Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-18 / 40. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 18. 16 Gondolat A történelem gyakran úgy lesz, hogy a historikus megelégszik azzal, amit megtalált - és elmulasztja föllapozni a következő dokumentumokat A történész továbblapoz Légionáriusok díszsorfala a Stefánia úton álló diadalkapu előtt (1919. február 4-5.) Az 1919. téli nevezetes pozsonyi sztrájk nem közvetlenül akkor tört ki, amikor a 33. csehszlovák gyalogezred megszállta a várost, hanem több mint egy hónappal később. A város január 1-jei megszállása előtti es- tén-éjszakán a pályaudvar állomásfőnöki irodájában jelentették be a város akkori vezetői Riccardo Barrecának, az ezred olasz parancsnokának, hogy az erőszaknak engedni kénytelenek s így tudomásul veszik a megszállás tényét, de tiltakoznak ellene. FILEP TAMÁS GUSZTÁV Ezután megbeszélték a megszállás részletkérdéseit. A fő szempont mindkét fél részéről a közbiztonság megőrzése és a közrend fönntartása volt. Wittich Pál, a pozsonyi szociáldemokraták vezetője - és egy nap óta a munkástanács által kinevezett népbiztos - a Nyugat-magyarországi Híradó című lap szerint ezt mondta az olasz ezredesnek: „Amíg az antant képviselői Pozsony lakosságát nem tekintik legyőzőiteknek, hanem olyanoknak, akik a nagy kultúregyetemben egyenlők a többivel, addig a lakosság semmit sem fog elkövetni a kiadott rendszabályok ellen.” Kánya Richárd polgármester-helyettes és Wittich másnap kinyomatott kiáltványában is szerepel a tiltakozás, és a megszállás ideiglenes jellegére vonatkozó utalás, illetve megnyilatkozik benne a bizalom a majdani békekonferencia iránt, amely bizonyára „városunk sorsa felett oly módon fog dönteni, mely eme történelmi város lakóit ki fogja elégíteni”. Februárban mégis a szociáldemokrata párt vezetői szervezték meg a két menetben lefolytatott sztrájkot. Ekkor még mögöttük volt az őslakosság tömegereje. A februári sztrájk kirobbanásának közvetlen oka az volt, hogy a cseh kormányt képviselő szlovensz- kói teljhatalmú miniszter, Vavro Šrobár és munkatársai bevonultak a városba. A „szocialista alapon megszervezett polgárság” részben a Šrobár érkezését övező, s a lakosság akaratát a legkevésbé sem tükröző ünnepségsorozat ellen tiltakozott, részben pedig azért, mert a minisztérium működése egyértelműen cáfolta a megszállásnak az antant által hangoztatott ideiglenes voltát. A rendőrség válaszképpen őrizetbe vette és a ferencrendiek kolostorába internáltatta a szociáldemokrata párt városi vezetőit: Wittich Pált, Mayer Samut, Kiss Lajost, Maszár Ágostot és Chován Rezsőt. A sztrájkot megelőzte a pozsonyi egyetem tanári karának január utolsó napjaiban történt katonai felügyelet alá helyezése és az egyetem bezárása. A testület ugyanis megtagadta a részvételt a Šrobár megérkezése alkalmából rendezett „népünnepély”-en. E retorziókat a szociáldemokrata pártvezetőség „a lelkiismereti szabadság súlyos megsértésének minősítette”, és szolidaritásáról biztosította a tanári kart. Néhány nappal később, Šrobár február 4-i bevonulása előtt, 3-án hétfőn, a munkássztrájk kezdetének napján a munkásvezérekkel egyidejűleg fogták le Polner Ödönt, az egyetem rektorát, és Arkauer Istvánt, a Híradó tulajdonosát és felelős szerkesztőjét. A munkások 5-én, szerdán Kánya Richárd helyettes polgármestert kérték meg, hogy vezesse őket Barreca ezredes városparancsnok elé: ha kiengedik az internáltakat s ha a sztrájkban részt vett állami tisztviselőket nem éri megtorlás, ők hajlandók újra fölvenni a munkát. Az olasz tiszt közölte velük, hogy egyrészt az internálást nem ő, hanem Brunner Richárd rendőrfőnök rendelte el, másrészt intézkedni fog az őrizetbe vettek szabadon bocsátása érdekében. A szabadon engedett internáltakat csütörtök délelőttre beidézték a rendőrségre, ahol egy