Új Szó, 2005. március (58. évfolyam, 49-73. szám)

2005-03-10 / 57. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2005. MÁRCIUS 10. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ NÉPSZABADSÁG A rendszerváltás előtt, 1988-tól fokozódott Magyar- ország iránt a KGB, a Stasi és a Securitate érdeklődése - nyilatkozta Diczig István ez­redes, a belügyminisztérium egykori vizsgálati osztályának vezetője. „Moszkva, Berlin és Bukarest akkoriban már nem hitt a magyar politikai, bel­ügyi vezetéstől kapott hivata­los tájékoztatásoknak, még az állambiztonsági kapcsolato­kon keresztül közölt híreket sem fogadták kész tényként. Mindhárom hírszerző szerve­zet erőltetett ütemű hálózat- építésbe kezdett Magyaror­szágon” - írja a lap.-Na de, kutyus! Az emberek is engedik magukat lefizetni.. '*7<23 (Szalay Zoltán rajza) Szíria az olyan arab országok (nem kis) csoportjához tartozik, amelyek nagy dominanciára törekednek Damaszkuszi búcsú Libanontól? Mivel Libanon, illetve a szíriai csapatok libanoni állomásoztatása napjaink­ra a Közel-Kelet egyik leg­inkább tárgyalt problémá­jává vált, rögtön az írás legelején fontos megje­gyezni, hogy a probléma nem új, hanem több évti­zedes múltra tekint vissza. ONDREJCSÁK RÓBERT Libanon még néhány évtizede a szélesebb térség egyik legvirág­zóbb országa volt, Bejrút pedig a Közel-Kelet pénzügyi központja. Az ország területe már évezredek óta kereskedelmi utak keresz­teződésén fekszik, így voltak ha­gyományok, amelyekre lehetett építeni. Az érdekes geográfiai té­nyezőknek ezzel nincs végük, hi­szen az ország például a turizmus szempontjából is nagyon kedvező klímájú, és gazdag történelmének köszönhetően bővelkedik kulturá­lis és régészeti látnivalókban. Csakhogy a kedvező fekvésnek az előnyök mellett hátrányai is vannak. Több évszázadon keresz­tül minden jelentős közel-keleti hatalom igyekezett kiterjeszteni ellenőrzését a mai Libanon terüle­tére, márpedig ez nem a nyuga­lom záloga sehol a világon. Miu­tán a Török Birodalom a XVI. szá­zadban elfoglalta a térségbeli en­titásokat, több évszázadra pan­gásnak indult az ottani helyzet. Nagyon komoly változás az első világháború alatt következett be, miután a Török Birodalom össze­omlott. A stratégiailag és gazda­ságilag is fontos térséget szinte minden győztes hatalom prioritá­saként kezelte, de végül Nagy-Bri- tannia és Franciaország osztozott a Közel-Kelet döntő többségén. Az osztozkodásban egyébként nem kis része volt a még a világháború alatt megkötött titkos egyezmé­nyeknek, amelyek de facto felosz­tották a térséget a nagyhatalmak között. Végül, de nem utolsósor­ban az 1916-ban megkötött Sykes- Picot-egyezmény alapján - kisebb módosításokkal - Szíria és Liba­non Franciaország, Irak és Palesz­tina pedig Nagy-Britannia man­dátumterülete lett; ez viszont gyakorlatilag gyarmati státust je­lentett. A meggyengült franciák a máso­dik világháborút követően, 1945-46-ban vonultak ki a két or­szágból, másfelé (Észak-Afrika és Délkelet-Ázsia) csoportosítva for­rásaikat. A világégés utáni időszakban - bár nem minden fegyveres konfliktus érintette - Li­banon élete szorosan összefonó­dott az arab-izraeli háborúkkal és a palesztinokkal. Az ország sorsa fokozatosan kezdett igazán rossz­ra fordulni. Az arab orszá­gok vereségét követően az úgynevezett hatnapos há­borúban (1967) a Palesz­tin Felszabadítási Szerve­zet előbb Jordániába he­lyezte át székhelyét, majd miután a jordán hatósá­gok 1970-ben kiűzték, Dél-Liba- nonba vonult át. Ott aztán konf­liktusba került az ottani keresz­tény milíciákkal, majd mivel