Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-19 / 41. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 19. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ IZVESZTYIJA Az orosz lap szerint a magyar miniszterelnök „a balti vezetőknek válaszolt” a második világháború 60 évvel ezelőtti eseményeiről adott moszkvai értékelésével. Az Izvesztyija szerint Gyurcsány Ferenc és Vlagyimir Putyin csütörtöki találkozójának „fő politikai mozzanata a közvetett párbeszéd volt néhány olyan volt szocialista országgal, amely botrányos vitába keveredett Oroszországgal a közös történelem szögesen eltérő értékelése kapcsán”. A centrista lap idézte Gyurcsány kijelentését, amely szerint Magyarország hálás a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg szerepéért a fasizmustól való megszabadításában, és sohasem engedi meg, hogy ez a kérdés kisstílű viták tárgyává váljon. Ezután az Izvesztyija emlékeztetett arra, hogy Oroszországban sokakat sértett Vaira Vike-Freiberga lett elnöknő megjegyzése, mely szerint „május 9-én, a győzelem napján az orosz veteránok kirakják majd a szárított halat az újságpapírra, vodkát isznak, és felidézik, hogyan hódították meg a Baltikumot”. Lettországot, Észtországot és Litvániát a Szovjetunió 1940- ben annektálta az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktum alapján. A következő évben már a náci katonaság foglalta el őket. 1944-ben a Vörös Hadsereg mindhármat visszafoglalta, a balti államok visszakerültek a Szovjetunióhoz, és egészen az 1991-es felbomlásáig részei is maradtak. A baltiakat szovjet bekebelezésük folytatódására emlékezted a 60. évforduló, vezetőik ezért vonakodnak részt venni a moszkvai ünnepségeken. Az Izvesztyija szerint Putyin és Gyurcsány ebben a kontextusban igyekezett példát mutatni az együttműködés lehetőségére, noha Magyarországnak is éppen elég problémája lehet a Varsói Szerződés fennállásának idejéből. HÉTVÉG(R)E Szereti ön Brahmsot? Rég vártam erre a felmérésre, de sose hittem igazán, hogy elkészül. Igaz, minden haszontalanságot megkérdeznek már az emberektől, szoktak-e rákot főzni, álmukban, elítélik-e a természeti katasztrófákat, és hogy kerül a csizma az asztalra, de azt csak titkon reméltem, hogy egyszer elhangzik a kérdés: Imádják-e a politikusokat? HOLOP ZSOLT Persze egyszer ennek is el kellett hangzania, mert elég haszontalan, értelmetlen kérdés. Nos, a válaszadók alig három százaléka mondta, hogy csodálattal nézi a televízióban a politikusokat, ereiben boldog tüzek szaladnak, és legszívesebben odatérdelne a készülék elé csókolgatni a képernyőt. Még a végén elhiszem, hogy normális országban élek, bár további harmincegynéhány százalék azt mondta, csak nagy néha, de érez ilyesmit. Nem hiszem, hogy a politikusok azért lennének, hogy csodáljuk őket, mint Michael Jacksont a gyerekek. Ezzel ők is egyetérthetnek, hiszen volt már ilyesmi tájainkon, hogy csodálták a politikusokat. És már csak azért is gondolom, hogy igazam lehet, mert felmérés készült erről. Ha azért lennének, nem lenne felmérés. De akkor mi végre is vannak? Erre nehéz társadalmi közmegegyezéssel, általánosan elfogadható választ adni. Mert tényleg vannak emberek, akik számára ezért vannak. Például gyanítom, más eredmény született volna, ha Magyarországon végzik a felmérést. De talán lehet, hogy mégiscsak azért vannak, hogy dolgozzanak. Hogy tolják az ország szekerét, intézzék ügyes-bajos dolgait, lehetőleg ne csak délután fél négyig, hanem éjt nappallá tegyenek. Mindezért