Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-18 / 40. szám, péntek
ÚJ SZŐ 2005. FEBRUÁR 18. Gondolat 17 60 éwel ezelőtt, 1945. február 13-án kezdte bombázni a szövetséges légierő Drezdát. A történelem egyik legnagyobb tömegmészárlásának mintegy 130 000 áldozata volt „Minél több a holttest, annál korrektebb a bosszú” A história nem elvont, az emberi szférától - a kultúrától és a civilizációtól, a társadalmi tudatformáktól és az egyéni sorstól - elvonatkoztatható fogalmak tudománya. Az ember - akár tetszik, akár nem - benne él a világtörténelemben. Minden, amit cselekszünk és minden, amit körülöttünk és velünk cselekszenek, a történelem részét képezi. HIZSNYAI ZOLTÁN Az ember azonban telhetetlen: nem elégszik meg azzal, hogy benne él a világtörténelemben, arra törekszik, hogy benne is éljen a világtörténelem. Szeretné megismerni, átélni azon nagy történelmi eseményeket is, amelyektől tér és idő egyként elválasztja. És persze szeretné logikai láncba rendezni a történéseket, hogy e láncolatban láthassa az emberöltőkön átívelő folyamatokat, s e folyamatokban azon kisebb-na- gyobb civilizációs-társadalmi- etnikai halmazok helyét és szerepét, amelyekhez identitástudata köti. Az összefüggő logikai láncok konstruálása, vagyis a koherens történelemszemlélet azonban sok-sok nehézségbe ütközhet. Az írásbeliség előtti korok eseménysorainak rekonstruálása természetesen nagy adag teremtő képzeletet követel, a leírások szaporodásával pedig egyenes arányban nő az állítások közötti feloldhatatlan ellentmondások száma. Ami pedig a történelmi félmúltat illeti: a személyes történelem tényei néha rendkívül nehezen ösz- szeegyeztethetők a história nagyobb embercsoportok identitását meghatározó - sok esetben mítoszi elemekkel is dúsított - fe- lülnézetével. Szép számmal vannak a közelmúltnak is olyan történései, amelyeket az eseményeknek szinte minden tanúja másképpen látott. A rendszerváltás éveiben például közel egy tucat visszaemlékezés volt olvasható-hallható az 1956- os Köztársaság téri tüntetés lefolyásáról. Mit mondjak, amíg nem lehetett róla beszélni, sokkal pontosabb képünk volt a történésekről. Mert hiába, hogy a tények makacs dolgok, ha a „független” szemtanúk a tényéktől is konokabbak, és csökönyösen ragaszkodnak a maguk verziójához, viszont nincs két azonos változat. Drezda bombázásával sokkal egyszerűbb a helyzet. Az ugyanis cáfolhatatlan tény. Azért cáfolhatatlan, mert senki nem cáfolja. Az is nyilvánvaló (és dokumentálható!), hogy a szövetségesek pontosan tudták: a város harcászati jelentősége elenyésző, se hadiipara nincs, se számottevő ellenséges haderő nem állomásozik a területén. Megtorlásról van tehát szó, a szőnyegbombázásról szóló döntés mással nem indokolható. Egy személyes vallomással is tartozom: úgy hozta a sors, hogy éppen Drezda bombázásának 14. évfordulóján születtem. Most tizennégy éves a fiam. Ő is tizenharmadikai. 