tá­madásokat intézett Izrael északi területei ellen, az izraeliekkel is. Izrael válaszul elfoglalt egy vé­kony, 10 kilométeres sávot Dél-Li- banonban, majd ENSZ-csapatok is érkeztek a felek közötti zónába. Csakhogy mindezek a lépések is kevésnek bizonyultak arra, hogy sikerüljön megakadályozni a tá­madásokat az északi, izraeli terü­letek ellen. A helyzetre reagálva 1982-ban Izrael hadműveletet in­dított a PFSZ libanoni állásai el­len, majd a hadisikerek után kör­bevette a szervezet bejrúti főhadi­szállását (ebben a hadműveletben lett egyébként híres a jelenlegi iz­raeli miniszterelnök, Ariel Sáron is). Bár a PFSZ-t sikerült kiszoríta­ni Libanonból (Jasszer Arafat Tu­niszba tette át főhadiszállását), Li­banon teljesen a polgárháborúba süllyedt, amely egészen 1990-ig tartott. Szíria bár Bejrútból kivon­ta egységeit, mégis jelentős erőket hagyott Libanonban, így az ország sorsára döntő befolyással bírt. A polgárháború lezárása nem hozott stabilitást Libanonnak, hi­szen jelentős területein továbbra is Szíria, valamint különféle terro­rista szervezetek - köztük a Hiz- balláh - gyakoroltak befolyást. Ráadásul a déli területeken egy sá­vot továbbra is Izrael tartott meg­szállva. Az izraeli megszállás célja elméletileg az lett volna, hogy megakadályozza az Észak-Izrael elleni támadásokat, ám a külön­böző támadások következtében túl sok zsidó katona halt meg Dél- Libanonban, ráadásul a jelenléttel a kívánt területek biztonságát sem sikerült teljesen garantálni, mert a terrorista szervezetek egyszerűen „átlőtték” a szűk sávot rakétáik­kal. Mindezek hatására Izrael úgy döntött, kivonja katonáit Libanon­ból. Bár senki nem várta volna a keményvonalasnak tartott Ariel Sarontól, de éppen ő volt az, aki 2000-ben végrehajtotta a kiürí­tést. Ezek után formálisan a szíriai egységeknek is távozniuk kellett volna Libanonból, de ez nem tör­tént meg. Ennek több oka is van. Az egyik legfontosabb, hogy Szíria befolyása a térségben az elmúlt 10-15 évben folyamatosan csök­kent: miután Egyiptom, Jordánia és részben a palesztinok is meg­egyeztek Izraellel, Damaszkusz izolálódni látszik, és egyér­telműen Izrael „legproblémásabb” szomszédja. Ráadásul a török-iz­raeli együttműködés szintén Szí­ria pozícióit gyengíti, s a szíriai ha­ditechnika színvonala és haté­konysága is jelentősen csökkent. Mindezek következtében Da­maszkusz ragaszkodik legalább a libanoni jelenléthez, befolyáshoz. Ezenkívül vannak bizonyos szíriai történelmi igények is Libanon irá­nyában, és Szíria Izraelhez viszo­nyított stratégiai pozíciója is ked­vezőbb, ha katonákat állomásoz- tat libanoni területen. Mindeze­ken kívül természetesen figyelem­be kell venni a presztízsokokat is, hiszen Szíria az olyan arab orszá­gok (nem kis) csoportjához tarto­zik, amelyek dominanciára töre­kednek az arab világon belül. A legutóbbi fejlemények alapján azonban úgy tűnik, egyre problé­másabb Szíria libanoni jelenléte. Az erős amerikai és francia nyo­máshoz már csatlakozott az arab világ nagy része is, s ez erkölcsi és presztízsokok miatt fontos té­nyező. Mindezek ellenére azon­ban nem szabad azt hinni, hogy a szíriai katonák libanoni állomá­soztatása az elmúlt hetek alapján már lefutott mérkőzés. Ráadásul Libanonban rendkívül törékeny a belső egyensúly, amely könnyen felborulhat. Mindenesetre azért úgy néz ki, valami mégis történik a Közel-Keleten. A szerző külpolitikai elemző Vannak bizonyos szíriai történelmi igények is Libanon irányában. LEVÉLBONTÁS Való világ a vízpiacon Való igaz, hogy az élet különfé­le helyzeteiben különféle embe­reknek különbözően