Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-22 / 43. szám, kedd
ÚJ SZŐ 2005. FEBRUÁR 22. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ IZVESZTYIJA George Bush amerikai elnök az orosz lapnak elmondta, hogy baráti csúcsra készül Pozsonyban Vlagyimir Putyinnal. „Nincs szükségünk új kezdetre személyes viszonyunkban. Barátok vagyunk. Ez fontos” - közölte. Mint mondta, „meg a- karja kérdezni Putyintól, miért teszi ezt vagy azt”, feltételezve, „ő is hasonló kérdéseket akar feltenni”. A csúcs küszöbén az USA-ban aggodalmat váltottak ki a Kreml olyan lépései, mint a Yúkos olajóriás főegységétől való, jogilag vitás megfosztása, a regionális kormányzók közvetlen választásának megszüntetése, a média kordában tartása, vagy az ukrán elnökválasztásba való beavatkozás.- Rajtuk kívül, fiúk, most mindenki gyanús Pozsonyban! (Szalay Zoltán rajza) Az észt nemzeti történelem krónikása, Jaan Kross Az ember tragédiáját is lefordította Akik nem vallják magukat hősnek Az Új Szó évfordulónaptárában olvastam, hogy a napokban töltötte be nyolcvanötödik életévét Jaan Kross. Ő a legnépszerűbb észt író az ötvenes évek dereka óta, amikor visszatérhetett Szibériából Tallinnba. A szovjet láger előtt a náci börtönt is megtapasztalta. A jeles dátum figyelmeztethet rendkívüli életművére. Meg az észtekre. E. FEHÉR PÁL Vagy ötször jártam Tallinnban, s mindannyiszor meglátogathattam a városközpontban, a Harju utcában található lakásán. Az ablakából a Vaana Toomast lehetett látni: a középkori városháza tornyán az 1550 óta működő érc szélkakast. Talán jelképes a látkép: Jaan Kross könyvei az észt történelmet tanítják. Ugyanúgy, ahogyan a cseh Vladislav Vančura a német megszállás éveiben írta azt a művét (Képek a cseh nemzet történetéből), amely arra a múltra figyelmeztetett, amelyet felejtésre akartak ítélni Hitlerék. Kross talán még nehezebb feladatot tűzött maga elé: az észt históriát az évszázadok folyamán a Baltikumban egymást váltó hatalmak a dánoktól a svédeken, a németeken át az oroszokig nem létezőnek tekintették, önállóság híján bárha hamisított hivatalos történetírás sem nagyon volt, tehát az író a legendák világából ásta elő a múltat. A paraszti nép és írástudói hagyományát. Úgynevezett nagy emberek nem nagyon fordulnak elő az észteknél: a Pu- gacsov-féle parasztlázadást leverő cári kegyenc, Michelson tábornok csak élete végén, a megaláztatás után jön rá arra, hogy életútját észt parasztgyerekként kezdte, hogy Kross történelmi arcképcsarnokából vegyek egy példát. És Kross tudatosította: nem a világhír, nem a diadalok és nem a megaláztatások, hanem a kitartó hétköznapi munka az egyéni és a közösségi létezés alapja. Ez tartotta meg a nemzetet. Kross nyomán egy fiatalabb észt irodalmár, Jaan Undusk fogalmazta meg, hogy „az észtek sohasem vallották magukat hősi népnek, ezért Európa nehezen ismeri meg őket. Hiányzik az őket övező legenda”. Kross pedig azt mondta többször is könyveiről, amelyeknek értékét bizonyos értelemben jelzi az is, hogy a kilencvenes években az írót Nobel-díjra terjesztették fel, hogy „ezek nem okoznak földrengést”. Sem ő, sem az észtek nem kedvelik a földrengéseket. Viszont regényei mély ismereteket továbbítanak, s mindenkor a tisztes munka becsületét hirdetik. Nem hiszem, például, hogy magyar író bármikor is lehetséges nemzeti regénytémának vélte volna, mondjuk, a népdalok gyűjtését, vagy azt, hogy egy nyelvész miként él valahol az isten háta mögött és voltaképpen nem történik vele semmi: „csak” dolgozik. Kross szerint viszont éppen ez a történelmi sajátosság tartotta meg az észteket. Ő írta egyszer, hogy az észteket „tiszta szkepticizmus” jellemzi. A maguk kicsinek vélt és valóban a világmegváltás lehetőségeitől távol eső közegéből az észtek - mondjuk a Kross-teremtette emberek - kétkedéssel szemlélnek mindent a világon, („az észtek soha senkinek nem hisznek és nem hittek!” - nyilatkozta), viszont ebből az alapérzésből nem következik az, hogy elkeserednének a történelem vagy a jelen minősége miatt. A következtetésük annyi, hogy dolgozni kell. Kétkedésük ezért tiszta: nem így akarnak másokon győzni, s egyáltalán nem akarnak győzni, mert a győzelmek utóhatásai irányában nem kevésbé szkeptikusak. Emlékszem, a Kross-család hatalmas könyvtárában a legeldugottabb helyen, egy kamraféle szobácskábán, a legalsó polcon rejtőzködött a legsűrűbben használt mű, az Eesti Entsüklopeedia 1932 és 1940 között, tehát az első önálló észt állam idején megjelent kilenc hatalmas kötete. A lexikon, a szovjet időkben, persze, mint burzsoá mételyt terjesztő alkotás, tiltott könyv volt. Meg nacionalista. Noha észt nacionalizmus alkatilag sem nagyon létezett. Anekdotaként hat már, de szomorú valóság volt, hogy észt nacionalistának egy Szergej Dovlatov nevű orosz írót kiáltottak ki, aki észtül nem tudott, egyébként pedig zsidó apa és örmény anya gyermekeként látta meg a napvilágot Lening- rádban. Ezért dugdosták az enciklopédiát, nemcsak Krossék, hanem minden olyan észt, akinek szerencséje volt és valahogy megszerezhette, megőrizhette. Kross viszont ezt a tudománytárat tekintette a legnagyobb észt alkotásnak, ahogyan a felvilágosodás korában a franciák Dide- rot-ék enciklopédiáját. Idetartozik, hogy Tallinnban rendszerint nem azzal büszkélkedtek a látogatóknak az észt írástudók, hogy milyen nagy tetteket vittek véghez az elődök, nem arról suttogtak azoknak, akiket megbízhatónak tartottak, hogy milyen ellenállást tanúsítottak, hanem legtekintélyesebb folyóiratuk, a Looming világirodalmi könyvtárát mutatták meg. Rendszerint 25 ezer példányban jelent meg (az észt nyelvet ismerők száma, a csecsemőket is beleszámítva, kevesebb, mint egymillió!), és minden igazán értékes művet lefordítottak, tekintet nélkül arra, hogy Moszkvában ezt engedélyezték-e. A helyi engedélyezési folyamat másféle volt... 1964- ben például (ekkor jártam először Tallinnban) Fejes Rozsdatemetőjét mutatta észtül a fordító, Edvin Hiedel, én pedig egykét nappal korábban hallgattam egy kiselőadást Moszkvában arról, hogy ők azért nem adják ki a kisregényt, mert kispolgári és az ideológiai diverzió fegyvere. Egyébként Kross - az Othello, a Macbeth és sok más remekmű mellett - lefordította Az ember tragédiáját is, és milyen nagyszerű előadásban mutatta be Ma- dáchot a tartui Vanemuine Színház. A felesége, Ellen Niit pedig megtanult magyarul, hogy Petőfit tolmácsolhassa. Viszont Ellen nem tudott oroszul. Kross pedig megtanult oroszul a szibériai lágerekben, magyarul viszont értett csupán. Egyszer, vacsora idején, elmúlt már húsz éve is ennek az estének, természetesen a helsinki híradót nézték, majd aggodalmasan figyelmeztettek: „A finnek szerint holnap nagy eső lesz...” Mások az észtek, noha rokonok lennénk, amit ők mindenkor vállaltak és megelégedtek a finn, illetve a magyar rokonsággal, és nem keresték a sumérokat és a hunokat. Mások is voltak abban a Közép-Európában, amikor Moszkvából diktáltak. Ezt értettem meg, amikor Jaan Krosst olvastam, vele