Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)

2005-02-19 / 41. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 19. Családi kör 13 A megfelelően kezelt szellemi fogyatékosok és a viselkedészavarban szenvedők nem veszélyesek • Megszűnik magyarbéli otthonuk Az ország legnagyobb barokk kastélya (Somogyi Tibor felvételei) Arcukon széles mosollyal, ölelésre tárt karokkal fo­gadják az érkezőt. Ki szóta­golva, ki hadarva mondja a magáét, és persze sokan vannak, akik idegenkedve mérik végig az ismereden vendéget. Annak ellenére, hogy néhányan - védett kö­rülmények között, felügye­let mellett - akár eredeti családjukban is élhetnének, jobban érzik magukat a ma­gyarbéli szociális otthon­ban. Nem sokáig. PÉTERFI SZONYA- Senki sem tudja előre meg­mondani, hogy a költözés miként hat majd az intézetben élő 130 ál­landó és 28 ideiglenesen elhelye­zett szellemi fogyatékos ügyfél lelki állapotára. Hiába próbáljuk felkészíteni őket a változásokra, többnyire nem értik, miről van szó. De nincs mit tenni, a bíróság a magyarbéli kastélyt tíz éven át tartó pereskedés után visszaadta az állítólagos örökösöknek. Nem­csak mi, sokan nem értik, miképp lehetséges a múlt jogtalanságait új igazságtalansággal tetézni - is­merteti a tényállást Viera Toma- nová igazgatónő. Az ország legnagyobb barokk kastélya Gróf Csáky Imre esztergomi ér­sek 1722-ben egy neves bécsi épí­tészt bízott meg a kastély felépíté­sével. A 18. század feléig papnö­vendékek is lakták, majd a gróf ro­konának ajándékozta. Pilda Erzsé­bet Sipkovitz grófné lett, a lánya Dadányi Sándorhoz ment felesé­gül. Az első világháború kitörését követően a család miskolci birtoká­ra költözött, s nem tért vissza töb­bé Magyarbélre. (A házasságból született két fiú a háborúban esett el, a harmadik önkezével vetett vé­get életének.) A második világhá­borúban találat érte a kastély hát­só részét, nemcsak a jobb szárny és a tetőzet nagyobb része, hanem a kápolna is leégett. A valaha rende­zett park fáit a falusiak kivágták és eltüzelték. Később a kastélyt álla­mosították, s enyészetnek indult. Néhány helyiségébe lakókat köl­töztettek, de használta a helyi szö­vetkezet is. Csehszlovákia legna­gyobb barokk kastélyának felújítá­si munkálataira 1956—61 között került sor, több mint 100 millió ko­rona értékben. Aggok otthonaként működött, 1988 óta a szellemi fo­gyatékos és viselkedészavarokban szenvedő nők lakják. A rendszer- váltást követően az Ausztriában élő Dadányiék leszármazottja ugyan megpróbálta viszszaszerez- ni a családi vagyont, ám több „örö­kös” ügyesebbnek bizonyult. (A községben élő idős polgárok úgy vélik, nagyon is megkérdőjelezhe­tő a bíróságnak benyújtott és elis­mert bizonyítékok valódisága. Többen kétségbe vonják azt az ira­tot, amely szerint Dadányi gróf ügyintézőjére hagyta a kastélyát. A valós tények elferdítésének tartják az egyik hölgy kijelentését, hogy a kastélyban töltötte gyermekkorát, ugyanis épp az általa emlegetett szárnyról hiányzott a tetőzet.) Az új tulajdonosok 100 millióért elad­nák jussukat, ám Pozsony megye nem hajlandó ennyit fizetni a kas­télyért. Magyarbéli Oszkár És mert nem megoldás a tetemes bérleti díj térítése sem, az otthon nemsokára kiköltözik az ódon kas­télyból. A megye