Üj Szó, 2005. február (58. évfolyam, 25-48. szám)
2005-02-15 / 37. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2005. FEBRUÁR 15. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ DIE WELT A német Die Welt szerint nincs nagy jelentősége annak, hogy a híres szőnyegbombázás 60. évfordulója alkalmából tartott hivatalos drezdai megemlékezés közben szélsőjobboldaliak tartottak demonstrációt. A lap ugyanakkor elismeri, hogy a Nemzeti Demokrata Párt által támogatott felvonulás volt a legnagyobb szélsőjobboldali megmozdulás a második világháború utáni Németország történetében. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy a demonstráció nem árnyékolhatja be azt, ahogy számtalan más ember emlékezett Drezda 60 évvel ezelőtti bombázására. A tizedik nemzet nem létezett, tehát senki nem ismerhette: ezért volt mindenki számára ellenszenves Bili és a „skót cigányok királya” 2005 egyik első könyve a boltokban lan Hancock texasi professzor Mi, a roma nemzet című műve, amelyet szlovákul a pozsonyi Petrus Kiadó jelentetett meg. Rengeteg újdonságot kínál ez a népszerűsítő munkának szánt mű, noha a magyar és szlovák lapok naponta foglalkoznak a romák problémáival. E. FEHÉR PÁL Úgy tetszik azonban, hogy igaza lehet annak a magyar politikusnak, aki a médiaérdeklődés fonákságaira figyelmeztetett felettébb szellemesen. Ma már nem elég egy hír érdekességéhez, hogy a postás megharapta a kutyát, hanem szükségeltetik annak közlése is, hogy a kutyának viszonya volt a postás feleségével. Szóval: a hírek tömegét olvasva lényegében semmivel többet nem tudunk például a romákról, mint eddig, mert a tudósítás többnyire nem róluk szól: ők csupán vagy elkövetők, vagy a szenvedő alanyai a történteknek. És éppen általános ismerethiányunk okán a romákkal kapcsolatban ugyancsak fontosnak tartom felidézni azt a szociológiai kísérletet, amelyet még a hatvanas évek derekán végzett Novoszibirszkben Igor Kon professzor, aki arra kérte hallgatóit: tíz megnevezett nemzet közül jelöljék meg, hogy melyik rokonszenves számukra és melyik ellenszenves. A tíz nép közül kilencnek a megítélése változó volt: akadtak, akiknek elnyerte a tetszését az adott nemzet és akadtak, akik ellenségesek voltak ugyanezzel a néppel szemben. Kivétel csupán egy nemzet volt, a tizedik. A megnevezett tíz nép közül ugyanis kilenc valóban létezett: róluk mindenki tudhatott valamit, lehetett jó vagy rossz élménye velük kapcsolatban, viszont a tizedik nemzet nem létezett, tehát senki nem ismerhette: ezért volt kivétel nélkül mindenki számára ellenszenves. lan Hancock tehát joggal érezhette úgy (és a mű szlovák gondozói nem különben), hogy keveset tudunk a romákról, a legalapvetőbb ismereteink is többnyire előítéletek csupán. Talán a zenéjük az egyedüli kivétel; ez az, amiről sokaknak van legalább megközelítő fogalma. Hancock tehát amolyan népszerű tankönyvet adott közre, amelyben az egyes fejezetek a históriát, a nyelvet, a rabszolgaság időszakát, az Európába vezető utat, a nácik romairtását, a konyhát, a nyelvet mutatják be. Aztán a fejezetek végén kérdések következnek: ellenőrizze az olvasó, hogyjól megje- gyezte-e a tudnivalókat... Egyebek között azt a többször hangsúlyozott állítást, hogy a romák indiai származásúak, és minden egyéb erededegenda - hamis. Azt' viszont legalább nekünk, magyaroknak illik tudnunk - ha már Hancock professzor nem említi -, hogy nagy valószínűséggel állítható: egy magyar kálvinista lelkész, Vályi István fedezte fel a roma nyelv indiai eredetét. Ő ugyanis a XVIII. század derekán egy németországi egyetemen tanulva Indiából érkezett társai beszédét hasonlatosnak találta a hazai cigányokéval. Szótárat készített, majd ennek alapján a győri romákkal csaknem teljesen meg tudta értetni magát. Különben található egy kislexikon is e karcsú kötetben: a szerző 72 híres roma vagy roma származású személyre hívja fel a figyelmet. Például Charlie Chaplinre, akinek édesanyja volt roma. Bili Clintonnak, az Egyesült Államok volt elnökének egyik ősét pedig a „skót cigányok királyának” választották, mielőtt kivándorolt volna az Újvilágba. A bolgár nép szabadság- harcának hőse és egyik nagy költője, Hriszto Botev ugyancsak roma ősök utódja. Hét magyart is találhatunk ebben a lexikonban. Többek között Choli Daróczi Józsefet, a költőt, aki az Újszövetség négy evangéliumát és García Lorca cigányrománcait tolmácsolta anyanyelvén. Szlovákiából Elena Lackóvá írónő szerepel, akinek 1946-ban írott, az Égő cigánytábor című színműve talán az első szépirodalmi alkotás lehetett, amely a második világháborús népirtás roma áldozatairól szól. Baro Porrajmos - így nevezik roma nyelven a holokausztot: ez az emberi életek „nagy felfalása”. Mostanában emlékeztünk Ausch- witzra, a náci kannibálok boszorkánykonyhájára: szó esett természetesen a roma áldozatokról a megemlékezéseken. lan Hancock részletezi azt a folyamatot, amely a Baro Porrajnoshoz vezetett. Az évezredes megaláztatás egyes állomásait. Beleértve, hogy a román fejedelemségekben még a XIX. század közepén is létezett a romák rabszolgasága. De érdemes arra is figyelni, hogy a polgári demokratikus weimari köztársaságban már 1925-ben munkatáborokat állítottak fel romák számára. A népirtás tényei ismertek, bár nem annyira, mint szükséges lenne. Két példa arra, hogy milyen az előítéletek hatalma. Fényképet láthatunk a könyvben: 1966-ban Angliában „Cigányoknak tilos a bemenet!” táblát függeszthettek ki egy bolt bejárata fölé. 1993-ban pedig egy Körmöcbányán végzett közvélemény-kutatás szerint arra a kérdésre, hogy a roma lakosság együtt él- het-e a szlovákokkal és azonos létfeltételeket kell-e számukra biztosítani, minden megkérdezett roma igennel válaszolt, de a szlovákok 91 százaléka nemmel. És ez, sajnos, nem szlovák sajátosság. Létezik egy roma mondás: „kana jekh Rrom szi dosalo, sza’l Rrom szi dósaié”, magyarul: „ha egy roma bűnös, akkor minden roma bűnös”. Szomorú és évszázados tapasztalás summázata ez a népi tapasztalás, a hamis általánosítás iskolapéldája, amit tudatlanságunk tápláls és amelyért mindannyian felelősséget viselünk. Vályi István fedezte fel a roma nyelv indiai eredetét. Kampányszerű intézkedésekkel, heti „bírságolási akciókkal” nem lehet javítani a közlekedési morálon Megint köröz a Héja Szlovákia közútjai felett KOCUR LÁSZLÓ Akik tegnap kora reggel nem hallgatták a legjobb közlekedési információkkal kecsegtető kereskedelmi rádiót, könnyen meglepődhettek: a Héja újra feltűnt a hazai közutak felett. A rendőrség újabb, egyhetes közlekedésbiztonsági akcióba kezdett. Úgy látszik, a törvény őreinek ez nagyon bejön, a jelenlegi már a harmadik az ilyen fedőnevű akciók sorában. Az elsőt tavaly, szeptember és október fordulóján tartották. Ennek során 32 ezer szabálysértésre