi és páncélos erőkkel, ötszörös légi fölénnyel, tengeri blokádot létesítve rontott a Vörös Hadsereg Finnországra. Miközben a 300 ezres létszámú finn haderő csupán 80 tankkal, hat légelhárító ágyúval rendelkezett, s eleinte páncéltörői sem voltak. A finnek viszont ismerték az erdei harc minden fortélyát. A kisszámú, mozgékony fehér köpenyes finn csapatok a negyvenfokos hidegben rénszarvas húzta szánokon, sítalpakon hol itt, hol ott jelentek meg, villámgyors rajtaütésekkel nagy rémületet keltve az ellenség soraiban. S ehhez jól jött, mégha mindössze csak 250 darab volt is belőle, az a könnyű kézifegyver, ami akkor még nem szerepelt a szovjet hadsereg felszereltségében. A dobtáras géppisztoly tudniillik - amit a magyar lakosság „davajgitárként” ismert meg 1945-ben, s „becézett” 1956-ban, amikor jó szolgálatot tett a magyar felkelők kezében is - nem orosz találmány volt. A finnek fejlesztették ki a 30- as évek elején, a gyártási tervet felkínálták a Szovjetuniónak, amely megnemtámadási szerződést kötött Finnországgal. De ott e fegyvert akkor afféle rendőröknek való kelléknek tekintették, s előnyben részesítették a súlyos automata puskákat. A finnszovjet háborúban rövidesen kiütközött a szovjet csapatok minden hiányossága, amit maghatványoztak a főtiszti állományban végrehajtott sztálini tisztogatások. Végül is azonban a hatalmas túlerő kilátástalanná tette az ellenállást. Finnország a Népszövetségtől nem kapott érdemleges nemzetközi politikai segítséget. Ugyanakkor kibontakozott a finnek iránti segítőkész szolidaritás. A több mint 8 ezer svéd önkéntesen kívül dán, észt és magyar önkéntesek is segítségükre siettek. A majd 400 fős magyar zászlóalj kijutását azonban kiváltképp megnehezítette az akkori hitleri-sztálini közös érdekeltség folytán a Szovjetunió szövetségeseként Németország magatartása. Ebben a légkörben, minthogy a hivatalos segítség kockázatos volt, a társadalmi szervezetek, egyházi közösségek és magánszemélyek kezdeményeztek gyűjtéseket. Szent- Györgyi Albert professzor Nobel- díjának aranyérmét ajánlotta fel a finnek támogatására. A magyar zászlóalj bevetésére már nem kerülhetett sor, csupán határbiztosítási feladatokat látott el, de ottlétük emlékét a mai napig őrzik. A magyar részvétel, minden korlátozottsága ellenére is a sorsközösségből fakadó finn-magyar barátság egyik jelképeként éledt újjá a rendszerváltás után. Csakhogy a sorsközösségnek az azonosságokon kívül vannak sajátosságai és különbözőségei is. A Szovjetunió elleni német támadás után mind Magyarország, mind Finnország belesodródott a háborúba a németek oldalán. De a finn csapatok nem a Donnál, hanem hazájuk földjén harcoltak az elcsatolt területek visszaszerzéséért, a németekkel szembeni lehetséges távoltartásra törekedve. A korábbi honvédő háborúban kialakult nagy nemzeti összefogás le nem becsülhető realitásérzékkel párosult. Az úgynevezett folytatólagos háború idején Mannerheim marsall elutasította a leningrádi blokádban való részvételt. S a finn kommunisták ekkor is, úgy mint a téli háborúban, odaadóan harcoltak, nem kérve a szovjet támadás megindulása idején, az Otto Kuusinen vezetésével Moszkvából szervezett úgynevezett munkás-paraszt kormányból. S ami igazán kuriózum, a finn hadsereg soraiban akkor is, amikor már német szövetségessé vált, mintegy háromszáz, Közép-Euró- pából elmenekült zsidó harcolt. A finn összefogást tette művészi ábrázolás tárgyává az ötvenes évek közepén az Ismeretlen katona című, sok vihart kavart, rövidesen valamennyi világnyelvre lefordított regényében Váinö Linna. Magyarul, annak ellenére, hogy a szerző már évtizedekkel korábban járt Magyarországon, csak a 80-as évek elején