nyilatkozatot akartak aláíratni velük. A Híradó szerint Polner, majd őt követően Arkauer is jegyzőkönyvet vétetett föl, amelyben tiltakoztak az eljárás ellen. A munkásvezérek a nyilatkozatot nem írták alá; tárgyalni csak a szlovák minisztériummal hajlandók: elégtételt akarnak kérni, és elő kell terjeszteniük a munkások követéseit. Mindezt Pallós Antal rendőralkapitány jelentette Šrobár- nak. A munkások aznap fölvették a munkát, pénteken délelőtt pedig eljuttatták követeléseiket a minisztériumba azzal, hogy ha szombat estig nem teljesítik azokat, újabb sztrájkba kezdenek. A minisztériumba azonban csak vasárnapra hívták be a munkások vezetőit. A Híradó február 11-i, keddi száma közli a tárgyalás „eredményeid’ s a követelések eredeti kilenc, illetve az ahhoz vasárnap toldott újabb két pontját. Ezek, a vonatkozó cikk szövegéből kiemelve és egymás mellé sorakoztatva a következők: „1. A népek önrendelkezési jogának, valamint a lelkiismereti szabadság elvének elismerése. 2. A pozsonyi tudományegyetem újból való megnyitása. 3. Az egyesülési és gyülekezési jog, valamint a sajtószabadságnak biztosítása. 4. A nyolcórai munkanap behozatala. 5. Kollektív szerződések kötése törvényes alapon és munkaalkalmak teremtése. 6. A munkanélküliek segélyének felemelése férfiak részére 15 koronára, nők részére 10 koronára. 7. Az elbocsátott alkalmazottak visszafogadása. [Főképp a vasutas- sztrájk idején munkájuktól megfosztott emberekre vonatkozott.] 8. A fizetések leszállításának felfüggesztése és az alkalmazottak és tisztviselők részére a Magyar Nép- köztársaság által megállapított fizetések folyósítása. 9. Zoch Samu zsupán és Brunner Richárd rendőrfőkapitány távozása.” A fentiekhez utólag csatolt két követelés: „10. A szlovák területről való élelmiszerek [sic!] elszállításának megszüntetése. 11. A cseh-szlovák kormánynak a szociáldemokrata párttal folytatott tárgyalásaiba Barreca Richárd ezredes, pozsonyi városparancsnokot is mindenkor be kell vonni.” Még a tárgyalás éjjelén kiderült, hogy a munkástanács nem éri be annyival, amennyit a szlovák kormány időnyerés szándékával ígért, s a tárgyalások folytatására kötelezte a pártvezetőket, akiknek csak annyit sikerült elérniük, hogy a munkások hétfőn fölvették a munkát. Minthogy azonban képviselőik kedden reggelre sem kaptak kielégítő választ a „kormány”-tól, aznap megkezdődött az egész városra kiterjedő általános (figyelmeztető) sztrájk, csak az élelmiszerüzletekben és a közműveknél dolgoztak. A munkásvezérek szerda délután 3 órára népgyűlést hirdettek a Vásárcsarnok elé - erről a rendőrséget is értesítették -, ahol be akarták jelenteni, hogy másnap befejezik a sztrájkot, tehát folytatódik a munka. Ami ezután történt - s amit az egyszerűség kedvéért vagy tájékozatlanságból „sortűz”-ként emleget a szakirodalom arról a Híradó február 14-i számának első oldalain közölt Pozsony nagy tüntetése című cikk számol be. A tömegdemonstráció óráiban „a cseh katonaság pár perc alatt szinte ostrom alá vette a várost és gépfegyvertűzzel, feltűzött bajonettel verte szét a népgyűlést, de minden kis csoportosulást, ártatlan járókelőket is”. A cikk fölsorolja a nép indulatait kiváltó főbb okokat. A polgárok és a hatalom viszonya az egyetem bezárásával romlott meg. A következő pont „a szlovák kormány” bevonulásához kapcsolódó ünnepségsorozat volt: „a nagy parádé legkevésbé sem állott arányban a lakosság lelkiállapotával”. Ezután következtek a letartóztatások, internálások, de szerepe volt még a budapesti, bécsi és egyéb lapok kitiltásának, az utazás megnehezítésének, annak, hogy Piccione főparancsnok tilalma ellenére letépték a magyar kokárdákat a járókelőkről, hogy hűségeskü letételére akarták kényszeríteni a közhivatalnokokat, a városban lévő élelmiszerek elszállításáról terjedő híreknek és a drágaságnak. Ezért