cserébe fontoskodó ábrázatot ölt- hetnek a jelentéktelen bejelentésekhez is, ha jólesik nekik, elégedetten kezet rázhatnak az emberekkel, na meg persze fizetést is kapnak, mi fizetjük őket az adóinkból, és még azt is engedjük, hogy maguk szabják meg a fizetésük nagyságát. De csodálattal adózni - ki hallott már ilyet? Aztán egy kicsit azért is vannak, hogy szórakoztassanak bennünket, ne legyen már olyan száraz az a politika, ám ennek nem szabad a munka rovására mennie, netán helyettesítenie. Erre a feladatra minden pártban legfeljebb csak egy embert szabad alkalmazni, és őt világosan meg kell különböztetni a többiektől, például piros bohócorrot kell viselnie, és nem kölcsönözheti. Aztán a politikusok még arra is valók, hogy pénzt adjanak nekünk. De azt hiszem, az nem mindegy, melyik adja. Például nem tudom, segíthet-e megőrizni magyarságunkat az az 1,2 milliárd forint, amit a nemzetveszejtő Gyurcsány-kor- mány adott a héten a felvidéki magyar iskolák diákjai számára. Ebben a kérdésben egyelőre sötétben tapogatózunk, még nem nyilatkoztak az ennek megítélésére hivatott felvidéki tömörülések. Hát azért elfogadjuk, jól van, na, de egyáltalán nem csodáljuk őket érte, és nagyon jól tudjuk, mi a céljuk! HETI GAZDA(G)SÁG Egy ideig talán jobb volna jegelni magunkat? TUBA LAJOS A héten véglegessé vált, hogy lezárul a érsekújvári élelmiszeripar hagyományos korszaka. A húskombinát és a konzervgyár után a tejfeldolgozó is csődbe megy, legalább százmülió koronás veszteséget okozva azoknak a termelőknek, akik idejekorán nem pártoltak el tőle. Sajnos, úgy tűnik, ebbe a csoportba éppen a kisebb tehenészetek tartoznak, pedig olyan kevesen vannak, hogy vigyáznunk kellene rájuk, mint a szemünk fényére. Nekik már azért is pechjük van, mert az érsekújvári üzemet birtokló SOLE konszern összeomlása a legnagyobb port felverő tavalyi európai csődnek számít, így az anyacég közreműködésére sem számíthatnak. Hiába került a hazai tejipar nagy része külföldi kézbe, egyelőre úgy tűnik, a beruházók is csalatkoztak, a hazai kereslet nem hogy bővülne, hanem komoly visszaesés tapasztalható. Igaz, az adatokkal óvatosan kell bánni, hiszen a nagy áruházláncok által külföldről behozott termékek mennyisége nehezen becsülhető meg. így a tejtermelők legfeljebb a tendenciákat figyelhetik. Az uniós tagság felszámolta a védővámokat, ezért inkább annak van hosszú távon esélye, aki külföldi háttérrel minőségi termelést folytat. A RAJO például tavaly már a forgalma egyharmadára tett szert ily módon. Az ágazati szövetség szerint egyébként több, talpon maradt kis cég is jól van, a nyersanyagvásárlás növekedése alapján ilyet tételeznek fel a nagymegyeri, a lévai és a rimaszombati tejfeldolgozóról. A tejipar nehéz helyzete ellenére úgy tűnik, a lakosság kezd bizakodni. Az uniós metodikával a statisztikai hivatal rendszeresen készít hangulatjelentéseket, amelyekben eddig rendre Európa egyik legpesszimistább népének bizonyultunk. A kormányülések weboldalán ezen a héten feltűnt januári jelentés szerint azonban a hangulat változóban van. Sőt. Korábban még az optimisták is inkább csak az ország gazdaságának fellendülésében bíztak, viszont most már egyre nagyobb azok aránya, akik elképzelhetőnek tartják, hogy az elkövetkező 12 hónapban a saját kis családjuk anyagi helyzetében is javulás következik be. Persze, azért még mindig nem számítunk Európa kicsattanóan derűlátó népének, ezeket a pozíciókat továbbra is a skandináv országok birtokolják. Ezért is vettük