jelent meg, csehül azonban, érdekes módon már a hatvanas évek közepén napvüágot látott. Linna regényében szerepelnek elképesztően bátrak, de esendők és gyáva megfutamodók is, azonban nem típusként. A vezetők között fel-fel tör a gőgös nagygazda és a nincstelen családból származó, tehetségével parancsnokká előlépett csapattiszt lefojtott gyűlölete. De a harctéren egymás értékeinek elismerése a meghatározó. A negatív és pozitív tulajdonságok egybeolvadva mutatják meg az egyszerű embert, aki - Linna szavai szerint - „az ember számára legmagasabb méretekig magasodott fel”. Egy találó megállapítás úgy jellemezte a regényt, hogy az megalkotta a finn honvédő katona típus nélküli típusát, a hazafiság- nak és a háború értelmetlenségének a maguk egybefonódásában való láttatására törekedve. S ez a finn bel- és külpolitikai konszenzusért síkra szálló, illetve annak meglétéből táplálkozó szemlélet végső soron képes a társadalmi ellentéteken és politikai meggyőződésen felülemelkedő magatartás gerjesztésére. Persze ennek megítélése Finnországban sem mentes az elismeréstől az árulás bélyegéig terjedő nézetek szóródásától. Ilyen, radikális hangnemben szónokolt a MIÉP vendégeként a Hősök terén a finn Hazafias Nemzeti Szövetség elnöke. De valahogy külső látásra is úgy tűnik: az ellentétek a közös érdekek viszonylag szilárd rétege alá szorulnak. Nem úgy, mint tájainkon. S talán itt válhat érdekessé a finn számítógépfüggő kiskatonák esete. Mifelénk ettől kisebb horderejű ügyek is alkalmasak arra, hogy a politikai pártok hatalmi érdekektől hajtva úgy essenek egymás torkának, hogy attól akár az egész ország és nemzet is fulladozhat. A finn-magyar sorsközösség és barátság hagyományainak ápolása felelősségre intő tanulságokkal is szolgálhat. A finnek ellenállását Dávid és Góliát párharcához hasonlították. Szent-Györgyi Nobel-díja aranyérmét ajánlotta fel a finnek támogatására. KOMMENTÁR Például Szelmenc SZILVÁSSY JÓZSEF Életem egyik legmegrázóbb élménye a kettévágott ikerfaluhoz, Szelmenchez fűződik. Három éve a kárpátaljai oldalon egy idős, kisszelmenci magyar férfi válaszolgatott azokra a kérdéseimre, amelyeket alig tíz méterre, a szlovákiai határról tettem fel neki. Aztán nekidőlt a szögesdrótnak és kiszakadt belőle az Ellopták az apám sírját kezdetű dal. Valójában inkább jeremiád, mert mindazoknak a keserve sajdult fel, akiknek a családját a sztálini diktátum szétszakította. Ő azóta nem mehetett el apja sírjához a nagyszelmenci temetőbe. Évtizedekig a helybeliek leginkább úgy tudtak hírt adni testvérnek, rokonnak, barátnak, hogy a határhoz közeli földeken énekben rebegték el vagy átkiabálták a fontos információkat. Mára már eltűnt a szögesdrót, jött viszont a vízumkényszer. Drága mulatság, főleg a kárpátaljaiaknak kiváltam ezt az okmányt, s ha olykor megteszik, akkor csaknem száz kilométeres kerülőt kell tenniük, hogy eljussanak a határ túloldalán alig néhány száz méterre lakó rokonhoz, baráthoz. Végre valós a remény, hogy megszűnik ez a szörnyű állapot. A pozsonyi kormány Csáky Pál előterjesztésében már jóváhagyta a tervezetet. Pénzt is adott a szükséges infrastruktúra kiépítésére. Most már csak Kijev igenlő válaszára várunk, remélhetően nem sokáig. Tanulságként érdemes visszapergetni a történteket, mert mo- dellértékűek. A falu tragikus sorsára talán a leghatásosabban Zelei Miklós közíró hívta fel a figyelmet. Nagy szerencse, hogy a magyar- országi pártok nem tematizálták Szelmencet, a világszövetségiek és mások sem hőzöngtek a helyszínen, mert ezzel zsákutcába terelhették volna a helybeliek követeléseit. Eljött viszont Komlóssy József nyugati magyar politikus, aki azután Brüsszelben tett lépéseket. Majd