alakul a sor­suk. Ez idén elsőként a vízszámla érkezett meg. A megjósolt soroza­tos áremelések első fecskéje ala­posan felborzolta a kedélyeket. Sokadszor bebizonyosodott, hogy nem egyformán mérik számunkra az előnyöket és terheket. Szepsi jelentős része családi házakból áll. Ezek között nagy számban akadnak olyanok, amelyek az el­múlt évszázad követelményei sze­rint épültek. Lakóház, gazdasági épületek, nagy udvarok, nagy ker­tek. Ráadásul ezekben szép szám­mal élnek - kettesben vagy már özvegyen - idős emberek. Ragyo­gó társadalmunkban már hosszabb ideje ezek a célpontok. Mániákusan nyúznak bennünket. Városunkban a múlt század ötve­nes éveiben készült el a közműve­sítés. Ez örvendetes dolog. De hogy a vízszámla fölfelé kúszik a csillagos ég felé, az már felháborí­tó. Ráadásul nyilvánvaló protekci­ózás vagy kiszolgáltatottság ta­pasztalható. Fláromféle díjat fize­tünk: vízdíjat, csatornadíjat és esővízdíjat! Hogyan mérhető az esővíz mennyisége? Amikor elké­szült a hálózat, esővízdíj évekig nem volt. A szolgáltató két cso­portra osztja a fogyasztókat: ked­vezményezettekre és kiszolgálta­tottakra. A kedvezményezettek nem fizetik mind a három díjat (vagy egyiket sem), a kiszolgálta­tottak mások helyett is fizetnek. Ráadásul ha reklamálunk, még fölényeskednek is velünk. Itt is gyakorlattá vált az emberi jogok megsértése. A bírálatra vagy nem reagálnak, vagy megtorolják. Sa­ját tapasztalatom alapján állítom. Kassán, a nagy kék üvegpalotá­ban székel az igazgatóság, A sok szoba arra való, hogy mindegyik­ben mást mondanak a fogyasztó­nak. A privatizáció is megtette a magáét. Kegyenc munkatárs meg­kapta az első lökést a mágnás életforma felé. Új név, régi kom­pánia, a bánásmód marad. Euró­pának ezen a részén be van beto­nozva a népnyomorítás. Na de a betonba is víz kell! Azt ki fizeti? Győri Sarolta Szepsi KOMMENTÁR Cipelni tovább HIZSNYAI ZOLTÁN Úgy tűnik, másfél évtizeddel a rendszerváltás után a Kárpát­medencei bukott kommunista rezsimek besúgóinak erkölcsi­leg veszniük kell. És nem is csak a buzgólkodva ügyködő ügynököknek, hanem azoknak is, akiket csupán zsarolással sikerült rávenni a párt érdekeinek titkos képviseletére. Sőt, azoknak is, akik esetenként különböző trükköknek (pl. a hosszú jegyzőkönyvek végére illesztett belépési nyilatkoza­toknak) bedőlve aláírtak ugyan, de soha egyetlen jelentéssel sem szennyezték be a kezüket, vagy csak kamuinformációkat továbbítottak az állampárt ideológiáját éberen őrző testület számára. A listákból ugyanis nem olvashatók ki a konkrét esetek körülményei. Mit számít az! - mondhatnánk. A törté­nelem nem méricskél patikamérlegen. Tény, hogy minden korban képződik az emberi társadalom kohójában bizonyos mennyiségű salakanyag. Egy réteg eleve annak születik. Holtbiztos, hogy ebből az anyagból a másfél évtizede lezá­rult korszakban sem képződött vagy született több, mint az elmúlt években. (Erről jó, ha most, az ügynökhisztéria kellős közepén sem feledkezünk meg!) És mindig voltak kényszer- pályára állítottak, meghurcoltak - áldozatok is. Az ő számuk ’89 előtt valószínűleg nagyságrendekkel nagyobb volt, mint jelenleg, de a spiclilistán nyilvánvalóan még a számarányuk­hoz képest is jelentős túlképviseletben vannak. A ferde hajla­mok vezérelte ügybuzgalomtól égő vagy ideológiai meggyőződésből aláíró ügynökök száma elenyésző. Az ügy­nökkarrier ugyanis mellékvágány volt a pártkarrierhez ké­pest. (Persze kétségtelen: lehettek egy-egy pályafutásnak ilyen vargabetűi is.) A spiclirendszert működtető pártba vi­szont sokak számára nem volt egyszerű