derült fény, és 21 millió korona bírságot szabtak ki. Novemberben valahogy visszafogottabbak voltak a rendőrök - vagy a közúti közlekedés résztvevői voltak sokkal fegyelmezettebbek, de ezt a felvetést mint kevéssé valószínűt azonnal el is vethetjük -, „mindössze” 11181 szabálysértésre derült fény, az autósok és motorosok pedig 7,3 millió koronával lettek könnyebbek. Ám aki azzal vádolná a rendőröket, hogy saját jutalmukra teremtik elő ily módon az anyagi fedezetet, téved, a befolyt összeget a feneketlen államkassza nyeli el, az utak mentén fagyoskodó közegek zsebébe legfeljebb azok a tételek vándorolnak, melyekről nem adnak számlát... Az országos rendőr-főkapitányság közleménye szerint elsősorban a közúti közlekedés biztonsága és folytonossága elleni szabály- sértésekre, bűncselekményekre fognak összpontosítani. Aki már próbált hétköznap reggel hét és kilenc között sávot váltani a pozsonyi rakparton vagy éppen gyalogosan átkelni a főváros valamely, jelzőlámpa nélküli kereszteződésén, azt nem kell meggyőzni az ilyen, részben megelőző jellegű rendőri intézkedések szükségességéről. Az is köztudott, hogy a közúti ellenőrzések hozadékaként sok egyéb bűncselekményre is fény derül. Viszont az kérdéses, hogy az ilyen monstre, kampány- szerű akciókkal lehet-e javítani a közlekedési morálon. Most vélhetően minden épkézláb rendőr az utakat strázsálja, árgus szemmel figyelik a radar képernyőjét, lesik, van-e pótkerék, vontatókötél, elakadásjelző háromszög. A precízebbje az izzókészletet is szemrevételezi. De mit csinál úgy egyébként a jelenleg a közlekedés szabályossága felett őrködő több száz egyenruhás? Vagy mit nem csinálnak most, mikor az utak mentén állnak? Magyarul: miért csak akkor ellenőriznek, mikor ilyen akció van? Tavaly az ellenőrzés két hete alatt mintegy 43 ezer szabálysértésre derült fény. De mi van a „maradék” ötven héttel? KOMMENTÁR Drága lesz az iskolapénz RÁCZ VINCE Előrebocsátom, az alábbiakban mindenképpen szeretném elkerülni a demagóg okfejtést, ugyanakkor tudom, lesznek, akik csupán plebejus okoskodást olvasnak ki soraimból. A tervezett tandíjrendszer buktatóira irányítanám ugyanis a figyelmet. Kezdjük talán azzal, hogy ha a költségtérítéses felsőoktatás bevezetésével többen - márpedig a jelek szerint legalább négyszer annyian, mint jelenleg - kapnának a hallgatók közül szociális ösztöndíjat, valószínűleg több adminisztratív munkaerőre lesz szükségük az egyetemeknek. így kiadásaik is nőnek majd. Másodsorban: a felsőoktatási intézmények vezetői kimondatlanul ugyan, de attól tartanak, hogy a tandíjak elriasztják a hallgatójelölteket, és félő, hogy a tandíjakból származó többletbevételük nem fedi majd a csökkenő diáklétszámból fakadó költségvetési hiányukat. Harmadsorban: aki hitelt vesz fel, adóssá válik. Bármennyire kedvezőnek ígérkezik is a diákhitelrendszer, a kölcsönfelvételnek megvannak a hátrányai. Szeretném látni azt a bankot, amely egy - a diákhitel révén - már eladósodott pályakezdőnek bármilyen hitelt is folyósít. Pénz nélkül pedig, lássuk be, csak kevesen képesek megalapozni egy életet. Azzal meg végképp ne röhögtessenek, hogy a diplomás szakemberek fizetése minden esetben magasabb a csupán érettségizett vagy szakmunkásképzőt végzett munkavállalók bérénél. Amikor a pályakezdő orvosok jelentős része külföldre kényszerül a jobb megélhetés reményében, amikor a pedagógusjelöltek nem kis hányada tanári oklevéllel zsebében messze elkerüli az iskolát, és inkább más, úgymond, jövedelmezőbb üzletágban vállal állást - mert ugye, az elhivatottságból nem lehet megélni, sem a számlákat kifizetni -, az állam azzal érvel, hogy a diplomára áhítozók igazán megfizethetnék tanulmányaik költségeit, hiszen az bőven megtérül számukra. Ugyan már?! Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy csak bizonyos oklevelek és szakmai tudás birtokában érhető el aránylag magasabb fizetés. Egy tanárt simán lekörözhet anyagilag egy élelmes szakmunkás. ' Nem válhat azonban mindenkiből mérnök-informatikus, közgazdász vagy ügyvéd, sem élelmes szakmunkás. JEGYZET Mese egy városról SZÁSZI ZOLTÁN Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy világháború. Az utolsó, amelyet másodiknak hívunk. Ebben a háborúban milliók ölték egymást halomra, pusztítva mindent maguk körül. Voltak ebben a háborúban olyan városok, amelyeket valamilyen fura, hol betartott, hol be nem tartott közös megegyezés alapján nyitottnak neveztek. Mert ezekben a városokban nem volt hadiipar, nem állomásoztak hadosztályok. Csak hadikórházak voltak, konzervgyárak meg múzeumok, templomok meg az istenadta nép. Egy hatvan évvel ezelőtti reggelen a szokásos szirénaszóra a föld alá bújt egy európai város minden lakosa, hogy onnan aztán sokan soha többé ki se jöhessenek. Akkor még ezt nem tudták, szokásos átvonuló légi fenyegetésnek tűnt az egész. Mert ugyan mi a fenének kellene lebombázni egy olyan várost, ahol se hadiipar, se katonaság, csak több százezernyi civil, beteg, megnyo- morodott, megfáradt ember? A bombák fent a gépekben nem így gondolták. A kioldógombok parancsának megfelelően lezúdultak a városra. Előbb porrá törtek mindent, majd a második menetben lángtengerré változtatták a romokat. Hogy mennyien bujkáltak a pincékben, s kik voltak azok, nem volt ez kérdés a bombák számára. Akkor - egyes becslések szerint - többen haltak meg ebben a városban, mint a két későbbi atombomba-támadásban együttvéve. Szép kis ügy. Ebben a városban nincsenek hatvanévesnél idősebb fák. Nincsenek sokan a hatvanévesnél idősebb őslakosok sem. Az évszázados emlékeken ma már semmi nem látszik. A gondos emberi kéz, amely ugyanúgy képes bombák kioldógombját megnyomni, mint töredékekből új várost építeni, újraépítette Drezdát. A főnix legendája valósággá vált. Hogy miért is kellett értelmetlenül meghalni ennyi embernek? Hát kérdés ez ma még? Hogy miért kellett egy városnak elpusztulni? Hát kérdés-e ez ma még? Azon gondolkodtam mostanság, milyen egy halott város? Ahol nincsenek emberek, nincsenek házak, nincsenek fák, nincs madárdal és élet, csak üszkös romok, felpuffadt lótetemek meg édeskés bűze a bomló emberi tetemeknek. Azon gondolkodtam, akik kioldották a bombákat, mit álmodhatnak? Álmodik-e a hősnek tartott, aki maga sem tudja mit tett? Van-e feltámadása egy városnak? A falak újjáépültek, a fákat újraültették, a tető, a lakhatás után vágya- kozók lassan visszaszivárogtak. Otthonok épültek a perzselt romokon. A mesében a jó mindig győzedelmeskedik. Hogy a történelemben ez a cselekedet melyik oldalra kerül, az kérdés marad talán mindörökké. Csak felejteni nem volna szabad! Mesélni kell újra és újra a porából újjáéledő főnixről. Talán védett fajjá kellene tenni! Vagy a bombatojásokat magukban hordó acélmadarakat kellene kiirtani?!