beszélhettem, miközben a tallinni városháza szélkakasáról, arról a bizonyos Vaana Toomasról elkeresztelt kiváló pálinkát iszogattuk. LEVÉLBONTÁS Komárom nem volt mínuszban Az Új Szó január 13-i számában Komárom város polgármestere válaszolt a lap kérdéseire. A „Bastr- nák szerint sok a pozitív változás” című cikkben a következő állítás van leírva: „a város számláján több tízmillió korona van - mondta. Ugyanezt nem lehetett elmondani akkor, amikor két évvel ezelőtt hivatalba léptem.” Dehogynem, dehogynem..., kedves utódom! Mivelhogy én voltam Komárom előző polgármestere, tőlem vette át a városvezetést, engedtessék meg egy nem is apró helyreigazítást: a hír ezen része még csak részben sem igaz, ha már erősebb kifejezést nem akarok használni. Bastrnák Tibor úr 2003. január 7-én protokollal, vagyis jegyzőkönyvileg vette át a várost elődjétől, aláírással igazolta azt. A jegyzőkönyv 14. számú melléklete alapján a város folyószámláinak állapota plusz 20 674 907 korona, szóban: húszmillió hatszázhetvennégyezer ki- lencszázhét korona. Ezenkívül a különböző célalapokon és számlákon lelhető aprósággal együtt ez 33 millió korona volt. Ezek a pénzügyi adatok megerősítést és hitelesítést nyertek a testület május 15-én hozott 75/2003-as számú határozatában, ezzel a határozattal a testület elfogadta a 2002. évi, és ezáltal az előző városvezetés eredményeit. Lehet, hogy elfelejtette, mit írt alá, lehet hogy elfelejtette, hogyan határozott a testület, de ez a pénzösszeg nem semmi! Vagy igen? Akkor már tényleg jól áll a város! Megvárom a képviselő-testület erről szóló, közeljövőben várható jelentését. Pásztor István Komárom előző vezetése nevében KOMMENTÁR A Héja elszállt, de... KOCUR LÁSZLÓ Látszólag nyugodt hétvége volt az utakon. Szombaton mindössze 97 közlekedési baleset történt. Anton Kulich országos rendőrfőkapitány elégedetten dőlhet hátra: „Ez igen! így kell! A Héja-akció meghozta eredményét”. A 97 - bár éppen 97-tel több a kívánatosnál - a közlekedési balesetek számát tekintve alacsonynak mondható. Már-már megtapsolnánk a ragyogó rendőri intézkedést, ámde tavaly ugyanezen a szombaton 112 gázolás, karambol stb. történt, pedig akkor nem felügyelte az átlagosnál több rendőr az utakat. 2004-ben 603 ember halt meg közlekedési balesetben. Még ha ez a szám a legalacsonyabb is 1994 óta, akkor is egy kisközségityi ember vesztette értelmetlenül életét. Ezek a fekete adatok legitimálnak mindenféle közlekedésrendészeti akciót. Ám a közúti halandóság statisztikáit látva nem tudunk mást tenni, mint tétován visszhangozni az egy hete - az akció indulásakor - feltett kérdésünket: de mi lesz utána? A Héja nem „foltozza be” az utakat. Márpedig a közutak többsége katasztrofális állapotban van. A Nagymegyeren végigvezető főúton legalább öt olyan kátyú van, amelynél könnyen törhet a tengely. És ez első osztályú út. Az alacsonyabb osztályúakról jobb, ha nem is szólunk. A Héja nem ül be az (autós)iskolapadba. A problémák gyökere pedig részben itt keresendő. A nemrég elfogadott törvény ugyan megszigorít ezt-azt, de a minőségi képzést nem feltétlenül garantálja. S amíg elhasznált autókban - melyeket a törvény értelmében az oktató másra is használhat, mondjuk krumplit szállíthat vele -, gyorstalpalókon - ki nem látott még „egyéni időbeosztást” kínáló autósiskola-hirdetést? - is lehet jogosítványt szerezni, a közlekedés színvonala nem fog javulni. A Héja nem számolja fel a rendőri korrupciót. E sorok írója lenne a legboldogabb, ha a törvény