vezetői nem hagy­ták cserben a lakókat, a szociális otthon több önálló sejtben üzemel majd. - Nyárig elkészül a detrekő- váraljai (Plavecké Podhradie) reha­bilitációs központ, amelyhez az Eu­rópai Fejlesztési Banktól kaptuk az anyagiakat, a szenei rendelőintézet eladásából származó bevételt pe­dig a városban már üzemelő rész­leg - az enyhébben károsultak szá­mára - kibővítésére fordítjuk, s ha minden igaz, Báhony is befogadja a kiskorúsított szellemi és testi fogya­tékosokat. Jól ismerem a magyar­bélieket, nem engedhetjük, hogy a társadalom kirekessze a fogyaték­kal élőket - hangsúlyozza Ľubo Roman megyei elnök. Elismeréssel szól az intézet dolgozóiról, akik nemcsak gondozzák a rájuk utalt embereket, hanem megpróbálják „kirángatni” őket saját zárt, több­nyire sivár világukból. Munka- és zeneterápiával, és újabban színda­rabok betanításával. - Sokakkal „kollégák” vagyunk. Tavaly ugyan­is megrendezték a Magyarbéli Osz­kár fesztivált, amelyen nyolc inté­zet kliensei szerepeltek. Óriási lel­kesedés, igyekezet jellemezte a produkciókat, szellemes Hamupi­pőke-, Csipkerózsika-előadásokat láthattunk. Miközben vándordíját adtunk a legjobbaknak - az elisme­résnek hathetente más-más inté­zetben örültek -, minden egyes résztvevőt is megjutalmaztunk. Egy országos találkozón eldicse­kedtem a rendezvénnyel, mire pol­gármester kollégáim ráharaptak, s az idén kerületi versenyeket szer­veztek az intézetekben: A legjob­bak újra Magyarbélen mutatkoztak be. Rendszeresíteni szeretnénk az Oszkárt annak ellenére, hogy ki­költözünk a magyarbéli kastélyból. Gondolkodunk arról, hogy jövőre a pozsonyi Aréna Színházban, eset­leg a Bábszínházban rendeznénk a versenyt, de arról is, hogy meghív­juk a szomszédos államok intézete­iben élőket is - ecseteli elképzelése­it a megyei elnök. Szabadon mozoghatnak A szociális intézet „nagymama szárnya” az idős ügyfelek otthona. Kétágyas szobák, tágas klubhelyi­ségek, étterem áll rendelkezésükre. Az orvosok általában házhoz jön­nek, de mert a személyzet szigorú­an felügyeli a gyógyszeradagolást, a gondozottak jó egészségnek ör­vendenek. - Annyira ismeijük a „lányokat”, hogy viselkedésükből következni tudunk állapotuk eset­leges romlására. Igyekszünk elke­rülni a kórházi kezelést, mert nehe­zen viselik el az idegen közeget, embereket. A legsúlyosabb zavar­ban szenvedőket külön szárnyban gondozzuk, az önmaga ellen for­dulókat - mondjon bárki bármit - míg meg nem nyugszanak, hálós ágyban tartjuk. Nem árt tudni, hogy olyan betegekről van szó, akik súlyos zavarodottságukban embert öltek. Külön odafigyelést igényel az az ügyfelünk, akinek ivá- si kényszere van. Ha folyadékot lát, akár a vécékagylóban, meginná. Mivel nem érzékeli a hőt, felhör­pintené a készülő kakaót, teát. Nem egyszer kijátszotta a személy­zet éberségét, s úgy leforrázta a torkát, hogy plasztikára szorult. Van, aki nem tűri testén a ruháza­tot. Amikor eltörött a lába és begip­szelték, néhány órán belül lefejtet­te a vastag kötést. A kórházban jól leszidtak minket, s a biztonság ked­véért bent tartották. Két óra múlva telefonáltak, vigyük csak vissza az intézetbe, mert újra kibontotta a gipszpólyát - meséli az igazgatónő. Pénzhiány Legnagyobb gondja, bár kevesen vannak, nem a