1959. február 13-a péntekre esett. Nem tudom, 1945-ben milyen napra eshetett. Drezda pusztulásának tényéről, valamint időpontjáról és körülményeiről Kurt Vónnegut Az ötös számú vágóhíd című regényéből értesültem. Azóta az esemény, úgy érzem, személyes történelmem részét képezi. Hadd idézzek most itt mégis egy hitelesebb tanútól. íme, Vónnegut öninterjújának egy részlete Virágvasárnap című könyvéből: „RIPORTER: Mi volt a benyomása a városról még a bombázás előtt? VÓNNEGUT: Az volt az első cifra város, amit életemben láttam. Csupa szobor meg állatkert, akárcsak Párizs. Egy vágóhídon laktunk, egy takaros új cement disznóólban. Priccseket meg szalmazsákokat raktak a disznóólba, és minden reggel elmentünk dolgozni egy malátaszörpgyárba. A szörp terhes asszonyok számára készült. A rohadt szirének megszólaltak, és hallottuk, amint valamelyik másik várost megszórják - umpa, umpa, umpa, ump. Mi egyáltalán nem számítottunk rá, hogy minket is megszórhatnak. Alig akadt légoltalmi óvóhely a városban, hadiipar egyszál sem, csak cigarettagyárak, kórházak, klarinétüzemek. Aztán megszólalt a sziréna -1945. február 13-án -, és mi lementünk két emelet mélyre, egy nagy húsraktárba. Hideg volt, körös-körül lógtak a tetemek. Mire felmentünk, eltűnt a város. RIPORTER: Nem fulladtak meg a húsraktárban? VÓNNEGUT: Nem. Nagy volt, mi meg kevesen voltunk. A légitámadás sem hallatszott óriásinak. Ump. Először robbanóbombákat szórtak, bemelegítésnek, aztán gyújtóbombákat. A háború kezdetén a gyújtóbombák még eléggé méretesek voltak, nagyjából akkorák, mint egy cipődoboz. Drezda már csak parányi kis vacakokat kapott. És ezek felégették az egész nyavalyás várost. RIPORTER: Mi történt, amikor feljöttek? VÓNNEGUT: Az őreink között nem volt tiszt - egy őrmester, egy tizedes és négy közlegény-, és nem volt vezetőjük. Városuk sem, mivel drezdaiak voltak, akik megsebesültek a fronton, és ezért hazaküldték őket, könnyített szolgálatra. Két óra hosszat kellett vigyázzban állnunk. Nem tudták, mi egyebet tehetnének velünk. Összedugták a fejüket, tanácskoztak. Végül átgázoltunk a romokon, és elszállásoltak bennünket pár dél-afrikaival egy külvárosban. Mindennap begyalogoltunk a városba, és kiástuk az alagsorokból meg az óvóhelyekből a hullákat, egészségügyi óvintézkedésként. Amikor bementünk, egy tipikus óvóhely, általában egy közönséges alagsor, olyan volt, mint egy villamos, tele emberekkel, akik egyszerre kaptak szívszél- hűdést. Csak ültek ott, és mind halott volt. Elképesztő dolog a tűzvi- har. A természetben nem fordul elő. A közepében keletkező tornádó táplálja, és egyszerűen nincs mit lélegezni. Kihordtuk a halottakat. Teherautókra raktuk őket, és kivittük a parkokba, meg csupa nagy nyílt területre, ami nem volt tele törmelékkel. A németek halotti máglyákat gyújtottak, elégették a holttesteket, hogy ne büdösödje- nek és ne terjesszenek betegségeket. 130 000 holttestet rejtett a föld. Olyan volt, mint egy gigantikus húsvéti tojásvadászat. Német katonai kordonon kellett átmennünk. Civilek nem láthatták, mit művelünk. Néhány nap múlva a város bűzleni kezdett, hát új technikát találtak fel. A szükség a találékonyság anyja. Berontottunk az óvóhelyekre, kiszedtük a halottak öléből az értéktárgyakat - az azonosítással meg se próbálkoztunk -, és átadtuk az őröknek. Aztán katonák jöttek, lángszóróval, megálltak az ajtóban, és elégették a benúevőket. Kihozni az aranyat, az ékszert, aztán elégetni mindenkit odabent. RIPORTER: Micsoda benyomás egy leendő írónak! VÓNNEGUT: Fantasztikus látvány volt, döbbenetes látvány. És az igazság pillanata is, hiszen az amerikai civilek és a szárazföldi erők nem tudták, hogy amerikai bombázók részt vesznek