Nagy Sándor is, a washingtoni magyar lobbiszervezet vezetője. Az ő kezdeményezésére a Capitoliumban kétszáz amerikai honatya hallgatta meg Tóth Lajos nagyszelmenci és Illár József kisszelmenci polgármestert. Ezután Tom Lantos demokrata párti, valamint Frank Wolf republikánus képviselő levelet írt Pozsonyba és Kijevbe. Ugyanis a magyar nemzetiségű szlovák és ukrán állampolgárok több évtizedes kálváriájának enyhítéséről nekik kell dönteni. De a célirányos lobbizásnak köszönhetően Brüsszel és Washington szemei vigyázzák lépéseiket. Nagy ünnep és kisebbfajta csoda lesz a határátkelő avatása. Jelképértékű lenne, ha májusban, a második világháború befejezésének évfordulóján nyílna a határsorompó. Belátható időn belül remélhetően határ sem lesz a két település között. Majdnem úgy, mint egy évszázada. Mert a narancsszínű forradalommal Ukrajna nagy lépést tett az Európai Unió felé. Akkor, vagy már hamarabb, eltörlik a vízumkényszert, s más régiók magyarságához hasonlóan végre oldódhat a szelmenciek traumája is. JEGYZET érthetően fogalmazott verseket. Látod a focizó fiúkat, milyen jó lenne, ha édesapjuk otthon elolvasná nekik ezt a költemé- nyecskét. „Futballozó kisgyerekek/ betörtek egy ablakot./ A cserepek ott csúfítják/ füves-kavicsos parkot./ Szól egy bácsi: jó gyermekem/ szedjed össze cserepet!/ »Nem szedem, mert megvágom/ közben az én kezemet!«/ Járókelők jönnek- mennek,/ zúzódik a törmelék,/ mi eddig csak pár darab volt,/ millió lett a cserép” - szavalt komolyan az atya. „A dühös vakond faggatja az állatokat, ki tehette? Azok persze mind tagadták. Az atya nem hagyja magát: „A vége mi lett? A játszótér/ tele apró üveggel,/ futballozni, fogócskázni/ ily terepén ki sem mer./ Ami szemét, rendetlenség,/ rögtön vigyük Kukába,/ késedelmes rendcsinálás/ később mindnyájunk kára.” - És az a legjobb, hogy a legyek oldják meg a problémát. Pozitív, hasznos szereplők, szakértők. Addig vizsgálják a vakond fejére pottyant végterméket, míg rá nem jönnek, csakis a hentes kutyájáé lehet - rajzolja meg lázasan apuka a lényeget. Az esetet boldogan megoldó vakond kibújt a könyvből, kézen fogta apukát és hazaugrabugráltak. A példás család tagjai, akik mindenre találnak megoldást, kibújtak a könyvből, belekaroltak az atyába és hazasétáltak. Este a két hároméves kislány, kiknek a könyveket szánták, apjuk elé álltak és egymástól függetlenül, ezt kérdezték: - Miért'sikít a szél? Miért sikít a szél? FORGÁCS MIKLÓS Kifejezetten nem kerülték egymást, csak éppen nem szerették magukat bizonytalanul és zavartan. A konzervatív atya és a liberális apuka emlékeztek még valamelyest a gyerekkor önfeledt szélhámosságára, amikor még felelőtlenül cikázhattak véleményről véleményre. Mára már a merev hovatartozás búzája elvált a nyitottság és kíváncsiság ocsújától. Mégis úgy érezték, egyszer majd közösen mondanak ki egy nagy titkot, találkozásaik ezért a lét félszeg mesterdetektíveit ébresztették fel bennük. Egy parkban botlottak egymásba, kezükben könyv szorongott. Böngészték lépteik fölött a könyvet, így orruk szinte összeért, mikor meglátták egymást. Kibuktak a szavak. - Tudod mi ennek a könyvnek a címe?- kérdezte lelkesen az apuka. - Tudod mi ennek a könyvnek a célja? - kérdezte merőn az atya. - Mese a vakondról, aki szerette volna tudni, ki kakáit a fejére - apuka így. - Előszóban magyarázza meg Laci bácsi a nagyapa-költő, hogy verseinek célja Játszva, szórakoztatva, észrevétlenül tanítani” - így az atya. - Csemege! A vakond kidugja a fejét a földből és barna, hengeres, kolbásszerű tárgy pottyan a fejére. Földühödik. Nyomozni kezd. „Ki kakáit a fejemre?” - hadar az apuka - Minden alkalomra találsz benne tanulságos,