gondozottak fel­ügyelete, hanem az anyagiak. Az otthon lakói fedezik az ellátás ter­heit, az állam csak az üzemelési költségeket téríti. A kisnyugdíjak- ból kevés zsebpénzt kapnak, abból kénytelenek fedezni az orvosi ellá­tást, a gyógyszereket, az élvezeti cikkeket. - Az orvosságok mellék­hatásait a fiatalabbak nikotinnal, koffeinnel enyhítik. Nem örülünk neki, de nem tiltjuk a dohányzást. S amikor látjuk, nincs pénzük sem ci­gire, sem kávéra, sem édességre, s ettől érthetően idegesek, megaján­dékozzuk őket. A sajátunkból, per­sze. Mert hát az elmebetegeket el­látó intézeteket nem nagyon támo­gatják a szponzorok. Rendszerint csak a hozzátartozók igyekeznek segíteni, de kevesen tehetősek. Az igazgatónőt manapság az ügyfelek megfelelő elhelyezése foglalkoztatja. Nem szakíthatja el egymástól azokat, akik megszok­ták egymás jelenlétét, akik között érzelmi kötelék alakult ki. Bár akadnak, akik képesek lennének visszatérni családjukhoz, hozzátar­tozóik általában nem merik vállalni a felelősséget. - Megértjük őket, hi­szen a 24 órás gondozás fizikai, lel­ki erőnlétet igényel. Épp most, négy hónap után tért vissza közénk az egyik lakónk, aki nem érezte jól magát a nővérénél. Igaz, az idős hozzátartozó sem tudta megfelelő­en ellátni, kezelni. Amint az ügyfe­lünk bement a szobájába, kijelen­tette, reméli, hogy soha többé nem küldjük el hazulról. Mert neki ott van az otthona, ahol mi vagyunk. S ez nem kis elismerés, igaz? SZÓ MI SZÓ Mese egy olyan világról, melyben a nyugdíjas is ember GRENDEL ÁGOTA Öregszem. Mivel azonban a folyamat a szü­letésem pillanatában elkezdődött, a megálla­pítás nem rendít meg. A kozmetikai cégek nem rajtam gazdagodnak meg, évtizedek óta nagyjából egyenlő mennyiségű (tehát 0 gramm) rúzst, körömlakkot, szemfestéket, arcpúdert fogyasztok, nem vagyok hajlandó évszakonként felújítani a ruhatáramat, bár még nem tartok az elöl végig gombos flanel­ruhánál, de az is lehet, hogy ezt a korszako­mat is megérem. Nem háborodok föl, ha senki sem adja át a he­lyét a villamoson, bár néha jólesne lezuttyanni valamelyik, ná­lam öregedni később kezdő embertársam helyére, de legföljebb arra gondolok, nem néznek annyinak, amennyi vagyok, nem lát­szik, hogy a vakolat alatt bizony porladozik a fal. Rég elkezdő­dött öregedésemet nem is szokták emlegetni - a nő egyébként is kortalan -, csak legújabban. Sőt, nevetség tárgyává tesznek, ha­sonló korú társaimmal egyetemben, holott nekem soha az élet­ben nem volt generációs problémám. Most sajnálom igazán, hogy nem a lányom lánya vagyok. Vagy a fiamé. Esetleg az uno­kámé. Akkor én vigyorognék önelégülten, lám, a születés helyét és idejét jól meg kell választani, különben nem biztos, hogy lesz, ki eltemet. Ráadásul féllábú lettem. Majdnem lábatlan. Ponto­sabban, pillértelen. És már ma, aktív dolgozóként gondokkal ter­helem kétszülött gyermekem. Moziba is alig merek velük elmenni, és az uszodáról, valószí­nűleg jobb lesz, ha végképp lemondok, elvégre senkitől sem vár­hatom el, hogy a nyakában velem próbáljon meg fejest ugrani, netalán úszkálni egy jót a hűs medencében, kimosva magából a nap minden szennyét, fáradtságát, felüdülve, hogy másnap le­gyen lelki ereje a lótifutihoz. Már most úgy érzem, ülök a