szőnyegbombázásban. Ezt titokban tartották egészen a háború legvégéig. Drezdát azért égették porig, mert addigra már minden egyebet porig égettek. Hiszen tudja: „Mi lesz az esti programunk?” Mindenki indult volna már haza, de Németország csak nem adta fel, mire beindították a városok felégetésének gépezetét. Titok volt a városok felégetése - bilik felforralása, babakocsik lángba borítása. Ott volt az a duma a Norden-féle légibombave- tőről. Látott az ember a híradóban egy bombakioldót, két oldalán egy- egy tábori csendőr, felvont .45- össel. Ilyen marhaság, és a francba, egyebet nem csináltak, csak átrepültek a városok felett, száz meg száz repülőgép, és lehajigáltak rájuk mindent. Amikor a háború után a Chicagói Egyetemre mentem, az ürge, aki a felvételi beszélgetést folytatta velem, részt vett Drezda bombázásában. Mikor élettörténetemnek ehhez a részéhez ért, azt mondta: „Hát igen, utáltuk csinálni.” - Ezt a megjegyzést sose felejtem el. RIPORTER: A másik reakció pedig ez lett volna: „Parancsra tettük.” VÓNNEGUT: Az övé emberibb volt. Nyilván úgy érezte, hogy a bombázás szükséges volt, és éppenséggel az is lehetett. Egyvalamit mindenki megtanult: hogy milyen gyorsan újjá lehet építeni egy várost. A mérnökök kijelentették: Németország újjáépítéséhez 500 év kell. Erre mi történt: úgy 18 hét alatt újjáépült. RIPORTER: Azonnal írni szándékozott róla, mihelyt túl volt az élményen? VÓNNEGUT: Amikor a várost lerombolták, fogalmam sem volt az ügy arányairól... Hogy így nézett-e ki Bréma vagy Hamburg, Coventry... sose láttam Coventryt, hát nem tudtam viszonyítani máshoz, csak amit a moziban mutattak. Amikor hazaértem (azóta voltam író, amióta a Cornell Sun szerkesztőségében dolgoztam, csak hát ebben merült ki író mivoltom), arra gondoltam, én is megírom a magam háborús történetét. Valamennyi barátom hazajött; csodálatos kalandokat éltek át ők is. Bementem a The Indianapolis News szerkesztőségébe, hogy megnézzem, mijük van Drezdáról. Volt egy másfél centis hír, miszerint gépeink ott voltak Drezda fölött, és kettőt elvesztettünk. Ezek után arra a véleményre jutottam, hogy hát igen, ez a második világháború egyik egészen kicsi részlete volt. Másoknak bezzeg annyival több írnivaló- juk akadt. Emlékszem, irigyeltem Andy Rooneyt, aki akkoriban robbant be az irodalomba; nem ismertem, de azt hiszem, ő volt az első ürge, aki a háború után megjelentette a háborús sztoriját. A francba, nekem sose volt részem ilyen príma kalandban. De gyakran találkozom európaival, a háborúról beszélgetünk, én elmondom, hogy Drezdában voltam, ő pedig elképed: tényleg ott voltam? És faggatna, minél többet akarna tudni róla. Aztán megjelent David Irvingnek egy könyve Drezdáról, amiben az állt, hogy ez volt az európai történelem legnagyobb tömegmészárlása. Uramisten, mondtam, hát mégiscsak láttam valamit! Megpróbálom megírni a magas háborús sztoriját, akár érdekes volt, akár nem, és megpróbálok kihozni valamit belőle. Az ötös számú vágóhíd elején leírom valamelyest a folyamatot; úgy láttam, mintha John Wayne és Frank Sinatra játszaná benne a főszerepet. Egy Mary O’Hare nevű lány - a felesége annak a barátomnak, aki velem együtt ott volt - azt mondta:- Ti még gyerekek voltatok. Nem tisztességes úgy tenni, mintha olyan férfiak lettetek volna, mint Wayne és Sinatra, és