tört ki tehát kedden a sztrájk. A lap - szemtanúk beszámolói alapján - nagyjából a következőképpen rekonstruálta az eseményeket: A vásárcsarnok előtt már 2 óra körül gyülekezni kezdett a tömeg. Az egyik cseh katona egy kisfiú melléről letépte a nemzetiszínű kokárdát, és a gyermeket megverte. A tömegből erre többen nekitámadtak, ütötték, míg el nem menekült a kaszárnya felé. Onnan kisvártatva öt újabb katona érkezett, tüzelve mindenre, ami mozgott, s bajonettel kergetve a tömeget, majd újabb légionáriusok jöttek a Vásártérre. Végül gépfegyverrel lőtték a mellékutcákba, kapualjakba menekülő tömeget. Ekkor érkezett a térre a népszerű városparancsnok, Barreca ezredes. A tömeg - tíz-tizenkétezer ember - visszatódult a rejtekekből, vállára emelte s körbehordozta az olasz tisztet. Barreca a gyűlés megtartására biztatta a jelenlévőket, s a katonaságot visszarendelte a laktanyába. Amikor be akart ülni autójába, megcsúszott. Ekkor egyik katonája, egy cseh légionárius puskatussal leütötte. Az események másik fontos pillanata az volt, hogy az egyik házból ledobtak egy nemzetiszínű lobogót. Egy fiatalember fölkapta, s hogy kitűzze, fölmászott egy villanylámpa oszlopfájára; ott érte a lövés. Ezután a katonák, folytonosan tüzelve, a kapukon belövöldözve utcáról utcára hajtották a tömeget. (Másnap egy újabb szemtanú beszámolója alapján a lap módosítja a fontieket. Eszerint Barreca ezredes kétszer járt a téren. Először sikerült rendet teremtenie; távozása után tört ki a zászló-affér. Visszafordult, a tömeg ismét ünnepelte, ekkor ütötte le mindenki szeme láttára a légionárius. Erre az emberek hógolyóval dobálták meg a katonákat.) A Híradó ismerteti a rendőri sajtóiroda jelentését is, amely szerint „a rend fenntartására kivonult katonaságot délután negyed 3 óra tájban a népgyűlés helyén hóval megdobálták, leköpdösték és szidalmazták, s ez szolgáltatott okot arra, hogy a katonák fegyverüket használták.” Ezzel szemben - jegyzi meg a lap - a „kivonult katonaság akkor, mikor az ismertetett afférok történtek, még nem is volt a vásártéren, a cseh katonák csak azután érkeztek és kergették széjjel a közönséget.” A rendőri jelentés szerint Barreca ezredest egy tüntető civil ütötte le. Továbbá a Baross út és a Dobrovits Mihály utca sarkán lévő házból rálőttek egy cseh katonára - az ott lakókat természetesen internálni kellett -, és a Baross úti utászkaszárnyára is leadtak két lövést. (Mindezekből a vizsgálat semmit sem tudott bizonyítani, így a letartóztatottakat is haza kellett engedni.) A zászlót Niederhauser Károly műegyetemi hallgató dobta le a térre; őt őrizetbe vették. A halálos áldozatok és sebesültek száma több dokumentumban szerepelt azóta is; e források hét halottról és huszonhárom sebesültről beszélnek. A Híradó említett száma külön sorolja fel a halottakat és külön a sebesülteket; a történész tévedéseinek első számú forrása ez lehet. Az első csoportban ugyanis a lapban hatan szerepelnek: Kubesch Vilmos 17 éves fémipari szakiskolai tanuló, Kovács György 28 éves hadirokkant, S[o]ós Ferencné, városi kocsis neje, Albrecht Károly 21 éves volt tengerész, Lun[t]zer Gusztáv (róla nincs további adat) és Heringes Ferenc szabómester (aki Janko- vics Marcell Húsz esztendő Pozsonyban című könyvében Harin- gás néven szerepel. Szögletes zárójelben lévő toldásaink alapja is ez a munka). Temetésüket a szociáldemokrata párt rendezte. A sebesültek száma e közlemény szerint valóban huszonhárom, de egyikük - a 31 éves, zsolnai illetőségű Zábor- szky Gyula (Jankovics szerint 32 éves, hivatalnok) - adatai mellett, nyüván lapzárta előtt betoldott hírként, ott szerepel, hogy időközben a kórházban meghalt. így tehát hét halottról és huszonkét kórházban ápolt sebesültről lenne szó. Ám Pozsony város képviselő-testületének a február 21-i lapszámban közölt