bejutni. A piros könyvecskét mégis nagyságrendekkel többen aláírták, mint az együttműködési nyilatkozatot. Az is sejthető, hogy ’68 után csak kevesen maradtak meg meggyőződéses kommunis­tának. A felsőbb szinteken helyezkedtek el a cinikus karrie­risták (persze ők is alul kezdték), középszinttől lefelé pedig azok a becsületes párttagok, akik az ügynöktartó rendszer bűneinek tudatában is vállalták az apró lépésekkel történő belső bomlasztás hálátlan feladatát. Aknamunkájuk nem volt hiábavaló. Minden hátsó gondolat nélkül állítom: ha az in­telligencia egy része nem épül be a pártba, és nem foglal el bizonyos társadalmi pozíciókat, a szovjet típusú önkényural­mi rendszer évtizedei alatt nem lett volna lehetséges a szelle­mi-kulturális kontinuitás fenntartása. Rajtuk kívül a párton- kívüli értelmiségiek elsöprő többsége is felismerte a csupán erkölcsi kompromisszumok árán lehetséges együttműködés szükségességét. Meggyőződésem, hogy a józan civil mérlege­lést a pártstruktúra alsó szintjein ébren tartók és a lojalitását (vagy legalábbis kompromisszumkészségét) sok-sok apró jel­lel bizonyító pártonkívüli többség az értékőrzéshez, a rend­szer lebontásához és a viszonylag sima átmenethez jóval na­gyobb mértékben járult hozzá, mint az ellenzéki elit (amely az erkölcsi értékrend fennmaradásában vállalt oroszlán- részt). Kiérdemelték, kiérdemeltük tehát a feloldozást és az erkölcsi megtisztulást - ami nyilvánvalóan rituális áldozatot követel. Mára a hajdani pártelit jószerivel kihalt, az áldozat­ként szóba jöhető egyetlen társadalmi csoportot az ügynök­listán szereplők alkotják. Hát, nosza! Áldozzuk fel újra az ál­dozatokat is! Merthogy a lajstromozottakat a felelősség mér­téke szerint belátható időn belül nem lesz lehetséges szétvá­logatni. Ha egyáltalán. A másik két lehetőség: elfelejteni vég­re az egészet, vagy arányos részekre osztva cipelni tovább haszonelvű kollektív megalkuvásunk erkölcsi terhét. Én leg­szívesebben áz utóbbinál maradnék. Listázgatás, listázgatás MOLNÁR NORBERT Vészesen közeleg az időpont; amikor felkerül a nyugat-szlo­vákiai ŠtB-lista az internetre. Bár az emberek egy részét ro- hadtul nem érdekli a történet, a feinschmäckerek már fenik a fogukat, a gyengébb gyomrúak öklendeznek, az érintettek szoronganak; akik nem tudják, hogy érintettek, azok az első két kategória valamelyikébe tartoznak. Azokat az embereket viszont, akiket foglalkoztat az ügynök­kérdés, nem készítette fel senki arra, hogy mi olvasható ki a listákból. Nem jelent ugyanis még semmit, ha valakinek ott szerepel a neve a listán. Ugyanis a névsorban megtalálható­ak azok is, akiket a kommunista titkosszolgálat kiszemelt vagy megkörnyékezett, de nem működtek együtt az ŠtB-vel, vagyis nincs miért elítélni őket, sőt. Mielőtt bárki ítéletet mond valaki felett, informálódjon a részletekről. Aki pedig gyanúba keveredik, hozza nyilvánosságra aktáit, és tisztáz­za magát. Ha tudja. De aki nem írta alá a beszervezési nyi­latkozatot és nem készített jelentéseket, az mi a franctól ret­teg? Éppen ezért volt mérhetetlenül nevetséges Pavol Hrušovský házelnök néhány nappal ezelőtti bejelentése. Nincs szégyellnivalója, elutasította az együttműködést, mégis szinte remegve jelentette be, hogy neve ott szerepel a listán. Oda azért nem kellene eljutnunk, hogy a tiszta múltú (már ha van tiszta múlt) emberek izzadva tisztázgassák ma­gukat csupán azért, mert egy volt kommunista ifjúsági ká­der, Pavol Rusko az ügy kapcsán feltette a kérdést, hogyan állhat egy ilyen ember a parlament élén.

Next

/
Thumbnails
Contents