nem tisztességes a jövendő nemzedékekkel szemben, mert úgy állítjátok be a háborút, mintha jó lett volna. - Ez igen fontos kulcsot adott a kezembe. RIPORTER: Ezáltal valahogyan eltolódott az egész fókusz... VÓNNEGUT: Mary felszabadított, hogy arról írjak, micsoda csecsemők voltunk valójában: 17,18, 19, 20, 21 évesek. Csecsemőképünk volt, és nem hiszem, hogy hadifogoly koromban túlságosan sűrűn kellett volna borotválkoznom. Nem emlékszem, hogy ez gondot jelentett volna. RIPORTER: Még egy kérdés: gondol-e még egyáltalán Drezda szőnyegbombázására? VÓNNEGUT: írtam róla egy könyvet, Az ötös számú vágóhíd a címe. Még most is kapható, és néha van vele valamilyen üzleti teendőm. Marcel Ophuls felkért, hogy szerepeljek A Memory of Justice című filmjében. Azt akarta, hogy úgy beszéljek Drezdáról mint rémtettről. Mondtam neki, beszéljen inkább Bemard O’Hare barátommal, Mary rétjével, amit meg is tett. O’Hara is a zászlóaljam felderítője volt, aztán hadifogolytársam. Most ügyvéd Pennsylvaniában. RIPORTER: Ön miért nem akart tanúskodni? VÓNNEGUT: Német nevet viselek. Nem akartam vitatkozni olyan emberekkel, akik úgy gondolták, hogy Drezdát porig le kellett bombázni. Annyit állítok csak a könyvemben, hogy Drezdát, ha tetszett, ha nem, porig lebombázták. RIPORTER: Az volt az európai történelem legnagyobb tömegmészárlása? VÓNNEGUT: Az volt rengeteg sok ember leggyorsabb meggyilkolása - százharmincötezer emberé néhány óra alatt. Voltak persze a gyilkolásnak lassúbb módozatai is. RIPORTER: A haláltáborok. VÓNNEGUT: Igen - ahol milliókat öltek meg. A drezdai mészárlást sokan korrekt és egészen minimális bosszúnak tartják azért, ami a táborokban történt. Lehetséges. Mint mondom, én ezt sohasem vitatom. Mellesleg megjegyzem, hogy halálbüntetést alkalmaztak mindenkivel szemben, aki történetesen a védtelen városban volt - csecsemők, öregek, az állatkerti állatok, és persze ezer meg ezer veszett náci ellen, és többek között legjobb barátom, Bemard O’Hara és énellenem. O’Hare-nek és nekem jogszerűen ott kellett volna lennünk a számba vett holtak között. Minél több a holttest, annál korrektebb a bosszú. RIPORTER: Úgy tudom, a Franklin Könyvtár kihozza Az ötös számú vágóhíd díszkiadását. VÓNNEGUT: Igen. Felkértek, hogy írjak hozzá új bevezetőt. RIPORTER: Voltak új gondolatai? VÓNNEGUT: Azt mondtam, hogy az egész bolygón egyetlenegy személy profitált a légitámadásból, ami több tízmillió dollárba kerülhetett. A légitámadás egy fél másodperccel sem rövidítette meg a háborút, nem gyengítette sehol a német védelmet vagy támadást, egyetlen személyt sem szabadított ki a haláltáborokból. Mindössze egy személy húzott belőle hasznot - nem kettő vagy öt vagy tíz. Egyetlenegy. RIPORTER: És ki volt az? VÓNNEGUT: Én. Minden egyes megölt személyért három dollárt kaptam. Gondoljon bele.” Hát rossz belegondolni... De azért bele kell, legalább az ilyen kerek évfordulókon. Az ember valamiért imádja, ha valami kerek. Azt persze maga találja ki, mi számít kereknek. A hatvan például már eléggé kerek a belegondolás- hoz. így megy ez. Útban Drezda felé (Fotók: Képarchívum) GONDOLAT Szerkesztők: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449), Mislay Edit, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Prievozská 14/A, P. O. Box 49, 820 06 Bratislava 26