állásfoglalása nyolc halottról és huszonnégy sebesültről beszél. Itt tehát még két újabb sebesültről van szó; róluk vélhetően napokkal az események után kaptak hírt a városatyák. De miért beszélnek nyolc halottról? Azért, mert négy nappal az események után az egyik cseh légionárius - minden bizonnyal a sá- ját szakállára - lelőtt egy tizennégy éves gyereket. Családja a Híradóban is közölt gyászjelentésben így adta tudtára ezt azoknak, akik ismerték: „Aluljegyzettek úgy a saját, valamint a többi rokonság nevében fájdalomtól megtört szívvel tudatják, hogy hőn szeretett jó gyermekük, illetve testvér: Hubert Károly polgári iskola III. oszt. növendéke, f. évi február hó 16-án, de. 3/10 órakor, életének 14-ik évében hősi halált halt.” A virágvölgyi katolikus temető közös sírjába 20-án bocsátották le „a mártírhalált haltak nyolcadik - s kétségtelenül legártatlanabb - áldozatának” koporsóját. Jankovics Marcell - említett könyvében, amelyben Hubert Károly neve még szerepel - nyíltan beszél arról, hogy 1919. február 12-én szerinte szervezett provokációra került sor Pozsonyban a katonaság részéről. A csehszlovák állam vezetői demonstrálni akarták a későbbi békekonferencia résztvevői előtt, hogy a pozsonyi magyarokat és németeket fegyverrel kell pacifikálni; a Monarchia szétdarabolásának egyik fontos indoka éppen ez volt. Jankovics egyik közvetett bizonyítéka: a légionáriusoknak 12-én reggel még nem volt elég lőszerük, örömmel értesültek hát róla, hogy a várban találnak eleget. Valóban nem gyöngíti ezt a feltételezést, hogy a város „korrekt és nobilis magatartása” miatt népszerű parancsnokát, Barreca ezredest saját katonája ütötte le, aztán az sem, hogy az ezredest - mint a Híradóból megtudjuk - rögtön leváltották, utóbb ha- zaküldték Olaszországba, ahol - ez szintén Jankovicsnál olvasható - vizsgálatot indítottak ellene, amelyből egyébként tisztán került ki. Tény az is, hogy egy, a lap által ismertetett későbbi hivatalos jelentés szerint a fegyveres erőknek egy Magyarországról szervezett puccsot sikerült csírájában elfojtaniuk. Ennek az írásnak azonban nem ez a feltételezés az apropója. Hanem az, hogy még a sajtó februári számainak és az azon frissiben született hivatalos dokumentumoknak módszeres átböngészése alapján sem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani a dráma áldozatainak pontos számát. És talán nem ez az egyetlen esemény, amelynek a közvetlen források nem tárják föl minden mozzanatát. Hubert Károly neve talán azért hullott ki a névsorból, mert az ő halála nem kapcsolódik konkrétan a gyásznap szimbólummá nőtt eseményéhez. Skoda József emléke azonban vélhetően a történész által perdöntőnek ítélt forrásokra való rátalálás fölött érzett öröm áldozata. A Híradó 1919. március 18-i, keddi számának első oldalán ugyanis a Városi közgyűlés című beszámolóban többek között ez szerepel: „Chrolaschinsky János biztonsági] tag előadja, hogy a február 12-én megsebesült Skoda József vasárnapról hétfőre virradó éjszaka 12 órakor belehalt sérüléseibe. Ezzel, úgymond, az őrületes lövöldözés halálos áldozatainak száma kilencre emelkedett. Ajánlja, hogy a kilencedik halottal szemben is felállással nyilvánítsa a közgyűlés részvétét.” Skoda József a sebesülteknek február 14-én a lapban közölt listáján a hetes szám alatt szerepelt. Ott ez áll róla: „37 éves, alsókonyhai születésű és illetőségű kereskedő. Lőtt seb a lábon és fejsérülés.” A névsor mindeddig csonka volt tehát; lehet persze, hogy ezután is az marad. Bizonyára meg lehetne találni az ősforrást, amelyből a többi hivatkozás ered. De a történésznek fontosabb dolga is akad ennél. Lapozzunk szépen tovább. Vavro Šrobár ünnepi beszéde 1919. február 5-én a pozsonyi Városi Színház előtt (Képarchívum) A cseh katonaság gépfegyvertűzzel, bajonettel verte szét a népgyűlést.