szomorúan a hírt, hogy a kormánykoalíció valószínűleg lezárta a reformkampányt. Nem feltétlenül arról van szó, hogy e sorok írója a fizetős egyetemek hangos követelője lenne. A tandíj bevezetésének feladása viszont azt jelenti, hogy a hatalmon lévő garnitúra túl közelinek ítéli a jövő évi választásokat, és véget vet a népszerűtlen, de hosszú távon valószínűleg hasznos intézkedések bevezetésének. Politikailag egyébként érthető a viselkedésük. Most egy évig lapulni fognak, abban reménykedve, hogy az eddigi reformjaik első kedvező hatásai elég választót győznek meg arról, hogy mégiscsak őket kellene meghagyni a kormánykeréknél. Végül így is volt két és fél jó évünk, amely során egy sor olyan dolgot éltünk meg, amelyről korábban évekig legfeljebb reménykedtünk. Azok tehát, akik szerint a hazai élet- színvonal hátrányát viszonylag merész, innovatív megoldások bevezetésével lehet a leggyorsabban ledolgozni, most jól teszik, ha másfél évre hibernálják magukat. Persze megtörténhet, hogy azután már nem lesz érdemes felébredniük. A HZDS körül ezen a héten tapasztalt nyalakodás olyan kombinációkat vetít előre, hogy akkor talán jobb lesz jégben maradni. így aztán jó hírért ezúttal menjünk inkább külföldre. Hosszú szenvedés után a héten életbe lépett a kiotói egyezmény. Hagyjuk most az emiatt nyavaly- gó hazai nagytőkéseket, örüljünk annak, hogy a sok beszéd és diplomáciai mosolygás után végre ez az első világméretű intézkedés, amely a gazdaságban is komoly kihatású önmegtartóztatást jelent az emberiség önpusztításának leállítása érdekében. Valóságban nem nagy lépés ez, de végre megindult valami, ezentúl legalább lesz mire hivatkozni a további tárgyalások során. VENDÉGKOMMENTÁR Minek ide az adó? LOVÁSZ ATTILA Érdekes időszak következik. A cégek, egyéni vállalkozók január óta visszaszorítják a beruházásokat, gyűjtögetve pénzüket az adó befizetésére. Ez még akkor is igaz, hogy már második éve feltehetően kevesebben alkalmazzák majd a kreatív könyvelés módszerét, hiszen az egyenadó meghozta gyümölcsét. Mégis: az év első három hónapja a vállalkozásokban a kivárás ideje. Az idei költségvetési törvény értelmében az állam közel 38,5 milliárdot „zsebel be” a jövedelmi adókból. A 38 milliárd egy fizetésből élő ember számára elképzelhetetlen összeg. De arányaiban a 38 milliárd nem is olyan sok. A költségvetés teljes bevételi része ugyanis 285,5 milliárd korona, és csak a 2005-ös deficit mértéke 61,5 milliárd. Ennek tükrében a 38 milliárd nem is olyan sok. Ha ez az összeg nem folyna be, bizonyára alaposan le kellene csökkenteni a kiadásokat, hogy ne növekedjék a hiány. Ha az állam be akarja szedni a 38 milliárdot, a kirovás, bevallás, befizetés és az esetleges behajtás költségei elérik az 5 milliárdot. Amit tehát az állam a közvetlen adókon nyer, az alig 33 milliárd korona. Ez egy olyan összeg, amelyért nem érdemes különösképpen idegesíteni a gazdaságilag aktív embereket. Ha ez az adófajta megszűnne, hiányozna a 33 milliárd, de lehet, hogy nem is venné észre a költségvetés. Minden adózás előtti nyereség azonnal visszaforgatható, de legalábbis elfogyasztható lenne. Januártól márciusig nem „fagyna le” a vállalkozói réteg, megemelkedne a fogyasztás, ami viszont a közvetett adóbevételek (fogyasztási jövedéki) révén emelné a költségvetés bevételeit. Európa számos országából heteken belül ide költöznének a nyereséges cégek központjai, tovább növelve a munkaerőpiac felvevőképességét és ezzel párhuzamosan a fogyasztást. A teljesen