őrei egytől egyig félelem és gáncs nélküli lovagok lennének, de tudjuk, a valóság nem ez. És akinek a munkájához elengedhetetlen a jogosítvány, az hajlandó eltekinteni a közeg számlaadási kötelezettségétől. Ugyan az ilyen rendőrből lényegesen kevesebb van, ám az autósok hajlamosak az általánosításra... A Héja nem ad pénzt téli gumira, e nélkül pedig februárban autózni legalábbis nem az igazi. Ám egy valamirevaló téligumi-készlet ára majdnem azonos a nettó tanári fizetéssel. így sokan a garázsban teleltetik autójukat. Ha mégis nekiindulnak, könnyen baleseti statisztikai adat lehet belőlük. Hétfőtől hétfőig 30 ezer kihágás és 61 bűncselekmény történt az utakon, az államkassza 20 millióval lett gazdagabb. A Bush-Put- yin-találkozó előtt ez nem jön rosszul, de az eredmények csak látszateredmények. A 30 ezer kihágás akkor is megtörtént volna, ha nincs az ellenőrzés. Ám amíg a gondok rendszerszintű orvoslása nem történik meg - és ez nem holnap lesz -, addig maradnak ezek a kampányszerű megoldások. Jobb híján. JEGYZET Üzenet a szülőföldre SZÁSZI ZOLTÁN Először is tisztázni kell: hazám nincs, csak szülőföldem. Ha ezt úgy magamban már helyreraktam, akkor már nem annyira bánt a mindenfelől érkező, túlnyomórészt negatív fogadtatás. Élni kell, s ha idézőjelben hontalan is az ember, abból kell kiindulni, mindent tégy a legjobb tudásod szerint. Zörgess és megnyittatik, kérj és adatik. Azok, akiknek a dolgok elvégzéséhez sem, a zörge- téshez sem, a kéréshez sem fűlik a foguk: azokból mi lesz? Belőlük imitt-amott megteremnek a nemzetsirató, csalódott, magukat megvalósítani soha nem képes, félresiklott és világmegváltás-elméleteket szóró „zsenik”? Csakhogy a világ újabban nem igazán arra vár, hogy megváltsák. Az elméletgyártás kora is leköszönőben. Talán elég lenne annyi, ha mindenki éppen annyit dolgozna, amennyit még józan ítélőképessége, munkavállalása megenged. Vigyázat: egy fenékkel jól csak egy lovat lehet megülni! Az önjelölt zsenik saját siránkozásuktól esetleg nem hallják, hogy éppen kaszát fen valaki, kapát penget, szőlőt olt, becsületesen húz falat, javít gépet. Aki becsülettel dolgozik, nem irigykedik a semmittevő „zsenire”. Az a baj, hogy szülőföldünkön minden kistérségnek megvan a maga „megváltóként” viselkedő, magát zseninek tartó, megvalósítani meg nem tudó emberkéje. Aki csak siránkozni tud. De azt nagyon! Valami fura véletlen folytán ilyen vakvágányra beállt zseniből ismerek vagy fél tucatot. Még egyetlen használható, önálló ötletet, pályázatot, a problémák megoldását elemző tanulmányt nem olvastam ezektől a panaszgyárosoktól. Akikhez olyan jó csapódni a csapódóšabb fajtának, mert ezek olyan jó magyarok, olyan szépen tudnak arról beszélni, hogy pusztul és fogy a nemzet. Olyan pontosan tudnak fogalmazni, hogy pénz kell a régióba, de arra már nem képesek, hogy megmondják, hogyan és honnan szerezzen az, aki szerezni akar. Az ötlettelen nemzetmentő és kesergő szerep lemeze lejárt. Van helye azonban a józanul mérlegelő, terveket álmodni és valóra váltani tudó, munkabíró közéleti embernek. Aki nem a funkciók gyűjtése miatt teszi a dolgát, hanem mert komolyan gondolja a feladatot. Ebből a különleges fajtából ugyan még nem sok szaladgál réteshosszú országunkban, foltocskákra szabdalt szülőföldünkön, de majd elszaporodik. A víz szalad, a kő marad, írja Wass Albert. Már csak azt kéne eldönteni: az önjelölt zsenik, a csak panaszkodni tudók, de cselekvésre képtelenek hová tartoznak? A kőhöz vagy a vízhez?