nyakuk­ban, terhelem amúgy is - bár fiatal, de - agyongyötört vállukat. Nem szólva arról, hogy a moziban a mögöttem levők nem is lát­nak, hacsak nem velem egykorúak, és nem ülnek ők is súlyos te­herként gyermekeik nyakában. Valami ilyesmi kell még a munka­kedvhez, ahhoz, hogy eszem legtörékenyebb ágacskájában sem merüljön föl a gondolat, amint itt az ideje, fogom - igaz, csak képzeletbeli - kalapom, kiürítem a fiókjaimat, és érzékeny bú­csút veszek munkatársaimtól. Másnap hajnalban hiába csörömpöl a villamos az ablakom alatt, fejemre húzom a takarót, valamint húzom a lóbőrt, színes tintákról álmodom, kilencig ki se nyitom a szemem, nyugodtan matatok a konyhában, órákig zuhanyozom, kis kosárkámmal el­ballagok a piacra, délre ebédet főzök, délután olvasgatok, el­szundítok a könyv fölött, estefelé átugrom valamelyik barátnőm- höz egy traccspartira, néha uszodázom, máskor igenis moziba megyek a saját lábamon és a saját székemen ülök a saját feneke­men, nem a fiam vagy a lányom nyakában, időnként lecsippentek a kosztpénzből, azon operába, színházba látogatok, olvasok na­pilapokat, hallgatok híreket, elmegyek választani (mert igaz, hogy haszontalan tagja vagyok a társadalomnak, de még élek, van jövőm), sokat sétálgatok, játszom az unokáimmal, teát főzök nekik, ha megbetegszenek, beléjük imádkozom az orvosságot, mesélek Piroskáról és a farkasról, no meg a farkastörvényekről, egy olyan világról, amelyben még a nyugdíjas is ember, álljon bár négy pilléren vagy fél lábon. MONOLÓG Nagy Ilona királyrévi nyugdíjas is leleplez egy még nagyszerűbb titkot NAGY ILONA A titok kifogyhatatlan, a fantázia , határtalan. Az ember csak ámul-bámul, hogy mi mindenre derül fény. Tegnap a tévében épp az átoklevevést, -megtörést bámultam..., volt is mit. A kuruzsló olyan aranykészletet hordott magán, hogy rögvest ékszerüzletet nyithatna. Szegény, naiv becsapott ügyfelek most érezhetik csak átkozottul magukat igazán, miután nyilvánosan kizsebelték őket. Hogy az ilyeneknek úgy kell? No, de van remény! Végre gazdag leszel. Uramteremtőm, ki hitte volna, hogy ennyi az egész. Befizetsz 999 koronát, és megkapod a svéd kutató nagyszerű titkát, hogyan nyerjél a lottón nagy össze­get. Otthont kínál meg luxuskocsit. Lepipálhatod azokat, akik jel­képes áron megkaparintották az ország „szétprivatizált” vagyonát, és végre te, te a senki kisember Valaki leszel. Fontos ember leg­alábbis, mert mindenki, akinek pénze van, rögtön fontossá, pótol­hatatlanná válik. Hogy ki számára? Ugyan, a bizniszezők számára. Mi az a potom 999 korona? Te, te kishitű, te még gondolkozol? Képzeld csak el, hány ezer ember lesz önmagában kétkedő, gyáván megingatható, lelkileg gyenge, aki rááll erre az üzletre?! Erre, erre jött rá a svéd kutató! A telhetetlenje! Mert mire is kell neki az a pár hitvány 999 koronácska, hiszen ő már rég akkora összegeket nyer­het, amekkorákat csak akar?! Én is leleplezek egy nagyszerű titkot, tarts velem! Teljesen ingyen közzéteszem, Te máris nyertél! Mégpedig tisz­tánlátást, önbecsülést, határozottságot és pénzt, nem is keveset, a családi kasszában maradt 999 koronát. Kérem az ovációt! Ezért, azt hiszem, nekem is kijár. A Hattyúk tava megihlette a férfi előadókat

Next

/
Thumbnails
Contents