fölösleges idegeskedés helyett sok „adómentes” polgár építkezne, ingadanba és egyéb vagyonba fektémé pénzét, ami miatt megnőne a következő közvetlen adóból, az ingatlanadóból származó bevétel. Európa sokkos állapotba kerülne, hiszen ki merné azt mondani, hogy egy tagállam nem tehet jót a polgáraival. A 33 milliárdos kieséssel meg úgy lennénk, mint az oly hangosan beharangozott kieséssel a 19 százalékos adó bevezetésénél: az optimisták bizonyultak jobb jósnak. Emellett megszűnne egy rakás csalás, kozmetikázott könyvelés és adóbevallás, mert nem volna miért kozmetikázni, s így a szürkegazdaság pénzei vonulnának be a legális gazdaságba. Ha mindezt csak a természetes személyek adója szempontjából vizsgáljuk, még optimistább a képlet, hiszen itt az állam a bérből élő és iparos rétegtől 8 milliárdra számít. Bagatell. Mi hát ennek az opusnak az eszmei mondanivalója? Képzeljük el, hogy 2006-ban az MKP az adók eltörlésének programjával indul a választásokon. Még győzelemre is esélyes lehetne. Álom? Blődség? Uraim, a világ nagy dolgai mindig hihetedennek tűntek első hallásra. Mindenesetre a jövedelemadó eltörlése lényegesen reálisabb ígéret, mint a kétszeres fizetések. JEGYZET A nulla természetrajza KÖVESDI KÁROLY A nulla bármilyen valós számmal szorozva is nulla marad. A nulla akkor is nulla lesz, ha tollat ragad, és megírja a véleményét, de nem írja alá. Ez a perverz szokás nem kenyerem, ezért nem is nyitogatom sűrűn az efféle vitarovatokat az interneten, amelyeken arctalan, homályból lődöző figurák, kuk- kolók próbálnak párbeszédet folytatni. Nem vitázok, csak üzenni szeretnék minden magyar nullának, hogy milyenek a véletlenek. Néhány hete ugyanis ezen a helyen elkövettem egy jegyzetet arról, milyen falovat talált ki a magyarországi szocialista-liberális kormányzat, s eléggé el nem ítélhető módon megrágalmaztam a magyar kormányt, hogy két és fél éves ténykedése alatt mennyivel növelte az ország államadósságát. Egy kukkoló erre hívta fel a figyelmem. Ezennel megkövetem Gyurcsá- nyékat, mert tévedtem egy nullát: nem 300 milliárddal, hanem 3000 milliárddal (sőt a legújabb adatok szerint 3500 milliárddal) növelték Magyar- ország adósságát. S ehhez az előző kormányok „nem tettek hozzá” semennyit. Minden magyar polgár uszkve 300 ezer forint adósságot csinált röpke két és fél év alatt úgy, hogy észre sem vette. Nem állítom, hogy más kormány nem csinál adósságot. Az irammal van bajom, meg azzal, hogy Magyarország dinamitja volt a térségnek, most meg gittet rág. Mert láss csodát: az EU a minap megüzente a magyar kormánynak, hogy nem jó irányban megy a szekér. Ami arról árulkodik, hogy a sánta kutyát nem ildomos összekeverni a trójai falóval, de azért némi hasonlóság fennáll a két állat között. Utóbbi nem eszik, csak betolják nagy cselesen a falak közé, míg az előzőt előbb- utóbb elcsípik. Az már csak meggymag a habos tortán, hogy az összes nemrég csatlakozott ország közül csak a magyar kormányt intették meg Brüsszelből. Ugye, milyen érdekesek a véletlenek, nulla úr? Egyébként igaza van. Mit kaf- rálok én „egy idegen ország” dolgaiba, mikor én csak kinnlevőség vagyok, cizelláltab- ban: bozgor, móc, tót (a nem kívánt törlendő). Egyszer már ráfizettem: a pártállamban pár hónapos újságírói ténykedésem idején szőnyegre hívtak egy erdélyi magyar könyvről írt recenzióm okán. Akkori döbbenetem azonban nem mérhető a mostanihoz. Akkor olyan idők járták. De úgy tűnik, ma sem fújnak kevésbé fényes szelek bizonyos névtelen műhelyekben.
